Tartalomjegyzék [607714]

Tartalomjegyzék

I. FEJEZET. Elméleti rész

…………………………..
…………………………..
…………………………..
……….

3

1.1. A kommunikációról általában

…………………………..
…………………………..
………………………..

3

1.1.1. A kommunikáció fogalma

…………………………..
…………………………..
……………………….

3

1.1.2. A kommunikáció funkciói

…………………………..
…………………………..
……………………….

3

1.1.3. A kommunikáció típusai

…………………………..
…………………………..
………………………….

4

1.1.4. A kommunikáció kódjai: verbális és nem verbális kommunikáció

…………………………

4

1.1.4.1. Verbális kommunikáció

…………………………..
…………………………..
…………………….

4

1.1.4.2. Non verbális kommunikáció

…………………………..
…………………………..
………………

5

1.1.5. Az emberi kommunikáció pszichológiai modelljei, elméletei

…………………………..
…..

5

1.1.5.1. A közlé
s négy oldala
–

Schulz von Thun elmélete

…………………………..
…………….

5

1.1.5.2. Az ördögi kör sémája
–

Thomann és Schulz von Thun elmélete

……………………

13

1.1.5.3. Érték
–

és fejlődési négyszög
–

Helwig elmélete

…………………………..
………………

15

1.1.4. Kommunikációs Stílusok

…………………………..
…………………………..
……………………….

33

1.1.4.1. Kommunikációs Stílusok a személyiség
–

és kapc
solatdinamika összefüggésében

…………………………..
…………………………..
…………………………..
…………………………..
……….

33

1.1.4.2. Sue Hadfield, Gill Hasson kommunikációs stílusai (asszertív, agresszív, passzív,
manipulatív)

…………………………..
…………………………..
…………………………..
………………….

49

1.2. A kommunikáció sajátosságai kamaszkorban

…………………………..
…………………………..
…

56

1.2.1. Freud pszichoszexuális fejlődéselmélete

…………………………..
…………………………..
….

56

1.2.2. Erikson elmélete a pszichoszociális fejlődésről

…………………………..
…………………….

56

1.2.3. A kamaszkorról
általában

…………………………..
…………………………..
………………………

58

1.2.4. A társas élet újjászerveződése

…………………………..
…………………………..
………………..

61

1.3. Önérvényesítő és asszertív kommunikáció kamaszkorban

…………………………..
……………

64

1.3.1. Az asszertívitás fogalma

…………………………..
…………………………..
………………………..

64

1.3.2. Önbecsülés és önbizalom szerepe az asszertivitásban

…………………………..
…………….

64

1.3.3. Az asszertivitást befolyá
soló tényezők

…………………………..
…………………………..
…….

66

1.3.4. Asszertív jogok

…………………………..
…………………………..
…………………………..
………..

69

1.3.5. Az asszertív magatartás kialakítása hetedik osztályos tanulóknál
…………………………

69

1.3.5.1. A változás hét szakasza

…………………………..
…………………………..
…………………..

69

1.3.5.2. A testbeszéd tudatos használata

…………………………..
…………………………..
………..

70

1.3.5.3. Aktív hallgatás

…………………………..
…………………………..
…………………………..
…..

71

1.3.5.4. Empátia

…………………………..
…………………………..
…………………………..
…………….

71

1.3.5.5. Győztes
–
győztes helyzet előállítása mások asszertivitásának segítése által

……..

72

1.3.5.6. Asszertív magatartás kialakítása családtagokkal szemben

…………………………..
..

73

1.3.5.7. Asszertív magatartás kialakítása barátokkal szemben

…………………………..
………

74

1.3.5.8. Asszertív döntések meghozatala

…………………………..
…………………………..
……….

75

I
. FEJEZET. Elméleti rész

1.1.
A k
ommunikáció
ról

általában

1.1.1. A kommunikáció fogalma

A kommunikáció nélkülözhetetlen mozzanata az emberi kapcsolatok
nak, kisebb
–
nagyobb csoportok életének. Tájékoztatást, közlést jelent. Általa képesek vagyunk
gondolataink közlésére, szándékai
n és érzéseink kifejezésére, nélküle nem működnének az
emberi kapcsolatok (
Kollár N.K.
,

Szabó É.
,

2004)
.

Általános értelemben információ átvitele a közlő (feladó, beszélő) és a hallgató (vevő,
címzett) között. A kommunikáció
s folyamatban szükséges egy adó
.

Az üzenetküldő,
gondolatait vagy érzéseit valamilyen jelrendszer segítségével üzenetté alakítja egy kódolás
folyamat során. A szavakon túl, a gesztusok, arckifejezések, testtartás is jelentéssel bírnak. A
küldő gondolatai, érzései üzenet által jutnak el
a címzetthez, valamilyen csatornán keresztül,
amely személyközi kommunikáció esetében többnyire látás vagy hallás útján.
A csatornában
ún. zajok keletkezhetnek, melyek ronthatják az információátadás hatékonyságát. A zaj
keletkezhet

az üzenet küldőjén vagy
fogadóján belül vagy kívül. A hatékonyságot befolyásoló
belső forrás lehet a fizikai vagy lelki fájdalom, fáradtság, míg külső forrás lehet az auditív
vagy vizuális zaj. Zavarok, félreértések léphetnek fel a kódolás
–
dekódolás folyamatában is,
ezért fontos,

hogy közléseink megfogalmazásakor ve
gyük figyelembe a hallgatóságot,
azonban a helyes megértéshez szükséges a helyzet pontos ismerete. Kontextusnak nevezzük
azt a közeget, amelyben a kommunikáció

zajlik és tartalmazza azokat az ismereteket, amit a
résztve
vők a helyzetről, egymásról tudnak. A helyes dekódoláshoz szükséges a küldő
szándékának, vagyis a kontextusnak az ismerete

(
Kollár N.K.
,

Szabó É.
,

2004)
.

A mindennapi kommunikáció jóval bonyolultabb, mint az előbbi séma, általában
többcsatornás és kölcsön
ös
, gyakran nem két hanem több személy között zajlik. A
sokcsatornás kommunikációs helyzetekben arra törekszünk, hogy minél több csatornát
aktivizáljunk (
Kollár N.K.
,

Szabó É.
,

2004)
.

1.1.2. A kommunikáció funkciói

A kommunikációs megnyilvánulások több
féle funkciót tölthetnek be: referenciális
funkció

(a kommunikáció célja a tájékoztatás, gondolatok, tények közlése);

expresszív
funkció

(érzelmek kifejezése);

konatív funkció

(a kommunikáció célja, hogy másokat
cselekvésre ösztönözzön, felszólítson);

fati
kus

funkció
(
a kommunikációs kapcsolat
létrehozása, fenntartása
)
;

poétikai funkció

(esztétikai hatás létrehozása);

metanyelvi funkció

(amikor magáról a kommunikációról szól)

(
Kollár N.K.
,

Szabó É.
,

2004
; Jakobson, 1972
)
.

1.1.3. A kommunikáció típusai

Az
emberek között zajló kommunikáció sokféle szempont alapján osztályozható, fontos
az ismeretük, ahhoz, hogy differenciált képet kapjunk a kommunikáció sokféleségéről.

A résztvevők száma szerint megkülönböztetünk interperszonális kommunikációt
(kétszemélyes
kommunikáció), csoportkommunikációt (egy ember és egy csoport közötti
kommunikáció), tömegkommunikációt (a hallgatóság a küldőtől térben és időben elkülönülten
fogadja az üzenetet).

A résztvevők közelsége szerint megkülönböztetünk közvetlen (szemtől szembe
ni
kommunikáció) és közvetett kommunikációt (a résztvevők időben vagy térben távol vannak
és valamilyen eszköz segítségével kommunikálnak).

Az alkalmazott kódrendszerek szerint a kommunikáció lehet verbális (szavakkal történő
kommunikáció, szóban vagy írás
ban) és nem verbális kommunikáció (jelzésekkel történő
kommunikáció, testbeszéd, vizuális jelek stb.).

A közlő szándéka szerint a kommunikáció lehet szándékos (az üzenetet a küldő
tudatosan bocsájtja ki) és nem szándékos (a közlő szándéktalanul, bizonyos e
setekben
szándékai ellenére bocsájtja ki az üzenetet).

A kölcsönösség szerint a kommunikáció lehet egyirányú (a címzett nem küld
visszajelzést, a közlő felé) és kölcsönös (oda
–
vissza ható folyamat).

A résztvevők viszonya, pozíciója szerint a kommunikáció l
ehet egyenrangú (a
résztvevők azonos kommunikációs joggal rendelkeznek) vagy nem egyenrangú (a résztvevők
eltérő kommunikációs joggal rendelkeznek) (
Kollár N.K.
,

Szabó É.
,

2004)
.

1.1.4. A kommunikáció kódjai: verbális és nem verbális kommunikáció

1.1.4.
1. Verbális kommunikáció

A verbális kommunikáció eszköze a nyelv, melyet valamennyi emberi kultúra és
közösség használ, tehát a nyelvhasználat egyetemes emberi sajátosság, segítségével képesek
vagyunk olyan dolgokról beszélni, melyek közvetlenül nincsenek

jelen, képesek vagyunk
véges számú szavakból, végtelen számú üzenetet létrehozni.

A nyelv dinamikus társadalmi
jelenség, állandóan változik, emberi interakciók során folyamatosan bővül, a közösség
kultúrájának és hagyományainak hordozójává válik (
Kollár N.K.
,

Szabó É.
,

2004)
.

A személyközi kommunikációhoz elengedhetetlen a résztvevők v
alóságról alkotott
közös ismerete, melyet elősegít, ha a résztvevők azonos társadalmi csoportokhoz tartoznak.
Társadalmi csoport hovatartozása meghatározza a nyelvhasználatukat, hisz minden
csoportnak kialakul a közös nyelve
, közös zsargonja, melyet csak a
zok értenek és beszélnek
tökéletesen, akik tagjai a csoportnak. Bernstein megkülönbözteti a társadalom alsó és középső
/felső rétegeinek nyelvhasználatát, az alsóbb osztályra jellemző korlátozott kód, jelentősen
különbözik a felsőbb osztály kidolgozott kód
jától

(
Kollár N.K.
,

Szabó É.
,

2004)
.

Az iskolában a kulturális
–
gazdasági különbségek mellett, más nyelvhasználati
különbségek is vannak, mint például a
diákszleng, a diákok zs
argonja, mely igen gyorsan
változó, jellegzetes humora van, és sajátos világszem
léletet tükröz. Az iskolában ugyanakkor
nem csak a diákok nyelvhasználata speciális, hanem a tanároké is, ők gyakran szakzsargont
használnak, mely sokszor megnehezíti a kommunikációt (
Kollár N.K.
,

Szabó É.
,

2004)
.

Nem csak az emberek hatnak a nyelvre, hane
m a nyelv is az
okra
, mivel mindannyian
valamilyen nyelvi környezetben élünk, ez a környezet befolyásolja azt, hogy hogyan észleljük
a világot és hogyan gondolkodunk, a nyelv nem tárgyilagosan tükrözi a valóságot, hanem azt
a valóságot ábrázolja, amelyet az

adott társadalom észlel

(
Kollár N.K.
,

Szabó É.
,

2004)
.

1.1.4.2. Non verbális kommunikáció

1.1.
5
. Az emberi kommunikáció pszichológiai modelljei
, elméletei

1.1.
5
.1.
A közlés
négy oldala

–

Schulz von Thun elmélete

Az emberi kommunikáció alapvető folyamata a következőképpen írható le: van egy
küldő (az aki közöl valamit), amit mond közlésnek nevezzük, a vevő vagy befogadó (megfejti
az üzenetet) és visszajelzést ad ezt nevezzük feedbacknek.

Az emberi kommunikációt azt

teszi bonyolulttá és megzavarhatóvá, ugyanakkor
izgalmassá és érdekessé, hogy minden egyes közlés egy teljes csomag, amely számos üzenetet
tartalmaz. Hogy csoportosítani tudjuk az üzenetek sokaságát, amelyek egy közlésben rejlenek,

a közlés négy, lelkileg

fontos oldalát különböztetik meg: tárgyi tartalom (amiről informálok),
önmegnyilvánulás (amit elárulok magamról), kapcsolat (mit gondolok rólad) és felszólítás
(mit akarok elérni nálad) (Friedemann Schulz von Thun, 2012).

A közlés először egy tárgyi infor
mációt tartalmaz, ugyanakkor információt rejt magáról
a küldő személyről is. Minden közlésben benne rejlik a küldő bizonyos mértékű
önmegnyilvánulása, amely magába foglalja a szándékos önmegmutatást és az akaratlan
önleleplezést. A megfogalmazásból, a hang
hordozásból az is kiderül, hogy milyen
kapcsolatban áll a küldő a címzettel, hogy milyen véleménnyel van róla. A közlés kapcsolati
oldalán az üzenetek két fajtája jelenik meg: azok, amelyekről az derül ki, hogy mit gondol a
küldő a címzettről, hogyan látja

őt; arról is tartalmaz üzenetet, hogy milyennek látja a küldő a
kapcsolatot maga és a címzett között. Ritkán mondunk valamit csak úgy, szinte minden
közlésnek az a funkciója, hogy hatást gyakoroljunk általa a címzettre. A közlés tehát arra is
szolgál, hog
y rávegyük a címzettet, hogy megtegyen, vagy ne tegyen valamit, ezt vagy azt
gondoljon vagy érezzen. A másik személy befolyásolására tett kísérlet lehet többé vagy
kevésbé nyílt vagy rejtett, ez utóbbi a manipuláció. manipuláció esetén a tárgyi oldal
infor
mációi egyoldalúak és célzatosak, az önmegmutatás arra irányul, hogy egy bizonyos
hatást (csodálatot vagy segítőkészséget) váltson ki a címzettből, a kapcsolati oldal üzeneteit is
az a titkos cél vezérli, hogy jó hangulatban tartsák a másik személyt. Amenn
yiben a tárgyi,
önmegnyilvánulási és kapcsolati oldal arra irányul, hogy a felszólítási oldal hatását erősítse,
akkor funkcionalizálásról beszélünk, vagyis a kommunikáció egyes oldalai nem azt tükrözik,
ami van, hanem a cél eszközeivé válnak (Friedemann Sc
hulz von Thun, 2012).

A felszólítási aspektust meg kell különböztetni a kapcsolati aspektustól, mivel
ugyanahhoz a felszólításhoz teljesen eltérő kapcsolati üzenetek társulhatnak. Ugyanaz a
közlés számos üzenetet hordoz, a küldő ha akarja, ha nem, mind a
négy szinten üzen.

Az eddigiekben bemutatott négy aspektusát a közlésnek Friedemann Schulz von Thun a
következő ábrával szemlélteti.

ábra 31 oldal

Az emberi kommunikáció pszichológiai modellje
–

egy közlés négy oldala (aspektusa)

Explicit és implicit üzen
etek

A közlés explicit (egyértelműen megfogalmazva) vagy implicit (anélkül, hogy
egyenesen ki lenne mondva) módon tartalmazhat üzeneteket. Az explicit és implicit felosztás
független a négyzet felosztásától: a közlésnek mind a négy szintjén lehetségesek mi
nd az
explicit, mind az implicit üzenetek. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a fő üzenetek
explicitek, míg az implicitek kevésbé fontosak, ellenkezőleg, a fő üzenetet gyakran implicit

módon küldjük. Van aki nagy mestere annak, hogy közléseit implicit üzen
eteken keresztül
közvetítse, hogy amennyiben szükséges megcáfolhassa azt (Friedemann Schulz von Thun,
2012).

A közlés nem
–
verbális részei

Az implicit üzeneteket többnyire nem
–
verbális csatornák közvetítenek: hang,
hangsúlyozás, kiejtés, mimika, gesztikulác
ió. Egy mondat jelentése nagymértékben függ attól,
hogy milyen nem
–
verbális jelzések kísérik.

Watzlawick (1969) szerint lehetetlen nem kommunikálni, a kommunikációnak ez az
alaptörvénye, mely szerint minden viselkedésnek közlésjellege van. Nem kell mondan
unk
semmit, ahhoz, hogy kommunikáljunk, minden hallgatás beszédes, és egy olyan közlést
képvisel, melynek legalább három oldala van. Minden interperszonális kontextusban mutatott
viselkedés „négyoldalú” (Watzlawick, 1969; Friedemann Schulz von Thun, 2012).

Kongruens és inkongruens közlések

Mivel egy közlésnek egyidejűleg verbális és nem
–
verbális részei is vannak, egyrészt
lehetőséget ad arra, hogy ezek a részek kölcsönösen kiegészítsék és támogassák egymást,
másrészt viszont annak a lehetőségét is magába foglalja, hogy ellentmondjanak egymás
nak.

Egy közlés akkor kongruens, ha minden jelzés ugyanabba az irányba mutat, ha a
közlés magában véve összefüggő, azaz koherens, míg inkongruens akkor, ha a verbális és a
nem
–
verbális jelek nem illenek egymáshoz, ellentmondanak egymásnak.

Haley (1978) sze
rint a küldő, ha akarja, ha nem mindig egyszerre két szinten
kommunikál: a közlés szintjén és metaszinten; mely szintek oda
–
vissza segítik az
interperszonalitást. Nemcsak mondunk valamit, hanem minősítjük is a mondottakat. Az
üzenetek kongruens vagy inkong
ruens módon minősíthetik egymást (Friedemann Schulz von
Thun, 2012).

A közlések Haley szerint minősíthetőek a kontextus által, a megfogalmazás módja
által, testmozdulatok (mimika és gesztusok) által valamint hanglejtésen keresztül.

Az inkongruens közlés
ek összezavarják a címzettet, hisz nem tudja, hogy a közlési
szintnek vagy a metaszintnek higgyen, s ha még a közlés felszólítási oldalát is figyelembe
veszi az ilyen egymásnak ellentmondó felszólítások esetén a címzett kellemetlen helyzetbe
kerül. Bárhogy
an is reagál, a küldő ellene fordíthatja, ha törődik vele, elutasítja, ha nem
törődik vele, a másik a megbántottat játssza és ezzel bünteti. Az ilyen helyzeteket „kettős
kötéseknek” (double
–
bind) nevezik, melyet Watzlawick (1969) a címzettnél kialakuló,
sk
izofrén viselkedéssel hozza összefüggésbe. Az inkongruens közlések akkor betegíthetik
meg a címzettet, ha függő viszonyban van a küldővel, ha nem tud menekülni a helyzetből és

nem képes a metakommunikációra, s a skizofrénia egyfajta szükségmegoldást jelent
het, hogy
megbirkózzon a helyzettel (Friedemann Schulz von Thun, 2012).

Az inkongruens közlések előnye, hogy a küldő nem kötelezi el magát teljesen, szükség
esetén cáfolhatja a közlést. A küldőben kétféle lelkiállapot uralkodhat, mely összeolvadva
inkongr
uens közléshez vezet. Ilyen esetben a küldő nincs teljesen tisztában önmagával.

A serdülők gyakran vannak kitéve a felszólítási oldalon megjelenő kettős üzenetnek.
„Légy önálló!
–

Továbbra is tőlem függj!”, „Szeretném, ha azt tennéd, ami a legjobb neked!
–

Én majd megbirkózom a magánnyal.”
–

tipikus kettős felszólítás a szülők részéről serdülő
gyerekeik felé, akik ilyen üzeneteket követően kettős kötésben találják magukat. Ilyen esetben
a szülőben két személyiség szólal meg egyszerre, az egyik az érett fel
nőtt, aki kívánatos
célnak tartja, hogy gyereke önállóvá váljon és megtalálja helyét az életben; a másik a
szülőben rejlő gyerek, aki fél, hogy elhagyják, magára marad és ennek elkerülésére különböző
lelkifurdalást keltő taktikákkal próbálja elfojtani a gy
erek függetlenségi törekvéseit. Ilyen
belső zűrzavar tisztázása érdekében a címzett visszajelzést adhat a küldőnek
összezavarodottságáról, lehetőséget teremtvén arra, hogy a küldő tisztába kerüljön
önmagával. A küldőnek akarnia kell, hogy tisztába kerüljön

önmagával, amennyiben ezt nem
szeretné és valaki megpróbálja rávenni erre, azt eredményezheti, hogy tiltakozik és
bezárkózik (Friedemann Schulz von Thun, 2012).

A Gestalt
–
terápia (Perls, 1974) hatásosan kezeli a testben lakozó két lelket, melyek
párbeszéd
et folytatnak egymással. A küldő két széken ülve folytat belső dialógust, felváltva
megszólaltatja, majd dialógust folytat a felnőtt személyiség és a gyerekkori én, akiknek
ellenkezőek a céljaik. Egy ilyen párbeszéd által a küldő tudatosíthatja, hogy valób
an mindkét
lélek benne lakozik, külön
–
külön is képes észlelni őket, ennek következtében kongruensebb
módon tud majd kommunikálni, egy üzenet helyet, két külön üzenetet küld: „Egyrészt azt
szeretném, ha önálló lennél. Másrészt megszakad a szívem, amikor lát
om, hogy eltávolodsz
tőlem, én meg itt maradok egyedül.”

Egy jó kommunikációs készséggel rendelkező küldőnek a kommunikációs négyzet
minden oldalát uralnia kell, mivel ezek mindig egyszerre működnek és amennyiben csak az
egyik oldalról vesz tudomást, a kom
munikációban zavar léphet fel. Így tehát nem sokat ér az,
ha tartalmilag ugyan igaza van egy személynek, de kapcsolati szinten nem hiteles, vagy ha az
önmegnyilvánulás szintjén kedvező képet fest magáról, műveltnek mutatja magát de
érthetetlen tárgyi üzene
tet közvetít.

A címzett szemszögéből a modell még bonyolultabb, hisz attól függ, hogy mit fogad
be, hogy melyik oldalra figyel oda különösebben, így tehát az embernek valójában nem két,
hanem négy fülre lenne szüksége, minden szinthez egy
–
egy fülre. A besz
élgetés azonban

eltérően alakulhat, attól függően, hogy a címzett az említett négy fül közül melyikre figyel
jobban oda, azonban többnyire a címzett nincs tudatában mindennek.

ábra 46 oldal

A címzett „négy füle”

Az emberek közötti kommunikációt az bonyolít
ja, hogy a címzett szabadon választhat,
hogy a közlés melyik oldalára reagál. Olykor a kommunikáció zavaraihoz vezethet, ha a
címzett a közlésnek arra az oldalára reagál, amelyet a küldő nem akart hangsúlyozni, vagy ha
a címzett az egyik fülével figyel és
a többi üzenetet figyelmen kívül hagyja.

Egyoldalú befogadási szokások

Friedemann Schulz von Thun a befogadás „négy fülét” különbözteti meg: tárgyi fül,
kapcsolati fül, az önmegnyilvánulási fül valamint a felszólítási fül. Sok címzett esetében, az
egyik fü
l különösen fejlett a többi rovására.

Sokan hajlamosak arra, hogy a közlés tárgyi oldalára figyeljenek egy vitában, ez
többnyire akkor jelent gondot, ha a probléma nem elsősorban valamely tartalmi különbségben
rejlik, hanem az emberi érintkezés szintjén, p
éldául akkor, ha egy kapcsolati problémát tárgyi
érvekkel próbálunk megoldani.

Némely esetben a címzett a legtöbb, kapcsolati szinten semleges közlésbe is belehall
valamiféle véleményt saját magáról. Az ilyen típusú ember mindent magára vesz, mindent
saját

személyére vonatkoztat, sokszor érzi úgy, hogy támadják és gyakran meg is sértődik. Ha
valaki dühös, úgy érezheti, hogy őt vádolják, ha valaki nevet, akkor úgy érezheti, hogy épp
kinevetik, ha ránéznek, azt érezheti, hogy méregetik, ha pedig nem, akkor bi
ztos kerülik.
Kommunikációs hiba jelenik meg akkor, amikor a túlérzékeny címzett a tárgyi vita elől tér
ki,és leragad a kapcsolati oldalon.

Sok esetben akkor jelentkezhet probléma, hogy a küldő és a címzett nem tudja
eldönteni, hogy egy közlésben inkább a
z önmegnyilvánulási vagy a kapcsolati jelleg dominál
–
e, hisz ugyanaz a viselkedés felfogható tiszta önmegnyilvánulásnak vagy a kapcsolatra
vonatkozó jelzésnek is. Pl. visszavonulás egy kommunikációs helyzetből: „Nyugalomra
vágyom”
–

önmegnyilvánulás; „Eleg
em van belőled”
–

kapcsolat.

Minden ember önmagáról alkotott képe a korábban kapcsolati szinten kapott üzenetek
nyomán alakul ki, így tehát előnyösebb lenne, ha embertársaink érzelmi kitöréseit,
vádaskodásait inkább az „önmegnyilvánulási fülünkkel” hallaná
nk meg, azonban ez a
módszer is veszélyes lehet, megtörténhet, hogy a végén semmilyen információt nem
engedünk közel magunkhoz. Helyes egyensúly esetén azonban az odafigyelést és a
konstruktív kommunikációt segíti.

Friedemann Schulz von Thun (2012) által b
emutatott „önmegnyilvánulási fül” szoros
összefüggést mutat a személyközpontú terapeuták (Rogers) és pedagógusok (Gordon) által
bemutatott aktív odafigyeléssel. Azonban az említett kutatók nem diagnosztizáló céllal
alkalmazzák az önmegfigyelési fület, hane
m az értékelés mellőzésével bele tudjanak
helyezkedni a küldő lelki
–

és gondolatvilágába, ezzel segíti hozzá a címzett a küldőt, hogy
magára találjon.

A mindennapi emberi kommunikációban is fontos volna az aktív odafigyelés, előnyt
jelentene, ha a címzett
, először képes lenne pontosabban beleérezni a másik személy világába,
és ezt a világot mintegy az ő szemével látni (empátia). Peick bírálja a „redukált” és „kapcsolat
nélküli” kommunikációt, és mind a négy fület igénylő aktív odafigyelés fontosságát
hangs
úlyozza az emberi kommunikációban (Friedemann Schulz von Thun, 2012).

Némely címzettnek kifejezetten kihegyeződik a „felszólítási füle” azáltal, hogy
igyekszik mindig mindenkinek a kedvére tenni, még embertársai ki nem mondott elvárásainak
is próbál megfel
elni, így tehát egyfolytában ugrásra kész, a legapróbb jelzést is a felszólítás
oldaláról vizsgálja meg. Az ilyen címzett többnyire alig figyel önmagára, nem tudja, hogy mit
is akar, mit is érez ő maga.

A célirányosan kihegyezett felszólítási fül megvédhe
ti a címzettet attól, hogy
manipulálják, és hogy a felszólításszerű reakciók belekényszerítsék egy komisz játékba.
Azonban amikor valaki mindezt túlzott mértékben használja, minden közlés és minden
viselkedésmód mögött valamilyen titkos szándékot gyanít, f
unkcionalizálásnak nevezzük.

Kódolás

Ahhoz, hogy kommunikáció jöjjön létre, a küldőnek, a közvetíteni kívánt gondolatait,
szándékait, ismereteit észlelhető jelekké kell átalakítania, ezt az eljárást nevezik kódolásnak.
Ezeket a kódolt jeleket továbbítja a
küldő a címzettnek, azonban a jelentések, melyeket a
küldő társít, nem kerülnek közvetítésre. A jelentésadás, vagyis a dekódolás a címzett feladata,
ami nagymértékben függ az elvárásaitól, a félelmeitől, előzetes tapasztalaitól, vagyis egész
személyiségétő
l. A felek közötti egyoldalú kommunikáció (a négyoldalú helyett) azonban
gyakran rejtett félreértésekhez vezetnek, amelyek többnyire nem kerülnek napvilágra, nem
tisztázzák őket, így később zavart okoznak a két fél kapcsolatában.

A befogadási hibák néhány
oka

Különböző okai lehetnek annak, ha a közlést a címzett nem úgy érti, mint ahogy a
küldő gondolta. Félreértelmezés adódhat akkor, ha a küldő és a címzett más
–
más nyelvi
közegből való, ugyanakkor gyakran okozhat zavart a címzett önmagáról kialakított képe

(önkép), a címzettnek a küldőről kialakított képe valamint a

kapcsolt

üzenetek jelensége.

Ha valaki nem tartja sokra magát, hajlamos lehet, hogy az elismerő üzeneteket is úgy
értelmezze, hogy azok majd saját negatív önképét erősítsék, majd aztán a negatív

önkép újra
meg újra ellátja negatív tapasztalatokkal, amelyek ezt az önképet igazolják és állandósítják.

A másik emberről alkotott képünk gyakran kevés információn alapul, hajlamosak
vagyunk arra, hogy az illető neme, életkora, öltözködése, néhány megnyil
vánulása alapján
egészítsük ki a róla alkotott hiányos képet és az így kialakult kép adja meg a kódot, a közlés
értelmezéséhez.

Néha azért keletkeznek félreértések, mivel a címzett ugyan a közlés egyik oldalán
helyesen értelmezi az üzenetet, míg a közlés v
alamely másik oldalán olyan további üzeneteket
is belehall, amelyek gyakran kapcsolódnak az alapüzenethez. Az effajta kapcsolás eléggé
elterjedt és így a címzett belehallja a közlésbe a hozzákapcsolt üzenetet is és ennek
következtében inger
ülten vagy védek
ezően reagálhat, mely megnehezíti a további
kommunikációt. Ahhoz, hogy a küldő a megszokott összekapcsolásokat megszüntesse,
elengedhetetlen a metakommunikáció.

