Conducător de doctorat:

UNIVERSITATEA „BABEȘ-BOLYAI”
CLUJ-NAPOCA
FACULTATEA DE TEOLOGIE ROMANO-CATOLICĂ
ȘCOALA DOCTORALĂ ECUMENE
SITUAȚIA PREDĂRII RELIGIEI ÎN ORAȘUL
SFÂNTU GHEORGHE ȘI ÎNPREJURIMI,
ÎN SECOLUL AL 20-LEA
A HITOKTATÁS HELYZETE A 20. SZÁZADBAN
SEPSISZENTGYÖRGYÖN ÉS KÖRNYÉKÉN
Conducător de doctorat:
PROF. UNIV. DR. MARTON JÓZSEF
Doctorand:
ÉLTES ÁGOTA
2016
TARTALOM
Bevezető 4
1. A hitoktatást befolyásoló tényezők 10
1.1. A neveléstörténet hatása a hitoktatásra 10
1.2. A hitoktatást befolyásoló társadalmi és eszmei tényezők
a 20. században 21
1.3. Az oktatás és nevelés helyzete Magyarországon és Erdélyben 33
a 19. század végén és a 20. század elején 33
1.4. Az Erdélyi Római Katolikus Státus szerepe a hitvallásos oktatásban 46
1.5. Pál István státusi referens oktatási elvei 51
1.6. Mailáth Gusztáv Károly püspök szerepe
az erdélyi katolikus oktatásban és nevelésben 57
1.7. Az első világháború és következményeinek kihatása a hitoktatásra 68
1.8. Az erdélyi hitvallásos iskolák helyzete 1918–1940 között 70
1.8.1. Szerzetesiskolák szerepe a hitoktatásban 70
1.8.2. A hitvallásos iskolák helyzete 1918–1921 között 72
1.8.3. Iskolatörvények és kihatásuk a hitvallásos iskolákra 77
1.8.4. Az egyház küzdelme a hitvallásos iskolákért 90
1.9. Az oktatást is befolyásoló romániai jogi keretek 96
1.9.1. Konkordátum 96
1.9.2. A vallásügyi törvény 100
1.9.3. Az 1938-as alkotmány 101
1.10. Az Erdélyi Iskola folyóirat szerepe az erdélyi hitvallásos nevelésben 106
1.11. Az erdélyi római katolikus hitvallásos iskolák helyzete 1940–1948 között 109
1.12. Márton Áron nevelési, oktatási elvei 115
1.13. A hitoktatás helyzete Romániában 1948 után 117
1.14. A hitoktatás helyzete Romániában 1989 után 129
1.14.1. Felekezeti iskolák, felekezeti osztályok sajátos gondjai 133
1.14.2. Iskolai hitoktatás állami iskolákban 139
1.14.3. Az 1995. évi Tanügyi Törvény és a hitoktatás 139
1.14.4. A hitoktatás alakulása 1990–1999 között 143
1.14.5. Főegyházmegyei zsinati dokumentum a hitoktatásról (2000) 146
1.14.6. ENSZ által szavatolt jogok 149
2. A sepsiszentgyörgyi hitoktatás helyzete a 20. században 151
2.1. Sepsiszentgyörgy történelmi és társadalmi alakulása 151
2.1.1. Sepsiszentgyörgy népoktatásügyi állapota
a 20. századot megelőzően 154
2.2. A sepsiszentgyörgyi római katolikus plébánia rövid története 160
2.3. Iskolai hitoktatás a sepsiszentgyörgyi Szent József
egyházközségben 1948-ig 169
2.3.1. A Sancta Maria intézet 173
2.3.1.1. A Sancta Maria intézet alapítása 173
2.3.1.2. A Sancta Maria intézet működtetői 175
2.3.1.3. A mallersdorfi ferences nővérek Sepsiszentgyörgyre érkezése 177
2.3.1.4. A Sancta Maria árvaház és iskola működtetése 178
2.3.2. Hitoktatás a Sancta Maria intézetben 181
2.3.2.1. Excursus: Montessori pedagógiája 181
2.3.2.3. A hitoktatást szolgáló hitbuzgalmi egyesületek 185
2.4. A mallersdorfi ferences nővérek sepsiszentgyörgyi óvodája 187
2.5. A sepsiszentgyörgyi katolikus Leánygimnázium 189
2.6. A sepsiszentgyörgyi katolikus óvónőképző 192
2.7. A Sancta Maria intézet helyzete 1944–1948 között 193
2.8. A plébániai hitoktatás Sepsiszentgyörgyön 196
2.8.1. A plébánosok szerepe a sepsiszentgyörgyi hitoktatásban 200
2.8.2. A cigányok katekézise Sepsiszentgyörgyön 202
2.9. Hitoktatás Sepsiszentgyörgyön az 1980-as években 213
2.10. Hitoktatás Sepsiszentgyörgyön az 1990-es években 217
Következtetések 234
Mellékletek 240
IRODALOM 302
KÉPMELLÉKLET 317
Bevezető
A hitoktatás, vallástanítás, keresztény nevelés mindenkor fontos volt az egyház számára, kezdve az apostoli időktől, hiszen már akkor kialakult a katekumenátus intézménye, a hitjelöltek felkészítése a beavató szentségek (keresztség, bérmálás, Eucharisztia) felvételére. Az egyház, elsőrendű evangelizációs hivatásának tekintette. A 3. és 4. században virágzik a katekumenátus, de a kereszténység felszabadulása után, amikor nagyobb számban kérik a keresztség felvételét, előtérbe kerül a tömeges-felkészítés és a szentmiséken mondott szónoklatok katekézis jellege. A szerzetesség kialakulásával egy időben ugyan megjelennek a kolostori iskolák, ahol elsősorban vallási ismereteket tanítanak, de végig a középkor folyamán hiányzott a tervszerű vallásoktatás. A hitigazságok tervszerű oktatásának igazi lendületet a reformáció adott, illetve az ezt követő katolikus megújulás. A trienti zsinat rendelkezései kötelezik a tanítókat és a papokat a rendszeres hitoktatásra, de ez az adott korban nagyon hézagos és felszínes hitismereti tudást biztosított az átlagember számára és legtöbb esetben kimerült az egyszerű hittani kérdés-felelet betanításában és néhány ima és egyházi ének megtanításában.
A 18. és 19. században ez ügyben áttörést jelentett az I. és II. Ratio Educationis. A Ratio Educationis után az állam több-kevesebb hatékonysággal mindig beleszólt a hittan tanításába, kevésbé a plébániai hitoktatásba, annál inkább az iskolai hittan tanításának mikéntjébe, és persze voltak korok, amikor teljesen megszüntette és tiltotta.
Doktori dolgoztatom célja, hogy egy történelmi áttekintést nyújtson az erdélyi hitoktatás helyzetéről a 20. században, még pedig az azt befolyásoló események mentén. Kutatásom – az általános történelmi keretbe való beágyazás mellett – hangsúlyosan Sepsiszentgyörgyre fókuszál. Értelemszerűen vizsgálom a szűkebb társadalmi környezet jellemzőinek feltérképezését, az adott időszak társadalmi, kulturális, politikai, geopolitikai, kisebbségléti, szociális és szociokulturális tényezőit, mindazokat a tényezőket, amelyek befolyásolták a katekézist regionális szinten.
Mindjárt bevezetőm kezdetén szeretném jelezni, hogy a „hitoktatás”, a „vallásoktatás”, a „katekézis” fogalmakat rokonértelmű fogalomként kezelem, követve az egyházi gyakorlatot. Bár van közöttük árnyalatbeli különbség – a hitoktatás elsődlegesen az oktatásra fekteti a hangsúlyt, a katekézis az oktatás mellett a keresztény nevelésre is –, tézisem tartalmi szempontjából mindezek eltörpülnek. Az oktatás és nevelés az evangelizálás keretében az egyház kezdetétől összetartozott, a keresztény ókortól kezdve a „templom és iskola” szóösszetételben jutott kifejezésre.
Hasonlóképpen összegzi a múltra visszatekintve az erdélyi felekezeti oktatást Tonk Sándor történész: „Erdély múltjában, városokban és falvakon, a különböző népi, nemzeti, felekezeti közösségek életében mindenkoron szorosan összefonódott az iskola és a templom, a keresztény élet és a nevelés, az oktatás ügye. Így volt ez Európa más tájain is, de kevés olyan térsége van földrészünknek, mint Erdély, ahol ez a sorsközösség fennmaradt akkor is, amikor polgárosulás nyomán az iskola a polgári társadalom ügyévé vált, kikerült az egyház irányítása alól. Mifelénk a kis etnikai csoportok létének és még inkább létbizonytalanságának következtében fonódtak az oktatás és a hit között erős, elszakíthatatlan kötelékek olyan korokban, mikor csak az Ige szólt anyanyelven és a templom volt a nemzeti öntudat nevelő iskolája. Hit és tudás, szellem és lélek szoros kapcsolatában épült az egyház „jövőt szolgáló virágoskerté”.
Ugyanakkor felidézhetjük a 20. századi Erdély szent életű püspökének, Márton Áronnak 1945. december 20-án, az erdélyi katolikus Egyházmegyei Tanács rendkívüli gyűlésén mondott beszédének azt a részletet, melyben az iskolai oktatás nevelő centrikusságát szorgalmazza: „nem vallásos ember mondása, de nagyon igaz: Az iskola, ha nem templom, akkor barlang. A jövő alakulásáért mindannyiunkat terhel felelősség, a szülők bizalma és a történelmi feladat együtt és egyformán azt kívánja, hogy iskoláink templomok legyenek. Szent helyek, ahonnan a nevelés papjainak szerető gondozása alól valláserkölcsi vértezettel és a szolid tudomány és szükséges ismeretek teljes fegyverzetével jól előkészített nemzedékek indulnak útnak, hogy az elveszített nemességet visszahódítsák az emberiség számára.”
A történelmi áttekintésen kívül tézisem tényfeltáró kutatás is, hiszen a 20. század második felének egészen a 1989-es fordulatig alig van nyomtatásban megjelenített forrásanyaga. Ezért is a hitoktatásra vonatkozó állami és egyházi törvények, az adott társadalom közoktatás politikája és ennek hatása az iskolai és plébániai hitoktatásra, a lakosság vallásoktatás iránti igénye, az impériumváltást követő politikai változások hatása a hitoktatásra (1918 előtt és után illetve a világháború és az azt követő kommunista rezsim) része a kutatásnak. A román kommunizmus történetének kutatása és feldolgozása a 90-es években indult meg. Kutatóknak azonban szembe kellett nézni a levéltári forrásanyagok hozzáférhetetlenségével.
Az 1918. évi impériumváltást követően a társadalmi és gazdasági folyamatokban zajló gyors változások, az oktatáspolitikai és politikai döntések súlyosan érintették az egyházak által évszázadok óta működtetett hitvallásos iskolarendszert, s ezen belül a hitoktatást is. A vallásórák tartását iskolában és plébánián törvények nem akadályozták ugyan, viszont a gyakorlatban akkor okozott gondot, ha maga a hitvallásos iskola szűnt meg. A liberális kormány oktatásügyi minisztere, dr. Constantin Anghelescu által kibocsátott iskolatörvények nem egy esetben hozták nehéz helyzetbe a hitvallásos iskolákat, főleg az érettségi (baccalaureatusi) és magániskola-törvények (1925) által. A nemzetpolitikai célzatú intézkedések azért is nyomorították a felekezeti oktatást, mert ebben a korban a történelmi egyházakra nehezedett az a feladat, hogy képviseljék a magyarság iskolai igényét. Az állami magyar nyelvű iskolák felszámolásával az erdélyi magyarság ügye összefonódott a történelmi egyházak életével.
„Az erdélyi iskoláztatás múltja évszázadokra tekint vissza. S ha csak a csupasz számokat nézzük is azt láthatjuk, hogy Erdélyben már a középkortól sok iskola, kollégium, gimnázium működött. De a puszta számadatokon kívül van valami, ami ennél sokkal fontosabb: az igazi jelentőséget ugyanis a tanárok, tanítók erkölcsi szilárdsága, szakmai felkészültsége, az intézményekben honos valláserkölcsi nevelés, a megbízható alapos tudás, valamint a tanárok által irányított és felügyelt közösséget teremtő diákönkormányzat jelentette.”
A fenti gondolatok által vezérelve doktori munkámban szeretném bemutatni az adott korban érvényesülő értékközvetítés-értékmentés folyamatát, az egyházunk néha reménytelennek tűnő küzdelmét a hitvallásos iskolák megmentése érdekében. Természetesen, mindig szem előtt tartva a témám leszűkített keretét, Sepsiszentgyörgy római katolikus iskolarendszerét véve figyelembe. Nem hagyhatom ki kutatásomból az adott társadalomban dominánsan jelenlevő társadalmi és egyéni értékeket, valamint a 20. század társadalomtörténeti, demográfiai, gazdasági és társadalmi változásait.
Románia politikatörténeti szakaszai (1918–1940–1945– 1948–1965–1989), etnikai és vallási tagoltsága, a római katolikus kisebbség sorsa Erdélyben, az oktatáshoz és a szabad vallásgyakorláshoz való jogok kihatással voltak a hitre nevelésre. Az adott időszakok hitoktatásra vonatkozó állami és egyházi törvénykezése és az élethelyzetet vizsgáló esetelemzések elkészítése során kirajzolódik a szociokulturális meghatározottság alapján, a társadalmi rétegeződés is. A társadalmi rétegeződéshez tartozó dominánsan megjelenő értéktartalmak vizsgálata különösen a hithez, a valláshoz tartozó attitűdöket elemzi.
Doktori tézisem kutatási részét képezi az iskolai dokumentumok elemzése is. Ennek kapcsán arra kerestem a választ, hogy különböző társadalmi rétegek milyen szerepet vállaltak az értékmentés folyamatában. Itt elsődleges forrásként a személyes interjúk állnak rendelkezésre, de fontos adatokkal szolgálnak az iskolai dokumentumok, osztálynapló, jegyzőkönyvek. Ezek igazolják a destruktív intézkedések sorozatát illetve a destruktív magatartások megjelenési formáit. Ugyanakkor azt a kérdést is feltehetjük, hogy mekkora a pedagógustársadalom felelőssége az értékválság előidézésében illetve a felszámolásában.
A kutatás során a témát megvilágító dokumentációs anyag feltárásában és feldolgozásában átvizsgáltam a Gyulafehérvári Érseki Levéltár ide vonatkozó iratait. Püspöki iratokat, iskolai iratokat, egyházmegyei zsinatok iratait, személyi hagyatékokat, sepsiszentgyörgyi gyűjtőlevéltár iratait, körleveleket, vizitációk jegyzőkönyveit, az erdélyi római katolikus státus levéltárából az ide vonatkozó iratokat, a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola Levéltárából az ide vonatkozó iratokat, Román Országos Levéltár Kovászna megyei Igazgatóságának ide vonatkozó iratait. A Székely Mikó Kollégium levéltárának és a Mikes Kelemen Főgimnázium Levéltárának iratait, illetve a sepsiszentgyörgyi Szt. József plébánia Domus Históriáját. A kutatásokat természetesen kiegészítettem a speciális könyvészettel, állami és egyházi iskolatörvények vizsgálatával.
A forrásanyag egy része csak román nyelven volt hozzáférhető. Itt szembesültem azzal a nehézséggel, hogy az intézmények megnevezése a román és magyar jogrendben és nomenklatúrában nagyon eltérő.
A szakirodalom áttekintését és dokumentumelemzést kiegészítette az iskolák célfelfogását, illetve célrendszerét vizsgáló munka, személyiség- és nevelési folyamatfelfogás elemzések, osztálynaplók, felvételi jelentkezési lapok, iskolalátogatási jegyzőkönyvek elemzése, élethelyzet-vizsgálatok. A tényanyag feldolgozásánál a statisztikai módszert, illetve az öszszehasonlító módszert alkalmaztam, kiegészítve az elsődleges és szekundér bibliográfia illetve az orális források hanganyagának feldolgozásával.
Módszerként a feltáró módszert, a személyes interjút és adatgyűjtést használtam. Az interjúk elkészítésénél arra törekedtem, hogy minél relevánsabb adatok kerüljenek elő, hiszen a kommunizmus éveiben egyetlen valós információt a hitoktatásra vonatkozóan ezek képezik.
Az interjú alanyok kiválasztása nagyon fontos szempont volt, hiszen az adatok hitelességét, relevanciáját nagymértékben meghatározta. Az interjúknak különösen a mélyinterjúknak a kvalitatív jellege a relevánsabb, mert ez a legmélyebb motivációkat, emlékeket, emocionális értékeléseket, élményeket, élményfeldolgozásokat, egyéni értékeket tartalmazza. Négyszemközti jellege, bensőséges hangulata megteremtette a lehetőséget arra, hogy az interjú alany megnyíljon. Kevésbé összpontosított egyetlen fókuszra, szélesebb területeket vizsgált.
Szakdolgozatomban a téma jellegéből adódóan a nem strukturált interjút választottam. A megkérdezettek száma 14 fő. Korosztályuk a 40 és 83 év között van ebből 5 fő nő. Földrajzi szempontból ma is Erdély különböző magyarlakta településein élnek, de az interjúra vonatkozó időben Sepsiszentgyörgyön illetve Gyulafehérváron éltek. Kiválasztásuknál szempont volt, hogy a témában illetékesek legyenek, válaszaik, visszaemlékezéseik relevánsnak minősüljenek. Természetesen az anyag elemzésénél figyelembe vettem a szubjektivitást, az azóta eltelt időt és az emlékezet szelektivitását.
Vannak interjúk, amelyek többszöri találkozás alkalmával készültek, ez lehetővé tette, hogy a beszélgetések egy mélyinterjúvá alakuljanak át. A nem strukturált interjú felfedező jellegűvé vált, lehetővé tette azt, hogy a válaszadó azon személyes témái fele terelje az interjút, amelyet a kérdezett érez fontosnak a kutatás tárgyával kapcsolatosan. A kérdezett együttműködő személynek bizonyul minden esetben. Kellemes, feszültségmentes és egyenrangú beszélgetések voltak.
Természetesen itt is érvényesült az az elv, hogy a beszélgetésnek mindig van egy vezérfonala. Az elsődleges kérdéseket ilyen esetben is fel kell tenni. Viszont a másodlagos kérdések már a beszélgetés fonalából adódtak. Ez az alapszerkezet biztosította az alaptájékoztatások meglétét és megakadályozta az elkalandozást, ugyanakkor lehetőséget teremtett arra, hogy azok a tartalmak is elhangozzanak, szóba kerüljenek, amelyek a vezérfonalban nem voltak előre betervezve (szerkezetrugalmas).
Munka során két fontos feltételezés fogalmazódott meg bennem: 1) A római katolikus egyház nehézségek és küzdelmek árán is a 20. században biztosította a hitoktatást és a keresztény nevelést hívei számára. 2) Az értékválság felszámolásában nagy felelőssége van a mindenkori pedagógustársadalomnak.
A tézis két részre oszlik:
Az első rész a hitoktatás helyzetét igyekszik feltárni és bemutatni a 20. században. A megközelítés elsősorban neveléstörténeti szempontból történik, ezért a tézis tárgyalja a hitoktatást befolyásoló társadalmi és eszmei tényezőket a 20. században. Az oktatás és nevelés helyzetét Erdélyben és Magyarországon. Egyesületeknek, alapítványoknak a szerepét a hitvallásos oktatásban.
A dolgozat kiemelten foglalkozik a püspökök szerepével, amely fokozott hatással volt az oktatásra és nevelésre, valamint azokkal a törvényekkel és rendelkezésekkel (állami és egyházi) amelyek hatással voltak a hitoktatásra a 20. században.
A tézis második része a sepsiszentgyörgyi hitoktatás helyzetét mutatja be azoknak a társadalmi, eszmei történéseknek a tükrében, amelyek Sepsiszentgyörgyön a 20. században a hitvallásos nevelésre hatással voltak.
Ugyancsak fontos része a dolgozatnak a mallersdorfi szerzetesek szerepe Sepsiszentgyörgy életében, hiszen a katolikus oktatás megteremtése nagyrészt a nővérek munkájának köszönhető ezen a háromszéki kis protestáns szigeten.
Elévülhetetlen szerepe van, különösen az 1948-as év után a plébániai oktatásnak és értelemszerűen a plébánosoknak. Ezt a nézőpontot is vizsgálja a dolgozat. Az 1989-es változások új lehetőségeket teremtenek a hitoktatás számára ennek nézőpontjait is tanulmányozza, a tézis.
Remények szerint ez a szerény dolgozat hozzájárul Erdély egyháztörténetének gyarapításához és lehetőséget teremt, hogy a múlt tapasztalataiból építhessük a jövőt. Különösen a pedagógus társaimnak szeretném ha a „küzdelmes” évek ismerete erőt és kitartást adna a mai nehézségek megoldásához.
László Dezső egyházi íróval vallom: „Még ma is annyi intézmény, életforma, életlehetőség van a kezünkben amennyinek munkával való megtöltése csodálatos új életfakadást tud jelenteni. Naiv dolog arról ábrándozni, hogy kibújhatunk azokból az életformákból, intézményekből, amelyekben most élünk, és valami egészen újat, valami egészen mást tudunk kezdeni. Az időben való élet ilyen változást nem ismer. Az időszerű nevelés tehát örömmel vesz minden régi formát, intézményt. Örül, hogy neki nem kell ezek megteremtésén fáradoznia, nekikezd az új tartalommal való megtöltésnek. Ha az erdélyi magyarság megbecsülte volna, és új tartalommal komolyan betöltötte volna az örökölt kereteit ma ereje sokkal nagyobb lenne.”
Köszönettel tartozom mindazoknak, akik a munka létrejöttét segítették: elsősorban a vezető tanáromnak dr. Marton József egyetemi tanárnak, aki nagy türelemmel és kiváló szakmai tudásával támogatta a kutatásokat, tudását, tapasztalatát közkincsé téve. Mindazoknak, akik a forrásanyagok felkutatásában, emlékeik megosztásával egy olyan történelmi időszakba segítettek betekinteni, amely még számos „feldolgozatlan” történetet rejt.
1. A hitoktatást befolyásoló tényezők
1.1. A neveléstörténet hatása a hitoktatásra
A keresztény hitoktatás nem csupán az egyház evangelizációs folyamata, nem elszigetelt jelenség a neveléstörténetben, hanem annak részét képezi. Sőt, jó ezer éven keresztül (5. századtól a 16. századig) egyeduralkodó volt – a nevelés szempontjából – a keresztény Európában.
Jézust tekinthetjük az első hitoktatónak, akitől megbízást kaptak az apostolok és az apostolutódok. Amikor az igehirdetésre és a katekézisre alapozott egyház a világban kifejti az evangelizációs tevékenységét, nemcsak a kihívásokkal szembesül, hanem a missziós szolgálatát elősegítő eszközökkel is. Idesorolhatjuk az évezredes nevelést, módszereivel együtt. Ezért is tartom szükségesnek röviden áttekinteni a neveléstörténetet, mert az egyház tanítói is sokat merítettek annak tapasztalataiból.
A nevelés, az oktatás egyidős az emberiséggel. Már az őskorban az úgynevezett beavató emberek, sámánok látták el az oktatás feladatát, amely gyakorlati feladatok mellett az ősi hiedelemvilág megismertetését is jelentette.
Aki nem képes a múlt értekéiből tanulni, az nem tudja a jelent sem értékelni.
Az ókorban a nevelés már állami feladat volt és a politika részeként jelent meg. Az ókori társadalomban az írástudók, az írnokok a társadalom megbecsült tagjai voltak. Minden társadalomban felismerhető azonban a cél, amit a nevelés, oktatás kitűzött: az ókori Egyiptomban az államapparátus működtetésére képeztek írnokokat, a kínai mandarin iskolában a császárhűség kifejezési formája volt: aki el akarta nyerni a császár jóindulatát, megtanult írni és olvasni. A görögöknél, majd a rómaiaknál a nevelés már nem a papok vagy a tudós írnokok feladata volt, hanem világiak kezében volt és magánoktatás keretében folyt. Spártában a jó katona képzése volt a cél, Athénben a jó polisz-polgárra válást tekintették a nevelés-oktatás céljának. A hellenisztikus korban amúgy is nagy hangsúly fektettek az oktatásra, mert azt tartották, hogy aki helyesen beszél, az helyesen gondolkodik és erkölcsösen cselekszik.
