Sose bánd, ha kritika ér. Ha nem igaz, ne is figyelj rá [607723]

Bevezető

„Sose bánd, ha kritika ér. Ha nem igaz, ne is figyelj rá;

Ha igazságtalan, ne bosszankodj rajta;

Ha tudatlan, mosolyogj rajta;

Ha pedig jogos, akkor az nem is kritika
–

tanulj belőle!”

(Mark Twain)

Mark Twain idézete igen találó azon kérdések megválaszolására, melyeket egy kamasz
nap, mint nap megfogalmaz önmagában,
a
mely vonatkozhat az iskolával, barátaival,
családjával, kialakított társas kapcsolataira. Olyan kérdések lehetnek, mint: „Hogyan fejezz
em
ki azt, amire gondolok, amit érzek, azt, hogy mit is szeretnék? Megértik
–
e mindazt, amit
közölni szeretnék? Vajon azt értik
–
e, amit valóban mondani szeretnék? Nem
–
e értik félre?
Hogyan alakíthatok ki hiteles képet önmagamról? Hogy is kezdjem? Hogyan mon
djam meg
őszintén, mit is érzek? Hogy mondjak nem
–
et? Mondhatok
–
e nemet? Ezt vajon miért is
mondta?”, és megannyi más, gyakran megválaszolatlan kérdések.

Az iskolában egy diák megtanul, írni, olvasni, osztani, szorozni, mondatot alkotni,
fogalmazni, megtan
ul egy idegen nyelvet, bizonyos tantárgyak szakkifejezéseit, azonban a
társas interakciókra nincsenek felkészülve, ami leginkább kamaszkorban jelent gondot
számukra, amikor keresik az identitásukat, kapcsolatot próbálnak kialakítani az ellenkező
neműekkel
és gyakran érzik magukat tanácstalannak. Változik a hangjuk, testtartásuk, egyik
napról a másikra másak lettek, már nem gyerekek, de még nem is felnőttek.

Csodálatos, hogy van egy nyelv, melynek segítségével megérthetjük, jobban mondva
megérthetnénk egymás
t, mégis oly sok a félreértés. Tudni kell azt, hogy a tetteink mellet,
kommunikációs stílusunk által ismernek meg minket, e szerint ít
élnek „igaznak” vagy
„hamisnak”
, mindebben ren
d
kívül fontos szerepe van a testbeszédnek, amely mindig elárul
minket, még m
ielőtt megszólalnánk, sőt gyakran sokkal jobban kifejezi pillanatnyi
érzéseinket, gondolatainkat, mintha bármit is mondanánk. De maga a beszéd is rendkívül
jellemző ránk a hangerőtől, a tempótól a szókincsig, a stílustól a hangszínig. Tudnunk kell
asszertí
v
a
n kommunikálni, hiszen előnyben van az, aki másokkal éreztetni tudja, hogy tiszteli,
becsüli, megérti őket.

Az, hogy valakinek milyen a kommunikációs stílusa, valamint az, hogy hogyan
viselkedik
,

másokkal nagymértékben függ az illető életútjának alakulás
ától. A mutatkozó
különbségeket régebben „veleszületett tehetség” meglétének vagy hiányának tulajdonították
,

míg ma már a kommunikációs kompetenciák valamint a személyiség fejlesztésével jelentős

változások érhetők el, melyek a jövőben fokozottan fontos sz
erepet játszanak majd. A
különböző szakterületeken tevékenykedők, vagy akár a magánéletben is új személyközi
kihívásokkal szembesülnek, a régi szerepminták megváltoznak, a kommunikációs szokások
átalakulnak.

Friedemann Schulz von Thun szerint nagyobb az es
élye annak, hogy az érthetőség és a
jobb kommunikáció megtanulása a személyiségfejlődést és az emberek közötti jobb
kapcsolatot szolgálja (Friedemann Schulz von Thun, 2012).

Sok tanuló
ra
, sőt felnőtt
re is negatív hatással van

az önbizalomhiány
, valamint az

is ha,

magatartásuk nem
önérvényesítő
, nem képesek kimutatni érzéseiket, nem képesek nemet
mondani bizonyos helyzetekben vagy bizonyos személyeknek, nem képesek gondolataikat,
véleményeiket, szükségleteiket úgy kifejezni, hogy meg ne sértenék mások vagy s
aját
jogaikat
. A mindennapi életben a tárgyi információk átadása mellett, szeretnénk jó benyomást
kelteni másokban, olyan személyként bemutatni magunkat, ahogyan azt szeretnénk.