Feedback

Az ember belső reakciója egy közlésre egyfajta kölcsönhatás terméke az elvetett mag
(
a küldött üzenet) és a pszichológiai talaj között, amelyre ez a mag a címzettnél hullik. Egy a
kémiai ismereteken alapuló hasonlat szerint amit egy közlés kivált, az egy olyan
pszichokémiai reakció, amely akkor következik be, amikor két anyag találkozik. H
a olyan
befogadót bírálnak, akinek meggyőződése, hogy hibát elkövetni szégyen, ami csorbítja az
önbecsülését, akkor pszichokémiai reakcióként sértettség vagy akár agresszió léphet fel nála.
Ha úgy éli meg, hogy hibát elkövetni emberi dolog, és emiatt nem é
rzi csekélyebbnek magát,
a reakció konstruktívabb.

Ellis (1977) hangsúlyozza a belső meggyőződések fontosságát, melyek
meghatározzák, hogy milyen érzelmi reakciót fogunk adni arra, ami velünk fog történni
.
Különösebben az irracionális meggyőződésekre hív
ta fel a figyelmet, amelyek neurotikus
reakciókra hajlamosítanak
(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

Kraußlach és mások (1976) szerint az ok nélküli agressziót gyakran apró jelek váltják
ki, a fiatalok sértésnek vesznek egyes mozdulatokat, vagy pillantáso
kat, akár a ruházat is
provokál vagy akár kisebbrendűségi érzést kelt a fiatalokban
(Friedemann Schulz von Thun,
2012)
.

Fontos, hogy válasszuk szét a közlés befogadásakor zajló három folyamatot: az
észlelést (pl. látunk vagy hallunk valamit), az értelmezés
t (jelentéssel ruházzuk fel azt, amit
észleltünk) és az érzéseket (saját érzésünkkel válaszolunk arra, amit észleltünk és
értelmeztünk), annak érdekében, hogy a címzett tisztán lásson és képes legyen a visszajelzésre

(feedback). Az értelmezés szükséges, az
onban tudatosítanunk kell, hogy az lehet helytálló is
és téves is.

A szétválasztás folyamata a közlő szempontjából is fontos, hisz támpontot nyújt
ahhoz, hogy a saját részét felülvizsgálja, ilyenkor a másik fél megerősítheti vagy korrigálhatja
azt.

Miller, Nunnally és Wachmann (1975) szerint az emberi kommunikáció
leglé
nyegesebb alapfeltétele a belső tisztánlátás
(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

Abban, hogy hogyan fogadjuk a közléseket, szerepet játszanak a másik személyről
kialakult fantáziáink is. Akkor beszélhetünk fantáziáról, értelmezés helyett, ha a másik
gondol
atairól, érzéseiről kialakított feltevésünket semmilyen konkrétan megnevezhető észlelet
nem támasztja alá. Fontos tudni a másikról kialakult fantáziákról, hogy forrása „én vagyok”,
ezek a fantáziák lehetnek helytállóak vagy nem helytállóak, ezeket a fantáz
iákat vagy
megtartjuk magunknak és hozzá igazítjuk a viselkedésünket vagy megosztjuk őket a
másikkal, és ellenőrizhetjük, hogy megfelelnek
–
e a valóságnak.

Amennyiben valaki a
fantáziáit megtartja magának, elszigeteli magát, sokszor nem is tud
atosul benne

é
s közben
attól szenve
d, hogy kapcsolatai felszínesek, olykor hajlamos rá, hogy mintegy önbeteljesítő
jóslat mintájára egy valóságot teremtsen magának. Így tehát láthatjuk, hogy milyen
nagymértékben vagyunk titkos rendezői sorsunknak, még olyankor is, amiko
r látszólag
csupán passzívan elszenvedjük
(Friedemann Schulz von Thun, 2012).

A kommunikációról tudni kell, hogy a kimondatlan dolgok megterhelik, azok az
érzelmek, melyek kifejezetlenül maradnak, méreggé válnak, ez pedig belülről felemészti úgy
a testet,

mint a lelket ugyanakkor a kinyilvánított érzések lehetővé teszik az érzelmi valóság
megváltoztatását
(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

Azokat az üzeneteket, amelyek többnyire önmegnyilvánulást tartalmaznak Gordon
(2011) „én
–
üzeneteknek” nevezi, ilyen
esetben a személy saját belső világáról árul el valamit.
Az ilyen üzenetek ellentéte a „te
–
üzenetek”, amikor a másikról jelentünk ki valamit, saját
érzéseinket a másikat minősítő kijelentésekbe helyezzük át. Hátránya az ilyen közléseknek az,
hogy a címzett

úgy érzi, hogy rátámadtak, arra vágyik, hogy elégtételt kapjon, mindeközben
képtelen lesz konstruktívan megoldani a kialakult problémát, ezáltal a küldőt is eltávolítja
önmagától

(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

Interakció

Interakcióról beszélünk, akk
or, amikor a címzett reagál, ezáltal ő lesz a küldő, és
fordítva, így mindketten befolyásolják egymást.

A modern kommunikációpszichológia képviselői szerint mindig legalább két fél kell
ahhoz, hogy interperszonális tekintetben valaki így vagy úgy viselkedj
en, a pillanatnyilag
fennálló kommunikációs viszonyok kifejeződésének tekintik az egyéni jellemvonásokat.

Ezen szemlélet szerint az interperszonális folyamatok jellemzői a következők: a
kommunikáció kölcsönösségen alapul, melyben legalább két közreműködő
vesz részt, a
személyes sajátosságokat, egyéni viselkedésmódokat az interakció határozza meg
.

Mindig
vannak „játszótársak”, akik mindent eltűrnek, s a probléma gyakran ott kezdődik, hogy
képtelenek vagyunk nemet mondani és kiállni magunkért. Ezen felfogás
szerint nem a
„tüneteket hordozó” a beteg, hanem az egész vonatkoztatási csoport interakciós hálója
(Richter, 1970; Friedemann Schulz von Thun, 2012).

Mindig feltevődik a kérdés, hogy „Ki kezdte?”. Watzlawick szerint a résztvevő felek
általában eltérő módo
n punktuálják az interakciót melyben részt vesznek, vagyis mindketten a
másik viselkedésére adott reakcióként értelmezik saját viselkedésüket. A punktuáció a
kommunikáció tagolását jelenti, mi szerint az egyik fél viselkedése kiváltó okként, a másiké
pedig

következményként vagy reakcióként értelmezhető. A résztvevő felek többnyire úgy
vélik, hogy nekik van igazuk. Arra a kérdésre azonban, hogy „Ki kezdte?”
,
nem lehet választ
adni, hisz
,

a rendszerelméleti felfogás szerint
,

a kommunikáció körkörös és nincs

kezdete,
így tehát a metakommunikációnak arra kell törekednie, hogy felismerje a közös játékot és új
alapokat teremtsen hozzá
. Az egyes személyek kommunikációs zavarainál az egymással való
viselkedést kell „nagyító alá venni”, és ezt kell megváltoztatni,
nem pedig magát az egyént

(Friedemann Schulz von Thun, 2012).

Metakommunikáció

Friedemann Schulz von Thun (2012) explicit metakommunikációról beszél, mivel
implicit módon minden közlés tartalmaz metakommunikatív elemet, azaz olyan részt, amely
arra utal, h
ogy a küldő hogyan értette az üzenetet. A metakommunikáció nem más
,

mint a
kommunikáció a kommunikációról, vagyis annak a megvitatása, hogy hogyan bánunk
egymással, hogyan értettük a küldött üzeneteket, hogyan dekódoltuk a fogadott üzeneteket és
hogyan rea
gáltunk rájuk.

A jó metakommunikáció elsősorban mélyebb magunkba tekintést követel, valamint
bátorságot az önmegnyilvánuláshoz, jutalmul megszabadulhatunk az elfojtott feszültségtől, és
esélyt kapunk
arra, hogy megoldjuk a problémát.

1.1.
5
.2. Az ördögi kö
r sémája
–

Thomann és Schulz von Thun elmélete

Ez az elmélet, ellentétben a pszichoanalízis, individuálpszichológia, humanisztikus
pszichológia elméleteivel, melyek az egyén belső világában lejátszódó lelki folyamatokat
vizsgálta, az emberek között zajló f
olyamatokra, a kapc
solati dinamikára összpontosít; az
ember viselkedését és tapasztalatvilágát az őt körülvevő szociális rendszer adottságai alapján

értelmezi. Ez a szociális rendszer a legegyszerűbb esetben egy páros kapcsolat pl. család;
mely rendszer el
emei egymásra reagálnak és kölcsönösen befolyásolják egymást.

A kommunikációs nehézségek okai, nem az egyes emberben, hanem az egész
szabályozórendszer működésében keresendő, a partnerek együttműködésének és egymásra
reagálásának rendszerszerű körforgásába
n.

Az egyszerű körfolyamat általános szerkezetében négy fázist különböztetünk meg: a két
téglalap alakú mezőbe a két fél viselkedésének kívülről észlelhető és ható megnyilvánulásait
jegyezzük be, a két körbe pedig az ezek nyomán bekövetkező lelki folyamato
k, belső reakciók
főbb elemeit
írjuk

(Friedemann Schulz von Thun, 2014; Thomann és Schulz von Thun, 199
2
)
.

ábra 34 oldal

Önmagunk tisztázásához és megmutatásához a két körben feltüntetett tartalmakat fel
kell derítenünk, ezért a tisztázást segítő mediátor

arra kell törekedjen, hogy e felek jellemzően
függőleges irányú kommunikációját vízszintessé változtassa. A rendszerelvű gondolkodás
begyakorlása a fontos (Friedemann Schulz von Thun, 2014).

ábra 35 oldal

A következőkben egy iskolai csapatmunkát szeretnék

bemutatni az ördögi kör sémája
alapján. Az egyik csapattag, aki legyen A, minden elvégzendő munkát halogat, a másik, B,
aki tulajdonképpen már jól ismeri A
–
t, tudja, mit várhat tőle, és tisztában van azzal, hogy
osztálytársa/csapattársa jobban kedveli a b
emutató részét a feladatnak, mint a fáradságos,
aprólékos információszerzést és kutatómunkát, lassanként azonban elveszti a türelmét. „Ha
ezt a feladatot nem végezzük el az adott határidőre, akkor nem a lusta A viszi majd el a
balhét, hanem az egész csapat

megszívja, és én, aki különösen felelősnek érzem magam érte,
ezért aztán kívülről is illetékesnek tekintenek, én leszek a bűnbak!” Tehát ideges, de A
–
ra is
dühös. Mivel azonban B békeszerető ember és nem akarja veszélyeztetni az A
–
v
al

fenntartott
baráti v
iszonyt, azt teszi, amit ilyenkor szokott: elvégzi ő maga a feladatot. A pedig ezt látván
megerősítve érzi magát abban, amit kicsit mindig is érzett és gondolt. „B tényleg mindenbe
beleüti az orrát, úgy fontoskodik, mint valami úr, sőt még odáig is elmegy,

hogy betör az én
területemre!” Úgy érzi, hogy mellőzték, titkon dühös B
–
re. Ám ő is békeszerető ember, és
nem szeretné veszélyeztetni a jó osztálytársi, sőt baráti viszonyt, sőt önmagáról meg azt hiszi,
hogy az ilyesmiken ő felülkerekedik.

ábra 38 oldal

Egy osztályon belül gyakran alakulnak ki hasonló ördögi körök, ahol mindig akad
valaki, aki a többieknél jobban azonosul a közös üggyel, beleássa magát és egyre több
feladattal szembesül. Az osztálytársak örülnek ennek a megbízható kompetenciának, és
meger
ősítik a szerepét, lassanként azonban túl sok teher nehezedik rá, és panaszkodni kezd

osztálytársai passzivitása miatt. Ők megfogadják, hogy a jövőben másképp lesz
, átvállalják a
feladatot, aztán végül mégis hanyagul végzik el azt, mondván, hogy nekik nem
megy olyan
jól mint annak, aki eddig foglalkozott vele, hisz ő már tapasztaltabb és gyorsabban meg is
tudná oldani. A „szakértő” egyszer csak dühbe gurul és azt mondja, hogy „mégsem
csinálhatok meg mindent helyettetek”, a többiek azonban azon morognak, hog
y osztálytársuk
mennyire fontoskodó. Így egy paradox helyzet alakul ki, a többség elnyomva érzi ugyan
magát, ugyanakkor boldogan hagyják, hogy valaki elvégezze helyettük a feladatot.

Amennyiben az érintettek nem látják át a kialakult ördögi kör dinamikáját
, valamint azt, hogy
kinek milyen haszna származik az adott helyzetből és hogyan járulnak hozzá a rendszer
fenntartásában, jelentős konfliktus forrása lehet.

1.1.
5
.3. Érték
–

és fejlődési négyszög
–

Helwig elmélete

Minden érték csak akkor érhet el konstr
uktív hatást, ha egy pozitív ellenérték
kel van
kitartott feszültségben

(a

kitartott feszültség helyett egyensúlyról is beszélhetünk
).

E

nélkül
bármely érték „saját maga torzult formájává” válik
. Az értéktelített fogalmak egy értékek,
valamint antiértékek a
lkotta négyszögbe rendeződnek
. Minden érték egy „érték
–
kvaternitárst”
foglal magába. Az értéknégyszög tehát ezt a négy fogalmat kapcsolja össze egymással, így
mindegyik kétszeres ellentétességében jeleni meg
. Ez a négyszög négy olyan kapcsolatfajta
bemutat
ására alkalmas, melyek az egyes tulajdonságok egymáshoz való viszonyát jellemzik:

–

A pozitív értékek közötti felső vonal egy pozitív feszültség
–
, ill. komplemente
viszonyt jelöl, akár dialektikus ellentétnek is nevezhetjük.

–

Az átlók az érték és antiérté
k közötti ellentéteket jelenítik meg.

–

A függőleges vonalak a leértékelő eltúlzást szemléltetik.

–

A két antiérték közötti (alsó sorban ábrázolt) kapcsolat mintegy azt az utat ábrázolja,
melyet akkor járunk, ha meg akarunk szabadulni az egyik antiértéktől
, de nincs erőnk ahhoz,
hogy a (felső sorban feltűntetett) pozitív értékek által megkövetelt feszültségbe
felkapaszkodjunk, vagyis amikor az egyik antiértékből a vele ellentétes másik antiértékbe
menekülünk
. Az alsó vonal tehát azt az elvetést jeleníti meg
, melynek során az elkerülendő
antiértékeket a vele ellentétes antiértékkel kompenzáljuk túl

(Friedemann Schulz von Thun,
2014; Helwig, 1967
, 44 o
).

ábra 45
, 49

oldal

Az értéknégyszögből hiányzik az optimálisnak tekintett fix pont képzete, melyet a
dinamik
us egyensúlyé pótol
hat
.

Egy bizonyos felismerhető tulajdonsággal rendelkező
személyben mindig megvan azon tulajdonság „szunnyadó” ellenpólusa, mely fejleszthető.

A
fejlesztés csak akkor lehetséges, ha az elfogadást és a konfrontációt sikerül összekapcsolni
. A

siker érdekében az integráció a konfrontáció után kell megvalósuljon, nem annak a
megakadályozására

(Friedemann Schulz von Thun, 2014).

A kommunikáció szempontjából alapvető fontosságú értéknégyszögek:

ábra 51, 53 oldal

Mivel az értéknégyszög egyben fe
jlődési négyszög is, lehetőséget ad számunkra arra,
hogy meghatározzuk egy személy fejlődési irányait
, mely által megfelelhetnek saját életükben
adódó kihívásoknak.

Az emberek közötti kommunikációra vonatkozóan számos fejlődési
négyszög alkotható (Friedema
nn Schulz von Thun, 2014).

ábra 55 oldal

107 oldal ábra hol alakulnak ki problémák

A KÖZLÉS ÖNMEGNYILVÁNULÁSI OLDALA

Félelmek az önmegnyilvánulástól

Vizsgák, állásinterjúk, tesztek stb. esetében mindig a közlés önmegnyilvánulási
oldalán van a hangsúly,
ez az oldal az élet minden más területén is jelen van, a vizsgától való
félelemből valamennyit mindig magunkkal viszünk minden emberi kapcsolatunkba. Ez az
önmegnyilvánulástól való félelem azon alapul, hogy megelőlegezem embertársam negatív
ítéletét, miköz
ben küldőként én magam vagyok a legközelebbi embertársam és nemritkán a
legkönyörtelenebb bírám is. Ezért sokan

ki sem merik nyitni a szájukat, nehezükre esik mások
előtt, felnőttek vagy akár velük egykorúak előtt kifejezniük magukat, az játszódhat le a
fe
jükben, hogy „Milyennek lát engem most a másik?”

A legtöbben félnek megnyílni párkapcsolataikban, hiszen ilyenkor napvilágra
kerülhetnek gyengeségeik is, így hát igyekeznek, minél kevesebbet mutatnak meg magukból,
hogy a másik nehogy kedvezőtlen képet kapj
on a személyiségéről.

Erősebb az önmegnyilvánulástól való félelem nagyobb hallgatóság előtt, ilyenkor már
a hozzászólás előtt s aközben, a szívdobogás erő
sebb. Az agy akkor rendeli el ezt az
előkészületet, ha „súlyosnak”ítéli meg a helyzetet, azaz ha védek
ezésre, támadásra vagy
menekülésre van szükség az „életben maradáshoz”. Így hát a test a személy értésére adja,
hogy a tervezett felszólalás „komoly fenyegetést” jelent az önbecsülésére. A küldő
kockázatvállalását remekül példázza a következő ókori mondás
is: „Ha hallgattál volna, bölcs
maradtál volna.”.

A gyerekek hamar rájönnek, hogy személyiségüknek csak egy része szeretetre méltó
és a „rossz” énjüket igyekeznek elnyomni. E folyamat során a szülők, később a szomszédok,
óvónők, tanárok stb., egyfajta bírá
kká válnak, akik előtt a gyereknek helyt kell állnia ahhoz,
hogy önbecsülést szerezhessen, a gyerek megtanulja, hogy csak bizonyos érzései, gondolatai,
viselkedési formái „jók”, a többit el kell rejteni mások elől. Idővel azonban a gyerek azonosul
a bírái
ítéletével, a tiltott érzések, cselekvések elnyomása már automatikusan bűntudatot és
szégyenérzetet váltanak ki belőle.

Az ítélőbíró tehát bennünk van, azt
án újra kivetül a többi
emberre, főleg olyanokra, akik „egykori bíráinkra” hasonlítottak, amit tekint
élytől való
félelemnek nevezünk.

Kedvező körülmények között a gyerek gyorsan felépíti egészséges önbecsülését,
azonban a gyerekkorban tapasztaltak inkább a kisebbrendűségi érzést erősítik meg, pl. amikor
a gyereket túlzottan féltik vagy elkényeztetik,
v
agy a testvérek közötti rivalizálásban
elszenvedett vereségek,
azt a benyomást keltik benne, hogy önerőből semmire sem képes, az

életben megaláztatás és megszégyenülések sora várja
. Végül a környezet negatív üzenetei
csak megerősítik ezt a negatív önképet.

Adler szerint minél erőteljesebb ez a kisebbrendűségi
érzés, annál inkább igyekszünk kompenzálni, és nagyobb önbecsülésre szert tenni. Az
önmegnyilvánulástól való félelem azt jelenti, hogy attól félünk, hogy kiderül, hogy nem
vagyunk jók semmire
(Friedema
nn Schulz von Thun, 2012)
.

Az iskolában a diákokat teljesítményük alapján minősítik sikeresnek vagy
sikertelennek, ezért egy tanuló számára különösen fontos, hogy az önmegnyilvánulás szintjén
kedvező színben
tüntesse fel magát. Az iskolában

bírák
,

vagyis
tanárok valamint vetélytársak
,

vagyis iskolatársak veszik körül, ezért tehát „jónak” kell lennie, sőt még jobbnak kell lennie a
többieknél, ahhoz, hogy érvényesülni tudjon. Ez az élet többi területén is megmutatkozik, így
hát a teljesítmény és a rivalizálá
s elmélyíti a szakadékot az emberek között
, ellenségeskedést,
irigységet, rosszindulatot váltván ki

(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

Önmegmutatás és önelrejtés
, önmagunk lekicsinylése

A küldő mindig tart az önmegnyilvánulástól, ennek érdekében fordít bi
zonyos energiát
az önmegnyilvánulási oldalának a kialakítására, melyet az imponálás és az álcázás által tehet
meg. Az imponálás során az egyén a szebbik oldalát kívánja megmutatni a sikerben
reménykedve (henceg, megjátssza magát, felvág,

erényeit, kompeten
ciáit hangsúlyozza

stb.)
.
A közlés imponálás tartalma rendszerint a címzettől is függ.

A
z álcázás során arra törekszik

az egyén
, hogy elrejtse a kevésbé szép oldalát, melyet
a kudarctól való félelem motivál
, pl. sok diák fél kérdezni az órán. Automatikus
biztonsági
rendszerré válik az ezt a technikát alkalmazó számára, mely által a küldő már nem is érzi az
önmegnyilvánulástól való félelmet

(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

Tausch és Tausch (1977) szerint sokan az álcázás érdekében maszk mögé bújnak,
jel
szavuk „csak semmi gyengeséget, semmi érzelmet nem mutatni”, ha esetleg megsértik vagy
kiközösítik, arra törekszik, hogy ne vegyék észre és nyugodt marad, „bosszankodom, de jó
képet vágok a dolgokhoz”. Richter (1974) szerint inkább a férfiak szégyellik a s
zemélyes
gondolatokat, vagy ha problémákkal küzdenek. Amikor lelkiállapotokat titkolunk el, akár
tudatosan vagy automatikusan, sokszor már bizonyos érzéseket
nem is érzünk, pl. ha sokáig
nem volt szabad kimutatni a fájdalmat
(Friedemann Schulz von Thun, 20
12)
.

A maszk megmutatkozik az ember egész modorában, a tárgyilagos és személytelen
kifejezésmódban, a visszafogott mimikában és gesztikulációban, a higgadt, komoly
hangnemben, a steril beszédmódban, ami inkább hivatalos nyilatkozatra emlékeztet, mint
spont
án önkifejezésre. Igyekszik

személytelenné tenni közléseit, általános alany
használatával, kerüli a személye állásfoglalást, tárgyszerű kérdések megfogalmazása, mely

mögött ellenvélemény van, semleges megfogalmazásokat alkalmaz, „te
–
üzenetek” az
érzelmeket tartalmazó „
én
–
üzene
t
ek
”

e
lkerülésére
(Friedemann Schulz von Thun, 2012).

Vannak emberek, akik kicsinek, gyengének, gyámoltalannak és értéktelennek állítják
be önmagukat

„én semmire se vagyok jó”, a küldő így próbálja meg rávenni a címzettet, hogy
átvegye tőle a megterhelő és nehéz

feladatokat. Dreikurs (1971) gyerekek esetében említi meg
az önnön gyengeség közszemlére tételét, melyet szerinte azzal a céllal alkalmaznak, hogy
mentesüljenek bizonyos feladatok alól. A gyerek alkalmatlanságát igyekszik védelemül
használni, hogy ne köve
teljenek
,

és ne várjanak el tőle semmit
, a jó szándékú, segítőkész
címzett hajlamos elfogadni az ilyen üzeneteket „te erős vagy, én gyenge”, ezáltal a másik még
tehetetlenebbé válik

(Friedemann Schulz von Thun, 2012).

Az önmegmutatási technikák hatásai

Az önmegnyi
lvánulással kapcsolatos túlzott aggodalom rengeteg energiát emészt fel,
hátráltatván az üzenet célba jutását, veszélyezteti az információközlés eredményességét,
gátolja az emberek közötti szolidaritást (Richter, 1974), veszélyezteti a lelki egészséget, miv
el
mindig ott lappang a leleplezéstől való félelem
(Friedemann Schulz von Thun, 2012; Richter,
1974).

A pszichológia útjelzői

Az önmegnyilvánulási technikákat úgy lehet a leginkább tökéletesíteni, hogy ha a
személy megpróbál önmaga lenni és nem azzal fogla
lkozni, hogy jó benyomást keltsen
másokban, mert az felesleges energiapocsékolás. Ehhez szükséges az, hogy választ tudjon
adni arra a kérdésre, hogy „Ki vagyok én?”, hogy felismerje mi is zajlik benne, ahhoz, hogy
külvilágnak azt mutassa, amit valójában ér
ez, hogy megismerje önmagát, ne tévessze meg
saját magát és figyeljen oda belső világára (Friedemann Schulz von Thun, 2012).

Kongruencia, hitelesség

Carl Rogers (2000) szerint a kongruencia nem mást, mint az összhang a személyiség
három szférája között: a
belső tapasztalat, a tudat és a kommunikáció között.

Minél kongruensebb módon kommunikál a küldő, annál pontosabban érti meg a közlést
a címzett, míg az inkongruens közlések gyanakvást keltenek. Minél kevésbé alkalmazza a
küldő a pozitív önmegnyilvánulás
technikáit és kifejezi érzéseit, gondolatait, a címzett annál
inkább oda tud figyelni rá, így a küldő úgy érzi, hogy a másik megérti és pozitív értékeket fog
tanúsítani a címzett iránt. A címzett szintén érzékeli, úgy érzi, elfogadják, így kongruensebb
mód
on fog tudni kommunikálni (Friedemann Schulz von Thun, 2012).

A kongruens önmegnyilvánulás lelki alapfeltétele az, hogy ne csapjuk be önmagunkat.
Egyesek rögtön nyíltan meg tudják mondani, mit éreznek, ilyenkor a beszédmód, a mimika,
gesztikuláció általába
n összhangban van a kimondott szavak tartalmával, kapcsolatai

mélyebbek, kevésbé felületesek. Míg másoknál egyfajta gondolati művelet, mérlegelés
eredménye, vagy elveszítette az érzéseivel való közvetlen kapcsolatát, vagy szándékosan
próbál szabadulni tőle
. A merev énkép akadályozza
az érzések közvetlen észlelését és akár
pszichoszomatikus pana
szok alakulhatnak ki

a sok elfojtott érzelmek hatására.

Koherencia

A koherenciát az határozza meg, hogy összhangban vagyunk a szituáció egészének
igazságával, melyhez

lelkiállapotunk, céljaink, kapcsolataink jellege, a címzett lelkiállapota és
a helyzet követelményei társulnak.

Hiba volna azt feltételezni, hogy az egész társadalomnak meg kell változnia először,
ahhoz, hogy a személyek viselkedésmódja megváltozhasson, i
nkább együtt, egyszerre kellene
apró lépéseket tenni ennek érdekében az egyén valamint a társadalom szintjén
(Friedemann
Schulz von Thun, 2012; Thun, 1980).

Az egyén szintjén önismereti csoportokban van erre lehetőség, ahol a kölcsönös
bizalomra alapozva a

résztvevők megtanulják megmutatni önmagukat, majd képesek lesznek
a nem oda illő érzéseiket is kifejezni. A gyenge önbecsülés akkor korrigálható, ha lehetősége
van az egyénnek az ellentétes tapasztalatok megszerzésére

és az elfogadás neki szól nem a
kifel
é mutatott maszkjának. Általában aggódunk amiatt, hogy ha olyannak mutatjuk
önmagunkat, amilyenek valójában vagyunk, a többiek elutasítanak, vagy kiközösítenek, vagy
esetleg ránk támadnak. A mindennapokban ennek érdekében maszkot húzhatunk, így nincs
lehet
őség ezen fantázia ellenőrzésére sem, csak az önismereti csoportokban van erre
lehetőség, ahol nemhogy elutasítanák a személyt inkább közelebb kerülnek egymáshoz

(Friedemann Schulz von Thun, 2012).

Segítő szabályok

Ruth Cohn (1975) szerint a hiteles kommun
ikáci
ót a következő szabályok segíthetik

elő
, melyek nemcsak az önismereti csoportok esetén hasznosak, hanem tanulócsoportok
számára is. Az interakciót segítő szabályok a következők:

–

Amikor megszólalsz, önmagadat képviseld; egyes szám első személyben bes
zélj, ne
többes számban, kerüld az általános alany használatát.

–

Ha kérdezel valamit, mondd meg, hogy miért kérdezed és hogy mit jelent számodra ez
a kérdés. Azt kérdezd, mit valóban kérdezni akarsz, ne „kikérdezd” a másikat.

–

Légy hiteles és szelektív,
amikor kommunikálsz. Tudatosítsd magadban, amit
gondolsz és érzel, és válogasd meg, mit mondasz és teszel.

–

Ameddig csak lehet, tartózkodj az értelmezéstől. Inkább a személyes reakciódnak adj
hangot.

–

Figyelj oda a tested jelzéseire. Így sokszor többet
tudhatsz meg saját magadról, mint
ha csak gondolkodnál

(Friedemann Schulz von Thun, 2012, 143 o)
.

A KÖZLÉS TÁRGYI OLDALA

Ahhoz, hogy a célokhoz közelebb kerüljünk a tárgyszerűségre és az érthetőségre kell
törekedni, hiszen beszélgetése, vagy viták során g
yakori, hogy a felek nem maradnak a
tárgynál, valamint, hogy a közölt tárgyi információ kevésbé érthető (Friedemann Schulz von
Thun, 2012).