Az ókori filozófusok a közéletben sikeres emberek képzését tekintették a nevelés fő céljának. Érdekes Platón (Kr. e. 427/8-348/7) nézőpontja. Platón elemi oktatásban a jól megválasztott mesét, középszinten a matematikát, felsőfokú képzésben (harminc éves kortól) a dialektika tanítását tekintette fontosnak. Platón szerint az állam vezetésére az alkalmas, aki betöltötte az ötvenedik évét. Arisztotelész szerint a nevelés legfontosabb célja az erényes polgárok nevelése: az önuralom, az igazságosság, a bátorság, mint erkölcsi erények, az okosság, a belátás, vagy az éleselméjűség pedig, mint szellemi erények. Ugyanakkor fontos szerepet tulajdonít a nevelésben a zenének (katarzis megszerzése és indulatok levezetése).
A római nevelés legfontosabb képviselője Marcus Fabius Quintilianus a szónoki képzést tartotta fontosnak. Mindenekelőtt a gyermeknevelésben szerepet vállaló szülők, dajkák és tanítók műveltségét és helyes beszédük fontosságát hangsúlyozta. Az iskolai nevelést viszont fontosabbnak tartotta az otthoni nevelésnél.
Az ókori keleten a gyermek nagy becsben volt tartva. A gyermeknevelés célja pedig az örökérvényű normák elsajátítása és az isteni igazság megismerése volt. Azt tartották, hogy a városállam vagy birodalom fennmaradása a gyermek tudásától, műveltségétől függ. Így nagy gondot fordítottak a jellemképzésre is. Valójában nem a gyermek egyéni képességének fejlesztése volt a cél, hanem az, hogy a gyermeknek szolgálnia kell az istenek akaratát és meg kell felelnie a család és az állam elvárásának. Ugyanakkor nem kell megfeledkezni az ókori nevelési eszmény árnyoldaliról sem, hiszen ebben majd nagy változást hoz a keresztény gondolkodás. Az életképtelen, beteg gyerekeket tehernek tekintette a társadalom. Még Arisztotelész is azt vallotta, hogy az ilyen gyermeket nem kell felnevelni.
Az ókor folyamán a fogyatékos gyerekkel nem tudtak mit kezdeni. Haszontalannak szégyenletesnek tartották.
A korai keresztény nevelés ezer szállal kötődik az ókori kultúra gyökereihez. Már Kr. u. az első századokban keletkeztek katekéta iskolák (Alexandria, Antióchia, Edesza), ahol keresztény szellemben oktattak és neveltek. Ilyen híres katekéta iskola működött Alexandriában, melynek egy ideig Origenész (185–252/3) görög egyháztanító volt a vezetője.
Origenész rendkívüli pedagógus volt, igyekezett összhangot teremteni a klasszikus antik műveltség és a keresztény gondolkodás között. A nevelést hiábavalónak valló determinista szemléletű világban, ahol az ember sorsa előre meghatározott, Origenész –vallási alapon ugyan– vallotta, hogy az emberben lévő természetes értelmet össze kell kapcsolni az isteni Igével. Pedagógiai derűlátása lökést adott a tanulásnak és a nevelésnek. Szembeszállt azzal a fatalista szemlélettel, mely lemondott az ember átalakításáról, formásáról és csak a tudást, az ismeretet közölte, s megtalálta a módját a pogány filozófia segítségével a keresztény hitigazságok megfogalmazásához és továbbításához. Később ez a szemlélet egyre problémásabbá lett, mert néhány keresztény gondolkodó (Tertullianus, Minucius Felix, Arnobius, Lactantius stb.), köztük Szent Ágoston is, elítélte és bírálta az antik műveltség emberközpontú, humanista gondolkodását.
Szent Ágoston szerint a tudás, a tudományok elsajátítása csak abból a szempontból fontos, hogy a megszerzett ismeret mennyiben segíti a Szentírás megértését. (héber és görög nyelvtudás, természettudományos ismeretek, asztronómia, történelemtudás és retorika.). Azt viszont nem hallgathatjuk el, hogy a karthágói diakónusnak, Deogratiasnak 400. év körül írt könyvében (de catechisandis rudibus) beszél az oktatás módszereiről, a hallgatóság értelmi és érzelmi világához való alkalmazkodásról, s arról hogy a katekétát tanítás közben az öröm, a lelki öröm (hilaritas) ihlesse és hassa át.
A középkori Európában a műveltség- és neveléseszményt a keresztényi világnézet hatotta át. Folyamatosan jöttek létre a kolostorok és szerzetesrendek, melyek a szellemi műveltség központjai lettek. A szerzetesek írástudó emberek voltak, könyveket, kódexeket másoltak, fordítottak. Az 529 táján alapított Szent Benedek rend által képviselt eszme nagy hatást gyakorolt a középkori műveltségre. A kolostoraik mellett nagyon hamar kialakultak az oktatással foglalkozó közösségek és itt tanítottak: grammatikát, retorikát, dialektikát, aritmetikát, geometriát, asztronómiát és zenét.
A 8–9. században, az ún. Karoling reneszánsz korában a városi katedrálisok és székesegyházak mellett megalakultak az első plébániai iskolák. Egy érdekes nevelési eszménykép is létrejött a középkorban, a „lovag”-i. A keresztes hadjáratok kialakították a középkor tipikus eszményképét és itt a vallásos nevelés mellett az oktatásban nagy szerepet kapott a testi edzés is, illetve egy viselkedési etalon (nőket megvédelmező, erkölcsös férfi). A középkori városok kialakulásával létrejöttek a városi iskolák.
Magyarországon és Erdélyben a középkor folyamán az oktatás elsősorban a kolostorokhoz és a székesegyházi káptalani iskolákhoz kapcsolódott. A nevelés intézményesülését Szent István nevéhez szoktuk visszavezetni, aki több kolostort létesített nyugat-európai mintára a bencés szerzetesek számára. Magyarországon az első kolostori iskola Pannonhalmán létesült. Szent Márton hegyén már Géza fejedelem kezdeményezte (996) a bencés monostor létesítését, amit fia, Szent István, uralkodásának kezdetén (1001) vitt sikerre. Mivel a szerzetesek missziós munkájának sikere nagyban függött az oktatásuk minőségétől, nagy hangsúlyt fektettek az iskolaalapításra, a lelkiség és műveltség terjesztésére.
A 13. században a domonkosrendiek és ágostonrendiek is iskolákat alapítottak. A magyar iskolatörténet következő fejlődési szakasza a káptalani iskolák megjelenése volt, ahol a papságra készülő fiúk mellett megjelentek a világi pályára aspirálók is. A történelmi Erdélyben egyedülálló szerepet játszott a gyulafehérvári székeskáptalan iskolája.
Érdemes pár gondolatot szánni annak vizsgálatára, hogy milyen is volt a középkor gyermekképe. Míg az ókorban a gyermek nagy érték volt addig a középkorban ezen a téren egy nagy visszafejlődést tapasztalunk. Az egészségügyi állapotok miatt nagy volt a gyerekhalandóság. A középkori ember a gyerek halálát érzéketlenséggel vette tudomásul. A középkorban a gyermeket miniatűr felnőttnek tekintették, a csecsemőt gyakran dajkára bízták. A keresztény egyház nagyon sokat tett a gyerekvédelemért (mert gyakoriak voltak a csecsemőgyilkosságok), 374-ben megszületett az első gyermekgyilkosság ellenes egyházi törvény, a kitett gyerekeket kolostorokba vitték, szerzetesnek nevelték, lelencházakat alapítottak. Az egyházban nagy hangsúlyt fektettek az erkölcsi nevelésre. Az erkölcsi elvek elsőbbséget élveztek a világi tudással és szakképzéssel szemben, a neveléssel a keresztény értékek megvalósulását kívánták elérni, s habár másodlagos célnak mondhatjuk, nem hiányzott az egyén képességeinek és intellektuális hajlamainak kifejlesztése sem.
A reneszánsz korban egy új eszme terjedt villámgyorsan (a könyvnyomtatás felfedezésének tulajdoníthatóan felgyorsult az eszmék terjedésének sebessége). Új gyermekkép alakult ki: az emberközpontú szeretet, az ókori klasszikusokra alapozott műveltségeszmény rányomta bélyegét a kor iskolarendszerére. Míg a gyermeket a középkori szobrászok csak kis felnőttként ábrázolják (tehát a gyermekkort nem tartották az emberi élet sajátos szakaszának), addig a nagy reneszánsz festők képein az Úr Jézus járni tudó kis gyermekként jelenik meg. De nemcsak vallásos művészetben, hanem a festészetben általában megjelenik a gyermekábrázolás. Tehát megnő a gyermek iránti érdeklődés, a reneszánsz felfedezte a gyermeket s érdekükben különös figyelemmel fordult az iskolák felé.
Vittorino de Feltre (1378–1446) az általa alapított iskolában, a Vidámság házában, a tanulás során fontosnak tartotta a vidámságot, a játék és a mozgás örömét. Rotterdami Erasmus (1469–1536) nagy humanista személyiség: „A gyermekek nemes szellemben való neveléséről” című művében a gyermeknevelés kérdéseiről ír, kiemelve a szülők és a tanítók felelősségét. Illemtankönyvében (Gyermekek művelt magaviseletéről) pedig a vallásos és értelmi nevelés kérdéseivel, testtel, templomi viselkedéssel, étkezéssel, társasági élettel kapcsolatos kérdésekre tér ki. A keresztény ember alakításában nem hiányozhat a klasszikus műveltség elsajátítása sem, de hozzáteszi: „Azt viszont nem szeretném, hogy a pogány művekkel együtt a pogányok erkölcseit is magadba idd. Egyébként igen sok dolgot találhatsz ott is, ami hasznodra lehet az életvitelt illetően.”
Magyarországon ebben a korban az európai művészeteket és a tudományt népszerűsítésében óriási szerepet játszott Vitéz János nagyváradi püspök, Hunyadi Mátyás nevelője, aki az uralkodóval megismertette és megszerettette a humanista művelődést, s ugyanakkor óriási szerepet játszott a fiatalok nevelésében a teljes ember kibontakoztatása. A 16. században a budai dominikánus-klastrom, mely magas szintű főiskolaként működött, jogosult volt egyetemi fokozat kiadására is. Hasonló szintű volt az 1525-ben Nagyszebenben létesített domonkos főiskola, melyet a magyar nagykáptalan approbált.
Az újkorban neveléstörténet tekintetében is meghatározó volt Luther eszméinek elterjedése. A nagy reformátor a leendő teológusok számára előírta a latin, görög, héber nyelv ismeretét, hiszen e nélkül a Szentírást eredeti nyelven nem olvashatták. Luther kortársa Philip Melanchton kiváló iskolaszervező volt. Ösztönzésükre Johann Honterus Brassóban és a szászok körében nemcsak az lutheránus egyházszervezetet alakította ki, hanem nevéhez fűződik a szász iskolarendszernek és tanrendszernek a kidolgozása. Melanchtonhoz hasonlóan, Honterus is tanrendszerében a reneszánsz műveltséget próbálja ötvözni a reformáció szigorú erkölcsi életfelfogásával.
A katolikus egyházban a katolikus megújulás, a trienti zsinat (1545–1563), az iskolahálózatok kiépítésének megújulását is célként fogalmazta meg. A jezsuita rend iskola és tanítási modellje, eszméje megreformálta a katolikus oktatást-nevelést is. Az iskolatörténet első központi tanterve – végleges formájában az 1599-ben megjelent Ratio Studiorum – a jezsuitáktól származott. A Ratio Studiorum (Az oktatás és nevelés alapdokumentuma) a katolikus hit alapján közvetített műveltséget. Előírta a katolikus iskolák szervezetét, tanrendjét, oktatási tartalmakat. A jezsuiták Ratio Studiorum-a századokon keresztül nagy befolyást gyakorolt Európa nevelési rendszereire, az Erdélyben működő rendtagokon keresztül pedig nálunk is éreztette hatását. Mindig a jellemes, nyelveket beszélő ember kiformálására törekedtek.
Magyarországon a mohácsi vész után (1526) végbement hitújítás mind a protestantizmus mind a katolicizmus szemszögéből nézve az iskola fejlődésére nagy hatással volt, hiszen a hit terjesztésére legalkalmasabb eszköz a felekezeti szellemben nevelt ifjúság alakítása volt. A köznevelés történetének szemszögéből a németországi protestáns iskolaszervezetek hatása egyértelműen kimutatható a magyarországi és erdélyi iskolákban. A protestantizmus továbbra is latin jellegű iskoláiban: a kollégiumokban (Debrecen, Kolozsvár, Pápa, Sárospatak) és az evangélikus iskolákban (Bártafa, Eperjes, Győr, Késmárk, Körmöcbánya, Sopron) humanisztikus szellemben történik az oktatás. A protestáns kollégiumokban a görög és héber nyelv oktatásán kívül a humanista műveltség elsajátítására is hangsúlyt fektettek, de nagy figyelmet fordítottak az anyanyelvű oktatásra is.
A katolikus megújulás a 16. század második felében bontakozott ki. A nagyszombati zsinat döntött a katolikus népiskolák megszervezéséről. Az egyszerű falusi és városi gyerekek ezekben a népiskolákban sajátították el az elemi ismereteket. Akik nem jutottak el a népiskolákba azok számára a plébánosok vasárnapi katekizmusoktatást tartottak. A közép és felsőfokú oktatás megszervezésében a jezsuiták jártak élen: Erdélyben folyamatosan indították a jezsuita gimnáziumokat: Gyulafehérvár, Kolozsmonostor, Kolozsvár.
Az oktatás reformálásában meghatározó szerepe volt Pázmány Péter (1570-1637) jezsuita szerzetesnek, aki 46 évesen lett a magyar római katolikus egyháznak prímása. A katolikus egyház megújulását és megerősítését elsősorban abban látta, hogy szerzetesrendje szellemében fejlessze az iskolahálózatot. Az ő mentorálása alatt számos jezsuita gimnázium nyitotta meg kapuit: Győr, Sopron, Gyöngyös. Korszerűsítette a teológiai képzést, szorgalmazta a teológusok külföldi tanulmányait. Pázmány fontosnak tartotta a leánynevelést is 1627-ben Pozsonyban az Angolkisasszonyok által alapított intézményét indítja, korszerűsíti a népoktatást. Nevelési elvét a szigorral párosított szeretet jellemezte.
A piaristáknak – a másik nagy tanító rendnek – szintén nagy szerepe van a kor oktatási nevelési elveinek alakításában. Céljuk a szegény gyermekekkel való törődés volt. Bár iskoláik külső szervezete nem tért el a jezsuita típustól, mégis előrehaladásnak tekinthető a kezdeményezésük. Korszerű oktatást vezettek be a 17. században, a hagyományos humanisztikus oktatás mellett a természettudományos képzésre-matematika, fizika-oktatásra is hangsúlyt fektettek.
A 17. század nagy pedagógus egyéniségei közül mindenképpen meg kell említenünk Johannes Amos Comeniust, akinek eszméire nagy hatást gyakoroltak az angol materialista-empirista gondolkodók. Comenius a tudományok teljességének megismerését tartotta fontosnak, a világ összefüggésének megértését, feltárását. A Didactica Magna (Nagy oktatástan) című művében új didaktikai-módszertani rendszert dolgozott ki, amelyben a szemléletesség, tudatosság, rendszeresség, következetesség, valamint a tananyag koncentrikus elrendezése volt jellemző. Hitt az ember nevelhetőségében, az értelmi, erkölcsi, vallásos nevelés felsőbbrendűségében. A nevelés új paradigmáját fogalmazta meg a 17. században.
Magyarországon Apáczai Csere János (1625-1659) tudós erdélyi pedagógus a széles enciklopédikus műveltség megteremtéséért szállt síkra. Fontosnak tartotta a széles néprétegek oktatását, neveléseszményét a puritán egyszerűség jellemzi. Az általa elképzelt iskolarendszerben a népiskolai oktatást a középiskola majd a felsőbb tanulmányok – akadémia – követi. Szerinte egy nemzet sorsa a jó tanítókon múlik.
A felvilágosodás eszmeáramlatára, gondolkodására nagy hatással voltak Locke, Rousseau,
Bacon, Hobbes és Descartes tanai. Locke a „Gondolatok a nevelésről” című művében bemutatja az angol gentleman eszményképét: jó modorú, kifinomult, kimért, erényes, vallásos érzületű, egészséges életmódú. Locke az önfegyelmet nagyon fontosnak tartotta, tanrendszerében nagyon sok önfegyelmet fejlesztő tanítás van. Nevelési eszméi a kor hangulatának megfelelően a hasznosság elvét követi ezért az alapkészségek elsajátításán kívül az általa kidolgozott nevelési és tanrendszerben a célszerűség volt a mérvadó: erkölcstan, gyorsírás, könyvvitel, földrajz, történelem, csillagászat, jog, számtan, tánc, latin és francia nyelv. És mivel ebben a korban egyre inkább előtérbe kerül az anyanyelv oktatásának fontossága, erre is nagy gondot fordított. A gyakorlatias oktatást sokkal fontosabbnak gondolta az elméletinél. Locke szerint a gyermek Tabula Rasa és mint ilyen tulajdonságai a neveléssel és egyéb környezeti hatásokkal alakíthatók, formálhatók.
Rousseau gyermekneveléssel kapcsolatos gondolatai sok kritikát váltottak ki kora társadalmában. Ő nem a hasznos jó állampolgár nevelését tarja fő célnak, hanem azt, hogy a gyermek boldoggá váljon, de vallásos nevelését időben kitolta, csak életének harmadik szakaszára ajánlotta. A lányneveléssel kapcsolatosan pedig azt tartja, hogy a lány legfontosabb feladata a nővé válás és az, hogy odaadóan kiszolgálja a férjét. A tudós nők tanulásvágyát természetellenesnek tekintette.
A 18. században alakult ki a neohumanizmus amelynek legnagyobb hatású képviselője Pestalozzi volt. Ez az irányzat a gyermekek belső világának, erkölcsiségének humanizálását hírdette és a klasszikus értékek átélése révén az ember harmonikus egységgé való formálását tartotta fontosnak. Életét annak áldozta, hogy a szegény nép gyermekei alapműveltséget szerezhessenek. Ugyanakkor síkra szállt amellett is, hogy a megreformált iskolai tananyag elsajátítása mellett a gyermekek kétkezi munkát is végezhessenek. Szemlélete a 19. század reformpedagógiai kezdeményezések úttörője volt.
A 18. században Mária Terézia az iskolaügyet (akár a kultúrát, művelődést) állami ügyként, politikai kérdésként kezdte kezelni. Ennek a törekvésnek az egyik legfontosabb területe az oktatás volt. Az ő uralkodása alatt az oktatás közügy lett. Míg a felsőoktatás modernizálását célzó lépések kudarcba fulladtak addig a népoktatás terén egyértelmű sikereket ért el. Nem elhanyagolható az sem, hogy megteremtette a népiskolai tanítóképzés alapjait. Johann Ignaz Felbiger (1724–1788) német ágostonrendi szerzetes tanácsait követve alakult ki a kisiskola-hálózat, az együttes osztálytermi foglalkozás, a gondolkodtató kérdések alkalmazása, a diákok jelentkezése, a közös olvasás. Az 1777-ben kiadott I. Ratio Educationis – mely szerint az állam a fő irányító – már a teljesítményelvűséget is megteremti, hiszen felsőbb osztályba csak a megfelelő feltételek teljesítése mellett lehetett jutni. Az iskola reformnak köszönhetően a humán ismeretek mellett egyre nagyobb teret kap az oktatásban a reáltantárgyak oktatása. Ez már a felvilágosodás szellemiségét tükrözte.
Külön ki szeretném emelni, hogy Mária Terézia uralkodása idején került be az iskolai tantervbe (Ratio Educationis) a Hittan – a világon először. Bár a körülmények nem voltak a legkedvezőbbek, mert az államhatalom a kanciánus és jozefinista szemlélet szerint a hitoktatást praktikus eszközként fogta fel, mégis az iskolai keretek között tantervi rendszerben és a gyermekek pszichológiai felfogóképességüknek megfelelően került előadásra. A hitre neveléssel szemben nagyobb hangsúly kapott az erkölcsi nevelés. A Szentírás ismeretének elsajátítása is inkább a kulturális művelődést szolgálta, mint a bensőséges vallásosságot. A Ratio Educationis kisebb módosításokkal érvényesült az erdélyi iskolákban is, amikor II. József császár 1781. május 16-án kiadta a Norma Regia-t (Királyi Szabályrendelet). A Norma nyelvtanítás szempontjából különböztet: a gimnáziumban tanuló nemesek gyermekeinek előírja a latin és a görög nyelv tanítását, míg a földműves gyermekek számára nem teszi kötelezővé, fölöslegesnek tartja, hogy a latin nyelv tanulására pazarolják az idejüket. Viszont a felekezeti iskolák belső autonómiáját igyekszik felszámolni, kötelezővé teszi az egységes tanrendszert mind a négy bevett vallás (római katolikus, református, evangélikus, unitárius) hitvallásos iskolái számára.
A 19–20. század nevelés terén bekövetkezett változások legfontosabb eleme a népoktatási rendszerek megjelenése. Mindenképpen határkő az a tény, hogy Európában már nemzeti ügyként kezelik az oktatást. A tanári mesterség professzióvá vált. A modern európai közoktatásrendszerben három oktatáspolitikai modell alakult ki: az angol, a francia és a porosz. Az angol modellre legjellemzőbb a decentralizáltság, széttagoltság, az iskolák helyi önállósága, egyesületek, önkormányzatok felügyelete.
A porosz oktatási rendszer, mely a magyar oktatáspolitikára is nagy hatással volt, centralizált, tekintélyelvű. Célja a hűséges, jó alattvalók, hivatalnokok képzése.
A francia oktatásügy meghatározó egyénisége a 19. században Jules Ferry közoktatásügyi miniszter.1881-ben létrehozta az általános, ingyenes, kötelező és világi iskolarendszert.
Az 1880-as években megjelenő reformpedagógiai irányzat a gyermekközpontúság megteremtésére törekedett. Az új irányzat a gyermeki szabadságot, csoportmunkát, projektoktatást helyezte a tanítás középpontjába. Ez az irányzat a világháborúk alatt a háttérbe szorult, amint egyébként a pedagógia fejlődése, kutatása is. De számos reformpedagógiai irányzat még a mai napig él.
Fontosabb reformpedagógiai irányzat képviselői: John Dewey (1859-1952) amerikai tudós. Hitvallása: „Az iskola maga az élet” Szerinte az iskola legfőbb feladata az ismeretszerzés készségeinek az elsajátítása, a gyermeki cselekvés, az önálló erőfeszítés.
Eduard Claparade (1873–1940) nevéhez fűződik a pedagógia, mint különálló tudományág kidolgozása (gyermekpszichológia, gyermekfiziológia, kísérleti pedagógia).
Ellen Key svéd tanítónő a „Gyermek évszázada” című műve új korszakot nyitott az oktatástörténetben, és a gyermeki sajátosságokhoz alkalmazkodó nevelési módszerek kidolgozását sürgette.
Maria Montessori módszere fiziológiai és pszichológiai kutatásokra épült. Montessori kezdetben fogyatékos gyerekekkel foglalkozott ennek kapcsán kezdett érdeklődni a pedagógiai kérdések iránt. 1907-ben megnyitja a Casa dei Bambini óvodáját 3-6 éves gyerekek számára. Alapelve: hagyjuk a gyermeket önállóan cselekedni. Cél az öntevékenység facilitálása, előmozdítása. A kisgyermek cselekvésének két feltételét határozta meg: a gyermekre méretezett használati tárgyakat, bútorokat, tevékenységi teret, másrészt fejlesztő eszközrendszereket. Ez a módszer világmozgalommá szerveződött. Talán elsőként beszél a közösségfejlesztés fontosságáról.
A közösségi koncepciók sorát Celestin Freinet (1896–1967) nevéhez fűződő Freinet-iskolák követik. A Freinet-iskolákban a tanító nem tanított, hanem a gyermekekkel közösen műhelymunkát folytatott.
Ezeket a kezdeményezéseket a második világháború utáni kommunista rezsim visszaszorítja. A szovjet-pedagógia hivatalos irányzata az Anton Szemjonovics Makarenko (1888–1939) munkásságához kapcsolódik. A diktatórikus, paternalista elveken működő közösségi iskolatípust dolgozott ki (Gorkij-telepek). Az individualista törekvések erőszakos letörésén alapult.
A sepsiszentgyörgyi hitoktatásban nagy szerepet játszottak a női szerzetestanárok. Excursusként a női nevelés rövid történeti hátteréről itt szeretnék értekezni.
A keresztény szemléletmódban, értékrendben, mint bármely más világnézetben sajátosan alakult és változott a nőkhöz való viszony, velük szembeni attitűd. Az Újszövetségből kitűnik, hogy Jézus Krisztus nem úgy vélekedett a nőkről, mint kortársainak többsége. A jézusi szemléletmódban a nő értékes önálló lény, mint a férfi és épp olyan esendő. (Lásd Házasságtörő asszony Jn 8. 2-11).
