Haraji Adalbert – szociológia III. [603068]

Haraji Adalbert – szociológia III.
Medikalizáció
Medikalizáció az amikor az élet dolgait, a hétköznapok okozta terhek és a társadalom megszokott
normáitól eltérő viselkedést, lehangoltságot, apátiát betegségnek nevezik el és gyógyszeresen
kezdik kezelni.
Még a fejlett gyógyszeripar előtt, Bálint Mihály pszichoanalitikus orvos megírta (persze Angliában)
"Az orvos, a beteg és a betegség" című könyvét, melyben vázolta azt az orvos és beteg közötti
alkut, amelynek során a beteg, miután elpanaszolja gondjait és orvosánál süket fülekre talál, majd
közös megegyezésre találnak egy "orvosilag elfogadható" betegséget, amivel élete végéig(?) járhat
hozzá. Bálint Mihály csoportokat szervezet orvosoknak, amelyet ma is Bálint csoportnak hívnak és
ahol az orvosok megbeszélhetik nehéz eseteiket. Nehéz esetnek számít ha a beteg panaszai mögött
nincsenek szervi, a panaszra okot adó elváltozások de a panasz mégis makacsul fennáll. Ilyenkor a
csoport összeült és komolyabban megvizsgálta a beteg kortörténetét és tanácsokkal látta el a
kollégát. Aztán az orvos és a betege leültek és egy kiadós beszélgetés után kiderült, hogy az illető
tüneteit, krónikus családi problémák okozzák. Tehát egy félórás beszélgetés után, évekig nem látta
az orvos a pácienst. Mi történt? A testinek álcázott lelki problémáról kiderült, hogy pontosan mi és
ettől az életprobléma visszaváltozott életproblémává és a páciens ösztönzést kapott, hogy ne a
gyomrát kezeltesse, hanem az életét próbálja rendbe tenni.
Előfordul, hogy az életproblémáival küszködő nincs kihez forduljon csak az egészségügyhöz,
amelyhez csak orvosi problémákkal fordulhat. Így aztán az életproblémának számító kérdésére a
pszichiátriai válaszol. Így fordulhat elő, hogy a szomorúságból depresszió, az excentrikusságból
skizofrénia lesz. A medikalizáció mozgatója a patologizálás, amely nem csak stigmatizál de árt
annak akit egy pszichiátriai diagnózissal látnak el és eltereli a figyelmet a valós problémáról és
annak a megoldásának a lehetőségéről.
Ha egy egyén a környezetével konfliktusba kerül, mert nem érzi benne jól magát és akit
patologiásnak tartunk, akkor öt tekintjük a probléma okának és ezért őt akarjuk megváltoztatni.
Viszont ha a problémát társadalminak véljük, akkor beavatkozásként is a társadalmat jelöljük meg.
Mivel sem a társadalom vagy a közösség megváltoztatására a pszichiáter nem képes, így nagy a
kísértés, hogy a beteget hibáztatjuk.
A depresszió legtöbbször nem más, mint életnehézségek, krízisek, válságok, kudarcok
medikalizálása. A depresszió diagnózisa valójában a boldogtalan és ettől szenvedő ember. Egy

ember aki rosszkedvű, nincs étvágya nem tud aludni és nem bízik a jövőben, mert ép elbocsájtották
a munkahelyéről vagy ép elhagyta a kedvese, történt vele valami megrázó. Van biológiai depresszió,
de az emberek többsége nem ebben szenved. Ha az emberek széthullott házasságukat,
szegénységüket, boldogtalan gyermektelenségüket medikalizáljuk, akkor többé nem az életüket
akarják megváltoztatni, mert azt mondták nekik, hogy ők betegek. Aztán nem áll helyre semmi s
nem is oldóik meg semmi.
A medikalizáció a gyógyszeripar terméke, annak a gyógyszeriparnak, amely profitorientált cégek
összessége és fő célja, növelje forgalmát. Ezt úgy lehet, ha minden féle bajt betegségnek
keresztelnek át és ők erre gyógyszert ajánlanak. Így lesz a gátlásos emberből szociális fobiás, a
szorongóból pánik beteg az idegességtől gyomorégében szenvedőből reflux beteg.
Miért veszélyes a medikalizáció? Mert pl. a félénk embernek szociális készségeket kéne tanítani és
nem antidepresszánsokkal tömni, ugyanis nem lesz tőle bátrabb. A pánik betegnek meg kéne
értenie, hogy miért szorong bizonyos esetekben és örökre meggyógyulna. A gyógyszeres kezelések
elhagyását követően, a betegek 50-60%-ka visszaesik, mert életükben semmi nem változott.
A medikalizációval az a baj, hogy a megszorult embert megfosztja a felelősségtől és a cselekvés
értelmétől és belehajszolja a gyógyszeripar kínálta hamis megoldásba.