Tárgyszerűség

Tárgyilagosságot akkor érhetünk el, ha a kommunikáció úgy halad előre a tárgyi
szinten, hogy a közlés
másik három oldalának kísérőüzenetei nem kerülnek túlsúlyba. A
tárgyszerű állásponthoz gyakran társul fölényesség, ellenségesség a közlés többi oldalán, cél
azonban az, hogy miközben az ember saját álláspontját képviseli, tisztelje az ellenkező
véleményt n
yilvánító felet.

Ahhoz, hogy egy vitát tárgyilagosan folytassunk le

a következő egymással szembenálló
stratégiákat alkalmazhatjuk: igyekezzünk megakadályozni a tárgytól eltérő törekvéseket (ez
nem ide tartozik), a másik stratégia ennek az ellentéte

(a zav
aró tényezőké az elsőbbség)
.

Az első stratégia gyakori lehet főleg csoportmunkák esetén, az ilyen felszólítás
többnyire a fegyelemre irányul, annak érdekében, hogy kizárja a nemkívánatos elemeket,
lehet, hogy időt takarít meg, azonban hosszabb távú kooper
áció esetén kevésbé sikeres

(Friedemann Schulz von Thun, 2012).

A második stratégia esetében Ruth Cohn (1975) szerint mindig a zavaró tényezőknek
van elsőbbségük, hisz ezek egyszerűen csak ott vannak, anélkül, hogy valamilyen engedélyt
kérnének, a kérdés a
z, hogy hogyan tudunk megbirkózni velük. Ilyen zavaró tényezők
lehetnek: a fájdalom, félelem, öröm, szórakozottság, m
elyek alapján a döntések nem reá
lis
megfontolások alapján születnek
, az eredmény felületes és sokszor destruktív (Friedemann
Schulz von Thu
n, 2012).

Ruth Cohn „témacentrikus interakciós rendszerében” a csoport feladata, hogy a
történések három komponensét egyformán komolyan vegye és megfelelően egyensúlyba
hozza a következőket: a dolog (a tárgy, a téma, a közös feladat); az én (az egyén a cso
porton
belül a maga érzéseivel) valamint a mi (a csoport a maga kapcsolati hálójával és
interakciójával)
. Amennyiben nincs közös témánk, hiányzik a közös tárgy el vagyunk
választva egymástól, bármennyire is bensőséges a kapcsolatunk. A személyes kapcsolatu
nk
alakulása szülők és gyerekek, barátok között attól függ, hogy képesek vagyunk
–
e rátalálni a
közös témára

(Friedemann Schulz von Thun, 2012; 153 o).

154
, 155

oldal ábra

Érthetőség

Egy szöveg a következők által válhat érthetővé: egyszerűség, tagoltság
–
re
ndezettség,
rövidség
–
tömörség valamint a járulékos stimulálás

(a küldő érzelmileg is megszólaltassa a
címzettet): példák, nyelvi képek, grafikai ábrák, rajzok stb
.

Sok esetben a címzett magát tartja
ostobának, ha nem ért valamit, így nem csupán nem tájékoz
ódik valamiről, hanem még az
önbecsülése is csorbul (Friedemann Schulz von Thun, 2012).

„Fejezd ki magad érthetőbben”, „Röviden és tömören” jellegű tanácsok kevésbé
hatásosak, hisz kifejezésmódunk, nyelvi szokásaink, évek alatt rögzülnek, sokkal hatékonya
bb
a szisztematikus gyakorlás, hisz az érthető kifejezésmód nem velünk született adottság, meg
lehet tanulni (Friedemann Schulz von Thun, 2012).

A KÖZLÉS KAPCSOLATI OLDALA

A közlés kapcsolati

oldal
a

rendkívül fontos a kommunikációban, vagyis

az
,

ahogyan
k
özlünk egy információt.

M
egnyilvánulhat a megfogalmazás módjában,

a mimikában,
gesztikulációban,

kifejezésre jut
hat

a hanghordozásban
.

A tárgyi üzenet inkább az
értelmünkhöz szól, míg a kapcsolati üzenet a „szívünkbe” érkezik
, személyesen érintenek

meg min
ket, hosszú távon hozzájárulnak a címzett önképéhez
.

Fontos, hogy abban, amit a küldő mond, kifejezésre juttassa, hogy a címzettet tiszteletre
méltónak, teljes értékűnek, egyenrangú személynek látja, ide tartozik az udvariasság, a
tapintat, a barátságos bátorítás és a reverzibilitás (a küldő úgy viselkedik a

címzettel, ahogy
fordított esetben a címzett is beszélhet a küldőhöz, anélkül, hogy a kapcsolatuk rovására
menne). A reverzibilitás különösen fontos a hierarchiára épülő kapcsolatokban: szülő
–
gyerek,
tanár
–
diák. a tisztelet azt jelenti, hogy respektáljuk
a másikat, konfliktusok esetén is teljes
értékű partnerként kezeljük és tiszteljük. Amikor a küldő alacsonyabb rendűként
, elutasítóan,
lenézően, megalázóan, érzelmileg hűvösen, lekezelően

kezeli a címzettet
,

lekicsinylésről
beszélünk. Nem veszi komolyan, n
evetségessé teszi, megszégyeníti a címzettet, az
irreverzibilitás működik
(Friedemann Schulz von Thun, 2012).

A túlzott irányítás és kontroll többnyire ellenállást vált ki a címzettben, célja, hogy saját
befolyása alá kényszerítse a címzettet, úgy a gondol
kodásmódjában, mint tetteiben,
utasítások, tiltások által.

A tisztelet vs. lekicsinylés; irányítás, gyámkodás vs. döntési szabadság megadása
kritériumok kombinálása alkotja meg a következő ábrán látható viselkedési keresztet
, vagyis a
küldő a közlés kapcs
olati szintjén hogyan bánik a címzettel
.

Több kevert forma létezik, az
ábrán azonban négy „tiszta” típus van feltüntetve:

–

1
–
es küldő: kommunikációmódjában tiszteletet fejez ki a másik iránt, ugyanakkor
irányító, gyámkodó és kontrolláló;

–

2
–
es küldő: nem

tűr ellentmondást, domináns, korlátozó, ugyanakkor lekicsinylően,
lekezelően bánik a címzettel;

–

3
–
as küldő: nem igazán tiszteli a másikat, kimutatja ellenszenvét, de kevésbé próbálja
irányítani, nem gyámkodik fölötte;

–

4
–
es küldő: teljes értékű partner
ként kezeli a másikat, nem gyámkodik fölötte, nem
akarja korlátozni (Friedemann Schulz von Thun, 2012).

187 oldal ábra

A kommunikációs képesség megtanulásához, olyan tanulási programra van szükség,
amely a személyiség egészének lelki egészségét erősíti, va
gyis önmagunk
megtapasztalásának, önmagunk elfogadásának egy új viselkedési mód begyakorlása előtt,
vagy azzal egyidejűleg kell bekövetkezni. Az emberek egymás iránt mutatott viselkedése
lelkileg csak akkor szerencsés, ha viselkedés külső és belső oldala m
egfelelően fedik egymást,
vagyis a kifele mutatott magatartás az annak megfelelő lelkiállapotot tükrözi.
Figyelembe kell
venni azonban azt, hogy a viselkedés kapcsolatfüggő, a kommunikáló partnerek kölcsönösen
valamilyen reakcióra késztetik egymást, pl. eg
y bizonyos személy teljesen más személyiséget
hoz elő

valakiből, mint egy másik személy.
Az intézményi tényezőnek is rendkívül fontos
szerepe van egy diák viselkedésének a kialakulásában. Az iskola sokszor „lehetetlen”
helyzetbe hozza a tanulókat: csenden

kell ülni, olyan információkat kell elsajátítaniuk, ami a
diákok szempontjából lényegtelenek, ám a tanterv ezt írja elő, az egyén kívánságai,
nehézségei háttérbe szorulnak, azt, hogy egy tanuló mennyire értékes vagy értéktelen
osztályzatok jelzik, folyama
tosan összehasonlítják őket a többiekkel. Ilyen helyzetben szinte
minden egészséges diák „zavart okoz”, melyet a tanár saját személye ellen irányulóként él
meg, holott az intézménynek szól. A tanár annak érdekében, hogy uralja a helyzetet,
nyomásgyakorláss
al, lekicsinyléssel reagál
(Friedemann Schulz von Thun, 2012).

A másikról alkotott kép

Egy személy másikkal szemben tanúsított viselkedése nagymértékben attól függ, hogy
milyen képe van róla, a küldőnek tisztában kell kennie azzal, hogy a másik képét részb
en ő
maga alakítja ki és az, hogy hogyan észleli, attól függ, hogy milyen szemüvegen át nézi.
Zavar a kapcsolatban akkor lép fel, ha teljesen másként látjuk a személyt, mint ő önmagát.
Ezen kép torzulásához két lelki mechanizmus vezethet: a projekció és az

átvitel (Friedemann
Schulz von Thun, 2012).

Projekció során bizonyos lelki folyamatokat, melyek úgy játszódnak le bennünk, hogy
nem ismerjük fel őket, kivetítünk magunkból és másokban ismerjük fel; ezek gyakran olyan

érzések és impulzusok, melyeket nem ak
arunk beismerni magunknak, melyek nem illenek
bele az önképünkbe, melyeket aztán másokban fedezünk fel és gyakran indulatosan szállunk
velük szembe. Jung az „árnyék” kifejezést használja személyiségünk nem szeretett, rejtett
részére (Friedemann Schulz von
Thun, 2012).

Az átvitel rendkívül fontos és mindenütt jelen van a kommunikációban
.

A

küldő és a
címzett számára egyaránt
jelentős szerepe van
, hisz amikor új embereket ismerünk meg,
megpróbálunk

rájönni, hogy kire is emlékeztetnek bennünket, amikor tudatos
ítjuk a
hasonlóságot arra törekszünk, hogy az új kapcsolatainkat ne a régi elintézetlen ügyeinkkel
terheljük, amennyiben ez sikerül felülvizsgálhatjuk tudattalan fantáziánk valóságalapját
miszerint hasonlít valakire, de mégis teljen más ember. Címzettként
is fontos, hogy fel tudjuk
ismerni az átvitelt, azaz, hogy az irántunk mutatott érzelmek nem maradéktalanul nekünk
szólnak, hanem valaki másnak (Friedemann Schulz von Thun, 2012).

Minél visszafogottabbak vagyunk
, minél kevesebbet adunk magunkból, annál töb
b
projekciót és átvitelt kapunk, hisz a másik fél átviteli fantáziáival nem állítok szembe
semmilyen reális önmegnyilvánulást.

Téves, egyoldalú, nem teljes kép kialakulhat bennünk másokról úgy is, ha csak
bizonyos szituációkban alkotunk benyomást, ami megg
átolja, hogy más oldaláról is
megismerjük. Főleg iskolában lehet ez jellemző, hisz az iskola nem kínál kedvező feltételeket
ahhoz, hogy egész emberként mutatkozzon meg egy diák, szociális távolság alakul ki a tanár
és a diák között így tanár redukált, kedv
ezőtlen képet kap a diákról. Egy osztálykirándulás
jóval kedvezőbb lehet ahhoz, hogy egy diák személyiségét a tanár megismerje.

A kapcsolat definiálása

Amikor két személy találkozik

egymással
, egyezségre kell jutniuk, hogy mi az ami
megengedett és mi nem
,

ki kell választaniuk a kapcsolatuknak megfelelő viselkedésmódot (pl.
belefér
–
e, hogy bizalmas dolgokról beszéljenek, megérintsék egymást, megüssék,
megajándékozzák, váratlanul meglátogassák egymást stb.) vagyis ahogy a másikkal
viselkedünk, kísérlet a vel
e való kapcsolat meghatározására, mindez elkerülhetetlen mindkét
fél számára (Friedemann Schulz von Thun, 2012).

Haley (1978) szerint a címzett négy módon reagálhat a küldő kapcsolatdefiníciójára:
elfogadással (ha úgy érzi, hogy a küldő viselkedése megfele
l a kapcsolatuknak); azzal, hogy
elmegy (nem helyesli
,

de nem fordul látványosan ellene
); elutasítással

(világosan kifejezésre
juttatja, hogy nem ért egyet)

vagy ignorálással

(semmilyen reakcióra nem hajlandó)
.

A küldő
és a címzett sokszor arra törekszik,
hogy elkerülje a kapcsolat definiálását, azonban pl. ha az
utcán találkozunk valakivel, döntenünk kell valamelyik mellett: köszönjek vagy ne, megálljak

vagy ne, megszólítsam vagy ne, ha igen hogyan, kitérhetek előle úgy ha úgy teszek mintha a
nem venném és
zre stb. (Friedemann Schulz von Thun, 2012).

A kapcsolatok három alaptípusa

Haley (1978) nyomán a kapcsolatokat három alapkategóriába sorolhatjuk: szimmetrikus

(ha mindkét fél ugyanazt a viselkedésmódot engedheti meg magának)
, komplementer

(az
egyik másk
ént viselkedik, mint a másik; a kétfajta viselkedésmód kiegészíti egymást, pl. az
egyik kérdez, a másik válaszol)
, metakomplementer kapcsolatok

(
A arra veszi rá B
–
t, hogy
egyenértékű, egyenrangú partnerként viselkedjen vele, megköveteli a szimmetrikus
kapc
solatot
)
. A három kapcsolattípus ugyanabban a kapcsolatban, felváltva is előfordulhat

(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

208 oldal ábra

A kapcsolati üzenetek hosszú távú hatása: az önkép

Nem csak a pillanatnyi érzelmi állapotunkra valamint a beszélgetés t
ovábbi
kimenetelére van hatása a kapcsolati oldalnak, hanem hosszú távú hatása is van. A címzett itt
kap információt a
rról, hogy hogyan látja a küldő. A
mikor egy serdülő az identitását keresi
,

éppen ilyen jelzésekre van utalva, itt kap választ arra a kérdé
sére, hogy „Ki vagyok én?”,
idővel számos kapcsolati üzenetből arra a következtetésre jut, hogy „Ilyen vagyok hát én!
”
.

Adler ezt az önmagunkról alkotott véleményt, vagyis az önképet, a személyiség és a
lelki egészség kulcsfontosságú változójának tekinti.
Ilyen vélemények

hatására visszavonul
az, aki nem tartja sokra magát, kisebbrendűséget érez
;

vagy ha folyton bizonyítani akar,
túlzásokba esve hajt az elismerésért

így lelki energiáját a rivalizálásra, imponálásra pazarolja.

Az önkép fontossága abból ered,

hogy ha megszilárdul, akkor a személy olyan
tapasztalatvilágot teremt magának, amelyben egyszer már megalapozott önképe újra és újra
igazolódni fog.
Az önképünk meghatározó tapasztalatok eredményeként alakul ki.
Tausch és
Tausch (1979) szerint a személyis
égfejlődés fő „váltókapcsolója” a tanórák történéseiben
keresendő (Friedemann Schulz von Thun, 2012).

Hogyan alakítják az önképet a te
–
üzenetek és a címkézések

Az önképet azok az explicit (pl. „Te vagy a mi drága, szófogadó gyerekünk”, „Úgysem
lesz belőled

semmi” „Se
m
mi érzéked sincs hozzá”

„Szépen írsz” „Ügyes vagy”
) és implicit
(ahogyan beszélnek és bánnak vele, abból tudja meg, hogy hogyan viszonyulnak hozzá)
kapcsolati üzenetek határozzák meg, melyeket egy gyerek, az életében fontos szerepet játszó
szem
élyektől kap.

A gyerek önképt tulajdonképpen, ezek az első, különböző jelzések által
közvetített te
–
közlések határozzák meg, melyek nem csupán a gyerek tényleges jellemvonásait
tükrözik, hanem a küldő titkos vágyait, személyes és kulturális előítéleteit ta
rtalmazzák
(Friedemann Schulz von Thun, 2012).

Az intézmény

és a társadalom
,

mint te
–
üzenet küldője

A gyerek által kapott üzenetetek részben személyesek, ugyanakkor kollektívek is, hisz
egy bizonyos csoport tagjaként kapja őket, így osztozik bennük, a cs
oport összes tagjával
együtt pl. a nemi hovatartozásra vonatkozó sztereotípiák: „Te fiú vagy!
–

A fiúk nem sírnak!”.

Az iskola, mint intézmény, a diáknak szóló kapcsolati üzeneteket hordoz, ha ezen
üzenetek közül bármelyiket explicitté tennénk
,

akkor vala
mi hasonlót hallanánk: „Te itt nem
sokat

számítasz, egy vagy a 32 közül.

M
int egyén nem vagy fontos, húzd meg magad, te még
kicsi vagy és buta, a tanárod tudja, hogy mit kell megtanulnod, ezért figyelj oda és hallgass rá,
nincs más dolgod
,

csak tanulj!”.
A

diákok napjainkban közvetett módon kapják ezeket, vagy
az ehhez hasonló üzeneteket. Az iskola tehát e
gy infantilis diákképből indul ki, egy
betervezett, passzív tanulás
–
címzettet csinál a diákokból, meggátolván őket a
felelősségvállalástól, valamint attól, hogy teljes értékű résztvevői legyenek a társadalomnak
(Friedemann Schulz von Thun, 2012
; Tillmann,
1976
).

A társadalom, mint önálló entitás is önkép
–
meghatározó te
–
üzeneteket közvetít a
lakosság bizonyos csoportja felé, pl.
„Egyszerűen fogalmunk sincs, hogy mit tegyünk veletek,
szükség van ugyan néhányatokra, de mindenkit nem tudunk alkalmazni!”

(Fried
emann Schulz
von Thun, 2012).

A normaszegő viselkedés olyan „címkézések” végterméke, amelyek az „Én semmire se
vagyok jó” önképhez vezethető.

A bűnöző életút kialakulásában a következő lépéseket
figyelték meg (Friedemann Schulz von Thun, 2012; Tannenbaum,

1938; Brusten és
Hurrelmann, 1973):

–

egy gyerek viselkedését, melyet ő maga ártalmatlannak és élvezetesnek talál, a
felnőttek „rossznak” titulálják;

–

a gyerek eleinte úgy érzi, hogy nem értik meg, igazságtalanul bánnak vele, idővel,
amikor az őt definiá
ló felnőttek nemcsak a viselkedését, hanem az egész lényét „rosszként”
bélyegzik, elkezdi átdefiniálni önmagát;

–

ennek következtében a gyerek olyan viselkedést mutat, ami alkalmas arra, hogy
megerősítse a kialakulóban levő deviáns identitást, a sorból kil
ógó kortársaihoz kapcsolódik,
nemcsak megbékélnek a címkékkel, hanem még kitüntetésként élik meg;

–

a delikvensek, egyre gyakrabban kerülnek összetűzésbe a hatóságokkal, melynek célja,
hogy megakadályozza az ilyen viselkedést, azonban ezek csak újabb címké
zést
eredményeznek, amely megerősíti a kialakulóban lévő önképét. A büntetésben implicit
módon jelen lévő kapcsolati üzenetnek erősebb hatása van, mint a szintén jelen levő „Hagyd
abba!” felszólításnak. Míg az elsődleges deviancia, többé
–
kevésbé ártalmatla
n tetteken alapul,
addig a másodlagos deviancia a környezet címkéző reakcióinak eredményeképpen alakul ki, a

megakadályozandó jelenséget, éppen azok az intézkedések hívják elő, melyek célja épp, hogy
megakadályozzák azt
.

(Friedemann Schulz von Thun, 2012).

Fontos megvizsgálni a segítő intézkedéseket is, hogy a hozzá kapcsolódó implicit vagy
explicit címkézéssel nem okoz
–
e nagyobb problémát, mint esetleg, amennyi javulást
eredményezne. Amikor az iskolába tanácsadóhoz küldenek egy „gátlásos gyereket”,
nyilván
való, hogy segíti a javulást, azonban megvan a veszélye annak, hogy a gyerek önképe
kiegészül azzal, hogy „Olyan valaki vagyok, akinek a pszichológusra van szüksége”, ezáltal
még inkább kívülállóvá válik. Ezért a modern felfogás szerint a zavart nem az egy
es egyénben
kell keresni és kezelni, hanem azon csoport interakcióiban, ahol fellép a zavar (Friedemann
Schulz von Thun, 2012, Redlich és Ott, 1980).

Az önkép, mint tapasztalatok „szerzője”

Az egyén, már megszilárdult önképe elkerülés és torzítás által teremt magának olyan
környezetet, melyben az egyén azokat a tapasztalatokat szerzi, amelyek igazolják ezt az
önképet. Bizonyos tapasztalatok alól kitérün
k, megóvván magunkat ugyanakkor, ami elől nem
térhetünk ki, más értelmet adunk neki és torzítva észleljük, olyan formában, amely beleillik az
önképünkbe. Mindkét stratégia egyaránt alkalmazható úgy a külső, mint a belső tapasztalatok
esetében.

Az önkép a s
zemélyiségfejlődés szálainak titkos mozgatója.

Pl. ha valaki azt tartja magáról, hogy nincs műszaki érzéke, kerülni fogja az ilyen
érzéket kívánó helyzeteket, minek a következménye az lesz, hogy
kevés gyakorlati
tapasztalata lesz és pár év múlva „kétbalkez
essé” válik, és nem azért mert nem volna
tehetsége hozzá, hanem azért mert kezdeti önképét úgy állította be, hogy elkerülje ezeket.

Főként a kudarckerülő személyek folyamodnak az elkerülés taktikájához, hogy
megkíméljék önmagukat egyébként olyan helyzetek
től, melyekből tanulhatnának, olyan
helyzeteket választanak, ahol nem fenyegeti őket vereség, ezért többnyire erős egyéniség
benyomását keltik. a személyiség fejlődése szempontjából azonban fontos szerepe vannak,
hogy átéljünk átmeneti verességeket. Megsem
misítő hatással számolhat az, akinek túlságosan
negatív az önképe „Eng
e
m nem
szeret senki!
”
, önbeteljesítő jóslat érvényesül, kiprovokálja a
többiek ellenszenvét.

Az emberek sok esetben a pozitív kapcsolati üzeneteket is elhárítják, mint pl. a
dicséretet,
hisz ez nem illik bele a személy negatív önképébe. Az önkép megőrzésére
szolgálnak az ok
–
tulajdonítások, melynek értelmében a sikereket és a kudarcokat a következő
oki tényezőknek tulajdoníthatjuk Heckhausen (1974) szerint: képesség, erőfeszítés, a feladat

nehézsége, véletlen. Ennek értelmében a kis önbecsülésű ember a véletlennek tulajdonítja a
sikerét, a kudarcot viszont saját gyengeségének.

Önképünk nem csak a külvilágból, hanem a belső világunkból érkező tapasztalatokat is
elkerülheti vagy torzíthatja,
például a nem oda illő érzéseket, melyeket szívesen figyelmen
kívül hagyunk, és nem engedünk a felszínre törni (pl. a szomorúság nem illik egy vicces
személyhez).

A szervezet ilyen reakciót Rogers (2000) defenzív magatartásnak nevez.

Kapcsolati zavarok kez
elése

Amikor a kapcsolati oldalon adódnak problémák, gyakran elfojtott harag, leplezett
megbántottság, viták elkerülése, képmutatás, ellenségesség valamint a nem megfelelő szinten
folytatott üzenetváltások uralkodnak, a kapcsolati konfliktusok ilyenkor átt
evődnek a tárgyi
oldalra. Erre utalnak a következő jelzések a tárgyi beszélgetésekben: szurkálódó hangnem, ha
olvastad volna, akkor tudnád, hogy …; ha már nem tudod ezt, akkor legalább ….; melynek
hatására feszültség alakul ki, és veszélybe kerül a tárgysz
erűség, a háttérben ilyenkor
többnyire valamilyen régi elszámolnivaló áll
. Ilyen esetben a tárgyi vitákat egy darabig
szüneteltetni kell, és a kapcsolatot explicit módon tisztázni kell, tárgyi érvelések nélkül,
felszínre hozván a mögöttes én
–
üzeneteket, bi
zakodóan a jövőre tekinteni nem pedig
visszatekinteni, haraggal a múltra

(Friedemann Schulz von Thun, 2012).

229 oldal ábra

A KÖZLÉS FELSZÓLÍTÁSI OLDALA

Kifejezés és hatás
–

a kommunikáció két funkciója

Az emberi kommunikáció egyik alapvető dilemmája abba
n van, hogy mindig egyszerre
van szó kifejezésről és hatásról, és hogy a küldőnek és a címzettnek egyaránt választania kell,
hogy melyik aspektust tartja mérvadónak. A kommunikáció azonban állandó
kompromisszumkeresés ezen
,

két követelmény között, a két pó
lus egyensúlya teszi sikeressé a
kommunikációt (Friedemann Schulz von Thun, 2012).

A kommunikáció nemcsak annak a kifejezésére szolgál, ami van, hanem annak az
előidézésére is, aminek lennie kellene. A kifejezés és a hatás sokszor olyan összhangban van,
h
ogy az egyik érvényesítésével egyúttal a másik optimális érvényesítését is lehetővé teszi.

(pl.
a gyerek megüti magát, sír, minek következtében a szülők rögtön rohannak segíteni neki).

Különbséget kell tennünk a kifejezésorientált (számára az a fontos, hog
y kifejezze, ami
benne van nem az, hogy valamilyen hatást elérjen) és hatásorientált (tudatosan vagy
tudattalanul azt mérlegeli, hogy mit akar elérni vagy meggátolni) küldő között. A
kifejezésorientált küldőnél a döntő kritérium a koherencia és az igazság,

míg a hatásorientált
személy esetében a tapintat és a taktika a fontos
. A címzett számára rendkívül fontos, hogy a
küldő kifejezés vagy hatásorientált, hisz egy diák esetében, akit a tanára megdicsér nem

mindegy, hogy azért teszi
–
e mert elégedett, vagy az
ért mert a dicsérettel a teljesítményét
kívánja fokozni

(Friedemann Schulz von Thun, 2012).

Amennyiben egy küldő túlnyomórészt hatásorientált módon kommunikál, vagy ha a
címzett azt feltételezi „funkcionalitásmérgezésről” beszélünk Langer szerint. Addig, a
meddig
egy kapcsolat nem tisztázott, valamint a felek között nincs meg a bizalom, addig fennáll a
funkcionalitás gyanúja (Friedemann Schulz von Thun, 2012).

Bármelyik kommunikáció mellőzése ártalmas lehet, a megfelelő egyensúlyon van a
hangsúly, a jó kommu
nikációra irányuló törekvések a kompromisszumok felé irányulnak. Ha
valaki akár tudatosan vagy tudattalanul csak a hatásra koncentrál és közben figyelmen kívül
hagyja a hiteles kifejezést, elidegenedik önmagától és másoktól; amennyiben csak a
kifejezésre f
igyel, és nem érdekli, hogy mit idézhet elő, felelőtlenül cselekszik, lemond arról,
hogy akaratát érvényesítse (Friedemann Schulz von Thun, 2012).

Egyes felszólítások sikertelenségéről

A felszólító küldőnek igen korlátozott a befolyása másokra, akkor beszé
lünk azonban
pszichológiai problémáról, ha a jó szándékú felszólítások hatástalanul maradnak, vagy ha
ellenállást váltanak ki. Bizonyos tényezők játszanak közre abban, hogy a címzett kevésbé
fogékony a felszólításokra, azonban amennyire a küldő ismeri ezen

tényezőket, megkerülheti
az ellenállásokat (Friedemann Schulz von Thun, 2012).

A felszólítás hatékonysága nagymértékben függ a küldő és a címzett közötti
kapcsolattól, amennyiben a felszólítást vitatott kapcsolatdefiníció kísér, az elutasítás gyakran
a fe
lszólítási oldallal szembeni ellenkezésben mutatkozik meg; amely „csakazértsem” formát
ölthet, arra szolgálván, hogy a címzett kapcsolati oldalon megmentse a becsületét. A
nevelésben, szülő
–
gyerek, tanár
–
gyerek kapcsolatban számos ellenállást kiváltó beava
tkozás
fordul elő, ezért sok küldő attól tartván, hogy autoriternek tűnik nem szívesen ad parancsot,
világos utasításokat
, még akkor sem, ha a helyzet megkívánná, így kommunikációs zűrzavar,
tanácstalanság következik be (Friedemann Schulz von Thun, 2012).

A felszólítás sokszor azért nem eredményes, mivel nem a megfelelő eszköz az adott
probléma megoldására. Amennyiben valakinek önmagával van problémája, ha belső érzelmi
folyamatok hatására ésszerűtlenül viselkedik, akkor a jó tanácsok, javaslatok,
figyelmez
tetések egyenesen károsak lehetnek, saját tehetetlenségével szembesítik
,

és még
inkább elbátortalanodik. Egy gyerek
től sokszor megkövetelik a szülők vagy a tanárok, hogy
rendesen viselkedjenek, amely egy igen összetett viselkedési formát feltételez, ilyenk
or
olyasmire gondolnak, hogy pl. nyugodtan üljön a széken 50 percig; figyelmesen kövesse a
beszélgetés fonalát; úgy mondja el a véleményét, hogy előtte jelezte azon szándékát, hogy
beszélni szeretne; a véleménye kapcsolódjon az előtte szólókéhoz; s közben
legyen udvarias,

kedves stb.. Ezek, mind olyan viselkedésformák, melyeket meg kell tanulnia a gyereknek és
be is kell gyakorolnia előzőleg, a nevelők által említett „rendes viselkedés” mögött azonban,
nem fokozott gyakorlás rejlik
. Egy gyerek
,

zavaró visel
kedése, nem rosszaságból fakad,
hanem
abból, hogy nem tanult meg helyesen viselkedni
, ami fenyítéssel nem oldható meg.
Sok esetben a kötekedő gyerekben nem az agressziós ösztön teng túl, hanem általában nincs
lehetősége a verbális vitákra így hát a vereked
és válik a kommunikáció pótlékává

(Friedemann Schulz von Thun, 2012).