Pál apostolnál már sajátosan elegyedik a korabeli nőkép a krisztusi felfogással. (1 Kor 7,24, Gal 3,28, 2 Kor 14, 34 vagy Tim 11-13). Az ősegyházban a krisztusi felfogás, attitűd visszakanyarodott a tradicionális felfogáshoz.(Évától öröklött esendőség, bűnre való fogékonyság, szellemi alacsonyabb rendűség). Ennek következtében kialakul egy negatív nőkép. Tertullianus „A sátán kapuja vagy ó te asszonyi állat” a keresztény lánynevelés elveivel is foglalkozik. „világot ne ismerje, éljen mint angyal, bár húsból is van, bűnnek romlása nélkül éljen”. Szent Jeromos korában a nőnevelés eszményképe, példaképe: a Szűzanya és ez kíséri végig a középkor nőképét.
A 13–14. században már voltak olyan kezdeményezések, amelyek támogatták a nőket a természettudományos műveltség megszerzésében. Értelemszerűen ebben elsősorban a nemesség gyerekei részesülhettek. A középkori keresztény felfogást kettősség jellemzi: Szűz Mária és Mária-Magdolna kultusz. Éva a nemiségét megélő, csábító archetípus és Mária a szerzetesnők eszményképe, a tisztaság példaképe. A női szerzetesrendek ezért kezdetben a szemlélődő életformát választották, később a középkor második felében nyitottak az oktatás, betegápolás és egyéb karitativ munkák fele. A klauzúra alatt élő szerzetesnők feladata a kolostorokban a kódexek, kéziratok másolása, díszítése volt, ezért a kolostorokban már a kezdetekkor kialakult a nők oktatásának bizonyos formája. A tananyag rendszerint latin nyelvű imádság, ének, Szentírásismeret, egyházatyák írásai, szerzetesek életrajzai, rendjük regulája volt, de a lélek, a jellem, a személyiség fejlesztését sokkal fontosabbnak tartották, mint az értelem fejlesztését.
Erdélyben, a középkorban a kolduló férfi rendekkel együtt a templomok közelében kialakultak a női zárdák: Domonkosrendi: Beszterce, Brassó, Szeben, Segesvár. Ferences nővérek: Csíksomlyó, Marosvásárhely, Szeben, Kolozsvár. Ők már abban a korban foglalkoztak lányok nevelésével és oktatásával. Marosvásárhelyen a beginák, Brassóban a premontrei apácák, Kolozsváron a klarisszák.
A 16. és 17. században alakult női szerzetesrendek között már voltak olyanok, amelyek kimondottan lányok nevelésével foglalkoztak: Angolkisasszonyok (1616). A jezsuita rend szabályai szerint működő szerzetesrend célja a lányok valláserkölcsös nevelése, hithű katolikus leányok, jó háziasszonyok és vidám, művelt társaságbeli nők nevelése.
A Miasszonyunkról elnevezett Női Kanonokrend, akik szent Ágoston regulája szerint éltek, alapvető feladatuknak tekintették a lánynövendékek házi és családi erényre való nevelését.
Az orsolyiták, eleinte kizárólag a szegénysorsú kislányok nevelésével, tanításával foglalkoztak. A Szent Keresztről elnevezett Irgalmas nővérek,(1844) gyermekotthonokat, iskolákat vezettek.
Iskolanővérek: az alapítók elsősorban a kisvárosok és falvak leányifjúságának nevelésére vállalkoztak.
A 19. és 20. századi nőnevelés arra törekedett, hogy megnyissák a lányok előtt a szakképzés, a magasabb iskolák kapuit, és ennek következményeképpen lehetővé tegyék számukra a nyilvános életpályára lépést. (a férfiakkal, egyenlő esélyekkel természetesen még sokáig nem rendelkeztek).
Haynald Lajos (1852-1864) Erdély püspöke, aki idejét, energiáját az egyházmegye helyreállításának szentelte, A nőnevelés fontosságát nagymértékben átérezte, és látva azt, hogy Franciaországban az ateizmus rombolásának a nők vallásos nevelése vetett véget az egyházmegyében erre a célra is rengeteget áldozott. Ennek érdekében a püspöki székhelyre, Gyulafehérvárra 1858 -ban letelepítette az irgalmas nővéreket. Később Fogarasy Mihály püspök Gyergyószentmiklósra a szatmári nővéreket, akik azonnal elkezdték a tanítást. A 20. században óvodát, elemi iskolát, polgári iskolát és internátust is működtettek már.
A székelyudvarhelyi leányiskola vezetését is az irgalmas nővérekre bízta a püspök. Sepsikőröspatakon is alapított leánynevelő intézetet Kálnoky Ludmilla és annak is a vezetését az irgalmas nővérekre bízta.
A mallersdorfi ferences nővérek szerepe az erdélyi egyházmegyében szintén a nőnevelésben csúcsosodott ki, és Haynald püspöknek köszönhető. Az első hat nővér 1864-ben érkezett Nagyszebenbe és ott kezdték meg több évtizedes áldásos tevékenységüket. A városok versenyeztek, hogy a leánynevelést a ferences nővérekre bízhassák. Az első világháborúig 16 rendház és 272 nővér működött. A püspökök: Fogarasy Mihály, Mailáth Gusztáv Károly támogatásával, és Bilinszky Lajos egyházmegyés pap áldozatos munkájával Nagyszeben a ferences nővérek központjává, a nőnevelés „fellegvárává vált”.
A sepsiszentgyörgyi lakósok, az idősebbek visszaemlékezéséből nagyon jól tudják, hogy mit jelent, mekkora áldás volt a ferences iskolarendszer Erdély és a város életében. A szegény és árva gyermekek tanítása nagyon nagy jelentőségű volt, hiszen a két világháború borzalmai és veszteségei miatt, nagyon sok árva volt Erdélyben. Másrészt lehetőséget teremtettek a népiskolai tanítólevél megszerzésére több száz lány számára, akik tovább tudták adni azokat a keresztény értékeket, műveltséget, jellemet, amit a nővérektől tanultak.
A püspökök előrelátásának és bölcsességének köszönhetően a különböző szerzetesrend tagjai egészen a kiutasításukig felbecsülhetetlen, értékes munkájukkal hozzájárultak a nők, lányok neveléséhez.
1.2. A hitoktatást befolyásoló társadalmi
és eszmei tényezők a 20. században
Mivel doktori tézisem témája és kutatásom célja a 20. század hitoktatása, nem hagyhatom figyelmen kívül a kor eszméinek, értékrendjének, történelmi hátterének rövid ismertetését. Isten népe nem szakítható ki e világból. Nem mellőzhetem azoknak a társadalmi, politikai, események, világnézeti eszméknek áttekintését, amelyek Erdélyre és az egyházmegye területén élő közösségekre, köztük a sepsiszentgyörgyi egyházközségre hatottak.
A 20. század időszakának eszmeivel, világnézeti és politikai áramlataival, következményeinek tanulmányozásával gazdag szakirodalom foglalkozik. Ezek számbavétele, elemzése nem képezi ugyan a doktori tézisem tárgyát, de szükségesnek ítélem meg, hogy megemlítsem azokat a tényeket és eseményeket (részletezésük nélkül), amelyek az itt élő emberek életét befolyásolták.
Az emberiség történetében talán soha nem tapasztalt változások történtek a 20. században. Egyetlen korszakban sem észlelhető alapvetően a társadalmi változások minőségi és mennyiségi vonatkozása, mint az érintett időszakban. Látványosnak mondható az emberiség számának növekedése: 1900-ban 1,65 milliárd, 1950-ben 2,5 milliárd. A század elején egy Európa központú gondolkodás volt jellemző, a világ ma globalizálódott és többcentrumúvá vált.
A 19. századi európai ember még hitt az Istenben, hitt a tudományban, az európai kultúrában. A végbement változásoknak következtében azonban a kereszténység kultúraformáló – a társadalmi együttélés erkölcsi szabályokat és cselekvéseit meghatározó – szerepe meggyengült, már annyira elhalványult, hogy sokan megpróbálják tagadni a valamikori szerepét is. A materialista világszemlélet befolyásolta a közgondolkodást és egy közel kétezer éves világszemlélet rendült meg. A tudományok gyors fejlődése azt a hitet keltette, hogy minden megismerhető és megmagyarázható, csupán idő kérdése, hogy mikor. A 19. századi nagy gondolkodók által megálmodott tökéletes társadalom – köztük Karl Marx és Friedrich Engels osztálynélküli társadalmi eszméje – megvalósíthatatlan utópiának bizonyult. A katolikus egyház teológusai a 20. század közepéig még dialógus szinten sem érintkeztek a marxizmus és nemzetszocializmus képviselőivel. Az elméleti diskurzusoknak akadályát a pápai megnyilatkozások jelentették. Csak amikor az egyház szembesült a Szovjetunióban és Kelet-Európa térségében a bolsevizmus stabilizálásával, kezdet diplomáciai párbeszédet, ami csak részsikerrel járt. Ez egyértelműen magyarázatot ad a hitoktatás nehéz helyzetére is.
A 20. században már szembe kell néznünk az európai kultúra és modell térvesztésével is. A diktatúrák, a két világháború, a társadalom belső konfliktusai (kereszténység versus materialista világszemlélet) egy világnézeti krízist eredményeztek. Ennek következtében megindult a szekularizáció, sokan érezték úgy, hogy választaniuk kell a tudomány és a hit, kultúra és vallás között. Az ateizmus, mint tudomány lépett elő, s a vallástól követelte önigazolását.
Az első világháború alatt lezajlott politikai és társadalmi változások újabb kihívást jelentettek az egyház számára. A monarchiák összeomlása, a forradalmak egy új társadalmi rendet alakítottak ki. A nemzetállamok egymás után alakultak szekulárissá, egyre több országban vezették be a polgári házasságot, vették állami felügyelet alá az oktatást. A demokratikus rendszerekben egyre inkább támadták az egyház által élvezett vélt vagy valós előnyöket. „Az állam és társadalom viszonya az egyházhoz nem egyforma. A jogállamiság normái jogi biztosítékot adnak az egyház működéséhez és vallásszabadsághoz. A társadalom véleménye, ítélete az egyházról azonban nem jogi, hanem erkölcsi jellegű”.
Az egyházak (s ezen belül a teológiai gondolkodás) igyekezett alkalmazkodni az új helyzethez. Voltak kezdeményezések, amelyek konzervativizmus fele hajlottak, voltak teológusok, akik igyekeztek kompromisszumot kötni egyfajta liberalizálódásban. A római-katolikus gondolkodók, teológusok a 19-20. században többnyire hangsúlyozzák az egyház tradícióit, a pápaság jelentőségét és folytonosságát, de ugyanakkor igyekeztek választ adni híveiknek a megváltozott társadalmi rend kihívásaira ezzel felmerülő lelkiismereti és világnézeti kérdésekre. A klasszikus neotomizmus teoretikus szinten megfogalmazta válaszait az ateizmus ideológiára, de mindez csak intellektuális szinten maradt. És bár Európában a vallásos hitet már a felvilágosodás századában is érték kihívások, a 19. és 20. században megtapasztalt erőteljes egyházellenesség megváltoztatta az egyháznak a társadalomban betöltött szerepét, s ugyanakkor újabb kihívásokat, feladatokat is rótt rá. Mindazok a szálak, amelyek eddig az embereket az egyházhoz és az államhoz kapcsolták, kezdtek elszakadozni. Az erkölcsöt és a közjót is már-már gazdasági jellegű törekvés termékének tartották, mihez az egyháznak nem tulajdonítottak szerepet. A diadalmas civil társadalom mindent megtett az egyház háttérbe szorításában.
A 20. század nagy filozófusa, az Amerikai Egyesült Államokban élő Molnár Tamás még határozottabban fogalmaz. Nemcsak az egyház társadalomból való kiszorításáról értekezik, hanem magáról a géppé vált emberről és az ember környezetéről. Szerinte az embert „laboratóriumi termékké redukálják, szétrombolják a patriarchális családot, elnőiesítik az Istent, a hadsereget és a közéletet, szexualizálják az iskolát és a kultúrát.” Borzalmasabb jelenségnek minősíti a marxista-leninista ideológiánál.
Nemcsak a politikai és eszmei áramlatok befolyásolták ez egyház szerepét, hanem az iparosodás, az városiasodás, a munkásmozgalmakban megjelenő egyházellenesség, a modern tudományok, az új szórakozási lehetőségek is. Ugyanakkor nagyon sok európai országban az állam átvette az addig kizárólagosan, vagy nagyobbrészt egyházak által ellátott feladatokat: az oktatást, a szegénygondozást, a betegellátást. Az egyháznak a tanügyi és szociális keretből való kiszorítása csökkentette az emberekkel való kapcsolatát. Ezek közül a legnagyobb ütközőpontot talán az oktatás jelentette. Ennek kapcsán az állam és az egyház között sok európai országban erőteljes nézeteltérések alakultak és éleződtek ki, nem beszélve, ahol nemzeti és hitbeli vonatkozásai is voltak.
Az egyház nem maradhatott közömbös a társadalmi változások iránt. Nem nézhette közömbösen a városi munkások és a társadalom egyéb rétegeinek tömeges elfordulását a vallástól. Útkereső egyházzá vált, célravezető eszközöket ajánlott, katolikus társulatokat, keresztény szocialista mozgalmakat hozott létre – részbeni sikerrel. Amit tehetett és tehet ma is, hogy a tanítóhivatal megnyilatkozásaival megfogalmazza a társadalom problémáival kapcsolatban az állásfoglalását. Az egyházfők a 19. század végétől újraértelmezik és rögzítik Jézus tanítását arra vonatkozóan, hogy milyen irányelveket és normákat tartalmaz az Evangélium az emberi kapcsolatok és a társadalmi viszonyok kérdésében. Állíthatjuk, hogy a katolikus egyház tanításában is igyekezett megújulni és választ adni a kor társadalometikai kérdéseire. Az első pápa, aki e téren hallatta szavát, XIII. Leó pápa (1878–1903) volt. Szenzációszámba ment az 1891. május 15-én megjelent Rerum Novarum kezdetű szociális enciklikája, mely a társadalomi szolidaritás szükségességét hangsúlyozza. A Rerum novarum hivatkozik ugyan a Szentírásra is, de főleg a természetjog és Aquinói Szent Tamás tanítása alapján érvel a magántulajdon joga mellett, az osztályharc ellen, a közjót szolgáló államhatalom szerepét illetően, majd megjelöli a munkaadók és a munkavállalók feladatait, végül a keresztény munkásszervezetek hasznáról és a hit megőrzésében betöltött szerepéről szól. Külön hangsúlyt kap az emberi személy méltósága, mert – megítélése szerint – a személyiség eltűnt már az ipari forradalom tömegtermelésében. XIII. Leó pápa kétféle materializmussal ment szembe: a tulajdon kettős, egyszerre egyéni és közösségi jellegének megfogalmazásával meghirdette a munka és a tőke békéjét, és ezzel együtt igényként fogalmazta meg azt is, hogy a munkás tőkét gyűjthessen és tulajdonossá legyen. A társadalmi mobilitás igénye ez a pápa részéről, ami osztálynélküli társadalomban lehetetlen, tehát antimarxista gondolat az, amit a pápa 1891-ben ír. XIII. Leó a demokratikus társadalmat tételezte fel, ami nem osztályok nélküli, hanem finoman rétegzett, ahol nem választják el áthághatatlan határok a különböző csoportokat.
VI. Pál pápa (1958–1978) az Octogesima adveniens így összegez a nagy szociális enciklikákra emlékezve: „Ama korszak után, amikor a Rerum novarum kezdetű körlevél szenvedélyesen és kérlelhetetlenül tárta fel a munkások méltatlan társadalmi helyzetének botrányát az akkor születő profitorientált társadalomban, a történelmi fejlődés a társadalmi igazságosság további problémáit és szempontjait is elültette a köztudatban, ahogyan ezt már a Qudragessimo Anno és a Mater et Magistra kezdetű körlevelek megállapították”
A pápai körlevelek jó elirányításul szolgáltak az egyetemes egyház hívei körében. A világegyházban új vallásos jellegű politikai és társadalmi tömörülések keletkeztek (keresztényszocialista szakszervezetek, egyházhoz közel álló egyesületek, kulturális szervezetek, keresztény eszméket hirdető politikai pártok). Egyes országokban (Belgium, Hollandia) az egyház még a takarékbankok, takarékszövetkezetek, gazdaegyletek alapításában is részt vett. Itt szeretném megemlíteni, hogy Erdélyben a papság között voltak, akik a társadalmi körülményeknek megfelelően, hasonló összefogást szorgalmaztak. Márton Áron már a nagy gazdasági világválság idején szervezett formában próbálta életre kelteni a népművelést, szakmai egybefogását, szakmai és kulturális képzését a földműves embereknek.
A második világháború után a kommunista rendszerek az egyház és az állam teljes szétválasztására törekedtek, az egyháznak a társadalmi életből való teljes visszaszorítását próbálták elérni. Romániában is a kommunista párt hatalomra jutásával minden szinten (politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális) egyeduralomra tört – még pedig egyedi vonásokkal gazdagítva. Mivel a történelmi egyházak nagy szervezettséggel és szellemi erővel rendelkeztek, érthető, hogy elsődleges célpontjává váltak a kommunista hatalomnak. Ezt fizikai terrorral, fokozott adminisztratív ellenőrzéssel, titkos ügynökök beépítésével, együttműködők megnyerésével próbálták elérni. Különösen a római katolikus egyház került a kommunisták célpontjába, elsőszámú ellenségként kezelték. Az 1948. augusztus 4-én kibocsátott kultusztörvény valósággal ellehetetlenítette a katolikus egyházat, mert a 41. cikkelye megtiltotta a pápai joghatóság érvényesítését. Ezért a katolikus egyház Romániában a 40 éves rezsim alatt törvényen kívüli lett, nem nyert jóváhagyást a szervezeti és működési szabályzata. Az ex lex állapotot a püspökök börtönbe juttatása után próbálták megoldani a nemzeti egyház létrehozásával. A kultuszminisztérium kezdeményezésére és irányításával kompromisszumra hajló papokkal – más kommunista államokhoz hasonlóan – ún. békepapi mozgalmat szerveztek, majd az állam által felállított központi kormányzattal igyekeztek fékezni az egyház apostoli működését. A vallási ünnepeket tilalmazták, helyettesítésükre világi ünnepek megfelelőjét kreálták azzal a céllal, hogy a hitet, a vallásosságot, a vallásos gyakorlatokat visszaszorítsák.
A kommunista rendszer hatékonyan ellenőrizte a vezetői állások betöltését. A politikai kulturális, gazdasági vezetők többnyire elkötelezett ateista lett, akik az osztályharc szellemében az ún. régi rendszer „vallásos” embereit igyekeznek félreállítani vagy teljesen megsemmisíteni. Szabotálóknak mondják őket, a nép ellenségeinek. Ezért jogos is a haladás nevében a vallás ellen harcot indítani Lenin szellemében. Lenin szellemében Romániában is a marxizmus anti-evangélium lett. A vallást, s ezen belül a hitoktatást is, a múlt csökevényének tekintették. A rezsim idején végig szakadatlan vallásellenes propagandát folytattak a kommunista pártvezetők, de csak részbeni sikereket mondhattak magukénak. A Nagy októberi szocialista forradalom 40. évfordulójára (1957) 46 kommunista párt küldöttsége a jeles megemlékezésen túl megfogalmazta a kölcsönös egyenjogúság, a belügyekbe való be nem avatkozás és a kommunista országok szuverenitás tiszteletben tartásának elveit. Ennek értelmében habár a szovjetblokk államai nem mentesültek teljesen Moszkva befolyásától, de az egyes országokban a vallás és egyházak helyzete különféleképpen alakul, jelentős eltérésekkel: a vallási élet teljes eltiltásától (Albánia), a viszonylag elfogadott létig (Lengyelország). A legkritikusabb időszak az 1940–1950 évek között volt, amikor az elnyomás az egyházi személyek ellen is kíméletlen formában jelent meg. Itt meg kell jegyeznünk azt a tényt, hogy viszonylagos tolerancia csak azután jelent meg, miután már felszámolták az egyéni és intézményi – beleértve az egyházi – autonómiákat. A második világháború borzalmai és az ezt követő társadalmi, politikai változások is befolyásolták az egyház helyzetét Európában. A nagy tömegek szemében elveszítette morális alapjait.
A katolikus egyház életében nagyon fontos fordulópontot jelentett a II. vatikáni zsinat. Ez a megújulás enyhítette, de nem volt elegendő ahhoz, hogy a szekularizáció folyamatát leállítsa. Ez nyomon követhető statisztikai adatokban is. 1960–1990 között a magukat vallásosnak mondó személyek száma drasztikusan csökkent: Felekezetek aránya a felnőtt lakosságban európai országokban, 1960–1990 (százalék).
|Év
|R.k.
|Ev.
|Ref.
|Angl.
|E.
|Ort.
|Zs.
|I.
|H.
|Egy.
|Fel. n.
és ism.|
Egyesült
Királyság|1960
|12,0
||4,4
|66,6
|7,4
|0,9
|0,9
|0,9
|0,7
|2,1
|6,1
|
|1975
|11,7
||3,1
|55,9
|6,9
|1,1
|0,6
|2,3
|0,8
|4,0
||
Francia-
ország|1960
|90,0
||1,6
|||0,3
|1,0
|0,6
||0,2
|7,9
|
|1990
|67,0
||1,7
|||5,2
|1,6
|7,8
||||
Hollandia
|1960
|40,4
||37,6
|||||||3,6
|18,4
|
|1990
|32,0
||22,0
||6,6
|||3,7
|0,5
||35,2
|
Belgium
|1960
|96,0
|||||||||||
|1990
|65,0
|||||||||||
Írország
|1960
|94,9
|||3,7
|0,9
||0,1
|||0,2
|0,2
|
|1990
|91,6
|||0,7
|0,5
||0,0
||||0,0
|
NSZK
|1960
|44,1
|50,5
|||3,1
||0,1
|||1,3
|0,9
|
|1990
|41,6
|42,9
|||0,6
||0,1
|2,7
||2,0
|8,0
|
Ausztria
|1960
|89,0
|6,0
|0,2
||0,4
||0,2
|||0,4
|3,8
|
|1990
|78,0
|5,0
||||||||4,9
|8,6
|
Svájc
|1960
|45,4
||52,7
||0,5
||0,4
||||1,0
|
|1990
|40,0
||46,1
||2,1
||0,3
|2,2
||0,4
|7,4
|
|Év
|R.k.
|Ev.
|Ref.
|Angl.
|E.
|Ort.
|Zs.
|I.
|H.
|Egy.
|Fel. n.