Az asszertív magatartás nehéznek, bonyolultnak tűnhet, melynek oka lehet a sz
emély
neveltetése, elvárásai, meggyőződései, kapcsolatai, önbizalma, más emberek magatartása.
Nagyon sokan nem is tartják erőszakosnak beszédmódjukat, ennek ellenére szavaik mégis
gyakran nagy fájdalmat és bánatot okoznak, másoknak vagy akár saját maguknak
. A
diákoknak lehetőségük van megtanulni egy pozitívabb, asszertív gondolkodás
–

és
viselkedésmódot, mivel a mód, ahogyan viselkedünk és kommunikálunk, a meggyőződésünk
és a hozzáállásunk nem rögzülnek véglegesen.

Az iskola az oktatás mellett a nevelés, a t
ársadalmi értékek elsajátításának, a
szocializációnak fontos terepe, napjainkban a család, különböző okok miatt, egyre kevésbé
képes betölteni ezt a fontos szerepet, így egyre több feladat hárul az iskolarendszerre abban a
tekintetben, hogy a jövő generáci
ója számára erőszakmentes, társadalmilag elfogadott
viselkedési mintát mutasson. A tanulók, főleg koraserdülőkorban gyakran nehezen kezelik a
feszültségeket, megfelelő pozitív minta híján gyakran erőszakosabbá is válnak, vagy
elmagányosodnak, visszahúzódna
k, bezárkóznak.

Ez alapján, tehát a

program

célja a kommunikációs és szociális készségek fejlesztése,
annak érdekében, hogy azok a tanulók akik, nem tanúsítanak önérvényesítő magatartást,
minőségileg jobb társas interakciókban vegyenek részt; a társas beil
leszkedés tényezőinek
beillesztése, valamint azt a folyamatot gátló tényezők kiszűrése, hatásának csökkentése, a
csoportkohézió növelése (valahová tartozás érzésének növelése).

A programban résztvevő tanulók képesek lesznek érzéseiket, szükségleteiket,
vé
leményeiket konstruktívan kifejezni, elmondani másoknak, nyíltan, amit szeretnének és
amit nem, úgy, hogy közben ne sértsék meg a másik fél jogait. Megérthetik, hogy mi is az

asszerti
vitás, magatartásuk hogyan lehet önérvényesítő, és hogyan segíthetnek más
oknak
abban, hogy velük szemben asszertíven viselkedjenek. Képesek lesznek jobban odafigyelni
önmagukra és társaikra; felelősséget vállalni döntéseikért; magabiztosabbá válni a jobb
önismeret által; különböző társas kapcsolatokat kialakítani és megtartani;

képesek lesznek
nemet mondani, anélkül, hogy bűntudatot éreznének; képesek lesznek a testbeszéd tudatos
használatára. Megtanulják, hogyan hozhatnak asszertív döntéseket, azonosítván személyes
jogaikat, értékrendjük és elvárásaik tisztázása érdekében, megt
anulják, hogyan lehet győztes
–
győztes stratégiával megoldani a konfliktusokat; hogy a kommunikáció során figyeljenek oda
a visszajelzésekre, valamint a n
em

verbális kommunikációra; törekedjenek az én
–
üzenetek
megfogalmazására és a pozitív hozzáálláshoz, an
nak érdekében, hogy olyan kapcsolataik és
barátaik legyenek, amilyeneket szeretnének, így magabiztosabbak és kevésbé frusztráltak
vagy aggodalmaskodóak lesznek.

Elsajátíthatj
ák
,

hogy
hogyan kell elfogadtatni magunkat másokkal, miként lehet
társukkal
ordítozás, hadonászás nélkül kommunikálni. Megtanulhat
ják

az
t

is, hogy
megjelenésük, gesztusai
k, tekintetü
k a külvilág számára mit jelent, sőt az is, hogy mindezek
tudatos használatával megnyerhet
i
k maguknak az emberek szimpátiáját.

Az asszerti
vitás nem fe
ltétlenül garantálja, hogy a személy boldogan él majd és
méltányosan bánnak majd vele, valamint megoldódnak a problémái, eléri mindazt, amit
szeretne; azonban az biztos, hogy amennyiben valaki asszertív mindezek nagyobb eséllyel
teljesülnek (Sue Hadfield,
Gill Hasson, 2012).

Amennyiben valaki cselekedeteit kielégítetlen szükségletei alapján ítéli meg akkor a
változásra az az őszinte vágy készteti, hogy hozzá akar járulni önmag
a

és mások jólétéhez,
nem a bűntudat, a szégyen vagy a düh (
Rosenberg, B.M. 2001)
.

Végezetül szeretném, ha nem tévesztenénk el szem elől, azt, hogy a világon minden
ember, fiatal és idős egyaránt, valaha volt tinédzser, ne ragadjunk le a mánál, hisz a kamaszok
a mában élnek, nekünk (pedagógusoknak, szülőknek) viszont tágabb perspektíváb
an kell
gondolkodnunk, ahhoz, hogy valóban segíthessünk, hisz bár sokszor nem mutatják, belső
világukban minden a feje tetején áll.