Egy cselekvés pszichológiai minősége megváltozik, amint felszólításra történik, az
ember alapvető vágya az, hogy az élet bizonyos területein saját tettei előidézőjének érezhesse
magát, s
aját kezdeményezésre cselekedje ne pedig utasításra

(pl. ha unatkoznál esetleg,
megcsinálhatnád … )
. A felszólítás azonban megfosztja a címzettet ettől az élménytől és
inkább meggátolja, mint előmozdítja a jótetteket.

Ezért van az, hogy a serdülők gyakran
a
saját kezdeményezés élményét keresve kötnek ki destruktív viselkedéseknél

(Friedemann
Schulz von Thun, 2012)
.

Minden motiváció és érzés spontán viselkedésmód, a felszólító küldők ezt azonban
gyakran figyelmen kívül hagyják, hisz felszólíthatunk valakit a
rra, hogy valamit megtegyen,
arra azonban nem szólíthatjuk, fel hogy mindezt szívesen tegye. Gyakran előfordul, hogy a
küldő negatív érzésekről próbálja lebeszélni a címzettet, azáltal, hogy az élet szép oldaláról
beszél, hogy felvidítsa, amitől a címzett
még szomorúbb lesz (Friedemann Schulz von Thun,
2012).

Nemcsak máshoz, hanem olykor akár saját magunknak is intézhetünk ellentétes hatást
kiváltó felszólításokat, pl. ha azt várjuk el önmagunktól, hogy vidámak legyünk, mikor
szomorúak vagyunk. Fontos, hog
y egy érzelmi állapotból csak az tud kikerülni, aki valóban át
is éli, ha hagyja, hogy rosszkedve legyen, kimutatja és megéli azt az érzést, lehetősége lesz
egy jobb hangulathoz, minden más felvidításra irányuló próbálkozás hiábavaló (Friedemann
Schulz von

Thun, 2012).

Egy címzettből ellenkezést válthat ki nemcsak a közlésben rejlő felszólítás, hanem a
k
özvetített tárgyi kijelentés is, amennyiben ellentétben áll a címzett magatartásával vagy
meggyőződésével, a kognitív disszonancia állapotába kerül. Erre a
disszonanciára három féle
módon reagálhat: elviseli és konzerválja; változtat a viselkedésé vagy a korábbi
meggyőződésén; ellenszegül a közlésnek (megpróbálja nem meghallani, elkerüli).

Rejtett „lopakodó” felszólítások

Beier (1966) szerint o
lyan felszólítá
sok, melyek a küldő vagy címzett tudta nélkül
befolyásolják a viselkedést, amikor valaki nem közvetlenül fejezi ki tudattalan vágyait, hanem
úgy, hogy egyértelmű érzelmi légkört teremt a címzettnél, ami arra készteti, hogy magától, a

küldő kívánsága szerin
t reagáljon.
Olyan stratégiának tekinti, amely kettős célt szolgál: elérni
valamit és közben rejtve maradni.

Rejtett felszólítás jelenhet meg a következő helyzetekben: öngyilkossági kísérlet;
szorongás, pánikroham; érzékenység (Tudom, úgy kell bánni vele,
mint egy hímes tojással);
gyermeki komiszságok (céljuk, hogy rájuk figyeljenek a szülők, tanárok bármi áron);
gyámoltalanság, tehetetlenség, gyengeség (Nélküled semmire sem mennék).

A rejtett felszólítások gyakran eredményesebbek, mint a nyíltak
, hisz o
lyan érzelmi
állapotba hozzák a címzettet, hogy hajlandó lesz a felszólításoknak megfelelően reagálni. A
küldőnek nem kell vállalnia a felelősséget az ilyen felszólításokért, szükség esetén még
tagadhatja is. Minél sebezhetőbb egy ember, annál inkább képes
nek kell lennie arra, hogy
másokat indirekt módon érzelmileg befolyásoljon.

Amennyiben sikerül befolyásolnia a
másikat nemcsak a címzett, hanem maga a küldő is szenved, hisz rejtett felszólítással nem azt
kapja, amire szüksége van. A magatartászavarokkal,
dühkitöréssel küzdő gyerek, eléri ugyan,
hogy odafigyeljenek rá, de nem szeretetteljes törődést kap, hanem büntetést, azonban az is
több mint a semmi (Inkább utáljanak, minthogy figyelembe se vegyenek).

Sok esetben az
ilyen problémával küzdő gyerekek szüle
i, ha nem is előidézői,

de megerősítői és fenntartói a
tüneteknek, ezért fontos, hogy címzett megtanulja, hogy bizonyos eset
e
kben a felszólítással
ellentétesen reagáljon.

A reklám hatása

A hivatásos befolyásolók, a reklámszakemberek három stratégiát köve
tnek: mintaadás,
a következmények bemutatása, asszociációk előhívása.

Az utánzási hajlandóság annál nagyobb, minél vonzóbbnak és mutatósabbnak hat a
mintát bemutató személy, vagyis a modell. A közlés önmegnyilvánulási oldalán megjelenő
imázsápolás egyútta
l a felszólítási oldalhoz kapcsolódó esélyeket is növeli. A nevelésben
nagyon fontos szerepe van a modellnek, a szülők, tanárok éppen akkor hatnak a leginkább a
gyerekekre, amikor nem az a céljuk (Friedemann Schulz von Thun, 2012).

A következmények bemutat
ása azon alapul, hogy az egyes viselkedésformák
sikerorientáltak, a kellemes következményekkel elősegíthetők, a kellemetlenekkel pedig a
háttérbe szoríthatók. Az emberek jelentősen különböznek abban, hogy mit találnak
kívánatosnak és mit taszítónak. Egy al
acsony társadalmi rétegből származó gyerek számára a
dicséret nem jelent tartós ösztönzést, egy cukorka viszont igen, míg egy középosztálybeli
gyereknél ez épp fordítva van, lényegében Maslow szükséglet
–
hierarchiája érvényesül.

Korábbi összekapcsolások tap
asztalata bizonyos érzéseket hív elő, melyek bizonyos
cselekvésekre késztetnek bennünket (pl. a félelem menekülésre vagy elkerülésre)
, a

reklámszakemberek a pozitív érzelmi reakció elérése érdekében kellemes ingerrel kapcsolják
össze pl. üdítőital és a fia
talság között (Friedemann Schulz von Thun, 2012).

A felszólítást tartalmazó szavak világa
–

A szó szerepe a kommunikációban

Egy kimondott szó nem csak az általa jelölt dologra vonatkozó lexikális jelentést
hordozza, mindig van benne számos kísérő érzés,
mely korábbi tapasztalatokból tevődik össze
és meghatározza az értékelést, amit az adott szóhoz kötünk. Ezek az értékelések irányítják és
igazolják a viselkedésünket, felszólításokat tartalmaznak. A szó későbbi használatakor ezt a
régi elutasítást ruházza
át új személyekre is.

A tárgyi tartalmak kifejezésére rendelkezésére álló szavak a korábbi összekapcsolások
miatt, szinte mindig magukkal hordják ezeket az érzelmileg értékelő elemeket, ezért már
önmagukban is felszólítást tartalmaznak. Hogy egy személy n
yelvileg hogyan jeleníti meg a
világ tárgyi tartalmait, az attól függ, milyen „szemüvegen”

át látja a világot, az pedig, hogy
milyen ez a szemüveg az érdekeitől függ. Ez a szemüveg megfordítva a nyelvi
megnyilvánulás eredménye is, azoké a fogalmaké és kate
góriáké, amelyek rendelkezésünkre
állnak és észlelésünket követik. A fogalmakat és kategóriákat azonban azoktól kapjuk, akik
előttünk voltak, azoktól akik nyelvi szempontból befolyásolják a közgondolkodá
s
t
(Friedemann Schulz von Thun, 2012).

Paradox felsz
ólítások

Adler (1973) szerint meg lehet tanítani egy gyereknek, hogy attól érezze magát
értékesnek, ha az ellenkezőjét teszi annak, amit mondanak neki. Az önbecsülésért aggódó
címzett bizonyos esetben nem azért szegül szembe a felszólításnak, mert az nem t
etszik neki,
hanem azért mert illetéktelen behatolásnak tekinti az ő „birodalmába” s amennyiben
engedelmeskedne, vereségét ismerné be. Az „ellentétes siker” lehetősége azon a tényen
alapszik, hogy a felszólításhoz gyakran nyomás is társul, amely elnyomást
hív elő a
címzettnél (Friedemann Schulz von Thun, 2012).

Sok esetben ugyannak a módszernek a megerősítése (szemrehányások) épp a kívánt
hatás ellenkezőjéhez vezetnek, ilyenkor a megoldás az, ugyanabból a módszerből kevesebbet.
Némely probléma esetében az e
lsőrendű megoldás nemhogy nem segít, annyira elmérgesítik a
helyzetet, hogy maga a megoldási kísérlet válik a problémává. Fontos felismerni, hogy amikor
egy nehezen megoldható problémával találkozunk, a megoldás nehézségét nem
–
e egy rossz
megoldási kísérle
t okozza, amennyiben ez a helyzet, akkor nem magát a problémát próbáljuk
megoldani, hanem rendezni kell a megoldási kísérleteket

(Friedemann Schulz von Thun,
2012)
.

A nyílt felszólítás kerülésének okai a kommunikációban

Ha manipulációtól mentes, nyílt, ősz
inte és függőségtől mentes kapcsolatokra vágyunk,
akkor a vágyainkat és követeléseinket egyenesen kifejező nyílt felszólítások által
valósíthatjuk meg. A nyílt felszólítás kerülésének a következő okai lehetnek: az
ö
nmegnyilvánulástól való félelem;
a

vissza
utasítástól való félelem;

gyerekkori kívánságok
;

az
„elvárhatóság” tisztázatlan mé
rtéke;

„szabad döntés”

lehetővé tétele;

félelem attól, hogy
a
címzett nem mer nemet mondani;

roma
ntikus elképzelés a szerelemről;

a felelősségvállalás
kerülése (Friedemann S
chulz von Thun, 2012)
.

A nyílt felszólítás

Nyílt felszólítás esetén különösen fontos, hogy a küldő pontosan tudja, mit akar,
azonban gyakran megtörténik, hogy ez nem így van, sokszor könnyebb, ha a mások
elképzeléseihez alkalmazkodunk. Ahhoz, hogy egy komm
unikáció konstruktív legyen
,

nyíltan
ki kell mondanunk a kívánságainkat azért, hogy tájékoztassuk a címzettet, hogy átláthatóbb
legyen a helyzet nem pedig azért, hogy a címzett azt mindenképp teljesítse, nem
összekeverendő az egoizmussal.

Miután elhangzot
t egy felszólítás a címzett válaszolhat igennel vagy nemmel,
amennyiben engedelmeskedi, fontos, hogy aztán a maga felelősségét vállalja a felszólításnak
megfelelő viselkedésért, és ne mondja majd azt, hogy „Te akartad így, én nem tehetek róla”.
A felelőssé
gvállalás egy viselkedésért nagyon fontos tanulási cél
.

Elutasítás esetén, fontos, hogy a címzettnek legyen elég bátorsága határozottan nemet
mondani, amennyiben nem akar engedelmeskedni a felszólításnak. A világos és egyenes
„nem” teszi lehetővé a küldőn
ek a nyílt felszólítást. Nem velünk született képességről van
szó, meg kell tanulnunk, ezen viselkedésmód által a létező konfliktusok még láthatóbbá
válnak, ezáltal elősegíti a világos megoldás létrejöttét, „tiszta” atmoszférát teremt.

1.1.
4
.
Kommunikáci
ós Stílusok

1.1.
4
.
1
.

Kommunikációs Stílusok
a személyiség
–

és kapcsolatdinamika
összefüggésében

Friedemann Schulz von Thun (2014) által bemutatott nyolc
,

kommunikációs stílus a
viselkedések nem azon sajátosságait mutatja be, melyeket kapcsolatainkban muta
tunk, hanem
minden stílus valamilyen belső állapotokhoz kapcsolódik (szükségletekből, hangulatokból,
érzésekből, szándékokból álló keverék), amely átjár bennünket, kifelé megnyilvánul, majd
szavak és nonverbális jelek által hatnak ránk.

Mindegyik stílus m
egvan mindenkiben
,
egyik vagy másik erőteljesebb. E
zek a stílusok
nem

zárják ki egymást egy és ugyanazon pi
llanatban, sőt egy
–
egy stílusban

általában két vagy

több áramlat össze is folyik
. A tipikusan nőinek számító kommunikációs stílusok azt célozzák
meg,

hogy felhívják magukra a figyelmet (közlékeny
–
dramatizáló) valamint a közelséget és
függőséget segítsék elő (segítségre szoruló
–
függésre törekvő és az önfeladásig önzetlen).

(
Friedemann Schulz von Thun, 2014
)
.

A segítségre szoruló
–
függőségre törekvő stí
lus

Ezen kommunikációs stílus célja, hogy a személy saját magát tehetetlennek vagy
túlterheltnek állítsa be, a másik személy felé viszont azt az érzést sugározza, hogy
mindenképp segítenie kell, a döntést és az azzal járó felelősséget magára kell vállalnia
,
különben vége a világnak. Ezt az üzenetet gyakran nonverbálisan sugározza (tekintet által),
ugyanakkor a világosan megfogalmazott kérdések,

siránkozások,

követelések sem ritkák (Ezt
most igazán megtehetnéd értem).

Nagyo
n igyekeznek arra, hogy érzelmileg
befolyásolják a
másik embert, nehéz neki ellenállni, ha nem akarnak szívtelennek, önzőnek mutatkozni.

Az ilyen stílust alkalmazó személy esetében
,

valószínű, hogy gyerekkorában olyan
élmények érhették, melyből tudattalanul a következő következtetést vonhat
ja le: „Gyenge
vagyok és gyámoltalan
–

egyedül nem vagyok képes megbirkózni az élettel”.
A személy élete
során önbeteljesítő jóslatok által, saját maga hozza létre tapasztalatait. Az önbizalom hiánya
akkor fedezhető fel, ha ez az állapot erősnek és tartósn
ak mutatkozik, mely abból adódhat,
hogy kisgyerekkorban túlzott mértékben akadályozták, elbátortalanították, akkor, amikor már
elég érett lett volna („Majd én megcsinálom helyetted, te még ehhez túl kicsi vagy”).
Képességei megállnak a fejlődésben, az ener
giáját nem arra fogja fordítani, hogy az élet
kihívásaival megbirkózzon, hanem arra, hogy olyan erős emberekkel kerüljön kapcsolatba,
akikre lehet támaszkodni.

Azonban ennek az ellentéte is lehetsége
s, nem törődtek vele, túl korán saját lábára
kellett áll
nia, s úgy érezte, hogy ki van szolgáltatva, felnőttként arra törekszik, hogy biztosítsa
magának azt a feltétel nélküli támogatást, melyet gyerekkorában nélkülözött.

A gyerekkori élményekhez, azonban sok meghatározó tapasztalat is hozzájárulhat e
stílus d
ominánssá válásában, serdülő
–

és ifjúkorban.

A család, csoportok kapcsolati
dinamikája jelentősen hozzájárul e stílus alakulásához. A személy két ördögi körbe
bonyolódhat, aszerint, hogy partnere inkább gondoskodó vagy elutasító
–
e.

Az érintett felek, a
fej
lődésben való lemaradottságukat tartósítják azáltal, hogy az amúgy is jól fejlett oldalaikat
érvényesítik csak
.

Hajlamos arra, hogy önmagát passzívnak és függőnek, vagyis áldozatnak érezze, amely
a nyelvhasználatban passzív szerkezetek használatával, aláve
tettség hangsúlyozásával, saját
kezdeményezés tagadásával jut kifejezésre. Fontos, hogy tudatosuljon benne, hogy
ő maga

az,

aki ezt a függőséget „létrehozta”. „Nem tudok …” helyett „Nem akarok …”, „Ezt vagy azt
kell csinálno
m
”

helyett „Úgy határoztam, úgy
döntöttem, ezt vagy azt akarom csinálni”. A
segítségkérő stílust lépésről lépésre változtathatja meg, azáltal, hogy a kérés legyen
specifikus, vállaljon aktív irányító szerepet, nyíltan és egyértelműen fejezze ki kívánságait

(Friedemann Schulz von Thun, 20
14)
.

A segítő stílus

A segítségre szoruló
–
függőségre törekvő stílus komplementere. Az ilyen stílusú
személyek türelmes hallgatók, tanácsadók, mindig készek arra, hogy erőiket mozgósítsák a
gyengék, gyámoltalanok érdekében, sokszor erő felett törődnek a b
ajbajutottakon, erőt
sugároznak, mintha csak azt mondaná „Ne aggódj, itt vagyok”.

Annál inkább hajlamos egy
személy ezen stílusra, minél inkább nincs tisztába saját személyisége segítségre szoruló
elemeivel.

Szükséges egy erős felettes én, hogy belülről bl
okkolja a rászorultságot, agressziót.
Ez a kapcsolatminta, nőknél és férfiaknál egyformán előfordul.

Schmidbauer (1977) szerint a szuverén és altruista magatartásnak „előnyei”, hogy a
segítő így távolságot tud tartani, valami olyasmitől, amitől nagyon fél

„Számomra kész
katasztrófa, hogy gyenge (tanácstalan, szomorú, kétségbeesett) vagyok
,

és hogy segítségre
szorulok”.
Kisgyerekként, amikor védelemre, törődésre vágyott úgy érezte elhanyagolják
vagy elutasítják, ekkor egy mély fájdalmat kellett megtapasztal
ni és elviselnie, ezért arra
törekszik, hogy ezt a katasztrofális érzést többé ne kelljen átélnie, amit úgy tud elérni, hogy a
másokkal való kapcsolatába személyiségének erős, szuverén részét viszi be.

Auβenthal (1984)

szerint

ezen stílus főleg legidősebb

lánygyerekek esetén jellemző,
már fiatalon példaképnek kell lenniük, így korán erősnek, értelmesnek, ügyesnek, önállónak
és felelősségteljesnek mutatkoznak, cserébe elismerést várnak, a gondoskodás lesz a fő
kapcsolatmintája.

A segítő szándék akkor válik

problémássá, ha a segítő úgy szervezi kapcsolatait, hogy
az adás és kapás között ne jöhessen létre kölcsönösség (saját gondjáról ne kelljen tudomást
vennie), ha a mások iránti túlzott elköteleződésével kezdi felszámolni személyiségét, ha már
észre sem ves
zi, hogy altruista magatartásából ő milyen hasznot húz (erkölcsi nyomást
gyakorol a másikra), ha gyengíti a segítségkérő önsegítő energiáit és tartósítja függőségét.

Fontos, hogy a segítő választ kapjon arra a kérdésre, hogy „Nekem mi hasznom
származik, ab
ból, hogy állandóan másokon segítek?”
Először is valószínű, hogy azért mert
hálát kap cserébe, azonban valójában a segítő szerep által megúszhatja annak az érzésnek az
átélését, hogy ő is esendő, segítségre szorul, gyenge és néha neki is szüksége lenne egy

biztonságot nyújtó támaszra.

A vérbeli segítők inkább vállalnak egy továbbképzést, ha

magukért akarnak tenni valamit, mintsem, hogy ő maga kér
jen egyszer segítséget másoktól,
mivel nem akarja, hogy gyengének, rászorultnak lássák.

Adler

szerint, ha a segí
tő hajlamos túlzásba vinni a védelmezést hátrányai lehetnek:
elkényeztető nevelési stílusú szülők esetében, megakadályozza a gyereket az önállóságban,
valamint abban, hogy stabil önbizalomra tegyen szert, míg tanárok esetébe a túlféltés szintén
káros. Az e
gészséges segítség csak bevonódás és elhatárolódás

egyensúlya által lehet sikeres,
amennyiben hiányzik a lelki erő és a belső elhatárolódás, akkor külső védelemmel kell azt
pótolni, mely fásultságban és klienssel szembeni agresszivitásban mutatkozik meg. A
mikor
úgy a belső, mint a külső elhatárolódás egyidejűen hiányzik, az a paradox helyzet alakul ki,
hogy a segítőbe kell „lelket önteni”.
Azon
hivatások esetében
, melyek interperszonális
viszonyt feltételeznek,

fontos a szupervízió (Friedemann Schulz von Th
un, 2014).

Az önfeladásig önzetlen stílus

A segítő
stílussal hozható összefüggésbe. A személy másokért van és kész szolgálni
azokat, általában meg van győződve saját jelentéktelenségéről és értéktelenségéről, melyet
másokért vállalt szolgálattal kompenzá
lhat, „Én magam nem számítok
–

csak úgy lehetek jó
,

ha érted tevékenykedem”. Az önmagává válástól való félelem jellemzi, vagyis az attól való
szorongás, hogy önálló személyé vá
ljon, másokat fel
–
, míg önmagát leértékeli.

Kora gyerekkorban minden ellenszegü
lését leállítottak, visszajelzések hiányában úgy
érezte, hogy neki nem is lehetnek saját kívánságai, hogy ne közösítsék ki, alkalmazkodott,
hagyta, hogy mások céljának alárendeljék, végül önmagát másokat szolgáló eszközként
határozott meg. Csökkent az elsz
igetelődéstől való félelme amely, majd kapcsolataiban az
elválástól való félelemként él tovább. Ha némi elismerést kap, az azért van, mert másokat
önfeláldozóan szolgál, de legalább észreveszik.

Nőkre jellemzőbb stílus, mely meghatározó
vagy önigazoló stíl
ussal kombinálva jelenhet meg.

A kapcsolati üzenet az, hogy „Te vagy az, aki számít”, míg az önmegnyilvánulás „Én
nem számítok”, vagy akár az, hogy „Én egy nagy nulla vagyok”. A beszélgetéseit a
következőképpen indíthatja: „Tudom, hogy hülye kérdés, de …”
, „Sajnálom, hogy rabolom a
drága idejét, az én jelentéktelen dolgaimmal”, amennyiben a címzett ellenkezik, az
önfeláldozó szerint, udvariasságból teszi.

Nem kér segítséget, azért, hogy partnerét ne
terhelje, ne zavarja, amennyiben megteszi
,

röviden beszél

a problémájáról, de még mielőtt
segítenének neki
, visszavonul mondván, hogy nem is olyan fontos.

Seyferth és

Falt (1984)
szerint arra törekszik, hogy partnerében ne keltsen csalódást, ne bántsa meg, ne dühítse fel.
Legfőbb vágya, hogy a másik kedvére tegy
e, „Mondd meg, hogy milyennek akarsz engem
látni”. Kifinomult felszólítási füllel és negatív kapcsolati füllel figyeli az elhangzottakat.

Az ilyen személy csoportban nem fejti ki saját véleményét, inkább csak reagál: „Igen
szerintem is, pontosan így van st
b.”, soha nem mond olyat, hogy „Szerintem ez nem így van”,
hanem ködösít, hogy mérsékelje a diszharmóniát, ami a véleménykülönbség felszínre
kerülésekor kelt.

Jellemzően konfliktuskerülő és agresszió gátló, vita esetén megjelenik az
elválástól való félelem
, inkább önként vállal terheket, hogy ezt elkerülje, ez azonban
hatáskeltésre is szolgál (altruista, szerény ember látványa, leköteleződést kelt másokban),
amellyel érzelmi rabságban tarthatja az embereket.

Ördögi kör alakulhat ki, akkor, ha a
partner szám
ára idegesítővé válik a másik folyamatos meghunyászkodása, elutasítóan és
távolságtartóan fog viselkedni, mely még nagyobb megalázkodást eredményez, az
elveszítéstől való félelem miatt. Bűntudatot, undort, megvetést
, h
aragot eredményez és a
szerint is vise
lkedik, minek következtében az önzetlenben igazolódik a jelentéktelenség érzése
és tűri a megaláztatásokat

(áldozat és gonosztevő)
.

Önérvényesítés: megtanulni kimondani, hogy „én”, megtanulni nem
–
et mondani

Kast (1982) szerint az
önérvényesítés
és az oda
adás az emberi kapcsolatok jelentős
pólusai, melyek kölcsönösen feltételezik egymást. Csak az az ember képes másokkal
kapcsolatba kerülni, vagy a mások iránti odaadásra, aki önmaga érvényesítésére is képes,
elhatárolódik, észleli és kifejezi érzéseit, érze
lmeit.

Amennyiben az önérvényesítés és az
odaadás egyensúlya felborul Beckenbauer (1988) szerint pszichoszomatikus tünetekre lehet
számítani (pl. a krónikus húgyhólyaggyulladás, ellehetetleníti a szexuális együttléteket, a
gyulladás
helyettesítheti

a „nem”
–
et, amit a nő nem mer kimondani).

Az egyensúly
felbomlása, akár egoizmushoz is vezethet. Az emberi odaadás képességének a hiánya, csekély
önbecsülésből fakad, csak annyira vagyunk képesek másokat szeretni, mint, ahogy saját
magunkat.

A szerénység valamint

a másik ember iránti figyelmesség túlfejlesztése, az önfeladásig
önzetlen ember saját szükségleteinek a megtagadásához vezethet.

A szerénység és a
figyelmesség az emberi együttélésben fontos értéket képvisel, ha ezek az attitűdök nem
társulnak az önérvény
esítés olyan mértékével, mely megengedi, hogy saját érdekeinket is
megfogalmazzuk, megvalósítsuk, fennáll a veszélye annak, hogy gyengeséggé váljanak. Saját
kívánságaink kielégítetlensége valamint az önérvényesítés állandó elkerülése depresszióhoz
vezethet
, az ember partnerként nincs jelen kapcsolataiban, akár kapcsolatkerülésig fajulhat.

Az önfeladásig önzetlen stílusú személyek számára javasolt az asszertív tréningeken
való részvétel (szociális önérvényesítés fejlesztését célzó viselkedési tréning), ahol

megtanulhatják, hogy
egyes szám első személyében szólal
janak meg
.

„Én azt szeretném

/

nem
szeretném, hogy…”
,

„Én azt akarom

/

nem akarom, hogy…”
,

„Én azt kérem, hogy…”

Célja
az lenne, hogy a férfiak megtanulják, hogy ne szítsák a konkurenciaharcot valamint, hogy a

nők ne szeré
nykedjenek saját képességeikről
. Két fontos szót kell megtanulni azt, hogy én és
hogy nem, hisz borzasztó kellemetlen számukra megtagadni valamit másoktól. Minden nem
kimondásakor ott a kockázata annak, hogy a másik megharagszik, ami arra emlékeztetheti,
h
ogy más mint a többi ember

(Friedemann Schulz von Thun, 2014)
.

Ahhoz, hogy szembenézhessünk saját félelmeinkkel Perls (2004) a következő „Gestalt
imát” ajánlja (Friedemann Schulz von Thun, 2014, 132 o):

„Én vagyok én, te pedig te vagy.

Nem azért vagyok
ezen a világon, hogy megfeleljek az elvárásaidnak.

Es te sem azért vagy ezen a világon, hogy megfelelj az elvárásaimnak”

Garner (1981) a következő módszert ajánlja arra, hogy hogyan álljunk ellent valakinek,
aki olyasmit akar tőlünk, amit mi nem szeretnén
k:

erősítsük meg a másik felet abban, amit
valóban helyesnek tartunk, mondjuk meg nyíltan, hogy nem akarjuk megtenni, azt amit tőlünk
kér, mondhatjuk azt is, hogy miért nem. Ha tovább győzködik, a másik megerősítését
folytassuk abban, amit helyesnek tartun
k és ismételjük meg az elutasítást, ugyanazokkal a
szavakkal, akár többször is, elakadt a lemez technika.
Abban az esetben hatásos, ha az egyén
pontosan tudja, hogy mit nem akar, de az önfeladásig önzetlen stílusú személy gyakran nem
tudja nem csak azt, ho
gy mit akar,
hanem azt sem hogy mit nem akar. A másik vélt
kívánságához próbál igazodni, és azt összekeveri a saját vágyaival (Nekem teljesen mindegy).

Az önfeladásig önzetlen az agressziót, önváddá változtatja, tartós csalódás esetén
hajlamos a depresszív

agresszióra, szemrehányások formájában. Azt kell elérnie, hogy az
elfogadás helyébe a konfrontáció kerüljön, fejlesztenie kell a visszautasítás és
konfliktusvállalás képességét

(Friedemann Schulz von Thun, 2014)
.

Az agresszív
–
leértékelő stílus

Kiegészítő ellentéte az előbb bemutatott stílusnak. Felülről lefelé irányuló kapcsolatról
van szó, melyben a személy hajlamos lehet a másikban a tökéletlen, szánalmas, megvetendő
vonásokat kiemelni, ennek alapján leértékelően

kezelni, nyílt vagy rejtett módon arra
törekszik, hogy partnerét olyan helyzetbe hozza, amely megalázza. Vádolja, gyanúsítja,
megalázza, miközben meg van győződve arról
,

hogy nem is érdemel mást.