és ism.|
Svédország
|1960
|1,8
|98,3
|||||||||0,5
|
|1990
||86,5
||||||||||
Dánia
|1960
||95,0
|||||||||5,0
|
|1990
|0,6
|87,4
|||1,0
||0,1
|||0,0
|10,9
|
Norvégia
|1960
|0,2
|96,2
|||2,7
|||||0,6
|0,2
|
|1990
|0,7
|95,3
|||1,0
|||0,5
||0,5
|0,1
|
Finnország
|1960
||92,4
||||1,4
|||||6,2
|
|1990
||88,0
||||||||||
Olasz-
ország|1960
|93,0
|||||||||1,0
|6,0
|
|1981
||||||||||||
Spanyol-
ország|1960
|99,9
|||||||||1,0
|0,1
|
|1990
|86,0
||||||||||13,0
|
Görög-
ország|1951
|0,4
||||0,2
|97,9
|0,1
|1,4
||0,6
|0,0
|
|1990
||||||99,4
||||||
NDK
|1983
|7,0
|46,0
||||||||||
Lengyel-
ország|1983
|95,0
|||||||||||
Csehország
|1983
|70,0
|10,0
||||||||||
Magyar-
ország|1983
|56,0
|5,0
|19,0
|||||||||
Románia
|1983
|10,0
|||||70,0
||||||
Jugoszlávia
|1983
|31,0
|||||40,0
||16,0
||||
Bulgária
|1983
|1,0
|||||70,0
||10,0
||||
A keresztelések és az egyházi esküvők arányának alakulása európai országokban, 1960-1990 (százalék)
|Vallás
|Keresztelők
|Egyházi esküvők
|
||1960
|1990
|1960
|1990
|
Egyesült Királyság
|Anglikán
|50,0
|33,3
|47,4
|45,0
|
Franciaország
|Római katolikus
|82,0
|64,0
|78,0
|50,0
|
Hollandia
|Római katolikus
|||40,0
|20,0
|
|Református
||||3,0
|
Belgium
|Római katolikus
|93,6
|82,0
|86,1
|57,0
|
NSZK
|Római katolikus
||35,0
|40,0
|28,0
|
|Evangélikus
||35,0
|38,0
|25,0
|
Ausztria
|Római katolikus
|||75,0
|55,0
|
Svájc
|Római katolikus
|||55,0
|38,0
|
|Református
|||45,0
|31,0
|
Svédország
|Evangélikus
||72,0
|94,0
|72,0
|
Dánia
|Evangélikus
|67,0
|73,4
||57,0
|
Norvégia
|Evangélikus
|||82,0
|69,0
|
Finnország
|Evangélikus
|89,0
|82,0
||80,0
|
Olaszország
|Római katolikus
||98,0
|98,0
|83,0
|
Spanyolország
|Római katolikus
||95,0
|||
Portugália
|Római katolikus
||93,0
||82,0
|
Görögország
|Görögkeleti ort.
|||100,0
|91,5
|
Az istentiszteletek látogatásának gyakorisága felekezetek szerint európai országokban, 1960–1990 (százalék)
|||1960
||||1990
|
||R.k.
|Ev.
|Ref.
|M.k.
|R.k.
|Ev.
|Ref.
|M.k.
|
Egyesült Királyság
|Heti
|40,0
|||15,0
|51,2
|||21,2
|
Franciaország
|Heti
|20,0
||||14,9
||5,0
||
|Havi
|||||25,4
||||
Hollandia
|Heti
|64,4
||20,0
||37,5
||59,1
||
|Havi
|||||||||
Belgium
|Heti
|34,0
||||22,9
||||
|Havi
|||||47,7
||||
Írország
|Havi
|||||87,0
||||
NSZK
|Heti
|||||55,3
|11,7
|||
|Havi
|||||40,9
|14,0
|||
Ausztria
|Heti
|34,5
||||||||
Svájc
|Heti
|||||33,0
|33,0
|||
Svédország
|Havi
||||||11,6
|||
Dánia
|Havi
||5,3
||||11,0
|||
Norvégia
|Havi
||||||9,4
|||
Finnország
|Heti
||10,0
|||||||
|Havi
||5,0
|||||||
Olaszország
|Heti
|||||35,0
||||
|Havi
|||||53,0
||||
Spanyolország
|Heti
|||||29,7
||||
|Havi
|||||38,7
||||
Portugália
|Heti
|15,0
||||36,9
||||
|Havi
|||||||||
Vallásosság Európában 1947–2000
Hit
|Egyesült
Kirirályság|Francia
ország|Hollandia
|NSZK
|Belgium
|Ír
ország|Spanyol-
ország|Dánia
|Olasz-
ország|
|1947
|1968
|1981
|2000
|1947
|1968
|1981
|2000
|1947
|1968
|1981
|2000
|1968
|1981
|2000
|1981
|2000
|1981
|2000
|1981
|2000
|1981
|2000
|1981
|2000
|
Istenben
|84
|77
|76
|72
|68
|73
|62
|62
|80
|79
|65
|61
|81
|72
|68
|77
|71
|95
|96
|87
|87
|58
|69
|84
|94
|
Lélekben
|||59
||||46
||||59
|||61
||52
||82
||64
||33
||63
||
Bűnben
|||69
|67
|||42
|40
|||49
|40
||59
|41
|44
|44
|85
|86
|58
|51
|29
|21
|63
|73
|
Halál utáni életben
|49
|38
|45
|58
|59
|35
|35
|45
|38
|50
|42
|50
|41
|39
|39
|37
|46
|76
|79
|55
|50
|26
|38
|47
|73
|
Menny-
országban||54
|57
|56
||39
|27
|31
||54
|39
|37
|43
|31
|31
|33
|34
|83
|85
|50
|51
|17
|18
|41
|59
|
Ördügben
||21
|30
|||17
|17
|||29
|21
||25
|18
||20
||57
||33
||12
||30
||
Pokolban
||23
|27
|35
||22
|15
|20
||28
|15
|14
|25
|14
|20
|18
|19
|54
|53
|34
|33
|8
|10
|31
|49
|
Reinkar-
nációban||18
|27
|||23
|22
|||10
|10
||25
|19
||13
||26
||25
||11
||21
||
Személyes
Istenben|||31
||||26
||||34
|||28
||39
||73
||55
||24
||26
||
Valamilyen lélekben
vagy földöntúli erőben|||39
||||26
||||29
|||40
||24
||16
||23
||24
||50
||
Nem
tudja|||19
||||22
||||17
|||17
||15
||6
||12
||22
||11
||
Nem hisz semmilyen Isten-ben vagy földöntúli erőben
|||9
||||19
||||12
|||13
||8
||2
||6
||21
||6
||
A szekularizáció jelentősebben érintette a katolikus híveket, mert számukra a hit kifejezése, a vallásosság erőteljesebben kötődött az egyházhoz, míg a protestáns vallásban az egyén és Isten kapcsolatára esik- a személyes hit a kifejezője.
Az egyház befolyását a társadalmi folyamatokra nem csak az emberek egyházhoz való kötődése mutatja (templomba járás, szentségekhez való járulás, oktatás stb.), hanem olyan társadalomtörténeti folyamatok is, mint a válás, abortusz, eutanázia legalizálása, amelyeket az egyház tanítóhivatala egyértelműen ellenez. Az abortusz az emberiség örökös problémája volt. Már Kr. u. 2. században keresztény iratok legsúlyosabb emberölésnek tekintik. Ebből sohasem tágított, még ma sem, amikor az abortusz liberalizálásáról beszélnek. Az eutanázia témájáról II. János Pál pápa az Evangélium vitae enciklikájában kimerítően tárgyal, összeegyeztethetetlennek a keresztény magatartással. Az életnek minden időszaka, a szenvedés és a halál is Krisztusban nyeri el igazi értékét. Mindezek a súlyos bűnök az erkölcsi értékek olyan mérvű felrúgásából keletkeznek, melyek alapjaiban rázzák meg a családokat. A család-kérdéssel sokat foglalkozó II. János Pál pápa külön levelet intézett a világ püspökeihez, papjaihoz és híveihez a keresztény család feladatairól a mai világban. Nem tusolja el a családban jelentkező rákfenéket: téves elméletek a házasfelek jogairól és kötelességeiről, a szülői tekintély válságáról, egészségtelen szülő-gyermek viszonyról, a keresztény értékek áthagyományozásának hiányáról, a válások növekedéséről, az abortuszról, a fogamzásellenes lelkületről, a családellenességről. A fő gondot abban látja, hogy a családban és a családon kívül is mindenki „önszeretetből nem egyszer mindenkivel szemben a maga kényelmét keresi.” Család nélkül az emberiség elveszíti a jövőjét.
Az egyház befolyása csökkent a 20. század második felében, de még mindig jelentős maradt. Fontos szerepet töltött be azonban az oktatás és az egészségügyi ellátás rendszerében.
A 20. század totalitárius rendszerei (náci, kommunista), amelyek célul tűzték ki a vallásosság és az egyház felszámolását, a vallásellenes kommunista és szocialista pártok összeomlottak. Sokkal inkább nagyobb veszteséggel számolnak, mint az általuk üldözött egyház. A század végére az igazi ellenség az érdektelenség, a közömbösség, de reményre ad okot, hogy mindez nem egy visszafordíthatatlan folyamat.
1.3. Az oktatás és nevelés helyzete Magyarországon és Erdélyben
a 19. század végén és a 20. század elején
Magyarországon az iskoláztatás és hitoktatás a felvilágosodástól kezdve egybekapcsolódott, hiszen mindkettő a hitvallásos iskolákban történt. Az egyházállamiság szelleme a 19. század közepéig egyértelműen kimutatható katolikus egyház felé, amolyan posztjozefinisztikus formában. A mindenkori uralkodó jogot formált az egyház belügyeibe való beavatkozásra, főleg az egyházi iskolák felügyeletére figyelt oda. A közben elkezdődött reformkor művelődéspolitikai elképzelései (Széchenyi István, Wesselényi Miklós, Eötvös József gondolatai) nagymértékben hozzájárultak az egyház és iskolaügy szétválásához, mely a gyakorlatban a dualizmus (1867–1918) idején vette kezdetét. A 19. században végbemenő társadalmi politikai változások az oktatás, az iskolaügy reformját hívta életre.
Az 1867-es kiegyezés után, az Andrássy-kormányban Eötvös József lett a Vallás és Közoktatási Minisztérium vezetője. Eötvös Józsefnek szilárd elhatározása volt, hogy befejezi a magyar közoktatás polgári átalakítását, az egész magyar közoktatás megreformálását tűzte ki célul és ebben elsőbbséget élvezett a népoktatás ügye.
Ahhoz, hogy érhetőbb legyen a kiegyezés utáni magyarországi állapot az Egyház és állam viszonyában, egy korábbi időszakra kell visszatekintenünk, a Habsburg birodalom egyházának helyzetére és a lakosság felekezeti összetételére.
Magyarországon a törökhódítás vallási szempontból rendkívüli heterogén összetételt eredményezett. Európa többi országaiban az abszolutizmus idején (a 30 éves vallásháborút követően) valamelyik vallásfelekezet államvallássá vált. Ez a Magyar Királyságban és főleg Erdélyben nem volt lehetséges, mert a protestánsok itt nem egyszerű vallási kisebbséget alkottak, hanem a rendi társadalom elitjét is reprezentálták jelentős létszámban. Bécsnek mindenképp számolnia kellett ezzel egyházpolitikai szempontból. Ezen kívül a görögkeleti vallásúak majdnem kizárólag szerbek és románok voltak és ez ismét nemzetiségi kérdéseket is felvetett. Ennek következtében a Habsburg uralkodóknak nemcsak az állam-egyház viszony rendezésében, hanem a felekezetek együttélésének kérdésével is kellett foglalkoznia.
A Habsburg uralkodóház uralma alatt az államegyháziság érvényesült. Az uralkodó vélt jogait alátámasztották az apostoli királyságból levezetett főkegyúri joggal, amely által felhatalmazva érezték magukat, hogy a katolikus egyházat erőteljesen az állam irányítása alá vonják. Ez több szinten is megnyilvánult, elsősorban a megüresedett püspöki székek betöltésénél. A főpapok kinevezésénél nemcsak az alkalmasságot vették figyelembe, hanem a pénzügyi okokat is. Másrészt az egyházmegyék adminisztrációjának a felosztásáról, a szerzetesrendek feloszlatásáról, illetve újraindításáról, belső életük szabályozásáról is önkényesen döntöttek.
Még a teológiai oktatás tanrendjén is „rajta tartotta a szemét” a király. (Ha a vizsgatételek között olyant találtak, ami ellent mondott a jozefinista eszméknek, akkor a király „szakértői” rendre utasították a „rebellis” tanárokat, pl. pápai primátus, Szeplőtelen Fogantatás dogmái).
A bécsi helytartótanács volt az illetékes fórum, ahová összefutottak az egyházi élet szálai. Az állami szervek az apró-cseprő egyházi ügyeket is Bécsben oldották vagy akadályozták meg.
A Habsburgok birodalmában a népesség nagyobb százalékát a római katolikusok tették ki. A 18. század császárai-királyai hangsúlyozottabban odafigyeltek a katolikus egyházra: intézményeire, klérusra, szerzetesekre. Mária Terézia (1740–1780) személyes életét mély vallásosság járta át s attól a meggyőződéstől vezetve, hogy a katolikus hit az üdvösség egyetlen útja, szembeszállt mindenféle vallási toleranciával. II. József (1780–1790) egészen más vonalat képviselt, bár őt sem nevezhetjük vallástalannak. Hatezerkétszázhat vallásügyi rendeletet adott ki, melynek nagyobb százaléka a katolikus egyházat érintette. A nem katolikus felekezetek helyzetét mindjárt uralkodásának második évében (1781) az ún. türelmi rendelettel (edictum tolerantiale) rendezte. Erdélyben a türelmi rendelet nemcsak a protestáns felekezetű vallások felé érvényesült, hanem azokat az ortodox közösségeket is „tolerálta”, ahol legalább száz család élt együtt. A türelmi rendelet és azt követő kiegészítő intézkedések a nem katolikus történelmi egyházak belső életét nem nagyon érintette. Elsősorban a katolikus egyház részben élvezte, részben szenvedte a jozefinizmus eljárásait, még a hitoktatás terén is. Az egyháztörténészek előszeretettel azt is szeretik kihangsúlyozni a józsefi egyházpolitikában, hogy egy tollvonással oszlatta fel a nem hasznos szerzetesrendeket, de arra kevésbé térnek ki, hogy a feloszlatott rendek anyagi vagyonát továbbra is egyházi célokra fordította. Nem sok uralkodó alapított annyi plébániát, és az egyházmegyés papság anyagi helyzetének javításáért kevés király tett annyit, mint II. József. A hitoktatás színhelyét ekkor az iskola mellett csak a plébánia jelentette. Állíthatjuk, hogy II. József az egyházi intézményeket súlyosan érintő rendelkezéseivel közvetve a hittan tanítását is előmozdította. Érdekes, hogy a középfokú oktatás reformját is kettős megítélésben szokták értékelni a történészek. Szigorításokat vezetett be a közép- és felsőoktatásban: meg akarta szüntetni azt a jelenséget, hogy tehetségtelen fiatalok nagyszámban látogassák a latinos műveltséget biztosító középiskolákat. Csak eminens tanulók számára engedélyezte a gimnáziumokban való tanulást, s még azt is feltételnek szabta, hogy tudniuk kell németül: „a német nyelvet tudni elmulaszthatatlanul szükséges.” A császár intézkedett, hogy az ingyenes középfokú oktatás megszűnjék, és a gimnáziumokban, líceumokban és az egyetemeken bevezette a tandíjat. Igaz, hogy a tandíjak összegéből ösztöndíjalapot hoztak létre, amelyből a szegény sorsú fiatal diákokat és egyetemistákat részesítettek. De az állami ösztöndíjat csak azok nyerhették el, akik tudtak németül. Hátsó szándék is rejtőzött II. József intézkedésében: a tehetséges fiatalokat elvonni az egyházi – papi – pályától és biztosítani az értelmiségi utánpótlást. Későbbi intézkedéseivel (1783, 1784) könnyített a szigorú iskolafegyelmen, lehetővé tette, hogy a diákok bálba és színházba járjanak, s ugyanakkor eltörölte a kötelező havi gyónást és a Mária Kongregációt. Utóbbi intézkedése a császár felvilágosult felfogásáról árulkodik, ami viszont károsan befolyásolta a hitoktatást.
II. József császár rendelkezett a cigányok helyzetéről is (1782). Büntetés terhe mellett (24 botütés) megtiltotta nekik, hogy anyanyelvűket használják, csak a helyi települések nyelvén értekezhettek. Családi nevüket magyarosítani kellett, hagyományos viseletüket nem hordhatták, tilos volt a szokásos vándorlásuk, kötelező volt vasárnaponként istentiszteleten részt venni, egyházi esküvőt kötni és gyermekeiket iskolába járattatni. Az iskolába járás egyet jelentett a kulturális és lelki műveléssel.
A jozefinista egyházpolitika, hangsúlyeltolódásokkal ugyan, de továbbra is meghatározta a birodalom egyházpolitikáját – egészen a bukásáig (1918). Rómától függetlenül intézkedtek egyházi ügyekben. Pl. 19. század elején három tanítással foglalkozó szerzetesrendet – bencések, ciszterciek, premontreiek – I. Ferenc császár visszaállította, de a Szentszék által 1814-ben újraindított jezsuiták visszatelepítését már nem engedélyezte. A jezsuiták a Habsburg birodalom területére csak 1830-ban jöhettek, először az osztrák tartományokba, s csak a század közepén a Magyar Királyságba. A látszólag ellentmondásos intézkedések mögött a királyi abszolutizmus jeleit vélhetjük felfedezni. A Rómához túl hű jezsuitákat, akik a Szentszéknek mindenben engedelmeskedő rendet nem tartották megbízhatóknak a hatalom céljainak kiszolgálásában. Bennük nem láttak elég garanciát, hogy a birodalmi érdeket fogják szolgálni, a középiskolákban tanító többi szerzetesrendekhez hasonlóan jó állampolgárokat – erkölcsös és törvénytisztelő ifjúságot – fognak nevelni. Az államhatalmi gépezet saját érdeke szempontjából szükségesnek tartotta az egyházi oktatást és nevelést, mert ott lebegett a szemük előtt a francia forradalom képe. Az ifjúságot a forradalom szellemétől a szerzetesi oktatással kívánták távol tartani, s ugyanakkor a nagy tanárhiányt is könnyebb és olcsóbb lehetett a szerzetestanárokkal megoldani. Azt viszont hozzáfűzhetjük, hogy ez a sajátos uralkodói iskolapolitika előnyt jelentett a hitre nevelésben, a közerkölcsök javításában.
A 19. században az egyház szerepének, befolyásának visszaszorulása – az általános modernizáció, a társadalom laicizálódása mellett – mindenképp a jozefinista politikának is tulajdonítható. Az ezt követő újabb eszmeáramlat, a liberalizmus, még erőteljesebben küzdött az egyházak kiváltságának és a felekezetek közti különbségek megszüntetéséért. Magyarországon és Erdélyben először az 1848–49-es forradalomkor fogalmazódott ez meg világosan. Az elfogadhatónak mondható követelések mellett nem hiányoztak a katolikus egyházat jogaiban kiforgató intézkedések sem. A forradalom és szabadságharc anyagilag és lelkileg is megviselte az egyházat, az egyházmegyékben fegyelmi fellazulás lett érezhető, s napirenden volt a püspökök és papok meghurcoltatása is. A szabadságharc leverése után új helyzet teremtődött nemcsak társadalmi, hanem vallási téren is. Egyelőre nem érvényesültek az 1848-as forradalmi törvények, s mondható, hogy a katolikus egyház helyzete jobbra fordult. 1851-ben a kultuszminisztérium jelezte Scitovszky János esztergomi érseknek, hogy tanácskozásra hajlandó fogadni a magyar püspöki képviseletet. Ezen a tárgyaláson részt vett az erdélyi segédpüspöknek kinevezett Haynald Lajos is. Az 1851. november 13–17. Közötti egyezkedésnek van egy érdekes végkicsengése, leszögezték, hogy az egyház joga a nevelés, ami semmiképpen sem közömbös a hitoktatás szempontjából. A közoktatás miniszter, gróf Thun Leo kiadta a gimnáziumokat modernizáló „Ernwurf” intézkedését, mely különben sok magyar gimnáziumot algimnáziummá degradált és jó néhányat kivett a szerzetesrendek kezéből.
Mivel mind egyházpolitikai, mind oktatáspolitikai nézetekre nagy hatással volt a liberalizmus eszmei irányzata, érdemes megvizsgálni milyen elveket vallott illetve hogyan befolyásolta Európa egyház és oktatáspolitikáját. „Igen bonyolult, sokoldalú és különféle színezetű világnézet kezdett Nyugat-Európában elterjedni. Tanait főleg politikai, állami, gazdasági és szociális téren érvényesítette, és mivel a korábbi abszolutisztikus fejedelmi önkénnyel szemben az egyéni szabadságot (individualizmust) hirdette, a liberalizmus(liber, azaz szabad) elnevezést kapta. A túlzott egyéni szabadság hirdetésével azonban a kizsákmányolás, a modern kapitalizmus alapjait vetette meg, és a radikális francia felvilágosodás alapjain állva a vallásban elmaradottságot látott. Minden isteni törvényt és kinyilatkoztatást elvetett magától, magát az embert tette végső törvényhozónak (….). Keresztény szempontból – Banga Béla megfogalmazása szerint – a liberalizmus”az a világnézeti és társadalmi elv, amely a keresztény hittől a szolidaritásérzettől elszakadt embert teszi meg minden törvény forrásának, az élet végcéljának, az erkölcsiség és kulturális haladás autonóm zsinórmértékének. A liberalizmus az a rendszer, mely sem a természetes emberi szolidaritásérzettel, sem a kereszténységgel, sem a keresztény igazságosság- és szeretettanával nem törődik, s az emberi önzést, a szabadságot teszi meg a közélet, a kulturális és gazdasági élet sarkalatos elvévé”.
A liberalizmus világnézeti téren a vallást lelkiismereti magánügynek tekinti: legfennebb olyan közügynek, amelyhez a nevelés és családügyi tevékenység tartozik hozzá, de ezen a téren is az egyház szerepét igyekszik csökkenti. A társadalmi életet egészen magához vonja és igyekszik az egyházat kiszorítani belőle. (polgári házasság, állami anyakönyvezés, iskolák, kórházak, szegény és öregotthonok birtokbavétele). Bár a vallást magánügynek tekinti, legtöbb országban beleavatkozik az egyház belügyeibe: elveszi az egyházi vagyont, beleszól az egyházi vezetők kinevezésébe, feloszlatja/korlátozza a szerzetesrendeket. Míg politikai, gazdasági törekvéseit össze lehet egyeztetni a vallás és egyház elveivel a vallási nézeteit már nem.
Az 1830-as évek elején a liberalizmus tanai katolikus körökbe is beszivárogtak: a mozgalom 1825–1830 között Belgiumban indult meg, ahol a katolikusok a liberálisokkal politikai szövetséget kötöttek. Belgiumban 1825-ben a református kormányzás, tartva az ultramontán katolicizmus befolyástól, az egyházi és szerzetesi iskolákat felszámolta. Ekkor a katolikusok szövetséget kötöttek a liberálisokkal, akik az egyezség értelmében lemondtak az egyházellenességről. 1831-ben egy olyan állam és egyház viszonyát is szabályozó alkotmányt bocsájtottak ki, amelyik újszerű modellt jelentett a más országok, köztük az 1923-as romániai alkotmány számára is.
Ebben az időben XVI. Gergely az egyház vezetője. A pápa megválasztása után kiadja a programadó enciklikáját (1832), amelyben korát kedvezőtlennek találja az evangélium befogadására. Programnyilatkozatának és egyben egyházkormányzatának legfőbb hiányossága, hogy nem vette észre az egyház belső problémáit, egy megújulás szükségességét, hanem határozottan elutasította a megújító munkát, mint szélsőséges eszmét. A liberális eszméket valló vagy azzal szimpatizáló katolikusok által vallott nézeteket bélyegezte meg ezáltal. A pápai neheztelés ellenére Európában a liberális eszmék továbbra is befolyással voltak az országok egyházpolitikájára. XVI. Gergely pápát követő IX. Boldog Pius (1846-1878) megválasztásakor személyéhez mind a liberálisok mind a konzervatív katolikusok nagy reményeket fűztek. Pápasága idején, jóllehet szívében radikálisan konzervatív volt, megpróbálta az ellentétes nézeteket békíteni, de kevés sikerrel. A forradalmi események után a liberalizmusban a vallásellenesség okozóját látta ezért 1864-ben kiadja a Quanta cura enciklikát, hozzácsatolva a 80 pontból álló Sylabbust. Ebben a pápa elítéli korának nagy tévedéseit: panteizmust, racionalizmust, indifferentizmust, vallási liberalizmust, ugyanakkor korának katolikus gondolkodóit figyelmezteti azokra a veszélyekre, amelyeket a liberális magatartás és a liberális világszemlélet okoz. Törekedett a vallásosság megerősítésére, az egyház belső egységének megerősítésére, a keresztény értékek védelmére.
A probléma az volt, hogy ahhoz, hogy a vallásellenes támadásokat visszaverje és az egyház egységét biztosítsa a modern kori eszméket és a tudományos eredményeket túl mereven utasította vissza, viszont Pius centralizmusa és ennek pozitív mellékhatásai megteremtették annak előfeltételét, a 19. és a 20. században a katolikus egyház társadalmi erővé vált.
Az első vatikáni zsinat (1869) célkitűzései abból a történelmi helyzetből fakadtak, amelyek a francia forradalmat követően alakultak ki. A forradalmi változások nyomán összeomlott a középkorban kialakult „keresztény társadalom”. A modern tévedések hatására a hívek egy részének hite megingott és az egyház vezetői a zsinat segítségével akarták a támadásokat kivédeni, a hitet megerősíteni és az egyházat egységesebbé önállóbbá tenni. A zsinatnak elsősorban dogmatörténeti, alkotmányjogi és egyházpolitikai szempontból volt jelentősége.
Magyarországon a kormányzat kényelmetlen helyzetben volt a zsinat idején. Andrássy Gyula kormánya ugyanis az amúgy is bizonytalan, a kiegyezés rendszerét stabilizálni hivatott időszakban nem kívánta a konfliktust. Azt azonban leszögezték, hogy az ország hagyományaival és érdekeivel ellentétes zsinati döntést nem fogadnak el. Az állam és egyház elválasztásának folyamata leginkább az oktatáspolitikán érződött.
Magyarországon a kiegyezés után fokozatosan megszűnt a katolikus egyház uralkodó jellege. A szabadelvű katolikusok a protestánsokkal karöltve egyre több szabadelvű törvényt szavaztak meg. A vallástalan liberális-szabadkőműves körök egyházellenessége egyre inkább éreztette a hatását.
A népoktatás 1868-ig teljes egészében hitvallásos jellegű volt. Az 1868-as iskolatörvény (XXXVIII. törvénycikk) ezt megváltoztatta. Az állam az iskolák jellegének megállapítását az egyes községekre bízta. A községek lettek ugyanis az iskolafenntartók Községi iskolák rendszerét ott építi ki ahol nem működött egyházi iskola. Az állam szerepe az ellenőrzés a felügyelet jogában teljesült, ami kiterjedt a felekezeti iskolákra is. Eötvös törvényjavaslata 1868. június 23-án került a képviselő ház elé és december 5-én szentesítette Ferencz József király. Ez volt Magyarország első népoktatási törvénye.
Ez a törvény megelőzte több európai ország hasonló törvényeit. A kötelező és ingyenes elemi népiskoláról (hatosztályos) szóló törvény az állami ellenőrzés mellett továbbra is meghagyta az egyházaknak az iskolaállítási és iskolafenntartási jogát. Pénzbüntetés terhe mellett kötelezett minden szülőt, hogy gyerekét hatéves korától tizenkét éves koráig iskolába járassa. Érdekessége a törvénynek, hogy általános tankötelezettség mellett az igazoltan szegény szülők gyerekei tandíjat nem fizetnek. A városi elemi iskolában kötelező, hogy minden osztályt külön tanító tanítson. A népiskolákban minden gyermek anyanyelvén tanulhat. Gondoskodik továbbá a lányok számára szükséges tanítóképző intézetek létesítéséről.
Az állam, helyesebben a polgári közösségek által fenntartott polgári iskolák tantárgyait a polgári létforma szükségletei alapján állítottak össze: hit és erkölcstan, anyanyelvi irálytan és irodalom, német nyelv, számvetés, mértan, hazai és egyetemes földrajz és történelem, természetrajz, vegytan, mezei gazdaság vagy ipartan, statisztika, könyvvitel, test és fegyvergyakorlat. Összehasonlításként itt hozom a hitfelekezetek által felállított tanintézetek kötelező tantárgyait: hit- és erkölcstan; olvasás és írás, számolás; nyelvtan; természettan és természetrajz; hazai földleírás és történet; mezőgazdasági és kertészeti ismeretek; polgári jogok és kötelességek rövid ismertetése; testgyakorlat, tekintettel a katonai gyakorlatra. Észrevehetjük, hogy a polgári és felekezeti iskolák tanrendje lényegileg megegyezik, még a hit- és erkölcstan beosztásában is. A hitoktatás terén a különbség ott jelentkezik, amikor a polgári iskolákban e téren az óraszámokat fogják csökkenteni.
A már említett 1868. évi törvénycikk fontos pont az egyházi iskolák történetében. Ez a törvény nem korlátozta az egyházak iskolaalapító és fenntartó jogát, de minden iskolát állami ellenőrzés alá vont. Ezt jogos lépésként ismerték el az egyházak. A törvény által előírt felszerelés beszerzése hatalmas anyagi terhet jelentett, s a szegényebb egyház-községeket az a veszély fenyegette, hogy előbb-utóbb át kell adniuk iskoláikat a községnek vagy az államnak. Így ez a törvény egyfajta államosítást jelentett az egyházi iskolákban. A fenntartó változása pedig sok esetben a tananyag beosztásánál jelentett változást, elsősorban a hittanórák csökkentését eredményezte, de ami még sokkal veszélyesebbnek számított, hogy az iskolaigazgatók és a tanárok kinevezése többé nem az egyházi igazgatótanácstól függött, hanem a polgári hatóságoktól. A polgári iskolákban már nem olyan számban és nem olyan mértékben jelent meg a hittan oktatása, mint az addigiakban. Sajnos, a hívek nem sokra becsülték az iskolát, s nem akartak áldozatot vállalni érte, s ezért az egyház vezetői úgy gondolták, hogy segítséget kérnek az államtól. Az egyház úgy gondolta, hogy a magyar állam érdekei azonosak. Ennek eredményeként néhány évtized alatt több száz felekezeti iskola alakult át polgári iskolává. Az akkori erdélyi római katolikus püspök, Fogarasy Mihály külön körlevélben figyelmezteti a papságot és a híveket az 1868-as iskolatörvénnyel előállt új helyzetről. Szomorúan észleli, hogy a tisztán katolikus közösségek sem tartják hátrányosnak a közösségi világi polgári iskolák létesítését. „Már pedig az ún. közös községi iskolaterv, mely az egyházi hatóság befolyását a község iskolájából kizárja, mely csak ott hagyja meg a kétórai hitoktatást, hol a gyermekek mindnyájan egyvallású felekezethez tartoznak, semmiképp sem eszközli, és nem biztosítja gyermekeitek valláserkölcsi nevelését és oktatását; de megakadályozza a ti egyházi elöljáróitokat, hogy legeltessék, amint kell Istennek reájuk bízott nyáját. …Tankönyveiben nem fordít figyelmet a vallásos érzés ápolására és megszilárdítására; s ámbár a világi tudományok tulajdonképp nem vallást tartalmaznak, de mégsem mindegy akárki adja elő azokat; a vallásbuzgó tanító az előadás módjában felébreszti, ápolja és továbbfejleszti a gyermekben a vallásos érzületet, az erkölcsi parancsok iránti tiszteletet és engedelmességet, minek aztán az ember s főleg a gyermek minden ismeretén és tudományán, minden magaviseletén és egész életén el kell ömölnie.” A püspök jól látja a kétfajta iskola közötti különbséget a hitoktatás szempontjából. Ezért is figyelmeztette a papságot és a híveket, hogy a hitvallásos iskolákat ne alakítsák át polgárivá, mert az anyagi hozzájárulástól ezzel nem szabadulnak. Beke Antal teológiai tanárral könyvet íratott ez ügyben. Beke Antal igyekszik megértetni a hívekkel, hogy az iskolafenntartási kötelezettség akkor is fennmarad, ha a hitvallásos iskolát polgárivá alakítják. Figyelmeztet, hogy az 1868-as törvény 141. §-a („az iskolatanító más hivatalt nem viselhet”) értelmében az erdélyi egyházközségek nehéz helyzetbe kerülnek, mert ez elsősorban az ún. kántortanítói állást veszélyezteti. A székely katolikus falvakban ősi gyakorlat volt a kántortanítói állás, akinek a jövedelmét még a kisebb közösségek is ilyenformán biztosítani tudták, mert egy személyben ellátta a kántori és tanítói feladatokat. Most pedig két személyt kellett a közösség eltartson. Fogarasy Mihály püspök 1877-ben is legfontosabbnak tartja, hogy az 1868. évi XXXVIII-ik országos törvénycikkre visszatérjen. A katolikus hitvallásos iskolák felkarolását szorgalmazta, mert „a szomorú tapasztalás bizonyítja, hogy egyesekben a szoros együvé tartozás élénk érzete meglazult s avallásos buzgóság hanyatlásnak indult, az áldozatkészség is hanyatlik.” Híveitől anyagi áldozatot kér a hitvallásos iskolákért. Elismeri ugyan, hogy az 1868.as iskolatörvény Erdélyben az oktatás színvonalát növelte, a tanítókkal, tanárokkal szembeni elvárása pozitív hatással volt, de egyben a vallási közömbösség és a liberalista eszmék melegágyává vált.
Az egyház kezelésében megmaradt iskolaintézmények fenntartása is csak állami segéllyel volt lehetséges. Ha azonban az állami segélyt elfogadták, akkor az állami rendelkezést és a befolyást is kényszerültek tudomásul venni. Ez a befolyásolás főleg a tanárok kinevezésében nyilvánult meg. A vallástanítás egyre inkább kimerült a vallástörténeti anyag oktatásában, s a kevés helyen fordult elő, hogy bibliai szellemű gondolkodásra nevelték a gyermekeket. Az egyházi iskolák már nem adtak keresztény értéket, s a szülők sem tartották fontosnak az iskola érdekében való anyagi áldozathozatalt. De ennek ellenére a polgári iskolákban nem szűnt meg a hitoktatás, visszafogott óraszámban ugyan, de megvolt.
A kialakult helyzet arra késztette az egyházi iskolák felelőseit, hogy kialakítsák a maguk szervezetei, hivatalait. A magyar katolikus tanügyben sajátos kettős tanügyi igazgatási rendszer működött: a népiskolák tekintetében az egyházmegyei vezetés, a középiskolák tekintetében a szerzetesrendek. Az 1876. évi XXVIII. törvény a felekezeti iskolákat iskolaszék megszervezésére kötelezte. Az iskolaszék tagjai: plébános, a tanító (k), valamint a választott tagok.1877-be létrehozták az egyházmegyei tanfelügyelői tisztséget. Érdekességként mondhatjuk el, hogy Fogarasy Mihály erdélyi püspök az iskolaszéket már 1872-ben létrehozta azáltal, hogy az egyházközségek tanácsát egyben iskolaszéknek is minősítette. Körlevelében külön kiemeli a vallásoktatás szabályait: „nem csak némely hittételek elméleti betanulásában vagy tudásában áll, hanem az egész lényünket áét kell, hogy hassa.”
A szerzetesi iskolák létesítéséhez szükség volt az egyházmegye püspökének beleegyezésére és jóváhagyására. A felekezeti iskolák fölött az állam felügyeleti jogot gyakorolt, a király nevében a vallás és közoktatási miniszter. Kötelesek voltak az állami tantervet és az iskolai rendtartást követni. A katolikus iskolákat különösképpen az állam alá rendelték „a jogszokás magyarázói ezt a magyar katolikus egyház felett gyakorolt, Szent István kora óta létező főkegyúri jognak tulajdonították.”
Erdélyben viszont megvalósult és működött egyfajta egyházi önállóság autonómia. Minden szinten megvalósult az egyházi iskolák függetlensége. A plébániai iskolákat az elemi iskolai alap tartotta fenn. Pénztelenség esetén a püspökök magánvagyonukból is áldoztak az oktatásra. Ennek gyökere 17. századi Erdélyi fejedelemségekig nyúlik vissza, mivel katolikus püspök nem működhetett 1713-ig, ezért a maroknyi katolikusság ügyét a főleg világi főnemesekből álló Erdélyi Római Katolikus Státus intézte.” Jelentős esemény volt az 1897-es rendkívüli státusgyűlés, ahol arról határoztak, hogy csatlakozzon-e Erdély a magyar országos autonómiába vagy maradjanak a különállóság, önrendelkezés mellett.
Mailáth Gusztáv Károly püspöknek az erdélyi egyházmegyén belüli autonómiához való ragaszkodása bölcs döntésnek bizonyult. Így lehetővé vált az önálló alapítványok kezelése, az iskolák felügyelete és hosszú távú fennmaradása. Egyházpolitikája a római katolikus egyháznak a XIII. Leó pápa szellemiségét követte, mely a kor vallásellenes mozgalmai ellen a hathatós fellépést sürgette és egyik sarokpontjának az ifjúság nevelését tekintette. A „diákok püspöke” egész életét az ifjúságnak szentelte. Megfelelő eszköznek a litániákat, a rózsafűzért, az ifjú szentekhez írt imádságokat, a bűnbánat szentségének minél gyakoribb vételét, a lelkigyakorlatokat és a Mária Kongregáció elterjesztését tartotta. Szorgalmazza az ipari tanulók otthonának felállítását, a legényegyletek, ifjúsági egyesületek megszervezését, a katolikus körök megalakítását. 1903-ban Prohászka Ottokár püspökkel és Kanter Károly prelátussal együtt megalakította a Regnum Marianumot, amely hiánypótló katolikus közösségként a 10-18 év közötti ifjúság tervszerű nevelését tűzte ki céljaként, Néri Szent Fülöp illetve Don Bosco szellemiségét követve.
Erdélyben a századforduló és az első világháború befejezése közötti időszak megyéspüspöke, gróf Mailáth Gusztáv Károly a nevelés és hitoktatás terén is éreztette hatását. Az ő előkelő nevelésének finomsága, melyben részesült, gyakran felcsillant egész életében. Új nemzedékek kinevelésével tette halhatatlanná nevét. Kiemelkedő személyiségének működése egybe esik XIII. Leó pápa egyházmegújító tevékenységével. A püspöki jelmondata „In corde Jesu salus” és ennek tükrében csatlakozott a pápa Rerum Novarum enciklikájának értékrendjéhez, vagyis ahhoz a gondolathoz, hogy az egyház tudomásul veszi és elfogadja a polgári világot és annak kialakított értékrendjét. Ezzel egy időben pedig sajátos eszközeivel kész segítséget nyújtani a társadalom erkölcsi és szociális ellentmondásainak megoldásában. Érzékeny volt híveinek szociális gondjaira, különösen a gazdasági nyomorba került székely nép szorult helyzetére. Itt az ipar hiánya, az üzérkedők spekulációi, a fejletlen gazdaság, a közbirtokok felszámolása vándorbotra juttatta az embereket. Ezt csak tetőzte az elkeseredettség és az alkoholizmus. Egyházmegyei szinten – a nevelés eszközeit megragadva – igyekezett reményt és erőt önteni az emberekbe. Szabó György nagyernyei, majd gyergyószentmiklósi papját támogatta az alkoholizmus elleni küzdelemben. Papjait bátorította híveinek gazdasági felkarolására, őket szociális kérdésekkel foglalkozó folyóiratokkal látta el.
Erdély-szerte vallásellenes, sőt katolikusellenes légkörrel találkozott, amikor elfoglalta gyulafehérvári székhelyét (1897). Kifejezetten liberális légkör uralkodott akkor Erdélyben. A fiatal püspök hamar átlátta, hogy az igehirdetés és a katekézis az egyetlen út, amivel a vallási közönyt és az ellenséges légkört oldani lehet. Tudta, hogy az igehirdetést is új alapokra kell helyezni: a hagyományos igehirdetésen kívül egyre nagyobb hangsúly kell fektetni a népmisszióra, a lelkigyakorlatokra, a közvetlenebb hangvételű beszédekre.
A két világháború között a román királyság idején az egyház teljes szabadságot élvezett. Inkább nemzetmegmentő szerepe miatt került hátrányba. Egyházmegyei szinten az egyházközösségek szabadon szerveződhettek, egyesületeket hozhattak létre, amelyek a papok lelki irányításával működtek a Római Katolikus Népszövetség és Nőszövetség egybefogásával. Ezek irányításával nagyon sok egylet, kongregáció fejtette ki áldásos munkáját: az Oltáregyletek, a Mária Kongregációk, Katolikus Leány és Legényegyletek, szociális, karitatív és érdekvédelmi egyletek.
A katolikus nevelés legerősebb bástyái közé tartoztak az iskolák. A századforduló időszakában az egyházi elöljárók még tudtak és akartak áldozni az egyházi iskolarendszer kibővítésére. Az oktatási feladatok ellátását Erdélyben a Státus által szervezett iskolákban és a szerzetesrendek által vezetett iskolákban végezték. Nálunk a leánynevelésben a mallersdorfi ferences nővérek (Petrozsény, Vulkán, Nagyszeben, Brassó, Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy), az orsolyiták (Nagyszeben) és a szatmári irgalmas nővérek (Gyergyószentmiklós, Székelyudvarhely, Sepsikőröspatak), valamint a Miasszonyunkról elnevezett szegény iskolanővérek (Désen, Kolozsváron – Marianum) jeleskedtek. A férfirendek közül a piaristák és a ferencesek végeztek tanító-nevelő munkát. A középiskolás diákok lelki fejlődését, nevelését a Mária Kongregációk segítették.
Külön ki szeretném emelni, hogy Erdélyben a nőnevelésre is odafigyeltek az egyházi vezetők, s főleg a Szociális Testvérek kongregációja. Amikor a nők (elsősorban a városon élők) az új társadalmi körülmények között – a munka miatt – a családot kényszerültek „elhagyni”, szükségesnek mutatkozott a velük való foglalkozás, mert rajtuk múlott a gyereknevelés, a hitátadás.
Ha a korabeli dokumentumok, írásokat tanulmányozzuk akkor látható, hogy a századforduló után megújhodott, fellendült Erdélyben a hitélet. A templomok megteltek hívővel, a szentségekhez járuló hívek száma gyarapodott.
Mailáth Gusztáv Károly püspök szolgálatának kezdete egybe esett a liberális eszmék, a szociális katolicizmus és az egyházellenesség megjelenésével Erdélyben.
Az erdélyi egyházmegye lakossága vallási megoszlás szerint (1901) népszámlálási adatok szerint:
Vármegye
|Római
kat.|Görög
kat.|Görög keleti
|Evang.
|Ref.
|Unit.
|Izr.
|
Alsó-Fehér
|11 226
|80 211
|87 210
|7 170
|21 296
|315
|3 903
|
Beszterce-Naszód
|4 927
|66 078
|15 290
|22 874
|3 349
|101
|6 385
|
Brassó
|10 675
|1 075
|33 901
|42 082
|5 484
|1 030
|1 291
|
Csík
|104 287
|21 100
|169
|241
|956
|103
|1 518
|
Fogaras
|2 454
|23 850
|60 220
|2 737
|2 225
|437
|873
|
Háromszék
|45 681
|2 465
|24 761
|456
|57 861
|5 102
|901
|
Hunyad
|24 993
| 55 116
|204 350
|3 269
|11 398
|362
|4 056
|
Kis-Küküllő
|5 690
|39 047
|18 925
|19 089
|19 936
|4 874
|1 621
|
Kolozs
|24 821
|113 136
|36 578
|7 864
|58 297
|3 020
|9 858
|
Maros-Torda
|26 046
|44 507
|28 989
|6 105
|78 907
|7 917
|5 000
|
Nagy-Küküllő
|5 105
|16 259
|50 350
|61 777
|7 654
|2 889
|1 092
|
Szeben
|8 747
|14 050
|95 380
|43 439
|3 147
|301
|1 107
|
Szolnok-Doboka
|9 164
|147 322
|36 247
|2 067
|30 353
|154
|11 791
|
Torda-Aranyos
|5 490
|66 293
|52 457
|246
|23 607
|10 005
|2 465
|
Vármegye
|Római
kat.|Görög
kat.|Görög keleti
|Evang.
|Ref.
|Unit.
|Izr.
|
Udvarhely
|41 803
|1 387
|4 101
|2 830
|40 237
|26 614
|1 204
|
Arad
|256
|21
|18 187
|22
|71
|-
|140
|
Szatmár
|2 053
|2 294
|4
|24
|70
|1
|164
|
Öszesen
|333 508
|694 211
|766 919
|224 291
|364 848
|64 495
|53 369
|
Romániában a kommunista berendezkedés a 2. világháború után gyorsan megtörtént. Hidegzuhanyként érte a nemzeti kisebbséget képviselő egyházakat. Az 1948. április 17-én érvénybe lépett alkotmány s az azt követő törvények és rendelkezések a „vallásszabadság árnyékában” gyors ütemben számolták fel az egyházi struktúrát. Legelsősorban a hitoktatást vették célba. Az iskolából kiszorult katekézist hivatalosan csak a templomban szabadott végezni. De lassan a helyi állami szervek „szemhunyása” mellett a lelkipásztorok megtalálták a módját a hittantermek kialakításának.
A szovjettömbön belüli országokban 1950-es években megerősödött a kommunista párt hatalma, de az 1960-as évektől politikai irányváltás észlelhető, s ez lehetővé tette az 1975-ben helsinkiben aláírt nyilatkozatot. Ebben nem kis szerepet játszott az Augostino Casaroli által képviselt Vatikán Ostpolitikája. A helsinki alapokmány a határok sértetlenségének biztosítása és a béke erősítése mellett odafigyelt az emberi jogok megtartására is, beleértve a vallásszabadságot is. Romániában a vallásszabadság ekkor visszafogottabban érvényesült. Inkább volt biztató a pártvezérváltáskor (Gheorghe-Gheorghiu Dej és Nicolae Ceaușescu) 1965-tól. 1967 novemberében Franz König bíboros Bukarestbe látogatott, decemberében Márton Áron püspök visszakapta mozgásszabadságát. A román kormány és a Vatikán között titkos tárgyalások kezdődtek. Bár az évekig elhúzódó diplomáciai tárgyalások nem hoztak különös áttörést a katolikus egyház rendezésének ügyében, a helyi egyház lelkipásztori munkájában javulás észlelhető. Az egyházmegyében plébániai szinten a lelkipásztorok (de csak ők!) „szabadon” végezhették a hitoktatást.
Az 1989/90-es nagy rendszerváltás felkészületlenül érte az egyházat. Nagy lehetőségeket és nagy veszélyeket magában hordozó új demokrácia a hitre nevelés szempontjából a legfontosabb közeget, a családot érinti. Míg a Nyugat-Európai országokban 1968-ban felkínált új ideológiát a fiatal lányok és nők magukévá tették, szabadságukért és függetlenségükért harcolva elveszítették a legértékesebb kincseiket, a nevelésnek otthont teremtő családi életet, addig a vasfüggöny megóvta országunk fiataljait ettől a mérgezéstől. Ma viszont a szexuális forradalom (1968) és liberalizmus szabatossága az egyházmegye közösségeiben is megtette a hatását, előidézte a hagyományos családi közösségek szétesését, a hitre nevelés melegágyát.
1.4. Az Erdélyi Római Katolikus Státus szerepe
a hitvallásos oktatásban
Az erdélyi katolikus iskolai oktatás és nevelés, s ezen belül a hitoktatás nagyobb részt az Erdélyi Római Katolikus Státusra hárult a felvilágosodás korszakától 1948-ig. Ez az intézmény a katolikus egyház autonómiáját jelentette anyagi ügyekben, de az általa fenntartott intézmények kezelésében is. Az egyház autonómiája már a 16. századtól működött, köszönhetően annak, hogy a szinte teljesen protestáns Erdélyben a kis katolikus közösség ügyeit, a főleg világi katolikus főnemesekből álló Erdélyi Római Katolikus Státus intézte. Valójában történelmi kényszer alakította ezt az intézményt. Eredetének magyarázata az, hogy egyfelől az erdélyi nemesség már a 15. századtól az egyház pártfogójának tartotta magát, másfelől a reformáció miatt a katolikus egyház vesztett hatalmi álláspontjából és az országgyűlés katolikus tagjai kötelességüknek tartották, hogy katolikus érdekeket védjék. Valójában a katolikus főurak közössége volt abban az időben.
Az Erdélyi Katolikus Státusnak nagy szerepe, vitathatatlan érdeme volt az erdélyi majd később a romániai felekezeti és kisebbségi oktatásban. „Az Erdélyi Római Katolikus Státusnak nevezett erdélyi római katolikus autonómia tehát gyökerében, a katolikus egyház életének és szervezetének, sajátos történelmi kényszere alatt, az egyház laikus tagjai által kialakított önszerveződése. Intézményes formába való kifejlődésére főként három tényező volt hatással: a történelmi események (reformáció), az erdélyi fejedelemségek törvényei és az erdélyi országgyűlés határozatai, valamint a jogait védő katolikus társadalom egyházkörüli tevékenysége. Az Erdélyi Római Katolikus Státus Jogszerűen 1653 óta létezett, amikor II. Rákóczi György jóváhagyta státusgyűlések határozatait, köztük az 1572-ben hozott törvényt, mely szerint a római katolikus vallás is bevett vallás lett, s egyházi, iskolai és alapítványi ügyeit önálló gyűléseken intézhette. Ettől kezdve az egyháziak a világi hívekkel közösen tanácskoztak, intézkedtek az egész egyházmegyét érintő ügyekről, különösen az erdélyi országgyűlések idején. Az országgyűlésnek előterjesztéseket tettek, sérelmek ellen tiltakoztak s közvetítve az országgyűlés és a római katolikusok között, igyekeztek az Egyház ügyét előbbre vinni. Alapítványokat, iskolákat létesítettek, ingatlanokat szereztek vissza, vikáriust választottak s fölügyeltek az egyes egyházközségek működésére. A fejedelemség megszűnésével az Erdélyi Római Katolikus Státus megszilárdult és fejlődött: 1711-ben három egyházi és néhány világi képviselőből létrehozták az állandó igazgatótanácsot. Az Erdélyi Római Katolikus Státus működése 1767-1848 a Catholica Commissio idejében sem szünetelt, csak hatásköre csökkent.
1848-ban Kovács Miklós püspök szervezőgyűlést hívott össze, amely kidolgozta az Erdélyi Római Katolikus Státus szabályzatát újra fölállított egy 24 tagú állandó bizottságot. Királyi jóváhagyást csak 1867-ben nyert a szabályzat, mely szerint a Státus, mint egyházmegyei önkormányzat az általa kezelt egyházmegyei alapokból az állami törvényekkel öszszhangban egyházakat, iskolákat és velük kapcsolódó más intézményeket tarthat fenn, és segítséget nyújthat az erdélyi püspöknek a katolikus tan- és nevelésügy kérdéseiben és a katolikus közszellem kialakításában. A Szentszék 1895-ben szokásjog alapján tudomásul vette a Státust. Működését a S. Congregatio Concilii 1904. június 1-jén hagyta jóvá.