Önmegnyilvánulás szintjén az erő, sérthetetlenség (Jobb va
gyok mindenkinél), míg
kapcsolati és felszólítás szintjén a becsmérlés jelenik meg, mellyel azt üzeni a másik
személynek, hogy adja be a derekát. Gyanakvó kapcsolati füle mindenkiben az ellenséget
keresi, akár bizonyos csoportokban is. Irányulhat olyan sze
mélyre is, aki emlékezteti az illetőt
valakire, aki valamikor sérelmet okozott neki.

„A zord külső érző szívet takar” mondásból kiindulva, elmondhatjuk, hogy agresszív
külső gyakran érzékeny, kétségbeeset
t

belső
t rejt. Kisgyermekként súlyos szidalmakat
kap
hat
ott, megalázásokban
lehetett

rész
e
, vagy akár fizikai bántalmazások áldozata is lehetett.
Életét meghatározta az én vagy te közötti választás.

A kisebbrendűség érzése a kiközösítéssel
kapcsolatos, megelőzésképpen bosszút akar állni. Adler által leírt ún
. leértékelő hajlam, abból
ered, hogy valaki saját maga felértékelését a másik lenyomásával próbálja elérni, kifelé
irányuló szándéka, hogy a másikat megfélemlítse, nehogy fenyegetve érezze magát miatta,
míg a befele irányuló törekvése az, hogy elkerülje a

vereséget valamint a szánalom érzését,
mellyel fájdalmas emlékek kapcsolódnak, amit nem szeretne újra átélni. Ebben segít a
projekció.

Az agresszív
–
leértékelő stílusú személy fölényes pozíciója megőrzése céljából számos
kommunikációs technikát sajátít el
: amit a másik mond azt az önmegnyilvánulási fülével
hallja, miből a címzett egy olyan aspektust fog kiszűrni, mellyel a másikat továbbra
gyötörheti, ezt úgy hajtja végre, hogy a normák közül olyat választ az önmegnyilvánulás
érékelésére, mely kedvezőtlen,

az így kapott érték különbözik a valós értéktől, amit lehet
kommentálni. A szemrehányás akkor sikeres, ha minél kevesebb önmegnyilvánulást
tartalmaz, amit iróniával és kérdésekkel érhet el
, a válasz lehetőséget teremt a további
„szívatáshoz”, az ellenfél
alárendelt pozícióban marad még akkor is, ha nem válaszol, hisz
akkor azzal „szívatják”, ha visszakérdez, akkor meg azzal, hogy annyira kellemetlen a kérdés,
hogy nem lehet válaszolni rá. A testbeszéddel különös szintváltás érhető el (a másik
beszédmódjána
k utánzása), amennyiben ellenmanőverbe fogna, érdemes felheccelni, hogy
még több olyat produkáljon, melyből előnye származhat. Áldozat szerepében, amennyiben
átlátjuk az előzőeket, kevésbé lehetünk kiszolgáltatottak.

Az elbátortalanítás, elhallgattatás

a következő képen történhet, férfiak és nők között:
félbeszakítás, a vele való szemkontaktus kerülése, a hozzászólás fölött minden féle reakció
nélkül továbbmegy (levegőnek nézik). A nők a következőképen védekezhetnek z ilyen
leértékelő fölénybiztosítási
technikákkal szemben: lelkileg felkészül, nem hagyja, hogy
félbeszakítsák, ragaszkodik a tárgyszerű reakciókhoz
. Fontos, hogy olyan stratégiát válasszon,
mely illik az illető személyre, és a helyzet sajátosságára.

Tausch (1977) szerint nagyon sok gyereket
szidalmaznak mindenért, ironikus
kommentárokkal illetik minden megnyilvánulásaikat, megalázzák őket, amit általában felnőtt
nevelő szándékkal tesz, azért hogy „jó embert faragjon belőle”.

A következőkben az én
–
üzenet, valamint a te
–
üzenet szerepe kerül bem
utatásban az
agresszív
–
leértékelő stílusú személy esetében. Az én
–
üzenetek lényege az, hogy feltételezi,
hogy mi magunk tisztába vagyunk
–
e, azzal, ho
gy mi is megy végbe önmagunkban,

célja az

én
–
érzés fokozatos elérésének és megszilárdulásának az elősegítés
e volna.
Sok ember
azonban, éppen a
bonyolult

érzelmek miatt nincs
e
nek

tisztába saját belső világ
ukkal
.

Egy tisztázó vita esetében akár a te
–
üzenet is lehet nagyon hatásos.
Bizonyos esetben
szükségét

érezzük annak
, hogy haragunkat szabadjára engedjük, te
–
üzenetek formájába,
mely
érthetőbb és közvetlenebb, a partner számára lehetőséget teremt
vén

arra, hogy reagáljon, míg
én
–
üzenet esetében a harag leplezett,
a
partner

nem tud védekezni, hisz rejtett módon kelt
bűntudatot.

E tekintetben a pszichológusok kö
zött nézeteltérések alakultak ki, hisz míg Bach és
Wyden (1969) a dühös kifakadásoknak nagy jelentőséget tulajdonított a lelki egészség
szempontjából, addig Tausch és Tausch (1983) és Gordon (2013) a mások ellen irányuló
agresszív impulzusokat azzal magyar
ázzák, hogy a dühös ember még ne
m

került tisztába
önmagával. A felszínre törő agressziót az önvizsgálat jeleként fogják fel.

Gordon (2013)
szerint különbséget kell tenni az elsődleges és a másodlagos érzések között, az én
–
üzeneteket
pedig az elsődleges érz
ések alapjá
n

fejezzék ki.
Az egyoldalú irányultság nem segíti elő a
fejlődést az olyan em
b
ereknél, akik agressziójukban gátoltak, konfliktuskerülők; míg a
konfliktuskeresők esetében a dühös te
–
üzenet

rendkívül fontos, az
o
lyan személyek
viselkedésrepertoár
ját gazdagít
j
ák.

Az agresszióra mindig találunk belső okot, azonban téves az a feltételezés miszerint
ennek a levezetése másodlagos jelentőségű lenne.

A veszekedés két fázisa említhető meg: a
hirtelen kitörés fázisa, amely a közvetlen érintk
ezés pillanatáb
an következik be

akkor
,

amiko
r

az érzések megjelennek; valamint az utólagos feldolgozás fázisa, később, amikor az előtört
érzések már leülepedtek.

Az alkalmi kifakadások esetén f
ontos megtanulni tárgyiasítani
rosszkedvünket, nem pedig letagadni azt, h
isz a
z illető személy nem szabadu
l meg az
agressziójától, ami neheztelés formájában megmarad.

Fontos, hogy a felek tudják, hogy a
hirtelen kitörés fázisát követi majd az utólagos megbeszélés, vagyis a helyzet tisztázása,
amely alkalmat ad
a
problémamegoldásra.

Még mielőtt a személyek megtanulnának tisztelettel
,

és megbecsüléssel bánni másokkal
,
konfliktushelyzetekben, előszö
r fontos, hogy a kellő önbecsülés megőrzéséhez szükséges
érvényesülési képességet fejlesszék. Tréningprogram mely ötvözi a
viselkedésre val
ó
összpontosítást, az önbecsülés és az önérvényesítés erősítését.

Bizonyos személyek „negatív nagyítóval” szemlélik az eseményeket, amely hajlamossá
teszi arra, hogy a másik személy hátrányos tulajdonságait, hibáit a valóságosnál nagyobbnak
érezzék. A nega
tív hajlam megakadályozza a szem
é
lyt abban, hogy az értéket, teljesítményt
olyanoknál is meglássa, akiket korábban problémásnak
í
télt meg (pl. fekete bárányként).

Folyamatosan csak a rosszat veszik észre, hiányzik az a képessége, hogy észrevegye
,

ha

valami

jó és esetleg azt jutalmazza, méltányolja, amitől a személy azt érezhetné, hogy valóban
figyelnek rá és törődnek vele.

Watzlawik (2008) szerint a pozitív tulajdonságok azonosítása és azok hangsúlyozása
mellett fontos a negatívumok másként való észlelése,
vagyis azok pozitívummá való
átértelmezése.
A pozitív átértelmezés fontos lehet akkor is, ha a felek sértegetik egymást,
agresszíven nekimennek egymásnak. Figyelembe kell venni a csoportfejlődés stádiumait is,
amennyiben csoportról beszélünk, viharzás idej
én jellemzőek a viták, ahol nem szükséges
túlságosan békítően fellépni. A pozitív átértelm
e
zés olyan személyek esetében ajánlott, akik
gyakran használnak negatív nagyítót emberi kapcsolataik megítélésére, valamint könnyen úrrá
lesz rajtuk az agresszív
–
leér
tékelő stílus.

Az
a
gresszív
–
leértékelő stílus esetében rendkívül fontos az egyenesség és a tapintat
egyensúlya, elengedhetetlen a felek közötti ellentétek tapintatos kezelése, annak érdekében,
hogy a címzett ne érezzen leértékelést, a megfogalmazottak ne
tartalmazzanak lekicsinylést.
Tartalmi problémák esetén fontos, hogy a másik álláspontj
át, miután áttanulmányoztuk, saját
szavainkkal vissza tudjuk adni, anélkül hogy tapintatlanok lennénk.

Azoknak az embereknek, akik kapcsolataik alakításában az agresszí
v
–
leértékelő stílust
részesítik előnyben, legfőbb célja nem a másik meggyőzése, hanem, hogy megbüntesse téves
álláspontja miatt, ez
é
rt fontos, hogy minden vita előtt tisztázzuk szándékainkat.

Az
önvizsgálattal szemben többször
ellenállást

mutatnak, hisz fe
lszínre kerülhetnek olyan
érzések, melyek nem illenek bele a személy merev önképébe (szomorúság, gyengédségre való
vágyakozás, ragaszkodás, minden olyan érzelmi megnyilvánulás, amit nem szeretne magának
bevallani), s amennyiben férfiról van szó akkor férfi
atlannak tart
anák miatta.

Egy terápia során az a fontos,

hogy a már meglévő elemeket méltányolják, a hiányzókat
pedig
elősegítsék, vagyis a konfrontáció és az ö
nvizsgálat egyensúlyba kerüljön, ennek
érdekében a következő gyakorlat alkalmazható

„A problema
tikus másik”

(Friedemann Schulz
von Thun, 2014)
.

Gyakorlat 182 oldal

Az önigazoló stílus

Az ilyen típusú személy önbecsülését úgy próbálja biztosítani, hogy bizonyos
tevékenységek által igyekszik jobb megvilágításba helyezni magát, próbál okosnak és
kom
petensnek mutatkozni, csak hogy ne keltsen rossz benyomást. Azt, hogy teljesen rendben
van, annál inkább fogja bizonygatni, minél inkább érzi a környezete szemrehányó tekintetét,
ebben a rivalizáló világban valaki nem tűnhet gyengének, nem hibázhat, nem ke
lthet rossz
benyomást, mert akkor egy lúzernek tartanák.

Ezt az ítélkezést, imponálás és az álcázás

technikája által kerülheti el.

Nagyon sok energiát emészt fel az, hogy a külvilág felé
tökéletesebbnek kell mutatkozzon mint amilyen, így hát állandó
stress
zben él,
nyomás alatt
van, gyakori az önfényezés. Saját értékességét a felmutatott teljesítményétől teszi függővé. Az
a gyerek, aki úgy érzi, hogy nem önmagáért szeretik, idő előtt a sikert fogja hajszolni. Az
állandó bizonyítási kényszertől gyötört személ
y esetében a szülők vagy a pedagógusok
részéről érkező ún.
jó tanácsok
, melyeket a gyerek buzdítására szánnak, károsak.

Az
elbátortalanodás és a becsvágy között hánykolódva arra törekszik, hogy csak azért is
megmutassa nekik, és kialakul az állandó bizonyí
tási kényszer. Arra törekszik, hogy a mások
kételkedő tekintetét elismerő tekintetté változtassa. Amennyiben sikerül kivívni mások
elismerését, az öröm akkor sem teljes, hiszen mivel mindig attól tart, hogy nem fog
adják el,
ezért csak a jó oldalát fogja mu
tatni, s mivel csak azt mutatja, a teljes személyiségét nem
fogadják el. Hajlamos a szélsőséges ingadozásokra önmaga megítélésében, azonban
átlagosnak és középszerűnek sosem érzi magát. Belső feszültség jellemzi, melyhez különböző
életformák társulhatnak,
túlzsúfolt napirend, valahol állandóan nélkülözhetetlen, e mögött az
örökös pörgés mögött a félelem húzódik meg, a
t
tól hogy esetleg beáll a nyugalom.

Az önigazoló áramlat hatására valak
i nagyon könnyen válhat lúzerré

akkor
,

ha az
átlagostól és nem a tökéle
testől való félelem megakadályozza abban, hogy bármit is
megcsináljon.

Munkájában megmagyarázhatatlan zavarok állhatnak be, akár betegségek is
jelentkezhetnek, ilyenkor az illető megpróbálja elkerülni azokat a helyzeteket ahol úgy érzi,
hogy nem tud elég j
ól teljesíteni, mind
e
zt úgy hogy ne érezze magát lúzernek és mások sem
lássák annak. Mindez rengeteg energiát emészt fel, külső eszközhöz fog folyamodni (alkohol,
gyógyszer) a további jó benyomáskeltés érdekében, a változást a betegség vagy az összeomlás
k
ényszeríti ki.

Abban a csoportban ahol nagy a rivalizálás és a bizonyítási kényszer, általában idegesítő
a légkör, senki sem figyel oda egymásra, hisz mindenki az önfényezéssel van elfoglalva.

Amikor fontos emberekben próbál valaki j benyomást kelteni, ám
mindeközben begörcsöl,
természetellenessé válik viselkedése, már nem az lesz a fontos, hogy mit akar mondani,
hanem vajon mi szólna jól, mindez begyakorolható. A család, az iskola sok esetben az ilyen
teljesítménycentrikus önbemutatást jutalmazza (könnyen
megtanulja a diák azt, hogy mit kell
megtanulnia ahhoz, hogy jó jegyet szerezzen), így kialakul a konkurencia és a saját profil
építgetésének az ördögi köre, ahol az ellenfelet leértékelik.

Azzal, hogy embertársaitól folyamatosan elismerést követel, ellent
étes érzelmi hatást
váltja ki belőlük
. Watzlawick (2008) szerint az önigazoló csak azokat fogja meghallani, amik
önmagára vonatkozó két
s
égeiről szólnak, s arra kényszeríti, hogy a vészhelyzet leküzdése

érdekében ugyanabból még többet produkáljon (hosszas ö
nbemutatás, önbizonyító
magatartások), amivel csak fokozza a környezete
nemtetszését
.

Az önigazolónak meg kell tanulnia a nyugalmat, amit meditációval érhet el, figyeljen
oda a légzésére, semmit nem kell tennie csak önmagára figyelni, próbálja meg elfogadn
i
önmagát, amilyen épp abban a pillanatban, mindez fontos a lelki egészség megőrzése
szempontjából. Fontos átgondolnia azt, hogy mi az
,

ami saját életének értelmet ad, Dürckheim
(1973) szerint az embernek ki kell vennie a részét a világ aktív alakításából
és lelkileg
érlelődnie kell a belső úton. Amennyiben e kettő

közé vagy kerül, kívülről nézve

a személy a
karrierje csúcsán áll,
míg belül elszalasztotta saját megát, élete zátonyra futott. Az sem jó ha
valaki túlságosan sokat foglalkozik saját lelkével és
nem figyel a külvilágra. Meg kell tanulnia
megmutatni személyiségének olyan oldalait is, melyek nem felelnek meg a külvilágnak szánt
ideális képnek, továbbá meg kell tanulnia észlelni és elfogadni személyiségének negatív
oldalát és azt nem kritizálni (Igen
, én ilyen is vagyok, de ez belefér, teljesen ren
d
ben van így).

Sok esetben gondot okoz a kompetenciát sugárzó nyelv használata.

Bizonyos kulcsmondatok segítenek megszabadulni a bizonyítási kényszertől: „Nem
találok szavakat, Ez biztos célravezető lenne, d
e én nem mertem megcsinálni, Lehangolt
vagyok és én magam sem tudom, hogy miért, Sajnálo
m
, elismerem, hogy rosszul mértem fel a
helyzetet”

(Friedemann Schulz von Thun, 2014)
.

Gyakorlat a fejlesztésbe 199 oldal

A meghatározó
–
kontrolláló stílus

Az ilyen stí
lusú
személy

arra törekszik, hogy a dolgokat úgy irányítsa, hogy azok
ellenőrzése alatt maradjanak, úgy próbál hatni a mások viselkedésére, hogy embertársaik
viselkedése neki megfelelő módon alakuljon, amennyiben kicsúszik az irányítás a kezéből
mogorva, d
urva lesz, kívülről, míg belülről félelmet érez. A kontroll elvesztése
miatt fél a
spontán változásoktó
l
, vagy esetleg a káosztól, haragszik azokra akik
kiszámíthatatlanságukkal keresztülhúzzák számításaikat és esetleg még az orra alá is dörgölik
tehetetle
nségüket. Férfiakra, nőkre egyaránt jellemző stílus.

Szélsőséges esetekben a kontroll elvesztésétől való félelem, kényszeres cselekvésekhez
vezethet (pedáns, szabályszerűen ismétlődő viselkedések, rituálék, merev normák), olyan
viselkedések, melyek biztons
ágot és kiszámíthatóságot visznek az életébe.

Alapüzenete a következő lehet: „Én tudom, hogy mi a helyes”. Nyugodt jövő állhatna
az ilyen típusú egyén előtt, amennyiben az emberek betartanák a szabályokat, azonban
fegyelmezetlenségükkel, állandó szétszórts
águkkal veszélyeztetik a biztonságos jövőt
,

ráadásul az ilyen emberek a meghatározó
–
kontrolláló stílusú személy közvetlen
környezetében élnek (házastársak, gyerekek, rokonok, stb.).

Kapcsolati üzenete a következő képen szólna: „Te ehhez nem értesz, nem jól

tudod
–

ha
rád hagyná az ember”, fő célja, hogy a másik embert megnevelje, kontrollálja,
megváltoztassa. Szükségét érzi annak, hogy a másikat felszólításokkal irányítsa, hisz úgy
tartja, hogy az egyedül nem boldogulna.
Ezen stílus veszélye, hogy elhárító
reakcióra kell
számítania a másik részéről, mondván, hogy semmi köze hozzá.

A nevelői viselkedés verbális aspektusában dominál a dirigálás, mely kis mozgásteret
ad a diákoknak, fiataloknak az önállóságra, kezdeményezésre.

Ez a stílus gyakran
kombinálódik a
z agresszív
–
leértékelő stílussal, mely autoriter viselkedést eredményez;
amennyiben segítő stílussal kapcsolódik össze, a partnert rámenős prédikátorként igyekszik
boldogítani.

A magyarázat a lelki késztetések szociális törekvésekre való átvitelében
kerese
ndő.

Az ilyen stílusú személy gyerekkorában valószínű túlzott mérték
ű ö
nkontroll
nak volt
kitéve, melynek eredményeképpen fokozatosan megtanulta magát ellenőrizni. Azonban egy
gyerek sem lesz neurotikus attól, hogy ha megtanulja, hogyan viselkedjen bizony6o
s
helyzetekben és impulzusainak egy részét kontrollálja.
Amennyiben túl korán támasztanak elé
szigorú előírásokat, követelményeket és valamilyen tiltott impulzusért súlyos büntetést kap
,
vétkesként bélyegzik meg, a dacos ellenkezést még szigorúbban bünteti
k, a gyerek a kívülről
jövő kényszert fogja belsővé tenni és ezeket veti saját maga ellen. Az önfegyelem és az
önuralom vív folyamatos harcot lelkében.

Amennyiben a kontrolláló típusú személy emberi viszonyra vágyik, de partnere lelkileg
eltávolodik tőle,

akkor a meghatározó
–
kontrolláló ezt a kapcsolat iránti vágyát megbántottsága
miatt csak a bevált módszere által képes érvényesíteni, vagyis gyámkodással, ezáltal rejtve
marad valódi üzenete (közelebb akarok kerülni hozzád).

A megkönnyebbülés és felháboro
dás felemás érzése alakul ki azokban, akikben ez a
stílus dominál és annak függvényében, hogy ennek az ambivalenciának melyik eleme kerül
túlsúlyba, két különböző körfolyamat jön létre. Határozottságával, megbízhatóságával támaszt
nyújt embertársainak. Fől
eg a segítségre szoruló
–
függésre törekvő és az önfeladásig önzetlen
stílusú személy fordul meghatározó attitűdöt képviselő személyhez.

Munkahelyi közegben sokszor kifejezetten kívánatos a meghatáro
zó
–
kontrolláló stílusú
személy, igazán áldás tud lenni egy

mindent elrendező kéz. Rogers
–
féle nondirektív
beszélgetéstechnika, terápiában, a meghatározó stílusú személy számára

jótékony hatású,
lényege, hogy a beszélgetőtársat az ő szempontjai szerint kövessék. Amennyiben mindezt a

mindennapi életben és a valós k
apcsolataiban is felhasználja akkor jelentős javulás áll majd be
kapcsolatai minőségében.

A pedagógusnak nem az a feladata, hogy formáljon, hanem az, hogy lehetőséget adjon
neki önmaga megnyilvánítására, nondirektív pedagógiai módszer alkalmazásával,
odaf
igyelvén a gyerekek spontán benyomásaira, bátorítván őket, hogy tovább gondolkozzanak
és bízzanak érzéseikben. Ebben az esetben fontos a támogató szociális feltételek szerepe. Egy
személy attól fog megváltozni, hogy egy együttérző, érdeklődő embertársa hit
elességen,
elfogadáson és empátián alapuló viszonyba bocsátkozik vele
, egyre mélyebb önvizsgálatra
lesz képes, idővel személyiségének azt az oldalát is el tudja fogadni, melyet előzőleg
szégyellnivalónak, fenyegetőnek érzett

(Friedemann Schulz von Thun, 20
14
, Rogers, 1987
)
.

Ahogy saját magával bánik valaki összefügg azzal, ahogy másokkal bánik, ha hajlamos
arra, hogy embertársait kontrollálja, irányítsa, neveljen, nyomást gyakoroljon rájuk, csak azért
hogy mindent helyesen tegyenek, akkor önmagában is ott l
esz egy ellenőr, e viselkedés erénye
az önkontroll és az önfegyelem. Carl Rogers (2010) szerint, fontos, hogy az ilyen stílusú
személy terápia alkalmával megtanulja, hogy a magáról kialakított képbe bele nem illő
érzéseket engedélyezze, és esetleg idővel k
ívánatosnak tartsa.

A belső tapasztalásra való
fokozódó nyitottság lelki előfeltétele a kommunikációs stílus megváltoztatásának

(Friedemann Schulz von Thun, 2014)
.

A távolságtartó stílus

Az ilyen stílusú személy embertársait nem engedi magához közel, bizt
onságos
távolságot tart, elzárkózik az érintkezésektől, amely úgy fizikai, mint lelki téren
megmutatkozik, viselkedése formális és személytelen, hűvös légkört teremt maga körül,
környezete hajlamos arrogánsnak, elzárkózottnak tekinteni, azt a benyomást kel
ti, hogy
nehezen megközelíthető. Satir szerint mindent észérvek alapján és spekulatív úton igyekszik
elérni. Önmegnyilvánulási készsége gyengén fejlett, zárkózottan viselkedik, alapüzenete
inkább tárgyi szinten jelenik meg jellegzetes formában, míg kapcsol
ati szinten kevésbé,
hacsak ki nem provokálják, de akkor nagyon agresszív tud lenni.

A távolságtartó személy önmagával szemben is tartja a távolságot, távol tartja az
érzelmeket, a szavakat főnevesíti, gyakran általánosít, absztraktizál és kerüli az én sz
ót,
szavait úgy válogatja meg, hogy saját érintettségét bagatellizálja. Kifelé azt a benyomást kelti,
mintha nem volnának érzései, kevésbé volna sebezhető, a felszínen tapasztalható viselkedése
a belső problémák leküzdésére alkalmazott eljárás, a távolságt
artó személy lelke mélyén
sérülékeny, védelemre szoruló világ rejtőzik.
Amennyiben a személy már nem tud másképp

viselkedni, még ha akarna sem, az ok valószínűleg az emberi kapcsolatok
terén szerzett
tapasztalataiban kereshető. Ez a stílus inkább férfiakra

jellemző.

A fiúkat és a lányokat az uralkodó szerepkép szerint különbözőképpen és célirányosan
nevelik, befolyásolják. A fiút inkább önállóságra, tárgyszerűségre, míg a lányt inkább az
emberi kapcsolatok kialakítására, ápolására ösztönzik, mindennek követ
kezményei vannak a
személyközi kapcsolatok alakításának módjára nézve.

Ugyanakkor az anyához fűződő
kötődés és fontos szerepet játszik, a lányok egy azonos nemű, míg a fiúk egy ellentétes nemű
személyhez kötődnek, ebből a védelmező közegből, azonban nehéz
kilépni. Amennyiben az
apa nincs jelen,
apai identifikációs minta hiányában egy fiú nem képes igazán férfivá válni, s
az anyával kialakult szimbiózisa miatt pedig nem tud igazán önmaga lenni, később ezt a
kapcsolatot azért fogja egyszerre boldogítónak és f
ojtogatónak érezni. Hatalmas energiára lesz
szüksége ahhoz, hogy eltávolodjon mindattól, ami az említett szimbiózist fenntartja, az
segíthet, ha elzárkózik az anyjától és saját érzésvilágának nagy részétől. Kapcsolataiban nem
enged magához közel senkit, at
tól fél, hogy elveszíti saját személyiségét. Hasonló érzést vált
ki az is, ha egy csecsemőt valamilyen formában elhanyagoltak, vagy ha túlzott gondoskodást,
valamint az is ha kezdetben túl kevés aztán majd túl sok tör
ődést kapott.

U
ralkodó
személyiségjegye

az emberi

közelség elleni védekezés lesz annak
,

aki ezt tapasztalta meg.
A
nők esetében az elszakadás kevésbé fájdalmas.

A függőségtől való félelme miatt arra törekszik, hogy egyedül lássa el magát, ne
maradjon senkinek az adósa vagy lekötelezettje.
A sz
eretetteljes kapcsolat utáni vágy erős
benne, de még erősebb az ettől való félelme, a közeli kapcsolatokban nincs gyakorlata,
gyakran gátlásosnak, gyámoltalannak tűnik, menekül a kapcsolatok elől.

A
mennyiben valaki
túl közel férkőzik hozzá mogorva, elutasí
tó és sértő tud lenni, igyekszik lelkileg kívülálló
maradni, ha partnere megpróbálja kideríteni
,

mi lehet az oka, agresszíven reagál. Riemann
(2011) szerint ez az agresszió akár kommunikációs eszköz is lehet, közeledési kísérlet.

A másság alapvető szükségl
ete, ugyanakkor képessége is, úgy vállalja önmagát, hogy
közben személyes sajátosságait nem igazítja hozzá másokhoz.

Az emberben megvan a közelség és a távolság iránti igény is.
Az egyén pozíciója
mindig egy adott kapcsolati dinamikából fakad, nem csak sz
emélyiségfüggő. A távolságtartó
többnyire szorongatva érzi magát, a közvetlen kapcsolatban kiállhatatlan, szórakozott vagy
ingerült lesz
, az érzelmi megnyilvánulásokat figyelmen kívül hagyja, amennyiben nem
hagyják békén, utálatossá válhat. A közelségre ir
ányuló megnyilvánulást „Igen, de” kezdetű
mondatokkal intéz el.
A szakítás egy párkapcsolatban bármikor bekövetkezhet, akár olyankor
is, amikor úgy tűnik, minden rendben van, teljesen váratlanul. A közelségre törekvő partner
szükségletei kielégítetlenül ma
radnak, önbecsülése romokban, míg közérzete rémes, ami

depresszióra hajlamosítja az egyént, ugyanakkor
agresszióra is hajlamosítja a távolságtartó
partner iránt, akitől a bántásokat el kellett tűrnie. Azonban sokszor sokáig szokták tűrni ezt a
helyzetet, a
minek több oka lehet: a remény, hogy vissza tudja téríteni, nincs elég ereje a
sz
ak
ításhoz, úrrá lesz rajta az egyedülléttől való félelem. Minél inkább feladja függetlenségét,
annál inkább fog erősödni a másikban már amúgy is kialakult rosszkedv, ellenállá
s.

A személyközi távolságtartás képessége előnyös a szakmai és az üzleti világban.

Optimális esetben a szociális készség magában kell foglalja a közelséget és a távolságot is,
valamint ezek árnyalatait, hogy az ember aktuális viselkedésmódja és beszédmód
ja mindig
összhangban legyen a kapcsolat igazságával.

A távolságtartó típusnak meg kell tanulnia befelé figyelni, megfigyelni, hogy mi zajlik
le benne és azt úgy kifejezni, hogy mások bepillantá
st nyerjenek belső világába, legyen képes
az empatikus befoga
dásmódra (érezze és kövesse, hogyan és mit ál át a maga szubjektív
módján a másik). Ahhoz, hogy embertársai felé empátiával tudjon fordulni, akt
ív
odafigyeléssel tudja elérni, fontos megismernie saját gyengeségeit még mielőtt le akarná őket
küzdeni, vegyen

részt önismereti csoportokban.

Megtörténhet, hogy ilyen önismereti
csoportokban tapasztalt bizalmas légkör és érzelmi kapcsolat sok lehet számára, hisz a
távolságtartó, ahhoz, hogy másokkal kapcsolatot teremtsen
,

szüksége van a ráhangolódásra,
amikor ez s
ikerül nagyon sokat profitálnak az ilyen csoportmunkából, elsősorban közvetlen
környezetükben élőkkel javul a kapcsolatuk

(Friedemann Schulz von Thun, 2014)
.