Kisebb szabályzatmódosításokkal működött a státus az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés után is. Egészen 1932-ig, amikor az 1927-ben megkötött Konkordátum 9. szakaszának értelmében a nevétől megfosztott intézmény az Egyházmegyei Tanács néven sokkal szerényebb keretek között működhetett tovább.
1948-ban azonban a román kormány felbontotta a Konkordátumot. Ennek következménye Márton Áron püspök rendelete, amivel az Egyházmegyei Tanácsot feloszlatta. Ennek magyarázata, hogy a püspök attól tartott, hogy a román állam által kisajátított egyházmegyei alapok, intézmények, ingatlanok vezetésével megbízottak kommunista befolyás alá kerülnek. A kommunista hatalom ugyanis felismerte a világi hívekből álló, egyházhoz közel álló intézményben a lehetőséget és kísérletet is tett a Státus újjáélesztésére, amit majd a saját céljaira kívánt felhasználni: Katolikus Akcióbizottság néven.
Fennállása alatt a Státusnak köszönhetően Erdélyben megvalósult az egyházi iskolák függetlensége. A plébániai iskolákat az egyházközségek, az elemi iskolákat az elemi iskolai alap (Pénz hiányában a püspökök ezt magánvagyonukból pótolták, gr. Mailáth Gusztáv Károly minden vagyonát az iskolákra költötte). A gimnáziumok és a mellettük működő fiúnevelő intézetek teljesen önálló vezetés alatt álltak, főhatóságuk az Erdélyi Római Katolikus Státus volt. Ide tartozott a kolozsvári, brassói, csíksomlyói, gyulafehérvári, kézdivásárhelyi illetve kantai, marosvásárhelyi, udvarhelyi, az erzsébetvárosi, és szamosújvári gimnázium. Közmegegyezés alapján a Kolozsvári Gimnáziumban a piaristák a kantai gimnáziumban a minoriták tanítottak, a többiben egyházmegyei papok illetve világi tanárok. A státusi gimnáziumokba vallásra és nemzetiségre való tekintet nélkül mindenkit felvettek (pl. az 1911–12-es tanévben a 2497 nyilvános és 92 magán tanuló közül 1891 volt katolikus a többi más vallású).
Az iskolák fenntartását az erdélyi római katolikus tanulmányalap segítette. Anyagi fedezetül a kolozsmonostori, váradalmási, radnóti és alsóbajomi-uradalom szolgált. Ezt kiegészítette a kantai és brassói gimnáziumok magánvagyona.
A Státus, hogy alapjai értékállandóságát biztosítsa és a katolikus oktatáshoz és neveléshez szükséges anyagi hátteret tudja biztosítani a vagyonát birtokokba fektette és folyamatosan gyarapította
A főgimnáziumok mellett felállított fiúbentlakásokban elhelyezett tanulók ellátását az erdélyi római katolikus ösztöndíj alapból fedezték, amely az 1911. év zárszámadása szerint 3 353 385 korona volt.
Nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy csak az arra érdemes diákokat segítsék és erre egy szabályzatot is kidolgoztak.
Az ösztöndíj megítélésének és a tandíjmentesség megállapításának szabályát illetve tandíjfizetés mikéntjét a csíksomlyói Római Katolikus Főgimnázium értesítőjében olvashatjuk. A tanulók a szülők és a gyámok figyelmét felhívták arra, hogy az iskolai okmányokat, bizonyítványokat őrizzék meg, mivel a másolat különösen az érettségi okmányé nehezen cserélhető. Arra is figyelmeztették a szülőket és gyámokat, hogy a félévi „Értesítőt” úgy írják alá, hogy ne csupán az év végi bizonyítványból és így későn ébredjenek arra, hogy fiuk vagy gyámoltjuk elvesztegette a drága tanítási időt és iskolai évet. A felvételi a gimnáziumba szintén szabályozva volt. A következő tanévre az I–II. osztályos tanulók felvétele és beírása az egyházmegyei főtanhatóság rendelete alapján július hó 1–5. napján történt. Beíratáskor 2 K beíratási díjat kellett befizetni. Ezt az összeget akkor sem kapták vissza, ha a jövő tanévben tanulók nem mehettek már oda. A IV–VIII. o. tanulók felvétele szeptember 1–3. napján történt. A három első osztályba csak abban az esetben lehetett beiratkozni, ha a törvényes létszám még nem telt be. A tanuló szülei vagy megbízottja kíséretében kellett a beírásra megjelenjen a gimnázium igazgatójánál és az osztályfőnöknél. Az első osztályba csak oly tanulókat lehetett felvenni, akik a 9. évet betöltötték, de 12. nem haladták meg, vagy igazolniuk kellett, hogy a népiskola négy alsó osztályát sikerrel elvégezték. A tizenkét évesnél idősebb jelentkező felvétele felett a tanári testület határozott. A felvételin előnyt élveztek a somlyói gimnáziumba a csík megyei római katolikusok, ezt követően a Háromszék vármegyei római katolikusok, ezután a csíkmegyei más vallásúak. A rangsorolásnál az tanulók eredményei is számítottak. Az V-ik osztályba jelentkező diák köteles volt, nyilatkozatot mutatni fel arról, hogy a görög nyelvet, vagy pedig az e helyett választható tantárgyakat szeretné tanulni. A javító és pótvizsgákat mindig augusztus 31-én, a felvételi vizsgákat pedig a beíratások idején tartották meg. A reál- és polgári iskolából jövő tanulók a megfelelő osztály tárgykülönbözetéből felvételi vizsgát kellett tegyenek. A felvételi vizsga díja 20 korona volt. Azok a tanulók, akik egy tárgyból elégtelen osztályzatot kaptak, a tanári testület engedélyéve, az elégtelen osztályzat kijavítása után folytathatták a tanulmányaikat. Kivételt képezett az, ha az egy tárgyból bukott tanulónak a magaviseletből „kevésbé szabályszerű”, avagy „rossz” osztályzata volt, ő a főtanhatósághoz kellett engedélyért folyamodjon ahhoz, hogy tovább tanulhasson. Szintén a főtanhatósághoz kellett engedélyért folyamodjon az is, aki két tantárgyból kapott elégtelen osztályzatot. Aki kettőnél több tárgyból kapott elégtelen osztályzatot, javítóvizsgára nem állhatott . A javító, illetve pótvizsgát abban az intézetben kellett a tanulónak tennie, melyben az elégtelen érdemjegyet kapta, illetőleg ahol a rendes vizsgát elmulasztotta. Indokolt esetben a tanuló a főtanhatóság engedélyével más intézetében is letehette a pótvizsgát. A betegség igazolására hatósági vagy hatóságilag megerősített orvosi bizonyítványt kellett mellékelni. A beíratásnál fizetendő díjak a következők 1911-ben a következők voltak: 2 korona beíratási díj, 6 korona az országos tanári nyugdíjalap javára, 1 korona a tanévvégi Értesítő nyomtatási költségeire, 1 korona az ifjúsági könyvtárra. A tulajdonképpeni tandíj a főtanhatóság 1905. dec. 2-án kelt 5769. számú rendelkezése alapján úgy az alsó, mint a felső osztályosoknak 40 korona volt, a nem katolikusoknak 60 korona. Az esetleges károk megtérítése céljából minden tanuló 2 korona óvadékot kellett az osztályfőnöknek kifizessen. Ennek a kifizetése alól felmentést lehetett kérni a többit kötelező módon minden tanulónak ki kellett fizetni.
Az Erdélyi Római Katolikus státus gimnáziumaiban a státusgyűlés által megállapított tandíjat kellett fizetni, mely alól rendszerint senkit sem mentettek fel. A főtanhatóság elengedhette az egész vagy fél tandíj kifizetését jó erkölcsi magaviseletű és egyúttal jó igyekezetű, tehetséges tanulóknak, ha: a szülők vagyontalanságát az illető politikai hatóságtól kiállított és a római. katolikus lelkésztől is aláirt, bizonyítvánnyal igazolta; ha az előző évről szóló gimnáziumi bizonyítvány szerint erkölcsi magaviselete legalább szabályszerű volt s az egyes tantárgyakból legfeljebb csakis két elégséges osztályzattal bírt, a többi pedig jeles és jó volt. A tandíjmentességet mindig csak egy évre adták.
Az olyan tanulók kérvényét, akiknek bizonyítványa kevésbé szabályszerű magaviseletet, vagy kettőnél több elégséges érdemjegyet tartalmazott, az igazgatók nem fogadhatták el, hanem a szabályzatra való hivatkozással visszautasították s a tandíjfizetésre határidőt tűztek ki. Tandíjmentességet csakis kiváló szorgalom és előmenetel mellett, valóban szegényeknek adtak. Aki igazolta, hogy egy időben három fia jár közép vagy főiskolába, s az illető tanuló előmenetele megfelelt a szabályzat erre vonatkozó rendelkezésének, a tandíj felének fizetésétől felmentették, még ha nem is egészen szegény volt.
A tandíj felét beíratáskor, a másik felét január közepéig kellett befizetni. Akik jelzett határidőig a tandíjat nem fizették ki, és nem volt felmentésük azt, a tanulók sorából kitörölték. A tandíj beszedéséről az illető igazgatók feleltek
Az intézetek között, akik az ösztöndíj alapból részesültek a szebeni Terezianum árvaháza is szerepelt. A Státus, hogy alapjai értékállandóságát biztosítsa és a katolikus oktatáshoz és neveléshez szükséges anyagi hátteret tudja biztosítani a vagyonát birtokokba fektette és folyamatosan gyarapította. Az egyesületek az egyházi alapok nagyon sokat segítettek az oktatásban nevelésben: A csíksomlyói katolikus főgimnázium értesítőjében ezt olvashatjuk: „A nevelés-oktatás ügye iránt érdeklődő közönség áldozatkészségének országszerte sok hazafias és örökbecsű eredményeket köszön a tanügy s vele együtt a nemzeti ügy (…). A hazafias áldozatkészségnek örökre szóló emlékoszlopai azok az alapítványok, melyeket a székelység jótevői és hazafias erényekben is gazdag fiai fajunk művelődésére s ez által a nemzeti eszme őrizetére és megszilárdítására bölcs belátással a régebbi időben és a közelmúltban közkincsképen letettek.
A körülmények azt igazolták, hogy abban az időben a székelyföldi középiskolák magyar jellege a velük kapcsolatos alapítványok nélkül elenyészett volna. (Hiszen úgy is mindig gyenge lábon állott) A székely nemzet nemcsak védőbástyája volt a magyar Erdélynek, hanem éltető forrása is, mely a belőle keletkező intelligenciával Erdély magyar jellegét állandóan táplálta és erősítette. „ez a hatás a művelődési tényezőknek, az iskoláknak s nevezetesen az ezekkel kapcsolatos alapítványoknak köszönhető. (…) Csak az alapítványok támogatásával volt lehetséges, hogy szerényebb vagyonú székely szülők gyerekei is tanulhattak”.
Aki a székelyföldi gimnáziumok szerepét csak abban látja, hogy sok székely család gyermeke, kenyérkereső pályához jutott, az nem látja ezeknek az iskoláknak az igazi küldetését.
1.5. Pál István státusi referens oktatási elvei
Pál István az erdélyi római katolikus Státus referense, előadója beszédeiben híven tükröződnek azok az elvek, eszmék, amelyek meghatározták a kor oktatási és nevelési irányelveit a felekezeti s ezen belül is hangsúlyosabban, a státusi gimnáziumok oktatási-nevelési irányvonalait.
Az egyesületek az egyházi alapok nagyon sokat segítettek az oktatásban nevelésben.
Pál István c. apát-kanonok az Erdélyi Római Katolikus Státus Igazgatótanácsának előadója konferenciákon, státusi iskolák ünnepi alkalmain, gyűléseken mondott beszédeiben a kor kérdéseire, problémáira kereste a választ és megpróbált irányt mutatni a liberális gondolatokkal, eszmékkel „fertőzött” zűrzavaros időkben.
Pál István beszédeit tanulmányozva (72 beszéd) először a két alapelv tűnik ki hangsúlyosan: a katolikusság és magyarság. Minden beszédében ez a két főtéma megjelenik.
Mivel a státusi gimnáziumok sajátos helyzetük miatt autonóm kormányzású intézetek és ennek értelmében magától értetődő, hogy magyar „ebben a tekintetben intézeteink szelleme semmi kívánnivalót sem hagy fenn, mert hiszen intézeteink a szó szoros értelmében vett magyar intézetek, bennük magyar minden, tanár és tanítvány egyformán, aminthogy ez másképp nem is lehet. (…) Mi nem tanuljuk a hazafiasságot másoktól és mi nem erőlködünk magyarok, lenni, mert mi magyar hazafinak születtünk.”
Az intézmények katolikusok: „mi az oktatásban a nemzeti érzés ápolása mellett a legnagyobb súlyt a keresztény katolikus vallásos érzés ápolására helyezzük, az összes oktatásnak erre kell irányulnia, ezzel szemben semmit sem szabad tenni, Ez a mi kánonunk melyhez szabnunk kell eljárásunkat. A programba felvett tárgyak is ezeket a szempontokat veszik figyelembe.”
Az is központi gondolatként szerepel beszédeiben, írásaiban, leveleiben, hogy miért tarja fontosnak azt, hogy a státusi tanárok (de nem csak) egyletekbe, egyesületekbe szerveződjenek. Már a kezdetekkor a státusi gimnáziumok, iskolák tanárai, tanítói szükségesnek tartották,, hogy egyesületet hozzanak létre. Fontosnak tartották az együttműködést. Ennek célja az volt, hogy a hasonló gondokkal, akadályokkal küszködő tanárokat egymáshoz közelebb hozzanak: az alapszabály szerint cél volt a középiskolai oktatás, nevelés, közigazgatás ügyét figyelemmel kísérni, a vallásos eszméknek a nevelésben való következetes keresztülvitelére ajánlkozó utakat és módokat megbeszélni, hogy ifjúság igaz katolikus meggyőződést és önérzetet vigyen magával az életbe.
Pál István a székelyudvarhelyi kongresszuson mondott beszédében felhívja a tanárok figyelmét arra, hogy mindent lehet katolikus szellemben tanítani, sőt másként nem is lehet: „mert minden szavunkat tettünket a meggyőződésünk áthatja, ha tehát katolikus meggyőződés van bennünk, akkor lehet (és nem tudunk másként) katolikus szellemben oktatni, nevelni. Ugyanakkor felteszi a kérdést: Szükség van-e erre? És válaszol is rá: „Uraim! Nézzenek szét maguk körül az életben, ez adja meg a szomorú feleletet, hogy mennyire nem katolikusok ma az emberek sem szavaikban, sem tetteikben, sem magán, sem nyilvános életvitelben és különösen társadalmi életvitelben. Igenis, tehát szükséges!”
Célként tűzték ki a státus intézeteinek állapotáról, berendezéséről, életéről helyi szemle alapján közvetlen tapasztalatot szerezni, azt a tanügy javára értékesíteni és a tanárokban a kollegiális érzést ápolni. Ugyancsak cél volt a tanárok társadalmi és anyagi helyzetének javítása.
Itt megjegyzi Pál István, hogy olyannak kell lennie a tanár társadalmi életének, hogy ez által a tanári állás iránt a társadalom becsülését kiérdemelje. „A tanárnak, mint a szellemi élet munkásának, függetlenségét a hivatali viszony tiszteletben tartása mellett minden irányban meg kell őriznie, fenn kell tartania még akkor is, ha ezért neki kellemetlenséget, talán támadásokat is kell tapasztalnia. A független tanárnak csak a szellemi kiválóság imponálhat, a tisztesség, a becsület, melynek ő is a munkása”.
Kézdivásárhelyen 1903 áprilisában elmondott beszédében külön kitért arra, hogy az általános tanítási elvek mellett a nemzet lélektanára is tekintettel kell lenni. Példának hozza fel a székely ifjúságot. „Nekem tudnom kell azt, hogy itt a székely ifjúsággal van dolgom, a melynek nevelésében oktatásában székely ember lelkülete ki nem hagyható. Aki nem tudja, hogy hogyan kell a katolikus ifjúságot keresztény szellemben, a székely ifjúságot magyar szellemben nevelni az ne fogjon hozzá (…) a történet tanításánál például figyelembe kell venni, hogy olyan nép fiai között vagyunk melynek hagyományain ma is nagyban lelkesül a székely, történeti tudatban, a nemzet történetének szellemében.”
Kihangsúlyozta többször is, hogy „a székely nemzet művelésében az iskolának nagy szerepe van. Helyes neveléssel nagyon sokat lehet tenni e nép erkölcsi felemelkedésére és jólétére.”
A marosvásárhelyi státusi gimnázium szentelési ünnepségén (1905. nov. 4) elmondott beszédében a jellemfejlesztés fontosságára tér ki. Beszédében kiemeli, hogy minden életnek kell, legyen célja, ezt a célt az ember rendeltetéséhez mérten a földön ki-ki maga tűzi ki. Ehhez egész emberre van szükség, ezt pedig nevelni kell. Hogyan? Úgy, hogy figyelembe vesszük, hogy az ember nemcsak testből, hanem lélekből is áll. A jó pedagógus gondot fordít tanítványai lelki és testi nevelésére, képzésére. Ez megegyezik az egyház szellemével is: „A cunctis nos mentis et corporis defende periculis… Concede nos famulos tuos perpetua mentis et corporis sanitate guadere”. Nemesebb lévén az embernek a testénél a lelke, különös gondot kell fordítani a lélekre. Az oktatásnak és a nevelésnek együtt kell járnia azért az intézeteink (státusi gimnáziumok és katolikus iskolák): tan- és nevelő intézetek. Ugyanúgy ahogyan a hittan és az erkölcstan. Az egyik megtanítja, hogy mit a másik meg azt, hogy hogyan. A keresztény tanítás „Nem az megy be a mennyek országába, aki azt mondja Uram- Uram, hanem az, aki cselekszi Atyám akaratát.” vagy Szent Pál tanításában: Nem a törvény hallgatói igazulnak meg, hanem a cselekvői, vagy Nagy Szent Gergely pápa tanítása: „Ille etenim vere credit, qui exercet operando, quod credit. Vera etenim fides est, que in hoc, quod verbis dicit, moribus non contradicit.Hinc est enim, quod de quibusdam falsis fidelibus Paulus dicit: Qui cofitentur, se nosse Deum, factis autem negant. (Hom 29)
Elengedhetetlen, hogy az embernek tetteiben, cselekvésében az nyerjen kifejezést, ami lelkében, belsejében él. Az ilyen jellemes ember. Az ilyenről tudjuk, hogy kivel van dolgunk. Ez pedig nagyon fontos. Mennyi mindenféle bajnak, kellemetlenségnek tudnánk elejét venni, ha az emberek bizalommal, nyílt jellemmel, őszintén állnának egymással szemben. A jellemes ember meggyőződése szerint cselekszik, attól nem áll el, nem inog nádszálmódjára.
1906-ban Csíksomlyón elmondott beszédében Pál István a Mária kultusz pedagógiai jelentőségét hangsúlyozza. Beszédében kiemeli, hogy Mária első szent királyunk óta a mi anyánk a magyarok Nagyasszonya. Kiemeli ennek jelentőségét, hiszen az erdélyi magyarok valóban béke idején a családban, háború idején a veszélyben, imádságunk között a templomban mindig ott van. Végigkíséri ünnep és hétköznapjait az erdélyi magyarságnak. Az a szellem – vallja a kanonok –, amelyben a katolikus ifjúságot neveljük, az a kereszténység szelleme, ebből pedig a Mária tisztelet nem hiányozhat, és itt nem egyszerű pietizmusról van szó, hanem az emberi élet valóságáról. Mária életének minden mozzanata (szeplőtelensége, anyasága, szenvedése) végigkíséri mindennapjainkat. Nincs pedagógiai elv vagy rendszer, ami ezt felülmúlhatná, – mondja Pál István. Ugyancsak ezeket a gondolatokat emeli ki, valahányszor a Mária Kongregációról beszél.
Beszédeiben nagyon gyakran történelmi példákkal hozakodik elő, sőt több esetben kitér arra, hogy a történelem oktatásának milyen fontos szerepe van az ifjúság nevelésében. Különösen a nemzet nagyságainak életéről szóló tanítást tartja fontosnak, mert úgy véli, hogy bennük leginkább érvényesül az a szellem, amelytől a nemzet aspirációi át vannak hatva és a rájuk való hivatkozás a nemzeti büszkeség, amely csak akkor jogosult, ha nem tétlenül bámulót, hanem a nagyok nyomán járó lelkes követőt jelent.
Pál István többször írt a Gyulafehérváron megjelenő Közművelődés című egyházi lapban. Az egyik tanulmánya (1911) éppen a hitoktatásról szól. Ebben hangsúlyozza, hogy nem helyeselhető az az eljárás, amelyik a tanulókat annyira megterheli a hittannal, hogy megunják. De azt viszont helyesnek tartja, hogy a hittani ismeretek közlése egyenesen arányosak legyenek más tantárgy ismeretek továbbításával, mert csak így lesz teljes a diákok műveltsége. Szerinte fontos, ha a különböző típusú iskolákban más tanterv szerint tanulják a hittant. Azt javasolja, hogy a gimnáziumok számára tudományosabb, míg a többi iskola számára általános műveltséget nyújtó tankönyvekből kell a hittant tanítani. Írásában kitér a középiskolában tanító tanárok képzésére is. Véleménye szerint a középiskolában hittant tanító tanárnak nem elég csupán a teológiát elvégezni, mert azzal a tudománnyal csak a teológusoknak nyújthat tudást. A tudományos felkészültség mellett pedagógiai körültekintésre, didaktikai ügyességre és katekétikai jártasságra is szert kell tenniük. Továbbá azt is megállapítja, hogy a státusi gimnáziumokban a tanterv egységes és a hittan tanítását a hittanárok nagyon komolyan veszik. A hittanárok fizetése is azonos a többi tanáréval. Egyetlen gyenge pontnak a tankönyvek hiányát jelöli meg. Összegezve Pál István hitoktatásra vonatkozó megállapításait: a 20. század elején az erdélyi római katolikus iskolákban a vallásoktatást rendezett körülmények között és módszerekkel végzik.
Pál Istvánnak az ifjúsághoz címzett beszédeiből is sokat megtudhatunk.
Ifjúsághoz írott beszédeit 1912-ben jelentette meg a székelyudvarhelyi Becsek nyomda, és amint előszavában írja: azért teszi közzé beszédeit, mert Kolozsvárról elhelyezték és el kellett szakadnia a Szent Imre Egyesülettől és a fiatal főiskolásokkal való találkozás lehetőségétől: „Ez történvén velem, elhatároztam, hogy mindazt, amit a „Szent Imre Egyesület” érdekében különböző alkalommal írtam és mondottam, egy füzetbe összegyűjtöm, és emlékül Nektek adom”
A kötet első beszédében egy nagyon fontos dologra hívja fel a figyelmet. Arra, hogy mi a célja az egyletnek és miért van az, hogy ebben a korban nagyon sok egyesület és egylet alakul „ezt a kort valóban az egyletek korának mondhatni”.
Mert minden jelentékenyebb törekvésnek a megvalósítására egyesületbe jönnek össze az emberek. „Mert amit egy nem bír meg, az erők egyesítésével könnyebbé, lehetővé válik” Milyen fontos és bölcs gondolat. A kortárs pszichológia és neves képviselői ma is ezt javasolják az embereknek. A közösségi életet, a csoport támogató és megtartó erejét. A katolikus egyletbe tömörülő főiskolás ifjúságnak a következő célokról beszélt a kanonok: módot kell nyújtani arra, hogy a felsőbb tanulmányokra minden felölről Kolozsvárra érkező ifjúságnak legyen alkalma önmagával rokonérzésű társat találni, hogy a társadalom zűrzavarában ne tévedjen el, a nagyváros zajában ne vesszen el.
Néha aggódását fejezi ki: egy – akár ma is időszerű – probléma miatt. dr. Számek Györgyhöz, a kolozsvári Szent József fiú nevelőintézet igazgatójához, írt levelében a kanonok azt az észrevételét jelzi, hogy annak ellenére, hogy amíg az intézetben katolikus szellemben nevelt ifjak a középiskolai évek alatt ennek az értékrendnek megfelelően élnek cselekednek, a „nagybetűs „életbe való kikerülésük után „eltűnnek.” „Ennyi katolikus férfiúnak hatása kellet volna, hogy legyen az életre, de úgy látszik, hogy az életnek volt hatása rájuk”
„Valami mulasztás van, vagy megszakadás a nevelésben” javaslatot is tesz: ideálokra van szüksége az ifjúságnak. Szent Imrét javasolja az erdélyi ifjúság védőszentjének, pártfogójának. Igazi példakép az ifjúság számára. És arra bíztatja a fiatalokat, hogy „legyen magatartásuk mindenkor méltó Szent Imre lovagjaihoz”
„Csak meg kell gondolni (…), hogy mi Szent Imre a magyar ifjúságra, hogy minő tartalmat jelent az a fogalom amelyet mi Szent Imréhez fűzünk, a vallásos és hazafias magyar ifjú lélekre! (…) mert ha mi ezt nem vesszük észre, nem látjuk meg, nem fogjuk fel s nem vesszük magunkba, (…) akkor hagyjunk békét az egész vállalkozásnak, mert nem vagyunk arra valók, hogy Szent-Imre fiainak mondjuk magunkat.” Ilyen ifjúsággal lehet kezdeni, lehet „az életnek menni”.
Az 1907. november 13-án tartott jubiláris ünnepségen mondott beszédében ezeket a gondolatokat bontotta ki mélyebben. Mi befolyásolta Szent Imre jellemének az alakulását. „Amilyen ő volt olyannak kell lennie általában a magyar ifjúnak” És okfejtése a következő: államalapító Szent Királyunk, Szent István tudta milyennek kell lennie egy magyar ifjúnak és hogyan kell nevelni, hogy magyar ember legyen belőle: a keresztény apostoli hit megtartása, az egyház, a papság tisztelete, ősök követése, az imádság gyakorlása, a parancsok megtartása.
Ennek tükrében tanulásra, kötelességük teljesítésére bíztatja a főiskolai hallgatókat „Aki tanulmányait elhanyagolja, kötelességét elmulasztja az nem is való közénk” de: „amennyiben kötelességünk teljesítése után időnk engedi, ebből az időből juttatunk a köznek is”.
Érdekes és megszívlelendő gondolatokat ír az eljövendő értelmiségiek számára: „Önzés és ridegség az állásbeli kötelességet ugyan teljesíteni, de tovább aztán semmivel nem menni. Mi lenne ilyen felfogással a közből-, a társadalomból? Minden időben kellett tenni a közért, és akik ezért tudtak áldozatot is hozni, azok minden időben közbecsülésben állottak. Ebbe is azonban bele kell az embernek nevelődnie” Ugyanakkor megjegyzi az 1908. november 11-én tartott beszédében, hogy „mi a harcban ahhoz az irányzathoz kívánunk csatlakozni, abban a munkában akarunk teljes erővel részt venni, amely nem felforgat és rombol, hanem konzervál-restaurál. Összegyűjti a múltnak tiszteletre méltó emlékeit és azokból épít és alkot történeti alapon az egész nemzet javára nagyot.(…) Ez lesz az igazi reneszánsz”.
Nagyon sokszor utal ifjúsághoz intézett beszédeiben arra, hogy az értelmiségnek feladatai vannak a társadalmi átalakulásban „abban a nagy folyamatban, amely kétségkívül társadalmi átalakulással jár. A mozgalmat vezetni, irányítani az emberségnek az az osztálya van hívatva, amely arra készült, tanult és tud. Az úgynevezett értelmiség osztály, amely ismeri az emberiség alakulási fejlődési menetét, képes abban irányelveket felismerni, és azokat megérteni. Mert az emberiség életét elvek és azokra felépített tanok irányítják. (…) Ha nem az értelmiség vezet, hanem a tudatlan tömeg az okvetlenül rombolással fog járni.” Sajnos a történelem beigazolta Pál István szavait.
És egy ma is megszívlelendő gondolat, amely időszerűségét soha nem veszíti el (1909. november 17-én mondott megnyitóbeszéd): „Erős meggyőződésem, hogy a legértékesebb munka általában az ifjúságnak, de különösen az ifjúság azon részének nevelése, amely hivatva lesz a közéletben, mint tisztviselő a társadalmat irányítani, vezetni. (…) Ennél üdvösebb munkát a közélet szempontjából nem vezethet senki. Aki ezért áldozatot hoz, az jó célra áldoz” Azt mondja: „Ha mi egy életerős vallásos és hazafias intelligens társadalmat teremtünk, ezzel szemben hiába próbálkozik a romboló szellem, nem fog győzni. A vallásos intelligencia megvéd.”
Azon túlmenően, hogy a Pál István beszédeinek tanulmányozása betekintést nyújt a kor nevelési elveibe, pontosabban a katolikus felekezeti oktatás nevelési elveibe, elemezhetjük a Pál István tanításainak időszerűségét. Ma is fontos és időszerű kérdéseket boncolgat és ad irányelveket. A vallási és a nemzeti identitás kérdései. Hogyan tud egy nemzet fennmaradni? Az akkori liberalizmus és a mai liberális gondolkodás talán fényévnyire vannak egymástól, de megoldási eszközöket nyújt a beszédeiben. És mint tudjuk nemcsak, irányelveket, hanem hiteles példát is. Ha Szentírási példát kellene párhuzamként állítani, akkor a Talentumokról szóló példabeszédet hozhatnánk példának. Gazdálkodni azzal, amit Istentől kaptunk. Ezt sugallja hallgatóinak Pál István. És még egy nagyon fontos üzenetet fogalmaz meg: az ősi hagyományok, „gyökerek” tiszteletét és ápolását. Mert csak így tudunk fennmaradni „a magyarnak a tiszteletre méltó nemzeti hagyományától és történeti fejleményekből megállapított képétől eltérni nem szabad, minden nemzedék legyen a nemes törzsnek egy-egy szép hajtása, ez legyen a nemzetnek természetszerű fejlődése, növekedése, tökéletesülése, egészséges gyökereivel, erőteljes hajtásaival.”
1.6. Mailáth Gusztáv Károly püspök szerepe
az erdélyi katolikus oktatásban és nevelésben
Mailáth Gusztáv Károly püspöknek fontos szerepe volt a 20. század elején az erdélyi egyházmegyében lezajló változásokban. Már püspökké való kinevezése első hónapjaiban tisztán látta, majd 1898-as körlevelében nyíltan szóvá is tette, hogy Erdélyben eluralkodott a vallástalanság és a hitközöny. Ennek kiváltó oka a püspök szerint a szegénység, a munkanélküliség és az alkoholizmus. Ebből fakad a gazdasági nyomor, a tudatlanság. Nyilván a liberalizmus és a szabadkőművesség is hozzájárult az áldatlan állapotokhoz. Azt a püspök is tisztán látta, hogy a legkiszolgáltatottabb helyzetben a katolikusság zömét kitevő székelység volt. Erről a leghitelesebben és legkifejezőbb módon Márton Áron püspök ír 1940-ben a Bíró Vencel által írt „Székhelyi Gr. Mailáth G. Károly” című könyvének előszavában: „Az idősebbek tudják, hogy mi volt itt, amikor 43 évvel ezelőtt, mint püspök Erdély földjére lépett. Kiszikkadt talaj és sápadt lelkek erdeje várta. A falvak népe látogatta a templomokat, de városainkban már a vallási közömbösség és egy hetyke, hangoskodó egyházellenes szellem megejtette a lelkeket. Aki a művelt emberek sorába kívánt tartozni, ha az anyakönyvi bejegyzést vállalta is, magatartásával, politikai állásfoglalásával és közéleti szereplésével azt igyekezett bizonyítani, hogy a vallást nem életelvnek, hanem esetlegességnek, külsőségnek, az apáktól a többi családi emlékkel együtt átszármaztatott holt hagyománynak tekinti csupán. A felvilágosultság és haladás jelszavait, mint csalhatatlan igéket ismételgették, s egész társadalmunk, mint valami mámoros, lampionos menet, hejehujázva, farsangi jókedvvel és gondtalansággal hajókázott a polgári jólét sekélyes vizein. A szellem és lélek mélységei nem vonzották.” Márton Áronnak hiteles a véleménynyilvánítása Mailáth püspök munkásságáról és lelkivezetői képességéről, mert diákként a lelki gyermekei közé tartozott, személyesen tapasztalta emberi jóságát és tapintatos lelki irányítását. Közvetlenül az első világháború után többször történt közöttük levélváltás. Amikor Márton Áron hivatás válságban vergődött és készült lemondani a papi hivatásról is, 1920. május 24-én Mailáth püspöknek írt levelében bevallja, hogy „rideg közönnyel fosztottam meg lelkemet az Isten pazar ajándékától.” A püspök jósága, szeretete késztette arra, hogy a gyulafehérvári Papneveldébe visszatérjen. Nem véletlenül összegezte Márton Áron fiatal püspökként is Mailáth G. Károly lelkipásztori munkáját ekképpen: „S a fiatal püspök itt, a legkiszikkadtabb ponton kezdte a mély szántást és az evangéliumi magvetést. A tanuló ifjúságot, az értelmiségi osztály utánpótlását vette elsősorban gondozásába. Az Isten emberének mosolygó megbízásával zökkentette a fénylő ekét a bojtorjános ugarba, és sem idő, sem a nehézségek nem vették el a kedvét és nem fogyasztották el az erejét; négy évtizedes püspöksége alatt mindvégig lankadás nélkül, a kezdeti lelkesedés hevével tört első célja felé” Mailáth püspök munkásságát nézve megállapítható, hogy katolikus közszellem és katolikus nevelésügyünk megújulása az ő nevéhez fűződik. Újságokat alapított, mozgalmakat és egyesületeket támogatott, megragadott minden alkalmat, hogy a katolikus közélet és szellemiség országos hírű képviselőit bemutassa egyházmegyéjének, papjainak és az ifjúságnak. A régi iskolák megújítása mellett új, hatalmas nevelőintézetek létesítését segítette elő, az iskolákba lelkes nevelőgárdát toborozott össze, lelkipásztorokat nevelt az ifjúság számára s célt, tartalmat és lendületet vitt a papság munkájába. Talán az összes többi mellett mely önmagában nagyon értékes volt ez utóbbi tűnik, így történelmi távlatokban a legfontosabbnak. Mert visszatekintve és tudva azt, hogy milyen embert próbáló időszak következik a gondviselés a püspök által gondoskodott arról, hogy olyan lelkiértékekkel felruházott papság és tanult ifjúság legyen, akik kiállják a történelem „viharait”.
Szelíden, jóságosan, mosolygó szeretettel, ellenállhatatlan közvetlenséggel és soha ki nem hagyó következetességgel járt „fiai” után, volt az ifjúság barátja, bizalmasa, lelkipásztora – püspök atyja. Tudott ATYA lenni több száz fiatalnak. „Csak Isten tudja felmérni és megállapítani, hogy hány ember köszöni az ő atyai gondoskodásának testi és lelki egészségét, jelleme alakulását, mély és gyakorlati kereszténységét, boldog családi életét és egészséges gyermekeit; és csak Isten a megmondhatója, hogy abban a nemesebb lelkiségben és tisztultabb szellemben, amelyet a mai, férfikorban lévő és utánuk következő nemzedékek a Kárpátok övezetében képviselnek, mi a Mailáth püspök érdeme?”
Mailáth püspök elsősorban a tanuló ifjúság vallási nevelését szorgalmazta már első pásztorleveleiben. Az 1897-ben kiadott körlevelében az ifjúság nevelésének megfelelő eszközeként a litániákat, a rózsafűzért, az ifjú szentekhez írt imádságokat, a bűnbánat szentségének gyakori használatát, lelkigyakorlatokat, a Mária Kongregáció elterjesztését látta. A „diákok püspökének” is nevezett Mailáth püspök egész életét az ifjúságnak szentelte. Anyagi és erkölcsi segítséget nyújtott iskoláknak és tanulóknak egyaránt, nagyon sokszor magánvagyonát sem sajnálva.
Nemcsak a neveltek, hanem a nevelők lelkiéletével is törődött. Püspöksége idején, oktatásügyi elképzelései megvalósítása érdekében a keresztény szellemiségű tanítók tanítóegyesületbe, általános szövetségbe tömörültek a püspök biztatására. Gyakran a püspök több napos lelkigyakorlatra hívta őket (Gyulafehérvárra vagy Csíksomlyóra), akik számára leggyakrabban a jezsuitáktól kért lelki vezetőket, de nagyon sokszor személyesen ő maga vezette a tanárok részére tartott lelkigyakorlatokat.
Az egyesületek, egyletek üléseinek jegyzőkönyveit tanulmányozva gyakran találunk utalást arra, hogy hogyan hatott a püspök buzdítása, figyelme, személyes példája az érintettekre. A Szeben vármegye, Nagy és Kis-Küküllő tanítóegyesületeinek közös alakuló ülésén elhangzott beszéd részlete híven tükrözi az akkori tanítók lelkesedését, tenni akarását, ügybuzgalmát. Betekintést enged az akkori pedagógustársadalom lelkivilágába.
„És nekünk, kiknek a népnevelés általánosítása, terjesztése és emelése által- nemcsak azon feladatot kell megvalósítanunk, hogy a műveltségben előrehaladottabb és számban is nagyobb nemzeteket megközelítsük, utolérjük, de a műveltség fokozása, a népnevelés emelése által a bennük rejlő nagy cél elérését a magyar nemzeti állam megteremtését is el kell érnünk – nemcsak emberbaráti, nemcsak közművelődési, hanem hazafiúi lelkesedéssel is kell eltelve lennünk a népnevelés mélyreható és magasztos ügye iránt.”
Ebből a részletből kitűnik, hogy a tanítók, népnevelők számára a hitre nevelés a század első felében szorosan összefüggött a nemzeti neveléssel.
„És a népnevelés a magyar nemzetnek az, mi volt egykor a honfoglalás. Vérrel szerzett és karddal védett édes hazánkat nevelés által nemesi tett. Szívvel szeretni – és a haza e szeretetében a honfi társak villongását megszűntetni, az értelmet az önzés rút vetélkedése helyett – az áldozatkészség nemes versenyéig felemelni, e versenyt nem az egyéni uralom, hanem a haza nagyságának megteremtésére irányítani – ez a jövő biztosítása; és az lesz a valódi honfoglalás – midőn ajk és hitkülönbség nélkül szíveinket csak egy érzés: a haza szeretete, értelmünket csak egy gondolat a haza üdve, nagysága foglalja el. És e jövőnek el kell jönnie; e haza földjét bírva – el kell foglalni e föld minden gyermekének szívét –, rabbá tenni egy érzésnek: a haza imádásának, és el kell zárni e föld minden lakója gondolatának szabadságát – és korlátul fel kell állítani azon bűvkört, melyet egy forrón szeretett haza jövő nagyságának képe varázsol elébe.”
Ezeket a sorokat olvasva talán ma, túlzásnak tűnik a hazafias „hév” de ha az adott kor sajátos helyzetét figyelembe vesszük, akkor érthető.
A következő sor három szavára hívnám fel a figyelmet (pedagógusként) „a népnevelés nagy és magasztos hivatásának kellő átérzése, öntudatos fejlesztése és áldozatkész betöltése”. Lehetetlenség, hogy csak az adott kor tükrében vizsgáljuk ezt a beszéden. Mindig természetszerűen öszszehasonlítjuk a mai pedagógusok lelkiállapotával, gondolkodásmódjával. Magasztos hivatás – jó lenne ma is így gondolkodni a pedagógusi hivatásunkról, öntudatos fejlesztés és áldozatkészség.
„Hazánk népnevelői, a tanító és tanítónői kar – szellemi értékének gyakori félreismerése és anyagi igényeinek rendszeres mellőzése dacára – a magyar nemzetben rejlő őserő és a magyar tanítói karra jellemző hazafiúi lelkesedés erejével – nehéz helyzete dacára képes hivatásának nagyságát átérezni, képes a kezelésére bízott népnevelés ügyét öntudatosan fejleszteni és képes a reábízott nehéz feladatot – áldozatkészséggel, mert anyagi egyenértékre még nem is gondolhat – megoldani”.
A munkával terhelt, alulfizetett népnevelők, tanítók, számára az egyesülést- egyesületbe való tömörülést ajánlották. És amint tudjuk a korabeli okmányokból ezt vállalták is az akkori pedagógusok, anyagi áldozatot, időt nem kímélve. Mi vezérelte őket? Egy cél: a nemzeti nevelés ügyét előbbre vinni, bemutatni, terjeszteni; a tapasztalatok kicserélése által tanulni egymástól, az értelmet fejleszteni. A hivatás iránti odaadás, az állás erkölcsi értékének felismerése, és az igaz magyar hazafias áldozatkészsége nélkül – a népnevelők egyesületei, azok közgyűlései, azokon rendezett kiállítások nem jöhettek volna létre.
Foglalkoznak a tanítóval, hangsúlyt fektetnek azokra a pedagógusokra, akik a népiskolában, a népnevelés első állomásán, először találkoznak a fiatalokkal, gyermekekkel. „Mely mindenekelőtt legszükségesebb s egyszersmind leglényegesebb s mely további fejlődésének alapját képezi”. De éppen ezért, hangsúlyozzák „a néptanítónak mindenekelőtt oda kell törekednie, hogy szellemileg magát kellően kiképezze s a tudományos művelődésnek oly fokára emelkedjék, hogy képes legyen a körülötte sorakozó kis nyájnak kellő mértékben s kellő módon osztani a megfelelő művelődést, hirdetni az óhajtva várt igéket.” Elvárás az önképzés.
És ami talán örökérvényű egy pedagógus számára, és megfontolandó minden kor tanítói, kormányai, vezetői számára: „Építhetnek palotaszerű iskolákat, gondoskodhatnak azoknak célszerű berendezéséről, állíthatnak fel jobbnál jobb tanítóképezdéket, javíthatják a fizetéseket, biztosíthatják a nyugdíjakat stb., egyet azonban nem tehetnek, mert nem áll hatalmukban s ez nem egyéb, mint saját szellemi tehetségeink fejlesztése, ismereteink bővítése, mely egyedül és kizárólag a mi szorgalmunktól, a mi közreműködésünktől függ. Erre azonban, a mint a tapasztalás tanúsítja az egyesek ereje nem elégséges, itt a pályatársak kölcsönös támogatására, szóval egyleti életre, egyleti közös munkálkodásra van szükség!”
Az idézett sorok híven tükrözik a kor tanítóinak az oktatáshoz való hozzáállását. Nem véletlen tehát, hogy Mailáth püspök olyan nagyon szorgalmazta a tanítói egyletek működését és messzemenően támogatta azokat. Az a lelkiség, ami az idézett sorokból kitűnik magyarázatot ad arra, hogy a kezdeti közömbösség miért tud történelmi távlatokban rövid időn belül megváltozni. A püspök nagyon jól ráérzett arra, hogy a tanuló ifjúság lelkébe kell „becsöpögtetni” a hitet és ehhez természetesen elkötelezett keresztény pedagógusokra volt szükség. Tudta azt, hogy önmagában a pap a szószékről, a pap a katedráról nem tud eredményt elérni. Az iskolai nevelés akkor lesz hatékony, ha keresztény szellemiségű tanárok állnak a katedra mellé.
Minden alkalmat megragadott, hogy a hitoktatókat továbbképzésre buzdítsa. Kiemelten fontosnak tartotta azoknak a diákoknak a nevelését, akik nem hitvallásos iskolába jártak. „Különös gondjaiba ajánlom papjaimnak a nem katolikus, hanem állami, magán vagy felekezeti iskolába járó katolikus gyermekeket. Itt kétszeresen fontos, hogy ami keveset a tanterv a katolikus oktatásra, nevelésre megenged, azt százszázalékosan kihasználjuk. Ha pedig valahol azt tapasztalnák, hogy az iskolai elöljárók a törvény ellenére, bár csak a legkisebb mértékben is, akár a vallásoktatást, akár a vasárnapi istentisztelet látogatását, akár vallásos gyakorlatainkat: gyónás, áldozás, körmenetek stb. akadályoznák, udvarias, jóakaratú és eredménytelen figyelmeztetés után jelentsék nekem, hogy felsőbb helyen magam védjem meg a katolikus nevelésnek azt a minimumát, amit ma a törvény elismer. Külön a felelős plébánosok lelkére kötöm – főképp városhelyen vagy nagyipari gócpontokban az iparos és kereskedő tanoncok hitoktatását.”
Ugyanakkor egyházpolitikájának részét képezte a papnevelés megreformálása is. Új tanítási módszereket vezetett be a teológián is.
Ennek része volt az a kezdeményezés is amelyet Prohászka Ottokár püspökkel és Kanter Károly prelátussal valósítottak meg: a világi papok egyesületét A Regnum Marianumot, amely az ifjúság tervszerű nevelését tűzte ki célul.
Ha Mailáth püspök írásait, beszédeit tanulmányozzuk, akkor arra is ráfigyelhetünk, hogy mennyire fontosnak tartotta a cselekvő tanítást, az ifjúság bekapcsolódását a különféle iskolán kívüli tevékenységekbe. „A szó hamar elillanó szavakat, hagy a gyermek lelkébe… Éppen ezért cselekedtessük, dolgoztassuk úgy, hogy a cselekvést, a munkát vagy a megértés, vagy a megértett anyag begyakorlásának szolgálatába állítsuk.”
„Az erkölcsi érzés és jellemképzés is fejlődik, ha az erkölcsöt nem szóból tanulja a gyermek, hanem erkölcsi vonatkozású cselekvésben.” Egy alkalommal, amikor a tanítóknak beszél, Pázmány Pétert idézi: „Miképpen, aki szépírásra akarja tanítani a gyermeket, nem elég azt mondani neki, hogy szépen írjon, hanem szépírást ad elejébe, hogy annak példáját kövesse: úgy a tanítónak jó intése keveset használ, ha maga erkölcsi tükröt nem mutat. A tanításnak szárnya a jó példa”.
Mailáth püspök papjainak mindig arra hívta fel a figyelmét, hogy az egyház ellenségének fő gondja a fiatalság megnyerése, s ezért mindent megtesz, hogy a fiatalságot a vallásból „kivetkőztesse”, hitetlenekké, kételkedőkké tegye. Figyelmezteti őket, hogy akié az ifjúság azé a jövő. Kérte a vallástanárokat, hogy a vallás tanait világosan adják elő, de ne mint tudósok, hanem mint lelkiatyák legyenek a fiatalokkal. Imádkozzanak együtt az ifjakkal, szoktassák rá, hogy járuljanak szentségekhez. Karolják fel a Mária Kongregációt. Keltsenek maguk iránt bizalmat, hogy iskolán kívül is szívesen legyenek velük.
A püspök kiemelt figyelmet szentelt a fogyatékkal élők oktatásának, ami az egyházmegyében teljesen újszerű a század elején: Javasolja a vakokat segítő egyesület létrehozását, és körrendeletet bocsát ki a vakok és siketnémák oktatása ügyében is.
Ő maga is szívesen ment a diákok közé, személyes jelenlétével, beszédével buzdította a tanulókat. Rendszeresen gyóntatta és áldoztatta őket. Nem véletlenül, hogy az ifjúság bámulattal tekintett rá. Szelíd szigorral kísérte az oktatási intézmények működését. Gyakran előfordult, hogy bejelentés nélkül érkezett látogatásra. Szerette látni a hétköznapokat és részt venni a mindennapi tevékenységeken.
Különös figyelmet fordított a fiúk lelki nevelésére és annak megszervezésére. Azt hangoztatta mindig, hogy őrájuk jobban kell „vigyázni” mert hajlamosabbak a könnyelműségre. A nagyobb létszámú középiskolákba két lelkivezetőt is kinevezett. Egyet a nagy diákoknak.(ezt maga a püspök nevezte ki) és egyet a kisebb diákoknak, ezt az iskola javaslatára nevezte ki. A lelkigyakorlatokon, ha csak tehette személyesen is jelen volt, de gyakran hívta hitszónoknak Lollok Józsefet a pécsi Pazmaneum nyugalmazott rektorát, aki nyugdíjba vonulása után lazarista szerzetes lett és gyakran jött Erdélybe a diákoknak lelkigyakorlatot tartani.
Mailáth püspök nemcsak a diákokról, hanem a főiskolás fiatalokról is gondoskodott. Kolozsváron 1903-ban az ő támogatásával megalakult a főiskolások Szent Imre Egyesülete. Az egyesület számára a püspök székhelyet bérelt és saját költségén készíttetett egy szent Imrét ábrázoló festményt az egyesület székhelyére.