A közlékeny
–
dramatizáló stílus

Ezen stílus hatására a személy rendkívül közlékeny, érzelmileg t
úlfűtött, évezi, ha
közönség veszi körül, hallgatóságát azáltal bűvöli el, hogy mintegy előadja önmagát.
Társaságukban nem unalmas az élet. A legnagyobb hangsúly az önmegnyilvánulási oldalon
van, melynek tartalma különböző lehet, de minden esetben nagyon h
angsúlyos, alapüzenete a
következő: „Ezt nézzétek, ilyen vagyok én”.

Az elveszettséget drámai módon képes
megjeleníteni, ha összekapcsolódik a segítségre szoruló
–
függésre törekvővel. A kapcsolati
üzenet fontos, azért mert jelzi a partnernek, hogy mennyire
fontos, pusztán csak azáltal, hogy
figyel, egy idő után azonban csak közönségnek tartja magát, úgy érzi, hogy bár beszélnek
hozzá, az üzenet nem neki szól.
A közönség bármikor felcserélhető, bárkinek elmeséli
ugyanazt a történetet, így kapcsolatai sajátosa
n alakulnak, sajátos elszigetelődés alakul ki.

Sok esetben jellemző a gyerekekre, akik úgy érzik, hogy figyelembe se veszik, csak
akkor ha „megvadul
nak
”, olyat tesz
nek
, hogy már képtelenség nem
észrevenni, olyan
eszközökhöz folyamodhatnak, amelyekkel érde
klődést tudnak kelteni maguk iránt. A túl nagy
beszédkedv mögött a tartósan észrevétlenül maradástól való félelem húzódik meg, az esett

egyszerűbb akkor, ha a személy a partner figyelmét szeretné felkelteni, bonyolultabb, akkor
,

ha a címzett
saját maga, a
másik
csak rezonáló fél (közönség).

A dramatizáló igyekszik magát megkímélni, azoktól az érzésektől, amelyeket az őt
érintő dolgok váltanak ki
, áthelyezi jelentéktelen dolgokra, azokat helyezi előtérbe, nagy
elragadtatással vagy siránkozással.

Mentzos (2
006) szerint a hisztériás konfliktusfeldolgozás mögött, a háttérben elkerült,
elintézetlen érzések vannak; a lényeg elterelése, a valódi érzések elkerülése, átirányítása
mellékes dolgokra; az érzelemkifejezés minősége és intenzitása nem adekvát; tudattalan

célja

a belső konfliktusanyagtól való megszabadulás, úgy, hogy közben senki ne vegye észre, miről
is van szó, még ő maga sem. Az elsődleges nyereség az önérzet sikeres manipulációja, a
partner csak statiszta a színjátékban, ugyanakkor szükséges ahhoz, hog
y az előadás
létrejöjjön.

Ezen viselkedések, hisztériás ember esetében akár a belső üresség kitöltését is
szolgálhatják, mindig sok mesélnivalója van, tudattalanul vagy akár tudatosa úgy intézi, hogy
történjen vele valami.

Egy átlagos hallgató úgy érezhet
i, hogy vele soha nem történnek ilyen
izgalmas dolgok, ugyanakkor még unalmasnak is tarthatja az életét. Amikor a partner
elmesélni saját magáról is valamit a közlékeny stílusú rögtön átveszi a szót, anélkül, hogy
végighallgatná a
másikat, „egotropikus” („
énre orientált”) kommunikációs stílusnak nevezik.

A közlékeny
–
dramatizáló legkedveltebb témája a saját személye, közérzetének
alakulásáról mindent elmond és kiterjed a legapróbb részletekre, szelektálás nélkül, nem
érdekli, hogy az elmondottakból partnere

számára mi lehet érdekes., igy6ekszik a helyzetet és
a kapcsolatokat tökéletes kontroll alatt tartani. Többnyire nőkre je3llemző stílus, de időnként
férfiaknál is megjelenik.

A dramatizáló idővel unalmassá válik, a kontaktus hiánya, a másik fél passzivitá
sa
csalódottá, türelmetl
enné teszi, amikor elfordul tőle, a közlékeny arra gondol, hogy ő
jelentéktelen, ennek érdekében még inkább felsrófolja magát, minek következménye, hogy a
másik még inkább eltávolodik, elfordul tőle.

Az ilyen stílusú személy gyakran

kellemes, szellemes társalgást teremt, érdekes,
szórakoztató lehet, színt visznek a szürke hétköznapokba. Nyíltsága elterelő művelet,
ugyanakkor az elterelő önmegmutatás mégis sok mindent elárul róla, amennyiben az
önmegmutatás eltúlzott, fennáll az egoce
ntrikus bőbeszédűség veszélye.

Fontos, hogy tudatosítsa, hogy kapcsolatain nem javít a beszédáradata, fontos, hogy
elsajátítsa a tartalmas hallgatás képességét.
A beszélgetés közben kialakuló csendet ne törje
meg valamilyen jelentéktelen hozzászólással, b
írja ki tudatosan, iktasson be pihenőket.
Rendkívül nehéz kibírnia, hisz kellemetlennek, kínosnak érzi a csendet, kiprovokálhatja a

belső ürességgel való szembesülést. Amennyiben félelmei korai, traumatikus eredetűek
javasolt a pszichoterápia, főleg akkor,

ha őt is zavarja viselkedése és szeretne változtatni.
Amennyiben félelmei kis intenzitásúak, alternatív viselkedéssel is megpróbálkozhat.

Eredményes lehet az aktív figyelés valamint a kontrollált dialógus technikája. A kontrollált
dialógus esetében

miután

az egyik fél elmondta a mondandóját, a másik azt saját szavaival
reprodukálja, mire az első visszajelezhet, hogy helyes
–
e vagy sem. Ez a technika akkor
hatásos, ha a partner nem vonódik be a dialógusba és az önbemutatás monologikus
énközpontúsággá válik.
Fontos, hogy vissza tudjon vonulni a középpontból, odafigyelvén a
másikra, belső aktív odafigyelés által, melynek lényege, hogy az elmondottakat valóban
beengedi magába, de anélkül, hogy mindjárt reagálna is rá.

Csapatmunka esetén bevezethető, hogy egy ho
sszabb munkát, olyan körrel kezdjék el a
résztvevők, mely során mindenki elmondja, mi az, amitől az előző csapatmunka óta nem tud
szabadulni.
A
z

ilyen
mesterségesen beiktatott szünet segíti a koncentrációt, javítja a
felek
egymáshoz való viszonyát, serkent
i a teljesítményt, célja a mélyebb kapcsolati szint elérése

(Friedemann Schulz von Thun, 2014)
.

1.1.
4
.2.
Sue Hadfield, Gill Hasson kommunikációs stílusai (asszertív, agresszív,
passzív, manipulatív)

Sue Hadfield és Gill Hasson négy, kommunikációs stílu
st és magatartásformát mutat be:
asszertív, agresszív, passzív és manipulatív. Az asszertívitás nem jelent átmenetet az
agresszivitás és a passzivitás között, de magába foglalja a két magatartási és kommunikációs
mód határainak a megértését.
Az asszertív s
tílusú személy magabiztosan és egyenesen
kommunikál másokkal; az agresszív, erőszakos, öntelt, mindenáron megpróbálja
megvalósítani akaratát; a passzív, mások igényeit és vágyait a saját vágyai elé helyezi, míg a
manipulatív stílusú személyt manipulatív ko
mmunikációs és viselkedés jellemzi
(Hadfield, S.,
Hasson, G., 2017)
.

Az „üss” (a fenyegetéssel történő fizikai szembefordulás) vagy „fuss” (meghátrálás,
menekülés) vészreakció okolható az olyan hatástalan magatartásformák alkalmazása miatt,
mint az agressz
ív (önző, parancsoló, hangos, haragos) vagy passzív (félénk, csendes,
aggodalmas, lemondó, behódoló) magatartás. Amennyiben valamelyik vészreakció beindul, a
szervezet adrenalint valamint más stresszhormonokat választ ki, melynek hatására képes
valaki kime
nteni valakit egy égő házból vagy meglapulni
,

míg kirabolják a házát.

Bizonyos esetben az agresszív vagy akár a passzív magatartás helyes lehet, amennyiben
a megfelelő helyzetben teszi azt valaki, nem mindig viselkedik úgy. Az asszertív személy, az
agres
sziót védekezésre használja, nem támadásra, ugyanakkor az asszertív is adhat passzív

válaszokat
, mert, azáltal elkerülhet egy erőszakos fellépést vagy fenyegetést.

Ha valaki
bizonyos területeken asszertív és másokban nem, az összefügghet a személy életének

biztos és
bizonytalan pontjaival.
A magatartásformákat a nemek is befolyásolják, kultúránkban inkább
az az elfogadott, ha a férfi agresszív, míg a nő passzív

(Hadfield, S., Hasson, G., 2017)
.

Az asszertív mindig vállalja a felelősségét annak, ha agresszí
ven vagy passzívan reagált,
az agresszív azt mondja, hogy provokálták, a passzív azt, hogy mások vették rá arra, amit tett,
míg a manipulatív bármelyik kifogást, hajlamos alkalmazni.

Az asszertivitás előnyei: jobban tisztelik a személyt; jobban tudatosul
benne, hogy mit
szeretne, és mit nem; valószínűbb, hogy teljesülnek az igényei; mások igényeit is figyelembe
veszi; míg hátrányai: neheztelnek vagy irigykednek rá; az eltökéltségét agresszivitásnak is
tarthatják; nincs garancia arra, hogy eléri azt amit ak
ar, és elkerüli azt amit nem akar

(Hadfield, S., Hasson, G., 2017)
.

Az agresszív magatartás gyakran
azért

alakult ki, hogy valakit hosszabb ideig figyelmen
kívül hagytak, becsaptak, kihasználtak; ugyanakkor lehet tanult viselkedésforma, ha valaki
abban a h
ittben nőtt fel, hogy

az úgy helyes
, ha valaki agresszíven megszerzi azt, amit akar

(Hadfield, S., Hasson, G., 2017)
.

P
szichológiai tényezők
, melyek
hatására

kialakulhat agresszív magatartás
: g
átlástalan
viselkedés, élménykeresés
;

elégtelen impulzusszabá
lyozás,
helytelen

érzelemszabályozás,
hiányos, vagy nem megfelelő

problémamegoldó stratégiák
;

helytel
e
n információfeldolgozás,
a társas helyzetek helytelen értelmezése, fenyegetettség érzése, empátia hiánya

(
Petermann,
F., Petermann, U., 2006)
.

Az agressz
ivitás kialakulásában közrejátszó szociális t
ényezők a következők lehetnek:
hiányoznak a családon belül a konkrét szabályok, ha vannak
,

nem tartják be következetesen; a
szülőknek nincs tudomásuk
,

gyerekük problémás magatartásáról; a családon belül nem
ford
ítnak figyelmet a problémamegoldásra; amennyiben tudomásuk van a problémás
viselkedésről, nem tudják azt kontrollálni;

a szülők alacsony iskolai végzettsége; helytelen
nevelési stílus, érzelmi támogatás hiánya, feltétel nélküli elfogadás hiánya; fizikai er
őszak,
válás, haláleset vagy betegség a családban, túlféltés (
Petermann, F., Petermann, U., 2006)
.

A kamaszok többnyire olyankor folyamodnak agresszióhoz, amikor szüleik nincsenek
jelen, fennáll a veszélye annak, hogy dühöngő felnőttek lesznek, akik folyto
nosan kapcsolati
és munkahelyi problémákkal küzdenek, ezért fontos a külső segítség, hogy megtanulja, érett
módon kezelni az agresszivitását
. Hajlamosak impulzív viselkedésre, ami a gyerekes
csacsogástól a kifejezetten veszélyes magatartásig terjedhet, miv
el kevésbé képes
ek

mérlegelni, érzelmi reakciói
kat

kevésbé képes
ek

irányítani, szívesen kipróbálnak új dolgokat
.
Fontos, hogy megtanuljon, uralkodni késztetésein, és gondolkodni, mielőtt cselekedne. Nem

mindig tudja szavakban kifejezni az érzéseit, de az a
rcán és viselkedésében
láthatóvá válik, ha
elidegenedett, bizonytalan, szorongó, haragos vagy ellenséges. Fontos különbséget tenni a
kamaszkori impulzivitás és problémás viselkedés között

és kiegyensúlyozott környezetet
biztosítani, hisz a külső rendezetts
ég segít a tinédzsernek abban, hogy belsővé tegye a rendet
(
Townsend, J., 2012).

Az agresszivitás
előnyei: félnek tőle; odafigyelnek rá; akaratát érvényre juttatja; míg
hátrányai: mivel, hogy félnek tőle, elkerülik; neheztelnek rá; nem szeretik; hasonlóan
agresszívek lehetnek mások is; bűntudatot vagy csalódottságot érezhet önmagával szemben

(Hadfield, S., Hasson, G., 2017)
.

A passzív magatartás gyakori akkor, ha

valakit gyermekkorában parancsoló, irányító
szülők, testvérek, tanárok, barátok vették körül. A

tanult tehetetlenség elmélete szerint a
múltbeli negatív tapasztalatok következtében megtanultak tehetetlennek, és lemondónak
lenni, megtanulták, azt, hogy nem befolyásolhatják a történéseket, így hát meg sem próbálnak
változtatni. Míg az asszertívek, his
znek abban, hogy az események menete fordítható jó
irányba, hajlamosak a lehető legjobb kimenetelre számítani, vagyis optimisták.
Nehezükre
esik kritikát gyakorolni, inkább csöndben maradnak, meg sem említik azokat a dolgokat, amik
zavarják, mert fél a rea
kciójuktól. A negatív érzések elfojtásával csak gyűl a haragjuk, mely
egészségügyi problémákhoz vezet.

A szülőket aggodalommal tölti el, amikor a cserfes tízéves gyerekből visszahúzódó
tizenkét éves lesz, a hallgatás oka többnyire a kamaszodás, amire szük
sége van, hogy
elgondolkodhasson arról, hogy ki is ő, szüksége van olyan belső térre, ahol magukban
lehetnek
, már nem osztja meg minden gondolatát környezetével, ahogy azt kisebb korában
tette. Nem tekinthető a kamaszkor természetes velejárójának, ha tolak
odó magatartás miatt
zárkózik be, nincs meg a megfelelő szókincsük ahhoz, hogy leírják tapasztalataikat,
érzéseiket, ha meg is van a szükséges szókincs, sokszor bezárkóznak az érzelmektől való
félelem miatt, nem találják a helyüket a világban és reményük s
incs arra, hogy a dolgok
jobbra forduljanak, passzív visszahúzódással büntetik környezetüket vélt vagy valós
sérelmeik miatt (
Townsend, J., 2012).

A passzivitás előnyei: szeretik, úgy tartják, hogy könnyen ki lehet vele jönni; nem kell
döntéseket hoznia;
sajnálják; nem kell felelősséget vállalnia; míg hátrányai: átlépnek felette;
az irányítás nincs a kezében; kimarad a dolgokból; kihasználják; igényei nem teljesülnek

(Hadfield, S., Hasson, G., 2017)
.

A manipulatív magatartás kialakulásának oka az lehet, ha

a személy megtanulta, hogy
igényei, véleményei, érzései

kifejezése elfogadhatatlan, sőt akár még meg is büntették emiatt,
akkor megtanulta, hogyan érheti el célját kevésbé feltűnő módon. Az ilyen személynek

valószínű, hogy kevés az önbizalma. Rejtetten in
dulatos magatartást provokálhat bármilyen
élethelyzet, szülőkkel, barátokkal, tanárokkal való interakció

(Hadfield, S., Hasson, G., 2017)
.

Aki manipulálni próbál igyekszik lelkifurdalást kelteni a másikban, megfélemlíteni őt,
próbál a hiúságára apellálni,

félelmet kelteni benne, vagy épp felkelteni a kíváncsiságát,
elismerés iránti igényére hatni, vagy épp a kettejük közötti érzelemre hivatkozni. A szavakon
túl, a rejtett üzenetek felismerése is rendkívül fontos
(Lieberman, J.D., 2017)
.

A manipulatív magat
artás előnyei: úgy irányíthatja a helyzetet, hogy megkaphassa, amit
szeretne, vagy amire szüksége van; figyelnek rá; akaratát érvényesítheti; nem kell felelősséget
vállalnia; hátrányai: másokat összezavar, emiatt frusztráltak lesznek; neheztelhetnek rá; ne
m
szeretik; elkerülik
(Hadfield, S., Hasson, G., 2017)
.

Táblázat 1 Az asszertív, agresszív, passzív és manipulatív magatartási és kommunikációs formák bemutatása

(Sue Hadfield, Gill Hasson, 201
7
, 26
–
27 o)

Asszertív

Agresszív

Passzív

Manipulatív

Hozz
á
–
állás

Én rendben vagyok, te
rendben vagy

Rugalmas, nyitott

Optimista

Magabiztos

Döntésképes, pozitív

Figyelmes, együtt érző,
kedves

Támogató, készséges

Nyugodt

Másokat megbecsülő

Én rendbe vagyok, te nem vagy
rendben

Rugalmatlan

Szűk látókörű

Harcias

Ell
enséges

Elfogult

Hibáztató

Nem együttműködő

Másokat nem becsülő

Én nem vagyok rendben, te
rendben vagy

Lemondó

Pesszimista

Félénk

Önmagát lebecsülő

Elfogadó

Engedékeny

Ideges

Feszült

Én nem vagyok rendben,
tehát te sem vagy rendben

Negatív

Konok

Durcás

Gya
nakvó, tiszteletlen

Pesszimista

Hibáztató

Könnyen megsértődő

Irigykedő

Haragtartó

Viselke
–
dés

Konstruktív

Problémamegoldó

Megoldásközpontú

Kész tárgyalni

Együttműködő, meghallgató

Érdeklődő

Befogadó

De
struktív

Énközpontú és önző

Kirekesztő

Erőszakos

Zsarnokoskodó

Támadó

Közönyös

Engedékeny

Megalkuvó

Tehetetlen

Céltalan

Zavart

Destruktív

Manipulatív

Énközpontú

Önző

Hibáztató

Kétszínű

Szabotáló

Képes elismerést és bírálatot
adni, illetve elfogadni

Büntető

Szándékosan eredménytelen

Aláaknázó

Halogató

„Elfele
jti” a kötelességeit

Kitér a felelősség elől

Kifogásokat keres és hazudik

Hang
–
hordozás

Nyugodt, kiegyensúlyozott és
bátorító

Őszinte

Hangos

Erélyes

Sértegető

Gúnyos

Szarkasztikus

Bíráló

Csendes

Motyogó

Monoton

Bizonytalan

Elutasító

Bíráló

Szarkasztikus

K
esergő

Panaszkodó

Szófordu
–
latok

Rendben van?

Te mit gondolsz erről?

Szükségem van…

Szeretnék…

Köszönöm

Hagyd abba

Nehogy…

Soha

Megtiltom

Csináld azonnal

Tűnj innen

A te hibád

Te mindig…

Bocsánat

Nem rajtam múlik

Csak én vagyok az

Igazából nem számít

Nem
tudom

Nem bánom

Tőled függ

Test
–
Kiegyensúlyozott, nyílt
Kemény, merev gesztusok

Kicsire összehúzza magát

Szem
kontaktus kerülése

beszéd

gesztusok

Szemkontaktus

Mosoly

Megsérti mások személyes
kommunikációs terét

Szemforgatás

Összehúzott szemöldökök

Görnyedt tartás

Babrálás

Összehúzott szemöldökök

Hamis mosoly

Babrálás

1.
2
. A kommunikáció sajátosságai kamaszkorban

1.
2
.1. Freud pszichoszexuális fejlődéselmélete

Freud szerint a korai tapasztalatok kritikus szerepet játszanak a felnőttkori személyiség
al
akulásában. Szerinte a személyiségfejlődés öt pszichoszexuális szakaszon halad előre
(orális
–
, anális
–
, fallikus
–
, latenciaszakasz és genitális szakasz), az első három szakasz
mindegyikében valamilyen konfliktussal kerül szembe. Amennyiben a konfliktus nem

oldódik
meg kielégítően, az adott szakaszba nagy mennyiségű libidót kell befektetni, amit fixációnak
nevezünk, következménye, hogy a további konfliktusok megoldására kevesebb energia
marad. Minden szakasz az előzőekre épül. A személyiség egy adott szakasz
ban ragadhat
akkor, ha valakinek az igényei túlságosan is kielégítődnek és nem szívesen lépne túl az adott
szakaszon, vagy más nem képes továbblépni addig, míg szükségletei ki nem elégültek.

A hatodik évtől a kamaszkorig tartó periódust lappangási vagy la
tenciaszakasznak
nevezik, melyben a szexuális és az agresszív késztetések kevésbé aktívak, amely az én és a
felettes én megjelenésének köszönhető. A gyermek figyelme intellektuális és szociális célok
felé irányul, tapasztalatai bővülnek, nem néz szembe új
konfliktusokkal, kevésbé alakulnak ki
új tulajdonságai, különböző tekintélyszemélyekkel azonosulhat, mint pl. tanárokkal. A
pubertáskor a latenciaszakasz vége felé következik be, amikor újra felerősödnek az agresszív
vágyak, előkerülhetnek az szakaszok kon
fliktusai, próbára téve az én megküzdési képességét,
melyet jelentősen befolyásolnak azok a formák, melyeket a korábbi szakaszokban
alkalmazott. Késői kamaszkorban a személy már belép a genitális szakaszba, amennyiben
korábban megfelelő megoldásokat talált
, akkor képes lesz másokat nem csak önző okokból,
hanem altruisztikus módon is szeretni, agresszív energiáit képes lesz jobban kontrollálni,
társadalmilag elfogadott úton levezetni
(
C
arver, C.S., Scheier M.F. 2003
)
.

1.
2
.2. Erikson elmélete a pszichoszociá
lis fejlődésről

Erik Erikson egyetért Freudal, abban, hogy a személyiség egymást követő szakaszok
során válik egyre fejlettebbé, azonban a két elmélet eltér egymástól.

E
lmélete

pszichoszociális
hangsúlyú, az élet során megtapasztalt társas jelenségek szem
élyiségfejlődési hatásaival
foglalkozik. Szerinte a személyiség az egész életút során fejlődőképes, és egyik szakasz sem
fontosabb a másiknál, tehát a személyiségfejlődés egész életen át tart. Elméletének központi
témája az énidentitás, amely nem más, mint

a társas valósággal való kölcsönhatás nyomán
kialakuló, tudatosan megélt énélmény. A személy énidentitása a társas környezet változásaira

adott válaszul állandóan változik. A legfontosabb feladatunk, hogy kialakítsuk és megőrizzük
erős énidentitásunkat, e
nnek hiányát tekintette Erikson minden baj gyökerének. Egy
–
egy
szakasz sikeres teljesítése után növekszik a személy kompetenciaérzése, sikertelenség esetén
pedig alkalmatlanságérzet lép fel.

Az emberi fejlődést úgy tekintette, mint valamely különösen fonto
s probléma
felbukkanását és megoldását az egyes szakaszokban.
M
inden fázisban pszichoszociális krízist,
konfliktust élünk meg. A krízis vagy válság egyfajta fordulópont, olyan életszakasz, amely
óriási növekedési lehetőséget rejt magában, fokozottabban sér
ülékennyé is teszi a személyt. A
krízis
,

a megoldandó probléma jelentőségét hangsúlyozza.
E
gy
–
egy konfliktus soha nem ér
véget, még ha sikerrel meg is oldjuk abban az időszakban, amikor a legintenzívebben kínoz,
különböző formában és mértékben újra és újra

találkozunk vele.

Összesen nyolc pszichoszociális szakaszt ír le, minden szakasz a társas környezettel
való interakció valamely konkrét, konfliktussal vagy válsággal terhelt aspektusa köré
szerveződik. Minden konfliktus két, egymással ellentétes kimenetel
i lehetőséget kínál, nem
csak az fontos, hogy a „jó” minőséget elérjék, hanem az is, hogy a fejlődő én bizonyos fokig
mindkét pólust megélje, mivel a kívánatos pólus túlhangsúlyozása egyoldalúsághoz és újabb
problémákhoz vezet. Az egyes szakaszokon való tú
ljutás azonban megkívánja a pozitív
pólushoz való közeledést, amikor ez bekövetkezett szembe lehet nézni a következő
konfliktussal (
C
arver, C.S., Scheier M.F., 2003;
Stevens
,

1983
; Erikson, 1964
).

Az Erikson
–
féle nyolc pszichoszoc
i
ális szakasz, a becsült
életkori határokkal, és az
egyes periódusok legfontosabb kríziséve
l a következők: csecsemőkor (1)

bizalom

–

bizalmatlanság; kisgyermekkor (2

–

3) autonómi
a
–

kétségbeesés; óvodáskor (3
–

5)

kezdeménye
zés
–

bűntudat; iskoláskor (6
–

11)

teljesítmény

–

kise
b
brendűség; serdülőkor (12
–
20)

identitás

–

szerepkonfúzió; fiatal felnőttkor (25) inti
mitás
–

izoláció; felnőttkor (60)

generativitás

–

stagnálás; időskor, énintegritás

–

kétségbeesés
.

Az Erikson által serdülőkornak nevezett szakasz nagy szakadékot teremt

jelen, és múlt között,
mely a pubertás okozta változásokkal indokolható, hisz a test változások sorozatán megy
keresztül. A pubertás keresi a helyét a világban, el kell döntenie, hogy identitásának, mely
szerepek felelnek meg, ehhez azonban szükség van az

önismeretre. Az identitás fogalma
magába foglalja az integrált én érzést, vagyis választ ad arra a kérdésre, hogy „Ki vagyok
én?”, míg a szerepkonfúzió jelentése, hogy a self összetevői néha összeegyeztethetetlenek, a
kamasz annál inkább összezavarodik, m
inél inkább nagyobb az össze nem illés. Az identitás a
személyes és társas énfogalom ötvözeteként alakul ki. Erikson az identitásérzés kialakulását
az élet legfőbb feladatának tekinti, melyben fontos szerepe van a hűségnek, vagyis az
identitásunkhoz való r
agaszkodás
(
C
arver, C.S., Scheier M.F. 2003
)
.

1.
2
.
3
.
A kamaszkorról általában

A korszak határai nem egyértelműek, elég változatos az az életkor, amikor a gyerekek
elérik a pubertáskort, nagyjából tizenkét éves kortól a tizenéves kor végéig, kb. a testi
é
rés
befejezéséig tart. A testi

fejlődés a hetedikes, nyolcadikos osztályokban a legfeltűnőbb,
néhány lány úgy néz ki, mint egy érett nő, másoknak még kislányos formájuk van, vannak
fiúk, akik ny
u
rga kamaszoknak néznek ki, mások pedig ugyanolyanok, mint kil
enc
–
tíz éves
korukban
. A vihar és stressz korszakának nevezik, melyet szeszélyesség, belső zűrzavar és
lázadás jellemez

(
Atkinson, R.L., Atkinson, R.C.,
2003)
.

A kamaszokról
tehát
rengeteg szt
ereotípia alakult ki,
hogy hangulatuk ingadozó,
depresszióra haj
lamosak, lázadnak, rendetlenek, érzelmileg éretlenek, konfliktusba
keverednek,

meggondolatlanok, felelőtlenek, kutatások azonban nem támasztják alá ezt a
pesszimista nézetet,

a

médiának jelentős szerepe van ezen sztereotípiák terjesztésében,
azonban a való
ságban a kamaszok életérzései, tapasztalatai változatosak, életkörülményei
különbözőek, többségük jól alkalmazkodik. A problémás magatartás egyes kamasznál,
többnyire egy helytelen gyerekkori minta folytatódása, ők azonban az iskolában komoly
kihívást jele
ntenek a pedagógusok számára, megnehezítvén a közösség életét (Kónya, 2014).

A pubertáskor jelentősen befolyásolja a testképet, az önértékelést, a hangulatot, a
szülőkkel, felnőttekkel és az ellenkező neműekkel való kapcsolatot, mely némely esetben a
horm
onális változásoknak köszönhető, míg mások a testi változások személyes és társas
hatásainak (
Atkinson, R.L., Atkinson, R.C.,
2003)
.

A pubertáskori növekedés, fizikai változás egyik jellemzője a súlynövekedés, fiúknál az
izmok tömege, míg lányoknál a bőr a
latti szövetek zsírtartalmának növekedését jelenti, ezek a
változások teljesen normálisa, de eltérnek a kulturális ideál formájától és testméretétől,
pszichológiai kellemetlenséget okozván. A televízió, filmek, magazinok, vagyis a média az
ideál megerősíté
se érdekében, az ettől eltérő embereket csúnyának, boldogtalanabbnak
ábrázolja, így hát nem csoda, ha a serdülők meg akarnak felelni a modellnek, azért, hogy
elfogadják őt. A média által idealizált prepubertáskori alkat azonban a legtöbb lány számára
elérh
etetlen, ezért elégedetlenek, új, érettebb testükkel. Nagy hatása van annak is, hogy
családtagjaik, kortársaik, iskolai környezetük, a kultúra hogyan reagál külsejükre (
Cole, M.,
Cole, S.R.,
2006)
.

A fiúk és lányok testi érettsége jelentős hatással van
arra, hogy környezetük hogyan ítéli
meg őket, azokat, akik korán értek úgy a felnőttek, mint a kortársak pszichológiailag és
szociálisan érettebbnek tekintették, nem kell harcolniuk a társas pozícióért, jóval

népszerűbbek, mint társaik. A megnövekedett tár
sas presztízs veszélyes lehet, iskolai
teljesítmény romlását, konfliktusok megjelenését eredményezheti. A későn érők, valószínű,
hogy azért keresik, mások figyelmét hogy, ezáltal kompenzálják fejletlenségüket, bizonyos
esetben hajlamosak megfutamodni a tár
sas helyzetek elől. Ekkor jelennek meg az
öltözködésben jelentős változások, például lányok esetében bő ingek viselete, hogy mellüket
eltakarják, vagy görbe testtartás, mely sok esetben kivívja a környezet nemtetszését, okot
adván a vitákra. Sok esetben a
fiúk idézik elő a lányok szociálisan kifogásolható viselkedését
(
Cole, M., Cole, S.R.,
2006)
.

A kamasznak önálló személyiséggé kell válnia, és arra törekszik, hogy különbözzön
szüleitől, öltözködési stílusa egyik módja, hogy jelezze, ő más, mint a szülei
vagy a társai.
Szükségük van a nemzedékek közötti szakadékra, hogy megtudják kik is ők. Minél biztosabb
az identitása, annál kevésbé szélsőséges az öltözködési stílusa, már nem akarnak mindenáron
különbözni (
Townsend, J., 2012).

Ebben a korban megjelenik a

kamaszkori egoizmus, mi szerint a fiatal meggyőződése,
hogy mindenki rá figyel (
Druga
ș, I., 2012; Bogdan, 2000)
.

Sok kamasz félelme az, hogy másnak látszón vagy másnak tűnjön, mint a kortársai, míg
régebben teher, szégyen volt a fogszabályzó viselése, ma
már akár divatos kiegészítő, míg
régen kiközösítettek valakit a viselése miatt, ma inkább menőnek, divatosnak tekinti, míg
régen viselője arra törekedett, hogy elrejtse, ma inkább arra törekszik, hogy minél színesebb
és lehetőleg minél egyedibb legyen az ö
vé.

A tizenévesek előszeretettel provokálják a felnőtteket azzal, hogy gyakran azt mondják
„nem tudom”, időként valóban nem tudják, mit éreznek, vagy mit gondolnak, mivel a
személyiségük szinte naponta változik és alakul. A kamaszok értékrendje, vélemény
e és
érzékelése képlékeny és kiszámíthatatlan, egyszerre több területen is változáson mennek
keresztül: fizikai, mentális, a személyiség, a társas élet változásai
. Időbe telik, míg a belső
érés kezdi utolérni a külsőt, logikusan és meggyőzően tudnak érveln
i és képesek a
manipulálásra, biztosak abban, hogy mit nem szeretnek, mint abban, hogy mit igen,
szélsőséges érzelmei vannak, jobban érdekli a „ma”, mint a „holnap”
. Nem kapcsolják össze a
jelent a jövővel, sokszor nem képességeinek megfelelően teljesítene
k az iskolában, nem
veszik figyelembe, mennyire fontos a tanulás a későbbi pálya szempontjából, hiányzik a kellő
önfegyelem és a belső rendezettség

(
Townsend, J., 2012).

Napjainkban

azonban
, a szülők által
i

túlvéd
és

ad egyre több okot az aggodalomra, hi
sz
veszélybe kerül
a gyerek
egészséges fejlődés
e,

elsősorban kamaszkorban
a leg
szembetűnő
bb
.
A túlvédés a leggyakoribb ok, azokban a családokban, ahol a kamasz viselkedése gondot okoz
(Kónya, 2014; Nardone, 2007).

A túlvédő attitűdhöz hozzájárulnak a jobb

anyagi körülmények, kevés gyerek a
családban, sok rokon és családtag figyelme, törődése, ajándékai, sokszor akár egyetlen
gyermek felé irányulnak. Napjainkban a szülők óvakodnak a fegyelmezés hatékonyabb
eszközeitől, sokszor saját bűntudatuk enyhítése mia
tt (a munkahelyen töltött túl sok idő,
külföldön való munkavállalás, válás, különböző traumák a családban), vagy a média hatására,
mely egyre többet hangsúlyozza az érzelmi traumák veszélyét. A motiváció minden esetben
az, hogy a gyermek életét minél inkáb
b megkönnyítsék, minél inkább jobbá és szebbé tegyék.

A túlvédés a következőképpen nyilvánulhat meg: a szülők minden reggel elviszik a
gyereket az iskolába, pontosan a bejárat előtt leteszik, onnan viszik haza; autóval viszik
edzésre, különböző programokra
, a gyerek bármilyen problémával szembesül rögtön
közbelép, mindenről pontosan tud, a gyerek helyett oldja meg a konfliktusokat, a házi
feladatokat, projekteket, sokszor előírja a diáktársaknak, hogy barátkozzanak a gyerekével,
utasítja őket, hogy segítsen
ek rajta, mindenkivel vitába szál, anélkül, hogy belátása lenne a
helyzet felől.

A gyermek sokszor ellenállással válaszol, abban az esetben, ha valamilyen váratlanabb,
ellenőrizhetetlenebb eseményen készül részt venni, inkább lebeszéli a gyereket róla
(os
ztálybuli, osztálykirándulás). A túlvédés üzenete a gyerek számára az, hogy azért kell
gondoskodjanak róla, mert egyedül nem képes, mely idővel önbeteljesítő jóslatként fog
működni, az inkompetencia biztos mutatója, a gyerek az első akadálynál megtorpan, é
s várja a
segítséget. Mások oldják meg a problémáit, nem szembesül tetteinek következményével, nem
tanul meg felelősséget vállalni tetteiért. Az iskola, az a közeg, mely lehetőséget teremt egy
gyerek számára, hogy önállóan oldja meg a felmerülő kihívásokat

(Kónya, 2014).

Viccelődés, viháncolás, hirtelen szeretetrohamok, ölelések és ajtócsapkodás, makacs
hallgatás, kiabálás, negatív megjegyzések, mindkét jellemzés ugyanannak a kamasznak az
ábrázolása, akár egymást követő percekben, ami igencsak zavarba e
jti a szülőket. Az emberek
többsége egyik hangulatból a másikba esik, azonban az egészséges felnőttek rendelkeznek
egy belső stabilizáló erővel, mely helyreállítja a lelki egyensúlyt, azonban ezek a készségek
kamaszkorban még nincsenek kialakulva, zavartna
k és bizonytalannak érzik magukat, ezért
olyan gyakoriak a kedélyingadozások. Ingerfüggők, amennyiben valamilyen jó dolog történik
velük, eufórikus hangulatba kerülnek, ha azonban valami rossz, akkor depressziósak lesznek.
Lényegesen rosszabb a hangulatuk
otthon, mint az iskolában vagy a barátaik körében.

Fontos,
hogy kialakuljanak benne azok a készségek, melyekre hangulata stabilizálásához szüksége
van, hisz számára az érzések elsöprő erejűek és riasztóak is (
Townsend, J., 2012).

Gyakran nem tartják be a m
egállapodásokat, azért mert nem elég fejlett a valóságérzéke,
nem tud körültekintően mérlegelni és előre tervezni azonban, ahogy megtanul, a jövőbe

tekinteni, úgy fejlődik majd az ígéretek teljesítésének terén. Fontos, hogy a gyerek vegyen
részt a házimunk
ában, amiért nem jár juta
lom, de nem szabad túlterhelni valamint, hogy tartsa
be a megbeszélt időpontokat. Az, aki megbízható, pontos, összeszedett, annak a kapcsolatai is
működőképesek lesznek, kialakul a felelősségérzet (
Townsend, J., 2012)
.

A tisztelet
len magatartás a kamaszkor velejárója, azonban nem minden tinédzserre igaz,
aki azonban tiszteletlen, könnyebben átlépi a felnőttek által felállított korlátokat.
Megfigyelhető a hanghordozásban, testtartásban, a szem forgatásában, vagy ellentétes
döntések
meghozatalában, káromkodásban. Lenézést, haragot éreznek, a felnőtt személye,
szabályai, normái. véleményei ellen. Gyakran nem csak felnőttekkel, hanem egymással is
tiszteletlenek, minél inkább saját magukkal vannak elfoglalva, annál kevesebb tiszteletet
t
anúsítanak mások iránt, énerejük növekedésével együtt járhat a mások érzései és gondolatai
iránti tiszteletlenség, fontos, hogy megtanulják, hogy hogyan fejezhetik ki haragjukat
elfogadható formában, hogy közben tisztelettudó maradjon
(
Townsend, J., 2012).

Fontos, hogy úgy a szülők, mint bárki, aki tinédzserekkel beszél figyeljen oda, és
próbálja meg minél jobban megérteni és megismerni a fiatalt. Előfordul, hogy a szülők
eltekintve a tiltásokat, nem beszélnek napjaink jelentős kérdéseiről, melynek akár ige
n
komoly következményei lehetnek a gyerek jövőjére nézve úgy, mint az alkohol
–
,
drogfogyasztás, cigarettázás, szexuális élt megkezdése, étkezési zavarok (anorexia, bulímia)
stb.. Olyan világban élünk, amelyben lépten
–
nyomon felbukkan a kábítószer, ezért fo
ntos,
hogy ne érezze magát egyedül ebben a világban, alakuljon ki egy bizalmi kapcsolat a
szülőkkel (
Townsend, J., 2012).

A tizenévesek között egyre nagyobb teret hódít a vagdosás, égetés és az önkárosítás más
formái, mely aggodalomra ad okot, legrosszab
b esetben, akár a kamasz életét is
veszélyeztetheti, feltétlenül szakaember segítségét kell kérni.
Általában olyan ruhát hordanak,
hogy a vágás, vagy az égetés nyoma látható legyen, mely akár segélykiáltásként értelmezhető,
úgy vegyék észre, hogy problémáj
a van, hogy neki ne kelljen arról beszélni, bizonyos
esetekben, azonban szándékosan olyan ruhát viselnek, mely eltakarja a sebet. Minden esetben
lelki problémák állnak a jelenség mögött, azért vagdossa magát, hogy érezzen valamit,
szüksége van arra, hogy b
első fájdalmát kifelé is láthatóvá tegye (olyan fájdalom, amit nem
tud szóban kifejezni), úgy érzi, hogy megérdemli a büntetést, korábbi bántalmazás vagy
trauma feldolgozására, önnyugtatás miatt (
Townsend, J., 2012).

1.
2
.4.
A társas élet újjászerveződése

Ebben a korban, jelentős átszerveződésen megy keresztül a családdal és a kortársakkal
való kapcsolat is. A kortárskapcsolatok gyakoribbak, társaikkal kétszer annyi időt töltenek,
mint szüleikkel, vagy más felnőttekkel, kevésbé függnek a felnőttektől, kis
ebb ellenőrzés alatt
állnak
, igyekeznek elkerülni, hogy a felnőttek megfigyelhessék, keresik a másik nem
társaságát, a kapcsolatok intenzitása fokozódik. A barátság szempontjából, hetedik osztályban
a közös érdeklődési kör, a hasonló értékek, attitűdök, az

intimitás válik fontossá. Azért
választanak olyan barátokat, akiknek hasonló az érdeklődésük, mert amikor szükséges
nagyobb támogatást nyújtanak, megértőbbek, ezen kapcsolatok alapján határozzák meg saját
magukat és fedezik fel identitásukat (
Cole, M., Co
le, S.R.,
2006)
.

A barátság minőségében különbség van lányok és fiúk között, a lányoké általában
intenzívebb, mint a fiúké
. A közeli barátnők gyakran a másik minden lépését, állandóan
felhívják egymást telefonon, hogy beszámoljanak a másiknak, és hogy ell
enőrizzék őt,
utánozzák egymás viselkedését, ez a versengő jelleg serdülőkor végére lecsökken. A lányok
azt akarják, hogy barátjuk olyan legyen, akivel megbeszélhetik a fiúkkal való kapcsolatukat,
míg a fiúk olyan barátokat akarnak, aki támogatja, akkor, h
a bajba kerül szüleivel, tanáraival,
más hatalmi személyekkel

(
Cole, M., Cole, S.R.,
2006
; Brown et al., 1999
)
.

A barátok segítséget várnak el egymástól bizonytalan és szorongáskeltő helyzetekben

és
az azokkal való megküzdésben. Pl. amikor egy fiú randev
úra hív egy lányt, barátja ott áll
mögötte, hogy ötletek adjon, támogassa, míg a lány barátnőjével fogja megbeszélni a
helyzetet és terveket dolgoznak ki a további akcióra. Később gyakorlattal, leválnak a barátok
egymásról (
Cole, M., Cole, S.R.,
2006)
.

Két

kortárscsoportforma válik elsődlegessé a klikkek és a bandák. A klikkek tagjai
gyakran azonos nemű barátok, akik hasonlóan öltözködnek, hasonló az érdeklődési körük
(Cottrell, 1996), másfajta biztonságot nyújtó közösséget teremt (Dunphy, 1963)
.

Ö
nkéntes
c
soportok, melyeket

szabadon elhagyhat, választása azt jelzi, hogy megszabhatja azt a
környezetet, ahol magukra találhatnak, azokat az embereket, akikkel kapcsolatba kerülhetnek,
és, hogy mit tehetnek. Több különböző klikk tagjai is lehetnek, pl. kémia órán
, edzésen,
otthon, vakációban, nem csupán egyes helyzetekre korlátozódnak
(
Cole, M., Cole, S.R.,
2006
;
Cottrel, 1996
)
.

A másik kortárscsoportforma a banda, melynek két csoportját különböztetik meg: a
klikkekből és a baráti csoportokból kialakult banda; a m
ásik pedig a hírnév alapú banda, tagjai
nem feltétlenül barátok. Hetedik, nyolcadik osztályban az első típus a jellemző, sztereotip
névhasználat jellemzi (okostojások, magányosak).

Brown szerint a bandák és besorolásuk
megtanítják arra, milyen alternatív t
ársas identitások állnak a rendelkezésükre; a banda,
amihez kötődnek befolyásolja azokat, akikkel szívesen találkoznak; formálják tagjaik egymás

közötti kapcsolatait, társas státuszát (valaki egy bandához viszonyítva ítéli meg önmagát)
(
Cole, M., Cole, S.R
.,
2006)
.

Keresik a népszerűséget, ugyanakkor gyakran tartanak attól, hogy kirekesztik azokból a
baráti csoportokból, amelyekhez tartozik (
Druga
ș, I., 2012; Bogdan, 2000).

A pubertások nem egyoldalúan befolyásolják
barátaikat, hanem a barátok is befolyáss
al
vannak rájuk, olyan barátokat választanak, akik szeretik őket, társkapcsolataik nem stabilak,
ha az egyik viselkedése zavarja a másikat, lazulhat a barátság (
Cole, M., Cole, S.R.,
2006)
.

A kortársakkal eltöltött idő megnövekedésével, a szüleikkel való k
apcsolat is
megváltozik, mely változást rengeteg tényező befolyásol. Tanácsokat inkább barátaiktól, mint
szüleiktől kérnek, azonban ennek ellenére számos fontos kérdést a szüleikkel beszélnek meg,
eltérő témáról beszélnek meg az anyával, mint az apával, az

apákkal általában olyasmiről, ami
speciális tanácsot igényel, míg az anyával személyes témákról beszélnek.

Amennyiben a
szülők szigorúbbá váltak, mint amilyenek korábban voltak, társaikhoz fordulnak majd
tanácsért, azonban, ha azt látják, hogy szüleik bev
onják őket a családi döntésekbe, bátorítják
őket, hogy fejezzék ki gondolataikat, kevésbé fognak társaik felé fordulni. A szülők és a
kamaszok között felmerülő nézeteltérések rendezésének legfőbb módja a párbeszéd, nem a
nyílt konfliktus vagy a visszautasí
tás
(
Cole, M., Cole, S.R.,
2006)
.

A kamaszok verbális készsége vetekszik a felnőttekével, képesek egy
–
egy kérdést a
végtelenségig feszegetni, vitakedvük nem ismer határokat, néha provokálják a szüleiket,
olykor saját érveikkel is ellentétbe kerülnek, nem a
z igazság, hanem a szabadság a tét. A
kamaszok, otthon a családban sajátítják el azt a képességet, hogy önállóan gondolkodjanak, és
felelősséget vállaljanak magukért, valamint, hogy maradjanak az ésszerűség határain belül,
ennék érdekében fontos a következ
etesség (
Townsend, J., 2012).

Kamaszkorban jellemzőek az online kapcsolatok, e
–
mail, blogok és más közösségi
oldalak révén, melyek olykor egészségtelen kapcsolatok is lehetnek, hisz sok esetben nem is
ismerik személyesen, azt akivel épp kommunikálnak, kiha
sználhatják őket vagy negatív
hatással lehetnek rájuk. Túlságosan sok időt szentelnek az online kapcsolatoknak a valódiak
rovására, elhanyagolván a tanulmányaikat, kötelezettségeiket, elszakadván a való életbeli
kapcsolatoktól, tevékenységektől, tapasztala
toktól. Ennek oka hiányérzet vagy betöltetlen
érzelmi szükséglet lehet, fontos, hogy „élő” kapcsolatot alakítson ki környezetével, aktívan
foglalkozzon művészetekkel vagy sporttal, legyen hobbija
, vegyen részt közösségi
tevékenységekben. Egyre több időt tö
ltenek az internet mellett a telefonálással, mely elvonja a
figyelmét és idejét a feladatairól, a kapcsolatok háttérbe szorulnak, fontos a szabályok
meghozatala mindkét esetben (
Townsend, J., 2012).

1.
3
. Önérvényesítő és asszertív kommunikáció
kamasz
korb
an

1.
3
.1. Az asszertívitás fogalma

„Az asszertívitás azt jelenti, hogy magabiztos és egyenes közlésmóddal tudatjuk
másokkal, mit szeretnénk, és mit nem szeretnénk” (Sue Hadfield, Gill Hasson, 2017, 19 o).

A boldog, sikeres, teljes élet eléréséhez, az as
szertív viselkedés kulcsfontosságú. Az
asszertív személy esetében mindenki egyformán fontos, a szükségletek kielégítésének egy
teljesen más módja, ellentétben az agresszív és passzív személlyel, ahol ők maguk a fontosak.
Az asszertív nyitott mások nézeteir
e és véleményére még akkor is, ha azok különböznek a
sajátjukétól, vállalja a felelősséget, ha egy bizonyos kommunikációt vagy viselkedést választ
(Hadfield, S., Hasson, G., 2017)
.

Amennyiben valaki asszertíven kommunikál, lehetősége van egy nyílt, őszi
nte,
közvetlen kommunikációra, mely lehetőséget teremt, hogy megismerje önmagát, elnyerje
barátai, osztálytársai, ismerősei tiszteletét, kifejezze érzelmeit és gondolatait, vágyait és
igényeit kielégítvén, oly módon, hogy közben tiszteli a partnerét is (
Le
meni, G., Miclea, M.,
2004).

1.
3
.2. Önbecsülés és önbizalom szerepe az asszertivitásban

Az asszertivitásra való képesség nagymértékben függ az önbecsüléstől és az
önbizalomtól, a hatékony kommunikáció alapjai (
Klein
B., Klein
S.
,

200
8
)
.

Az önbecsülés
m
egfelelő szintje azt jelenti, hogy egy személynek önmaga értékével és
képességeivel kapcsolatban jó érzései vannak. A siker növeli az önbecsülést, míg a kudarc
csökkenti azt
(
C
arver, C.S., Scheier M.F. 2003
)
. Nem annyira szavakban megfogalmazott
tudás, min
t inkább valamilyen érzés, tapasztalat önmagáról, ami bármit is csinál, ott van a
háttérben. Két komponense van az hatékonyság (az értelmünkben, tanulóképességünkben,
döntéseinkben, alkalmazkodóképességünkben való bizalom) és az önértékelés (az az érzés,
h
ogy a siker, a teljesítmény, a boldogság természetes módon jár) (
Klein
B., Klein
S.
,

200
8
)
.

Akinek egészséges önbecsülése van jó a realitásérzéke, független, hibáit beismeri és
kijavítja, együttműködő, jól kezeli a változásokat, mindez a sikeres élet alapj
a, hisz aki
önmagát nem becsüli, kevéssé remélheti, hogy mások megbecsülik, félelmet, vagy éppen
gyűlöletet visz kapcsolataiba, alacsonyabb rendűnek, értéktelennek érzi magát. Alacsony
önbecsülésű személyek nehéz helyzetben hamarabb feladják, nagyobb a val
ószínűsége a

kudarcnak, míg a megfelelő önbecsülésű kitartó, erőfeszítésre ösztökélt, ami növeli a siker
lehetőségét. (
Klein
B., Klein
S.
,

200
8
)
.

Amennyiben valaki kételkedni kezd önmagában és képességeiben, rontja az önbizalmát
és csökkenti az asszertiv
itási esélyeit, többnyire zavarosan, köntörfalazva, homályosan fejezi
ki magát, ködös kifejezések mögé bújik. Az asszertív személy is érezhet félelmet igényei,
kívánságai kifejezésekor, azonban nem arra koncentrál, hogy mennyire fél, hanem félelmei és
aggo
dalma ellenére kezd valamit a helyzettel, tudja, hogy valahol el kell kezdeni, képes a
nyílt, egyenes, őszinte kommunikációra
(Hadfield, S., Hasson, G., 2017)
.

Ha valakinek gyenge az önbecsülése, nagy a veszélye annak, hogy ha valamilyen
veszteség vagy ku
darc éri, önmarcangolásba kezd, bűnbakot próbál találni, passzívvá válik;
amennyiben megfelelő önbecsülése van hasonló esetben az önbecsülés változatlan marad, a
személy összeszedi magát és küzd (
Klein
B., Klein
S.
,

200
8
)
.

Branden szerint az önbecsülésnek
hat tartóoszlopa van:

–

tudatos élet (a tények tisztelete, valódi jelenlét, nyitottság az információk iránt, külső
és belső világ megértésére való törekvés),

–

önelfogadás (gondolatok, érzések, cselekvések átélése és elfogadására való törekvés,
felelőssé
gvállalás, a kritika vagy eltérő vélemény, negatív érzelmek nélküli elfogadása),

–

felelősségtudat (annak a megértése, hogy mindenki saját maga a felelős választásaiért,
tetteiért, saját életéért, jólétéért, céljai eléréséért, a legfontosabb kérdés, amire

választ keres
nem a „Kit hibáztathatok?”, hanem az, hogy „Mit kell tennem?”),

–

asszertivitás (hiteles viselkedés),

–

céltudatosság (a rövid
–

és hosszútávú célok tisztázása és követése, a célok elérését
segítő életmód kialakítása, a lehetséges következm
ények figyelembevétele),

–

integritás (azt, mond, amit gondol, azt csinál, amit mond; ígéretek betartása; másokkal
szembeni igazságosság; jóindulatú viselkedés; igazmondás) (
Klein
B., Klein
S.
,

200
8
)
.

Önbizalom, képesség arra, hogy megtegyük a szükséges l
épéseket, bármennyire is
nehéznek és ijesztőnek tűnnek is az adott pillanatban
(Hadfield, S., Hasson, G., 2017)
.

A „kompetens ember”, kezdeményező, felismeri melyek számára a legfontosabb
problémák, erőfeszítéseket tesz a megoldásuk érdekében, hatékonyan
kommunikál. Az ilyen
személyek a megjelenésükkel is önbizalmat sugároznak, magabiztos fellépés, képesek akár
„kilógni a sorból”, képesek józan ítéleteket alkotni, karizmát sugároznak, képesek mások
önbizalmát növelni (
Klein
B., Klein
S.
,

200
8
)
.

Ahhoz, hogy

valaki megmondja, hogy mit szeretne, vagy mit nem; vagy, hogy elmondja
másoknak, mit gondol; a döntések meghozatalában; a felelősségvállalásban, önbizalomra van
szüksége. Amennyiben valaki kiáll magáért, legközelebb nagyobb lesz az önbizalma, amely

arra k
észteti a személyt, hogy a továbbiakban is kiálljon magáért, fontos, hogy önbizalma
építésében mindig kis lépésekben haladjon, a siker érdekében.

Alacsony önbizalmú gyerekeknél gyakori, hogy mivel nagyon szeretnének valahová
tartozni, hozzácsapódnak egy f
olyamatosan szekáló személyhez, attól tartván, ha ezt nem
teszik meg ők válnak áldozatává, végül ők magul is szekálóvá válnak, könnyen
befolyásolhatóvá válik
(Hadfield, S., Hasson, G., 2017)
.

Az, akinek alacsony az önbizalma, hibáját inkompetenciájának te
kinti, mely
tehetetlenség érzését, valamint kételyeket ébreszt fel önmagában, az szélsőséges önbizalom,
arroganciának tűnhet. Nem összetévesztendő a rámenőséggel, ahhoz, hogy valakiben pozitív
benyomást keltsünk a realitáshoz, kell igazodni (
Klein
B., Klei
n
S.
,

200
8
)
.

Raven az önbizalom három formáját különbözteti meg: bizalom az önálló tanulási
képességben; bizalom abban, hogy ha szükségem van rá, segítséget tud szerezni másoktól;
bizalom abban, hogy értékes tagja egy csapatnak (
Klein
B., Klein
S.
,

200
8
)
.

1.
3
.3. Az asszertivitást befolyásoló tényezők

Nehéz asszertívnek lenni, ha a kommunikációs partner agresszív
,

passzív, esetleg
manipulatív,
könnyebb, ha
a másik asszertív, tisztelettel bánik vele, támogatja, meghallgatja.

Az asszertív megközelítést gya
kran befolyásolják a többiekkel szembeni elvárásaink is.
Sokszor nem vagyunk annak, a tudatában, hogy az elvárások mennyi kommunikációs
problémát, félreértést, konfliktust, bizalmatlanságot okoznak. Ha valaki túlzott elvárásokat
táplál mások iránt, úgy áll
ítja be magát, hogy csalódott és frusztrált legyen, haragudjon saját
magára és másokra. Ha túlzottan alacsony elvárásai vannak önmagával és másokkal szemben
megnehezíti, hogy részt vegyen valamiben, vagy elérjen bármit is. Ha gyermekkorban túl
sokat vártak

el valakitől, akkor önkritikussá válhatott és ugyanazt a kritikus hozzáállást
követeli másoktól is, mint amellyel hozzá viszonyultak. Idejét és energiáját mások
átformálására fordítja, azért, hogy megfeleljenek az általa elképzelt ideális képnek
(Hadfield
,
S., Hasson, G., 2017)
.

Bármely magatartásbeli változás sikerének
,

nagyobb az esélye, ha a célokat a személy
pozitívan fogalmazza meg. Amennyiben valaki negatív célokat fogalmaz meg az agya a
negatív szavakra fog koncentrálni. Könnyebb elérni azokat a cél
okat, melyek közelebb
visznek valami jóhoz, mint azokat, melyek eltávolítanak valami rossztól. A
„
nem szabad,
soha, nem lehet
”

szavak, reménytelenséget sugallnak, nem motiválnak.

Fontos, hogy a személy felkészüljön a változásra és ne engedje, hogy a hátrá
ltató
tényezők megingassák az önbizalmát. Az asszertivitással kapcsolatos erősségei, készségei és
ismeretei sikeres kombinációja meghozza a kívánt eredményt.

A személyes erősségek mellet fontos szerepük van a pozitív személyek jelenlétének, ők
azok, akik
mellett a személy valójában önmaga lehet, értékelik véleményét, bizakodással,
lelkesedéssel töltik el, növelik önbecsülését. Vannak olyan emberek, akik elszívják az
energiáit, elbátortalanítják, negatív hatással vannak a személyre, ők a tipikusan manipulat
ív
stílusúak, társaságukban kevés idő eltöltése a javasolt.

Fontos, hogy fogadja el az érzéseit, legyen úrrá rajtuk, legyen képes cselekedni. A
múltbeli viselkedést, hozzáállást, meggyőződést nem lehet visszamenőleg megváltoztatni,
nem elég csak felismern
i a gyengeségeket, nem kell beletörődni. Az asszertív személyek
tanulnak a hibáikból és tapasztalataikból, felismerik, hogy mit kellett volna másképp tenni és
legközelebb a szerint cselekednek, a jövőbeli viselkedést meg lehet változtatni.

A saját és máso
k közérzetének a javítására alkalmas az elismerés, amely
megnyilvánulhat csodálat, dicséret, hála, megbecsülés formájában. Ahhoz, hogy valakit
méltasson valaki, fontos, hogy a másikat jobban megfigyelje, keresnie kell a pozitív vonásait.
Tudni kell, azonba
n, hogy bizonyos kultúrákban a dicséret elfogadása udvariatlanságnak
számít, a visszautasítás az elfogadott. Elismerés esetén csak annyit kell mondani, hogy
köszönöm, nem szükséges azt visszaadni, ezáltal erősödik az önbizalma.

A helyzet a
sszertív kezelésé
ben fontos szerepe van az érzések felismerésének, fontos
hogy valaki tudja meghatározni, hogy hogyan is érzi magát az adott helyzetben, az érzések
csupán belső jelzések önmagunk számára, melyek segítenek megérteni tetteinket. Amikor már
tudatában van a sze
mély érzéseivel, érzelmeivel eldöntheti, hogy megosztja
–
e másokkal vagy
sem, ha igen úgy fogalmazhat, hogy „én úgy érzem”. Ha valaki azt mondja, hogy
„felmérgesítesz”, akkor a másikat hibáztatja, de ha azt mondja, hogy „mérges vagyok”,
vállalja a felelőssé
get az érzéseiért.

Az érzések elemzését követően, másik lépés meghatározni, hogy pontosan mit is
szeretne, vagy nem a személy és világosam megmondani azt a másiknak. Az egyértelmű és
egyenes közlésmódok előnye, hogy a személy időt takarít meg, a másik fél
nek nem kell
találgatnia, azzal kapcsolatban, hogy mit is szeretne, elkerülhető a félreértés, lehetőség van az
egyeztetésre, esély van a győztes
–
győztes típusú végeredményre, biztos módszer arra, hogy
mások megértsék szándékait.

Amennyiben a személy úgy ér
zi, hogy gondolkodási időre van szüksége, egyszerűen
csak mondja azt, hogy „Még nem tudom, visszatérhetnénk rá később?”. Ha valaki látja, hogy
másképp állunk egy bizonyos problémához, akkor ő is másképp fog reagálni.

Lehetőség van egyszerre igent és nemet

is mondani, úgy ha elutasítjuk a másik fél
ajánlatát, felkínálván egy olyan lehetőséget mely számunkra is vállalható, fontos, hogy
egyezkedés, kompromisszum esetén ne engedjünk túl sokat. Fontos a határok meghúzása az
asszertivitásban, mely meghatározza,
hogy milyen bánásmódot engedünk meg önmagunkkal
szemben, értékrendünknek és jogainknak megfelelő minimális és maximális elvárásainkat,
segít az önbecsülésben és az önmagunkra való odafigyelésben. Amennyiben a határok nem
elég egyértelműek vagy túlságosan r
ugalmasak, lehetőséget teremtünk arra, hogy
kihasználjanak vagy befolyásoljanak. Az asszertív személy a határok megszabásával vállalja a
felelősséget a tetteiért, kész elfogadni a következményeket.

Bármilyen helyzet adódik, ahhoz, hogy asszertívek legyünk
nem szabad reflexszerűen
reagálnunk, fontos időt szánni a megoldások és a következmények kigondolására, még akkor
is ha esetleg időt kell kérni a partnertől.

Minden személy a saját reakcióiért felelős nem pedig a mások szükségleteiért, amikor
valaki olyas
mit is megtesz, amit nem akar, az a társfüggőség jele, amikor a személy olyan
felelősséget is magára vállal, ami nem tartozik rá, nem képes bűntudat nélkül meghúzni a
határokat. Fontos, hogy ne érezzünk bűntudatot, akkor, ha nemet mondunk, nem a többi
embe
r feladata, hogy tiszteletben tartsák határainkat, nekünk kell azokat megvédeni, ha
valamit nem szeretnénk megtenni, lehet egyezkedni, kompromisszumot kötni vagy
egyszerűen nemet mondani. Lehet úgy is kezdeni, hogy „Sajnálom, de…” vagy „Attól tartok,
hogy…
”, de fontos, hogy csak egyszer kérjünk bocsánatot, ha túl sok kifogás, a válasz veszít
a hitelességéből, a másik megkérdőjelezheti. Amennyiben valakinek nem sikerül asszertivnek
lenni, fontos, hogy tudjon bocsánatot kérni
(Hadfield, S., Hasson, G., 2017)
.

A bírálat egy ember munkájának vagy jellemének az érdemeit és hiányosságait értékeli,
ahhoz, hogy valaki így értékeljen valakit, személyes kapcsolat szükséges a felek között. A
konstruktív bírálat fontos, hogy segítsen észrevenni a problémás területeket,

hogy lehetősége
legyen fejleszteni azokat, míg a szekálás célja a megszégyenítés, fájdalom okozása.

A bírálattól való félelem gátolja az embereket, hogy azt mondjanak vagy tegyenek, amit
szeretnének, sok esetben úgy a gyerekek, mint a felnőttek túlzottan
tartanak a negatív
megjegyzésektől, ezért mindent megtesznek, hogy megfeleljenek a többieknek. A bírálatra
lehet agresszív, passzív, manipulatív és asszertív módon reagálni. Az asszertívek
meghallgatják a kritikát, sőt további információkat kérnek, aztán e
ldöntik, hogy jogos
–
e, ami
azt jelenti, hogy tisztában van azzal, hogy ő is hibázhat, anélkül, hogy önmagát negatívan
értékelné. Fontos, hogy a személy minden esetben meghallgassa a bírálatot, ne kerülje el, ne
kezdjen magyarázkodni, figyeljen oda arra, ho
gy elég kompetens
–
e a bíráló.

Amennyiben a bírálat jogos fogadja el határozottan és magabiztosan; határozza el, hogy
mit fog tenni az ügyben; amennyiben egyetért vele, de nem tudja, hogy mit tegye, kérjen
segítséget, a másik személynek köszönje meg a kons
truktív bírálatot; védekezhet a bírálattal
szemben, elmondván konkrétan, amit gondol.

Amennyiben nem jogos határozottan és magabiztosan utasítsa el a kritikát; egyes szám
első személyű közlésmódot alkalmazzon; ha fenyegetve érezné magát, mondhatja azt, hog
y
„Megismételné?”, rákényszerítvén a bírálót, hogy nyugodtabb hangnemben ismételje meg;
amennyiben gyorsan és hangosan beszél bírálója, beszéljen lassan és halkan; amennyiben nem
egészen világos kire is vonatkozik a bírálat, át lehet fogalmazni a bírálóra,

lehet rá érvényes.

A fáradtság, betegség vagy esetleg a váratlan helyzetek megnehezítik, hogy valaki
asszertívan reagáljon, fo
ntos a barátok szerepe, a támogatásban, a helyzet megbeszélésében

(Hadfield, S., Hasson, G., 2017)
.

1.
3
.4. Asszertív jogok

A sz
emélyes jogainkról mi magunk döntünk, ez szorosan összefügg értékrendünkkel,
vagyis, hogy melyek a számunkra fontos, értékes dolgok az életben. Az értékrend és a
személyes jogok szubjektív dolgok, melyek az egyén önmagával és másokkal kapcsolatos
tapasztal
ataikon és elvárásaikon alapulnak. A személyes jogok azonosítása segíthet abban,
hogy egy személy tisztázza értékrendjét és elvárásait. Egy asszertív személy képes kiállni a
jogaiért, úgy viselkedni, hogy azzal nem sérti meg más emberek jogait.

Sue Hadfie
ld, Gill Hasson (2017) szerint a következő jogok illetnek meg minket:
bűntudat nélkül kérni, azt, amit szeretnénk; információt kérni; kifejezni a gondolatainkat és az
érzéseinket; meghozni a saját döntéseinket; vállalva a következményeket; eldönteni, hogy
felelősséget vállalunk
–
e más emberek problémáinak megoldásában; nem tudni valamiről,
vagy nem érteni valamit; hibákat elkövetni; sikeresnek lenni; meggondolni magunkat; a
magánélethez; egyedül maradni és függetlennek lenni; változtatni a dolgokon.

1.
3
.5.

Az asszertív

magatartás kialakítása

hetedik osztályos tanulóknál

1.
3
.5.1. A változás hét szakasza

A kommunikációs és a viselkedés megváltoztatásának a következő előnyei lehetnek: a
kapcsolatok javulnak; nő az önbecsülés és az önbizalom; sikerélmény; ú
j lehetőségek.

A viselkedésmód megváltoztatása hét szakaszra tagolódik: a tudatosodás előtti szakasz;
a felismerési és töprengési szakasz; előkészítési szakasz; cselekvési szakasz; fenntartás;
befejezés; előrehaladás, változás és visszaesés (Sue Hadfield,

Gill Hasson, 2017;
J.O.Prochaska, 1982).

Nagyon sokat kell gyakorolni valakinek, ahhoz, hogy egy új viselkedésmódot
elsajátítson, elsősorban türelmes kell legyen önmagához, mivel a régi szokások nem tűnnek el
egyik napról a másikra, a nehézségeket nem sz
abad sikertelenségnek tekinteni, fontos
elfogadni, hogy a változáshoz a hibák is hozzá tartoznak, mivel tanulási folyamatról van szó.

1.
3
.5.2. A testbeszéd tudatos használata

Az asszertivitásban fontos szerepe van a testbeszédnek, amikor hallgatunk akko
r is
kommunikálunk testtartásunkkal, arckifejezésünkkel, megjelenésünkkel stb. Testbeszédünk
kifejezőbbé válik akkor, amikor nehezünkre esik a kommunikáció. A kiegyensúlyozott
testtartás, a nyugodt hangnem, gesztusok segítenek az asszertív kommunikációban.

Az
asszertivitás képességet elősegíti, ha tudatosan alkalmazzuk a testbeszédet.

A testtartás jól tükrözi az érzelmeket. Ahhoz, hogy valaki asszertivitást mutasson,
egyenesen kell állnia, úgy hogy fejét egyenesen tartja közben, a vállakat ellazítva, a

testsúly
egyenletesen terhelődjön mindkét lábra. Miután valaki felveszi ezt a pózt rögtön
magabiztosabbnak fog tűnni, még akkor is ha esetleg meg van ijedve. A testtartás
megváltoztatásával befolyásolható a hangulat és az érzelmek, a magabiztos testtartás

tükör
előtt gyakorolható.

A távolság a beszélgetőpartnerek között nagyon fontos a kommunikációban, mindenki
megfigyelheti, hogy számára melyik a legkellemesebb távolság másoktól, és fontos, hogy
biztosítson magának annyi helyet, hogy kényelmesen érezze m
agát, szükség esetén pedig
legyen mozgástere.

A gesztikuláció sokszor természetes velejárója a kommunikációnak, azonban fontos
leszokni a folyamatos gesztikulációról, csak azon mondandó esetében használjuk a
gesztikulációt, ahol azok a leginkább hatásosak.

Nincs a karokra szükség, akkor, ha valaki
gondolatait és érzéseit képes nyugodtan kifejezni.

A szemkontaktus elengedhetetlen annak a tisztázására, hogy valaki követi
–
e a
beszélgetés fonalát, figyel
–
e vagy sem, hisz a szem a lélek tükre. Ne beszéljük olya
n
valakivel, aki nem figyel ránk, esetleg valami mást csinál közben. Ha valaki asszertív akar
lenni, akkor nézzen egyenesen a másik szemébe, de ne úgy hogy bámulja a másikat, és azt se
hagyj, hogy őt bámulják.

A hanghordozásnak fontos szerepe van abban, ho
gy a másik fél hogyan érti meg, vagy
mit ért abból, amit mondani szeretnénk, fontos, hogy lassan, érthetően és nyugodtan
beszéljünk, lehetőség szerint hadarás nélkül, ne hisz ez összezavarhatja az embereket,
nehezebben értik meg, amit mondani akarunk, vagy

esetleg nem vesznek komolyan.

A kézfogás sokat elárul egy személyről. A kézfogás nem való erőfitogtatásra, de
mégsem szereti senki, ha a kézfogásból hiányzik az erő és a magabiztosság.

A megjelenés, az öltözködés nagy hatással van a hitelességre, a viselt

ruhák, azok színe,
stílusa, sok mindent elárulnak a beszélőről. Amennyiben valaki úgy érzi, hogy jó a
megjelenése, felbátorítja az asszertív hozzáállásra
(Hadfield, S., Hasson, G., 2017)
.

1.
3
.5.3. Aktív hallgatás

Miután a személy elmondta azt, hogy mit
szeretne vagy nem, f
ontos, hogy tudatosan

figyeljen oda a válaszra, hisz túlságosan gyakran adunk automatikus érzelmi válaszokat,
elvárásaink, feltételezéseink torzíthatják a másik személytől hallottak értelmezését. Nem kell
vele egyetérteni, csak meggyőző
dni arról, hogy mit is hallott, azáltal, hogy összefoglalja a
másik szavait, esetleg visszakérdez, hogy helyesen értette
–
e, ezáltal a másik is visszajelzést
kap arról, hogy megértették. Az aktív hallgatás, összpontosítást és elkötelezettséget igényel,
bizo
nyos esetekben további információkat is lehet kérni
(Hadfield, S., Hasson, G., 2017)
.

1.
3
.5.4. Empátia

Az empátia a mások érzéseiben való osztozást jelenti (
Cole, M., Cole, S.R.,
2006
;
Eisenberg és Fabes, 1998; Radke
–
Yarrov et al., 1983
)
, o
lyan érzelmi
válasz, amelyik utánozza
egy másik személy érzelmi állapotát (
Fiske, T.S. 2006; Eisenberg).

Átérzi a másik személy érzéseit, aminek az eredménye vagy szimpátia, vagy személyes
szenvedés, aminek nincs serkentő hatása, az empatikus emberek akkor is segítség
et nyújtanak,
ha nem részesülnek semmilyen jutalomban. Az emberekre és a helyzetekre az empátia
különbözőképpen jellemző, és ezért más a segítségnyújtás indítéka is. Az empátia, empátiát
mutató környezetben alakul ki (Fiske, T.S. 2006).

Azokból a

személyek
ből, akik másokat szekálnak, hiányzik az empátia, soha nem
tanulták meg, hogy hogyan kellene szociálisan viselkedni, valamint tekintettel lenni mások
érzéseire, míg mások azt tanulták meg, hogy a szekálás a hatékony módszer, arra, hogy elérje,
amit akar
(H
adfield, S., Hasson, G., 2017)
.

1.
3
.5.5. Győztes
–
győztes helyzet előállítása mások asszertivitásának segítése által

A pozitív kommunikáció érdekében, fontos annak a felismerése, hogy az ítélet és az
ítélkezés mögött vágyak állhatnak; hogy a nemet mondás

hátterében az állhat, hogy a másik
szívesebben tenne valami mást; míg a harag mögött betöltetlen szükségletek állhatnak, az
agresszió mögött ki nem mondott félelem állhat, a személye általában az „itt és most”
–
ban
maradnak

(
Pál F., 2014)
.

Legyen szó fizik
ai versengésről vagy elmék az összecsapásáról, valamennyi „ütközet”
kimenetele fejben dől el, nem kell a legokosabbnak vagy a legjobbnak lenni a győzelemhez,
csak éppen helyesen kell cselekedni, mindig az nyer, aki szellemileg felkészültebb és lélektani
st
ratégiákhoz folyamodik, képes összpontosítani, ideális lelkiállapotban van, és mindig van
egy B terve, nem zavarja mások jelenléte (Lieberman, J.D., 2017).

Tudatosítani kell, hogy n
em megváltoztatni akarunk

valakit
, hanem teret és lehetőséget
biztosítani

számára
a változásra.
Ennek érdekében fontos, hogy b
űntudatkeltés, fenyegetés
helyett a következményekről beszél
j
ünk, a szükségletekre reagál
j
unk,
legyünk
képesek a
témánál maradni, megnyugodni és megnyugtatni egymást,
figyelni
a ki nem mondott
tartalmakra
, megért
eni

és megértő
n
ek
lenni. A kommunikációban
az érzelmek mentén
halad
unk
,
lehetőséget teremtvén

az önfeltárásra, önmagunk megmutatására és az ö
nátadásra.

Átformáljuk, hatástalanítjuk
a negatív üzeneteket, nincsenek tabuink, fölvesszük
a
társunk
sebes
ségét és ritmusát, problémáink

ellenére

is személyközpontúan beszélgetünk, panaszaink

mellett
, javaslatainkat is elmondjuk, időt szánunk a visszajelzésekre (
Pál F., 2014).

A visszajelzéseknek fontos szerepük van, amennyiben a másik személy nem reagál
assze
rtíven a bírálatra, fontos, hogy ennek ellenére
,

mindenki közölje a mondandóját. A
közlések megfogalmazásakor figyelembe kell venni a következőket: mielőtt valakit bírálunk,
meg kell vizsgálnunk a motivációnkat (a viselkedése megváltoztatása a cél nem pedi
g a
megalázása); jól meg

kell
választani az időpontot és a helyszínt; nem szabad hagyni, felgyűlni
a problémákat, arra gondolván, hogy majd maguktól megoldódnak; bizonyos esetekben
érdemes felülvizsgálni a helyzetet.

A bírálat megfogalmazásakor a következő

hat alapelvet kell figyelembe venni: a
bírálathoz tegyünk hozzá valami pozitívumot is (PNP
–

pozitívum, negatívum, pozitívum); a
viselkedést kell bírálni nem az embert; a viselkedéssel kapcsolatos érzéseket kell kifejezni;
fontos hallgatni és odafigyelni;

konkrét viselkedésbeli változást kell kérni a másik
egyetértésével; beszélni kell a következményekről
(Hadfield, S., Hasson, G., 2017)
.

1.
3
.5.6. Asszertív magatartás kialakítása családtagokkal szemben

A segítségkérés, főleg családtagoktól, sok esetben
nehezünkre esik, mivel úgy érezzük,
hogy talán nem érdemeljük meg, azonban asszertívként tudni kell, hogy mindenkinek joga
van a boldogsághoz és joga van kérni, vagy kifejezni az igényeit, anélkül, hogy a
következményektől kellene félnie.

Első lépésként f
ontos az igények tisztázása, melyben segít, ha a személy ír egy listát,
azokról a tevékenységekről, melyben segítséget szeretne kapni. Fontos, hogy érzéseit,
igényeit énközléssel fejezze ki, egyszerre csak egy dolgot kérjen, esetleg kérhet segítséget
„Van
valami ötleted, miben tudnál nekem segíteni?”. Nagyon fontos az időzítés és a
testbeszéd, törekedjen arra, hogy testbeszéde is pozitív legyen, a megbeszélést ösztönző
gesztikulációra törekedjen, ne álljon csípőre tett kézzel, mosolyogjon, ne vágjon túl kom
oly
arcot. A beszélgetés építő jellegű megbeszélésként induljon, ne negatív panaszkodásként, a
cél megoldást keresni valamilyen problémára, nem újabb vitába keveredni. A hanghordozás
legyen nyugodt, magabiztos, nem félénk vagy hangos. Fontos, hogy ne adja
fel könnyen, s
amennyiben elérte a célját köszönje meg.

Amikor családtagoknak kell nemet mondani, sokszor félelmet, idegességet, bűntudatot
ébreszt az emberekben. Az ilyen közlést akár így is lehet kezdeni „Félek ilyet mondani, mivel
nem szeretnélek fel
zaklatni…”, amennyiben az adott családtag tiltakozik, egyszerűen annyit
mondhat, hogy „Sajnálom, de nem vállalhatom…”, amennyiben erősködik, megismételheti
még akár többször is. Fontos, hogy figyeljen oda tudatosan a testbeszédére, legyen nyugodt,
kedves,
hisz szeretné megőrizni vele a jó viszonyt.

Családtagok részéről érkező bírálat estében hatásos lehet a humor, ami nehéz, amikor az
ember dühös, de bizonyos vicces válaszok begyakorolhatóak a tükör előtt (testtartás,
arckifejezés gyakorlása), az elviselhet
etlen helyzetek megoldására. Magabiztos beszéd, laza
vállak, szemkontaktus, hatástalanító helyeslés, nevetés, nem kell a megbékíteni se vitába
kerülni vele. Fontos rendezni a helyzetet, hisz a családtagok nem fognak eltűnni az
életünkből, mint azon igyekez
ni, hogy megbékítsük vagy elkerüljük a vitát egy életen át.

Az
elismerést mosolyogva kell fogadni, bármennyire zavarba ejtő, ne, vonható kétsége,
egyszerűen csak meg kell köszönni. Amikor elismerést ad valaki, oda kell figyelni, hisz a
válogatás nélkül ado
tt elismerés sajnálatos következményekkel járhat, fontos, hogy ne legyen
általános, hisz azok idővel semmitmondóvá válnak, jobb, ha kiemel valami konkrét dolgot,
amit igazán értékel. A szívből jövő elismerések hozzájárulnak a családi harmóniához és a
csalá
dtagok önértékelésének a javulásához.

Amennyiben valaki elkezd másképp viselkedni, kiáll önmagáért, mások nem fogják úgy
érezni, hogy bármit megtehetnek vele szemben
(Hadfield, S., Hasson, G., 2017)
.

1.
3
.5.7. Asszertív magatartás kialakítása barátokkal s
zemben

Sokszor mondják azt, hogy valaki a barátai mellett lehet igazán önmaga, ami sokszor
nem igaz, hisz gyakran bizonyos személyek csak egy szerepet játszanak, barátaik mellett.

Egy csoporton belül hajlamosak vagyunk saját vágyainkat a másoké mögé hely
ezni,
hogy elnyerjük elismerésüket. Különösen igaz ez akkor, ha valamit kérnek tőlünk, úgy
érezhetjük, hogy joga van hozzá, hisz a barátunk (amennyiben olyan szívességről van szó,
amit szívesen teljesítünk), azonban nekünk is jogunk van ahhoz, hogy nemet m
ondjunk. Ilyen
esetben csak annyit mondhat, hogy „Sajnálom, ezt nem tehetem meg.”, anélkül, hogy
bármilyen magyarázatot adna, amennyiben megpróbálják győzködni, ismételje meg, akár
többször is. Amikor nem tudja eldönteni, hogy vállalja
–
e vagy sem kérjen go
ndolkodási időt.
Sokszor előfordul, hogy valaki csak megszokásból mond igent valamire, ilyen esetben tudni
kell, hogy asszertívként bármikor meggondolhatja magát, annyit mondhat, „Bocsánat, de
meggondoltam magam, nem tehetem.”. Fontos, hogy odafigyeljen a
testbeszédre, ne nézzen
lefelé, ne álljon egyik lábáról a másikra, beszéljen tisztán és nyugodtan. Sokszor segíthet ha
eljátsza a helyzetet szerepjáték formájában, ha nincs lehetősége gyakorolhat a tükör előtt.

Amennyiben olyan dolgokat teszünk, amit ne
m szeretnénk, addig, amíg teljesítjük más
kívánságát, egyre inkább neheztelni fogunk rá, ami a barátság rovására megy.

A legtöbb gondot úgy baráti, mint családi kapcsolatokban, a pénzügyek okoznak, ritkán
beszélnek róla, hisz nem akarnak anyagiasnak tűnni.

Egy másik jelentős gondot a bírálatok jelentik. Figyelni kell arra, hogy a bírálat
konstruktív legyen; alaposan át kell gondolni; elmondhatja, azt is, hogy mennyire tart a
beszélgetéstől; a bírálat tartalmazzon valamilyen pozitívumot („Már olyan régóta b
arátok
vagyunk…”); a viselkedést bírája, ne a személyt, adjon esélyt arra, hogy válaszoljon. A másik
személy reakcióját nem lehet elkerülni, de arra odafigyelhet, hogy ne reagáljon sem
agresszíven sem passzívan. Amennyiben agresszióra hajlamos üljön le, fi
gyeljen oda, hogy
nyugodt és tárgyilagos maradjon; amennyiben passzív beállítottságú maradjon állva, nézzen a
másik szemébe, érthetően és határozottan beszéljen. Javasolt a beszélgetést egy pozitívummal
zárni „Örülök, hogy tudtunk erről beszélni”.

A bírála
t fogadása sem zökkenőmentes baráti kapcsolatokban, fontos meghallgatni a
barát mondanivalóját, elgondolkodni azon, hogy esetleg mondta
–
e már valaki ugyanazt, saját
szavakkal meg kell ismételni a bírálatot, mérlegelni kell, hogy jogos
–
e a kritika, nem szab
ad

felháborodni, el kell mondani, hogy mit szándékozik tenni az ügy érdekében, amennyiben úgy
érzi, a kritika nem jogos, agresszió nélkül és barátságos arckifejezéssel, a következőt
mondhatja „Ez nem igaz”, ha bizonytalan kérjen még információt.

Amennyiben

egy barát dicséretét valaki önmaga bírálatával próbálja elhárítani, az
tiszteletlenség a másikkal szemben, amennyiben megkérdőjelezi, azzal kedvességét utasítja
vissza. A bókok gyakran annak köszönhetőek, hogy a barátok túl régen találkoztak, célja a jég
megtörése. A lehető legjobb válasz egy dicséretre, ha kifejezi örömét és megköszöni. Nagyon
nehezen fogadják a dicséretet, rögtön megcáfolják, vagy negatív megjegyzésekkel próbálják
ellensúlyozni. Fontos, hogy barátunkat ne csak külseje miatt dicsérjük meg
, hanem tetteik
vagy közléseik miatt. A barátokkal kapcsolatos asszertivitást nehezítik a barátságban rögzült
szerepek
(Hadfield, S., Hasson, G., 2017)
.

1.
3
.5.8. Asszertív döntések meghozatala

W.J.Bryan szerint, az emberek sorsa nem a véletlen műve, ha
nem választásaik
eredménye. A cél az, hogy az emberek reakciói és viselkedései még következetesebbek
legyenek, hogy általuk még magabiztosabban hozzanak döntéseket, az élet minden területén.

Nap mint nap döntések százait hozzuk meg, anélkül, hogy tudatosu
lna bennünk az,
hogy vannak olyanok, melyek lényegtelenek, ugyanakkor olyanok is melyek jelenős
befolyással vannak jövőnkre, életünkre, sokszor elidőzünk jelentéktelen dolgok esetében és
elhamarkodottan döntünk fontos dolgok felől. Ahhoz, hogy jelentős kér
désekben
meggyőződéssel tudjunk határozni, először jelentéktelenekben kell megtanulnia, könnyen
dönteni. A döntési képesség tanulható.

Ahhoz, hogy valakiből jó döntéshozó váljon, különbséget kell tegyen a kisebb, és az
igazán nagy döntések között. Mindenki

csak a saját döntését értékelheti. Amennyiben valaki
folyton banális kérdéseken rágódik, valóban fontos kérdésekben nem fog tudni koncentrálni.
Azokra a döntésekre, melyeknek még évek múltán is van jelentőségük fontos, sok időt és
energiát fordítani. Nem
igazán tudja valaki egyik napról a másikra megváltoztatni egy életen
át rögzült szokásait, de néhány módszer segítségével döntésképtelen emberből olyasvalakivé
lehet válni, aki tudja, mit akar. Fontos, hogy a banális kérdéseket azon nyomban el kell
dönteni
, így felszabadul a hely a fontosabb dolgoknak.

A boldogtalan emberek néha abba a hibába esnek, hogy nem ismerik fel az
elégedetlenségük valódi okát, tévesen azonosított probléma alapján cselekednek. Amennyiben
valaki fontos döntés előtt áll, előbb tisztáz
nia kell önmagában azt, hogy miről kell dönteni,
írja azt le, majd tisztázza, hogy mi is fontos számára, hisz sokan az alapján döntenek, hogy

mit várnak el tőlük. Azokat a döntéseket, amelyekben más is érintett közösen kell meghozni.
A döntések esetében fo
ntos a rugalmas hozzáállás, a nyitott látásmód, a különböző
lehetőségek megfontolása, mérlegelése, az információgyűjtés, bátorság a megvalósításhoz és
ahhoz is, hogy elismerje, ha hibázott.

Azok az emberek, akik erős stressz alatt állnak, gyakran elhanyag
olják a táplálkozást és
a testmozgást, legfőbb feszültségforrásuk, hogy nem képesek döntést hozni, a legtöbb ingerre
passzív reakciót adnak. A gond azonban az, hogy számos probléma nem szűnik meg csak, ha
teszünk valamit ellene. Ilyen helyzetben fontos kid
olgozni egy akciótervet, amit az emberek
többsége nem szívesen tesz meg, hogy ne kelljen szembesülnie a helyzettel, miután tisztázta
önmagában a helyzetet, tanácsot kérhet akár több barátjától, felülvizsgálja korábbi szokásait,
információkat keres, hisz so
k esetben azt hallja meg az ember, amit hallani akar és minden
mást figyelmen kívül hagy. Gondoskodnia kell arról, hogy megvalósítsa tervét, készíthet
listát, ahol kipipálhatta azt, amit már megtett a problémája megoldása érdekében, fontos, hogy
döntése er
edményét nyomon kövesse.

A döntések két kategóriába sorolhatók: azok, amelyek valamilyen történésre adott
reakcióként születtek és azok, amelyeket proaktív módon hoz meg valaki, elhatározván, hogy
jobbá teszi az életét, minkét esetben keverednek az ösztön
ös megérzések a logikus
megfontolással. A jó döntések többnyire akkor születnek, ha egyaránt mind az eszünkre, mind
a szívünkre hallgatunk.

Katharine Hepburn szerint valaki akár jól dönt, akár rosszul, bármelyik jobb, mint az ha
nem dönt sehogy. Nehéz, úg
y döntést hozni, ha még az személy saját maga sem tudja, hogy
mit akar, mivel annyira hozzászokott ahhoz, hogy mások kívánságait teljesített, mások
kedvéért, különböző szerepeket betöltvén, elnyomta saját vágyait. A döntésképtelenség másik
oka, a hibás dön
tésektől való félelem, amely teljesen megbéníthat valakit. Az emberek sok
esetben hajlamosak arra várni, hogy majd az idő megoldja a problémáikat: „az élet mindent
elrendez”, „a végén minden jóra fordul”, „majdcsak lesz valahogy”.

Amennyiben valaki nem ve
szi kézbe saját élete irányítását, más fogja majd irányítani őt.
Döntéseinket családtagjaink, barátaink mellet a környezetünk is jelentős mértékben
befolyásolja pl. a média, internet stb.
(Hadfield, S., Hasson, G., 2017)
.