Az iparos tanulók számára a legényegyletet a munkásoknak a munkásegyletek létrehozását sürgette. A tanult katolikus hívek számára meg a közös foglalkozásúak számára katolikus körök létrehozását szorgalmazta: bírák, katonatisztek, hadapródok, stb. Dr. Bíró Vencel így ír róla: „Új nemzedék nevelése teszi halhatatlanná Mailáth Gusztáv Károly püspök-érsek nevét (1897–1938). Az egyház iránt való tiszteletben, a vallás iránt való szeretetben, a tekintélyek megbecsülésében, a belső hitélet élésében nőtt fel az új nemzedék. Mindezek az erények Mailáth-tól sugároztak át lelkükbe. Ő volt a legnagyobb nevelő püspök, egész életét az ifjúságnak szentelte. Kiszámíthatatlan összeget áldozott az ifjúság nevelésére, egyeseknek adott tanulmányi segély formájában és iskolák, plébániák, ifjúsági alapok támogatására.”
Dr. Erőss Alfréd néhány pontban a „Mailáth püspök nevelési elvei” című írásában összefoglalta azokat a módszereket, elveket, amelyet a nagy „nevelő” püspök alkalmazott.
Az első elv: lehetőleg nagyra becsülni és értékelni a nevelésül reánk bízott ifjúságot. Vannak tanítók, akik egy-két lelkes próbálkozás után megunják a gyermekkel való foglalkozást. Ezután meg a gyermeket értéktelen hadnak tekintik, lélek és megértés nélkül folytatják nevelői, vagy tanítói munkájukat, de amit tesznek már csak gépies rutin. A gyermek megérzi, hogy szereti-e nevelője, ezért a nevelő minden erőlködése az általa lebecsült gyermekkel olyan lesz, mint a rádióadó zenéje, amelyet nem fognak sehol. Másik oldalról meg a nevelő sem fog szívvel lélekkel dolgozni, ha nem értékeli és becsüli a gyermeket. Hiszen lelkes értékes munkát csak azért tudunk végezni amit, becsülünk. Az igazi nevelő hivatása abban különbözik minden más hivatástól, hogy az ő szemében a legnagyobb érték a gyermek. A keresztény nevelő a gyermekben is Krisztust látja, őt szolgálja. Mailáth püspök így nevelt ezért tudott olyan áldozatkész, figyelmes, szolgálatkész lenni mindig, amikor a fiatalságról volt szó. Ugyanakkor annak is tudatában volt, hogy a diák, sokkal lelkesebben tudatosabban, sikeresebben fog küzdeni, ha természetfeletti értékének tudatában van.
A második nevelési elve a püspöknek a kegyelmi nevelés volt: a „krisztusi vonások kiszövése a gyerek lelkén”. De ez nem lehetséges pusztán emberi erővel. Isteni erők szükségesek hozzá. A keresztény nevelésnek feladata a bűn letörése, a lélek nemesítése, vagyis a természetfeletti erővel való közreműködés. Krisztust őrizni és éltetni a gyermekben. Sok ezerre megy azoknak a diákoknak a száma akik Mailáth püspöknél végezték el szentgyónásukat, nyerték vissza kegyelmi állapotukat. A gyakori szentáldozásra is buzdítja a híveit még mielőtt X. Piusz pápa 1905. december 20-án kelt levelében ezt megtette volna ő 1898. január 10-én kelt körlevelében híveinek a gyakori szentáldozást szorgalmazza. Egyik lelki fiának így ír: „Csak az a nap ér valamit, melyet Isten kegyelmében töltöttünk, s nem tudjuk, hogy melyik az utolsó.” Gyakran figyelmezteti a papjait és a tanítókat, hogy „Sohase kötelezd az ifjút a szentségek látogatására, hanem csak bátorítsad, adj neki alkalmat, hogy minél gyakrabban részesüljön áldásában”.
A harmadik elve a cselekvő iskola volt . A püspök korának akkori elveivel szemben képviselte ezt módszert. Azt mondta, hogy a gyermek olyan, mint a gyümölcsfa. Napsugárra, szabadságra van szüksége. A püspök gyakorlata a Don Bosco módszeréhez hasonlít: „Nincs tévesebb, igazságtalanabb, károsabb és kegyetlenebb, mint elvenni az ifjútól a számára oly szükséges cselekvési szabadságot. Imádság? Szükséges. Gyakori szentáldozás? Végtelenül fontos. Elvonni őt a rossz társak és a környezet hatása alól? Dicséretes dolog. Szorgalmas, rendszeres tanulásra szoktatni? Ez is hasznos. És ezzel már mindent megtettünk, ami a neveléshez szükséges? Semmiképp! Nem! Nem! Don Bosco azt mondja: adjatok a gyermeknek minél nagyobb szabadságot, hogy ugrálhasson, szaladhasson, hancúrozzon tetszése szerint. Gondoljátok meg tehát, milyen helytelen, igazságtalan a ti nézetetek, akik azt kívánjátok, hogy a gyermek mindig egy helyben üljön, meg se moccanjon, csendes legyen és tanuljon. Milyen alapon követeltek ilyen lehetetlen szigort, igazságtalan önfegyelmezést a gyermektől? Talán az értelem nevében? Hisz épp az értelem tanít meg arra, amit a közmondás így fejez ki: a túlfeszített íj vagy elrenyhül vagy eltörik. Talán a hit nevében? Lehetetlen. Az isteni Bölcsesség éppen azt követeli, hogy „szolgáljunk az Úrnak örömmel”.
Ezeket a fontos nevelési elveket főleg az intézeti nevelőknek ajánlotta, mert az intézeti szabályok biztosítanak a növendékeknek fegyelmet, de kikerülve az intézetből szükségük van önfegyelemre. Arra is figyelmezteti e nevelőket, hogy a visszaéléstől való félelem nem akadályozhatja meg őket abban, hogy tanítványaiknak szabadságot biztosítsanak. „Isten sem veszi el tőlünk szabad akaratunkat, bár sokszor visszaélünk vele” Ebben (is) nagy volt Mailáth püspök: Szabadságot és munkateret állandó együttlétével úgy biztosított a gyermekeknek, hogy ott a bűnnek helye ne legyen. Erdély Néri Szent Fülöpje volt, aki Don Boscoval együtt vallotta, hogy „csináljatok, amit akartok, csak ne vétkezzetek”
A negyedik elve a bizalom és a tekintély volt. Nincs kényelmesebb, mint fenyítékkel és szigorral, felettesi önkénnyel és fölényes „distanciával” tekintélytiszteletet erőszakolni ki a gyermekből. De a neveléshez az ilyen tekintélynek semmi köze – vallotta a püspök. Az igazi tekintélytisztelet mindig bizalommal és szeretettel párosul. Az igazi nevelő éppen abban mutatja ki képességeit, hogy meg tudja teremteni a helyes középutat a kettő között. A bizalomnak ugyanis nem szabad bizalmaskodássá fajulnia. Itt a püspök megemlíti a szülők felelősségét is. „Vannak iskoláink, kedves híveim és voltak bőven, de szívünk fájdalmára, mégis azt kell tapasztalnunk, hogy az iskolák számával nem növekedik a keresztény jámborság és erkölcsösség, sőt ellenkezőleg… Ennek egyik oka abban rejlik, hogy az ifjúság elméjét pusztán ismeretekkel töltik meg, a szív pedig műveletlen marad… de a növekvő hitközönynek és vallástalanságnak fő okát mégis abban látom, hogy a keresztény házi nevelés (otthoni nevelés) szűnőfélben van.”
A szabadkőművesek gyakran azzal támadták, hogy leveleit anyja diktálja. 1901 márciusában a püspök részt vett Kolozsváron a Szent Antal gyűlésen. Szokott közvetlen modorában elmondta, hogy mit írt róla a közismerten liberális lap. És mikor megemlítette a fenti vádat megjegyezte. Igenis befolyása alatt áll édesanyjának, akinek Isten után életét köszönheti. Az olyan befolyásnak, melyet nemes gondolkodású édesanyja gyakorol gyermekére, mindig készséggel engedelmeskedik és megfogalmazza a nevelés legnagyobb veszélyét: „Nézzétek csak, minő most a gyermeknevelés odahaza. A szülők már nem az Úr félelmére nevelik a gyermekeiket, hanem vétkes könnyelműséggel és végzetes gyengeséggel elnéznek nekik mindent.”
Mailáth püspök tehát nagyon jól tudta, hogy a tekintély és az engedelmesség a keresztény nevelés szükséges alapja. Ugyanakkor azt is tudta, hogy ez az alap csak akkor szilárd, ha bizalomra és megértésre épül. A bizalom és a szabadság, amelyet a fiataloknak adunk – mondta – alakítja ki a tulajdonképpeni egyéniségét. Különösen a serdülőknél fontos ez, hiszen ebben a korban keres megértést valahol vagy valakinél. És ez egy nagyon nehéz feladat a nevelőnek. A püspöknek sikerült. Csodálatosképpen nyíltak meg előtte a legzárkózottabb fiatalok is, akiknek bizalmát már első találkozáskor sikerült megnyernie. Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a magyar ember, különösen a székely nagyon zárkózott, nehezen megnyíló természet akkor elmondhatjuk, hogy a püspök művésze volt ennek. A székely diákok szívét magához tudta vonzani. Előbb megnyerte a szívüket utána vezette őket. Ebben rejlett nagysága.
Az ötödik elv a Directio Spiritualis volt: A lelki vezetés. Az előbbieket mintegy bezárja, betetőzi hiszen anélkül lehetetlenség lenne megvalósítani az előbbi elveket. A cselekvési szabadságot ugyanis csak akkor tudjuk helyes mederben tartani ha irányítjuk. „Csak úgy lesz elég erős a lélek az emberi tekintet, világnézeti szólamok, divatos teóriák csábító „szirénjeinek” ellenállni, ha megtanulta a lelki vezetés üdvös hatása alatt mindent az igazság mérlegén megemelni és sub specie aeternitas megítélni” ( M.G.K) Krisztus is legtöbb idejét tanítványai lelkivezetésére fordította, s mint ilyen a „benignitas et humanitas” kisugárzása volt az övéi előtt. A püspök vallotta, hogy a lelkivezetés legfőbb talán egyetlen módszere a jóság s az igazsághoz a legtökéletesebb vezető a szeretet. Ezekhez járulnak a természetfeletti eszközök. Enélkül minden nevelői munka hiányos. Ezért küzdött Mailáth püspök a keresztény, hitvallásos iskolákért. Tudjuk, hogy már 1901-tól támadták a püspököt, hogy miért nem engedi az iskolákat államosítani (pl. Győrfi, mint igazgatótanácsos) de Mailáth püspök a kiváló lelkivezető mindennek a lelkét kereste, a lelkét akarta megmenteni. Egy erdélyi tanár így ír róla naplójában: „A iuventus már nem ventus, hanem kedves engedelmes nyája, mely megérti és követi a pásztor szavát.” (1921)
A leghitelesebb megállapítást nevelői tevékenységéről Márton püspök fogalmazza meg: „Életének és működésének legjellemzőbb vonása a hangsúlyozott mély lelkiség volt. Az emberi élet sok kicsinyes kérdése mely minket leköt nem érdekelte. Meg-megállt előtte, jóakaratát, segítségét nem tagadta meg, de szívének érdeklődésével, szeretetével mindenütt csak a lelket kereste. Ezért van az, hogy alkotásainak legmaradandóbbjai nem a föld mulandó értékeiben, nem a kőben és ércben vannak, hanem a halhatatlan lélekben élnek. (…) Mindennél nagyobb és csodálatosabb volt a jóságos emberszeretete. Nem kereste ki a szeretetére érdemeseket. Szeretete nem ismerte a faj és születés kicsinyes korlátait. (…) Mégis legnagyobb melegséggel, önmagának teljes odaadásával, utolsó testi erejének is feláldozásával a fejlődő ember, az ifjúság felé fordult. Ki tudná megmondani hány ifjú lélek köszöni egyházmegyénkben és határainkon túl az ő jóságos, melegen atyai, megbocsátó és felemelő szeretetének földi és örök boldogságát. Erős lélekkel remélte, hogy jobb, tisztább, nemesebb nemzedéket fog nevelni Istennek és Egyházának”.
A püspöknek azt az igyekezetét, hogy az oktatás nevelés a szeretetre, lelkivezetésre az igazságosságra alapuljon akkor értjük meg teljesen, ha összehasonlítjuk az adott korban alkalmazott, vagy alkalmazható nevelési eszménnyel. Ha ennek egy kis szeletét hasonlítjuk össze: az 1908-as évben megjelent XXXVI. Törvénycikket és az ezt követő a Magyar Királyi vallás és Közoktatásügyi miniszternek a 149500/1909 rendeletét Mailáth G. Károly püspök nevelésielveivel. A rendelet előírja, hogy az a tanuló, aki a 12. életévét betöltötte vétség esetén iskolai fenyítést kapjon. Az iskolai fenyítés alkalmazása a tanítót illeti. A tanító a vétkesség figyelembe vételével és mérlegelése után szóbeli megdorgálást négyszemközt, szóbeli megdorgálást a tantestület előtt, iskolai elzárást éheztetés nélkül, iskolai elzárást éheztetéssel alkalmazhat. Amint látjuk a „nevelés” egyik eszköze a fenyítés, büntetés volt. A felekezeti iskolákban a testi fenyítést kerülték, jóindulatú tanácsadással igyekeztek a helyes viselkedésre, magatartásra szoktatni.
A hitoktatás ügyét nem kerülte meg az 1913-as egyházmegyei zsinat sem. Mailáth Gusztáv Károly püspök hosszas előkészítési munkák után 1913. július 7-re összehívta az egyházmegyei zsinatot Gyulafehérvárra. A zsinati határozatok harmadik részében emelték ki, hogy iskolai vallásoktatáson hetenként kétszer kell a lelkipásztornak megjelennie. Különös figyelmet kell fordítani az iparos és kereskedő fiatalok vallásos nevelésére, valamint a munkásoknak tartandó prédikációra.
A zsinati dokumentumok azt tükrözik, hogy az erdélyi katolicizmus szempontjából fontosnak tartották a gyermekek, fiatalok hitre és erkölcsre való nevelését. Az ifjúság nevelése mellett a szülők a családok pasztorációját is célként tűzték ki.
Az ateizmust tartotta egyik nagy ellenségnek és harcolt a liberalizmus ellen. Papjai figyelmébe ajánlja, sőt kötelezi őket, hogy XIII. Leó pápa körlevelét a templomban, részletekben a híveknek olvassák fel. Ebben a világban eluralkodott szabadelvűség ellen emeli fel a hangját a Szentatya és méltán tartotta fontosnak a püspök a hívekkel ismertetni, mert sok időszerű problémára hívja fel a figyelmet. Ilyen a család intézményének válsága, amelyet a püspök szintén nagyon sokszor hangsúlyoz, a méltánytalan gazdasági kizsákmányolás, a közoktatásügy felelőssége. Mindhárom területre többször is felhívja papjai figyelmét.
Habár csak közvetve ugyan, de az is azt a célt szolgálta részben ami a papnevelésre vonatkozott. A pápai és püspöki akaratot tükröző zsinati határozatok eredményeképpen színvonalasabb lett a hitoktatás, tartalmasabb a prédikálás, gondosabb a gyóntatás, gyakoribb az áldozás összességében alaposabb és mélyebb a hitélet.
1.7. Az első világháború és következményeinek kihatása a hitoktatásra
Az első világháború idején új kihívásokkal kellett szembe néznie az egyháznak, a békeidőben megszokott feladatoktól teljesen eltérő kötelezettségeket rótt az egyházra és a papjaira az új helyzet. A lelkipásztorokra hárult a háborúba vonuló katonák lelki előkészítése, a táborokban lévő katonák lelki gondozása és a hadiárvák segítése. A lelkipásztori feladatokat szaporították a fronton szolgálókért mondott imádságok.
Mailáth püspök nem reagált azonnal, csak 1915-tól kezdte szorgalmazni a békeima akciókat, hadiárvák, özvegyek támogatását.
A helyzetet súlyosbította az 1916-os román betörés. Erdély hadszíntérré vált.Hogy ez hogyan érinthette az iskolákat, tanárokat, tanulókat? Megrendítő sorokat olvashatunk a Csíksomlyói Státusi Főgimnázium értesítőjében, melyből kitűnik a helyzet tragikus abszurduma és fájdalma.
„Longa est inlurla, longa e ambages; sed summa sequar fastlgia rerum”, (Aen. I. 340.)
A tanév megnyitásának gondolata foglalkoztatott, mikor ránk csapott a szerencsétlenség. A világtörténelmi szereplés ábrándjától mámorosult oláh 1916. évi augusztus hó 27-én este hadat üzent, az ellenségeskedést nyomban meg is kezdte s még azon éjjel Erdély minden szorosán betört. Akik megtudták, a hajnali órákban ajtónkon dörgetve és ablakunkon zörgetve adták tudtunkra a szörnyű hírt. Reggel a hatóság is kihirdette s a polgári lakosságot menekülésre szólította fel. A távíróra és távbeszélőre katonai parancsnokság tett kezet és igy a világtól elvágva főtanhatóságomnak még azt sem jelenthettem, hogy állomáshelyünkről távoznunk kell. Szeptember hói előlegezett fizetésünk és kéthavi állami személyi pótlékunk volt az útravalónk. Katonai és polgári hatóságok segítsége, védelme és irányítása nélkül, mindenünket elhagyva, többen gyalogszerrel indultunk neki 28-án alkonyatkor a Hargitának és a bujdosásnak. Akik vaspályán, vagy szekéren indultak, azok is nagyobb részt csak annyit menthettek meg vagyonukból, a mennyit úti táskáikban magukkal vihettek.
A tanárok. Elszéledtünk. (…) Az egymásról való tudakozódás kínos munkájában segítségünkre voltak a fővárosi napilapok. Ennél is nagyobb jótétemény volt, hogy püspök urunk Ónagyméltósága a fővárosban, a Regnum Marianumban az erdélyi egyházmegyei főhatóság képviseletéről gondoskodott. Itt a menekültek ügyes-bajos dolgaikban útbaigazítást nyertek s az Est gyűjtéséből és névtelen jótevők adományaiból anyagi segélyben is részesültek.
A tanulók. Diákjaink is – kevés kivétellel – szüleikkel együtt világgá mentek. Néhányan Erdélyben kaptak menedéket, de legnagyobb része a Királyhágón túl szóródott szét. Nagyvárad, Kassa, Pozsony, Zágráb és Temesvár jelölik a határt. – Akiket sorsuk félreeső helyekre dobott, azok nem járhattak iskolába. Szerencsések voltak, akik gimnáziumhoz férkőzhettek s a tanévet részben vagy egészben megmenthették. Hogy a katolikus. iskolák helyet adtak gyermekeinknek és jóindulatot tanúsítottak, könnyen érthető. De nagy örömmel és hálásan kell jeleznem, hogy több állami és nem katolikus felekezeti intézet tanártestülete a menekült csíki székely diákság támogatását nemzeti közérdeknek tekintette.
Sokan tömeglakásokban elhelyezve és silány ellátás mellett nem mutathattak fel eredményt; de voltak, akik becsülettel megállták helyüket s tiszta jeles bizonyítványukkal figyelmet keltettek maguk s azon intézet iránt, melyben alapismereteiket szerezték. Többen nemcsak tandíjmentességben, hanem ruhasegélyben és ellátásban is részesültek. Néhány tanárról, községi tisztviselőről, jótékony intézmény vezetőjéről s polgári és úri rendből való magán emberről, akik különösebb figyelmet és jóindulatot tanúsítottak, meleg hálaérzéssel emlékeznek meg. Panasz, keserű elégedetlenség ritkán fordul elő. Ott az idegenben kétszeresen fájt nekik a megalázó bánásmód, némely éretlen tanárnak elhamarkodott ítélete, a kíméletlen összehasonlítás, a hazamenetel sürgetése és a gúnyolódás. (Némely tanár oláhoknak csúfolta őket.)
Mailáth püspök a budapesti főrendházban fel is szól a menekültek érdekében.
A világháború négy esztendeje megviselte az erdélyi egyházat, papságot, híveket egyaránt. A sok sebesült miatt az egyházi intézmények, köztük iskolák is nem egy esetben katonakórházakká vagy átmeneti katonai szállásokká alakult. A püspök utasítást közölt , hogy az iskolaépületeket csak végső szükség esetén vonják el eredeti rendeltetésüktől s a katonai hatóságoknak helyiségek iránt támasztott igényét, ha csak lehet másként oldják meg. Ez az átmeneti állapot legtöbb esetben a tanítás menetét nem zavarta, de ez a tanárok, intézményvezetők kitartásán, találékonyságán múlott. Nagyon sok iskolában viszont nehézséget okozott a behívott tanárok hiánya, amelyet a tantestület többi tagja díjmentesen helyettesített. Az otthonmaradt tanárok igyekeztek az adománygyűjtéssel segíteni a harcban lévőknek, sőt ők maguk is kivették a részüket az adakozásból. A katonai szolgálatot tévő diákok számára a Vallás és Közoktatási miniszter 40,962-916 V. számú rendeletével előírja az előkészítő tanfolyam megtartását.
1918 őszén nyilvánvalóvá lett, hogy az osztrák-magyar monarchia elveszítette a rákényszerített háborút és nemzetiségei siettek ennek következményét a maguk számára hasznosítani. A magyarországi románság 1918. dec. 1-én Gyulafehérvárra nemzetgyűlést hívott össze, ahol a képviseletében megjelent személyek kimondták a románságnak és a románok által lakott területeknek az anyaországgal való egyesülését és kinyilatkoztatták azokat az elveket, amelyeket az új román állam megszervezésénél alapvetőknek tartanak Az újonnan megszervezett helyi hatóságok az egyház belső életébe is beleavatkoztak. Az 1919. meghirdetett státusgyűlést már nem hívhatták össze, a latin szertartású papságot felügyelet alatt tartották, szentbeszédeiket ellenőrizték, cenzúrázták.
Mailáth püspök kezdeményezésére a történelmi egyházak képviselői: Ravasz László református főjegyző, Boér Elek református kerületi főgondnok, Ferencz József unitárius püspök, Kirchnopph Gusztáv kolozsvári evangélikus találkoztak és megfogalmaztak egy közös álláspontot . A találkozóra 1918 novemberében került sor. A résztvevők nevében Ravasz László fogalmaz meg egy „Szózat”-ot.
„Új világunkat építsük rá a legerősebb fundamentumra, a kölcsönös megértés és egymás megbecsülésének talpazatára. Mi szabad, boldog és hő testvéreket akarunk a földön látni ls azért dolgozunk, hogy megszűnjék e honban az a régi átok, amit itt az egy Atya gyermekeit elválasztotta és egymás ellenségeivé tette.”
A közös elvi alapon haladt tovább az egyházak együttműködése. 1919-ben emlékiratban fordultak a Román Kormányzótanács elnökéhez Iuliu Maniuhoz, hogy fékezze meg a kisebbségek üldözését. (7. sz. Melléklet, 258. old.)
1.8. Az erdélyi hitvallásos iskolák helyzete 1918–1940 között
Az állami elemi és középiskolákban a magyar nyelv felszámolása miatt a felekezeti iskolák jelentősége egyre nagyobb lett. A felekezeti iskolák a magyarságra nézve az etnikai lét, a megmaradást jelentették. Az egyedüli iskolafenntartókká vált egyházak tanintézetek létrehozásával próbálták az állami iskolák megszüntetésével keletkezett űrt pótolni. Ezek egy része szerzetesrendek által létrehozott iskola volt. A gond az volt, hogy az 1918 után létrehozott felekezeti iskolák nem kaptak állami segélyt. A földreform miatt a vagyonukat elveszített egyházközségek már saját erejükből sem tudták fenntartani az iskolákat.
1.8.1. Szerzetesiskolák szerepe a hitoktatásban
Tekintettel arra, hogy a sepsiszentgyörgyi hitvallásos iskolák működtetésében és a hitre nevelésben nagy szerepet játszottak a mallersdorfi ferences és a szatmári irgalmas nővérek, szükségesnek tartom, hogy röviden bemutassam elsősorban a tanítási karizmájukat megélő erdélyi szerzetesrendeket.
A két világháború között több szerzetesi rend is megtelepedett Erdélyben a szociális problémák megoldása érdekében, valamint létrejött több olyan szervezet és társulat, amelynek célja a keresztény erények előmozdítása: cserkészet, Mária Kongregáció, Szent Alajos mozgalom. Mailáth püspök már püspökségének kezdetétől nagy jelentőséget tulajdonított az egyesületeknek, hatékonyságuk miatt így maximálisan támogatta ezek létrejöttét és működésüket.
Az erdélyi egyházmegyében hat férfi szerzetesrend fejtette ki munkáját a két világháború között. A Kegyes Tanítórendnek, a piaristáknak, négy rendházuk volt, ahol 53 pap-tanár működött. Nyolc oktatási intézményt tartottak fenn. A határzónába eső iskoláikat a kulturzónásítás folyamatában a román állam vagy beszüntette, vagy román nyelvűvé változtatta. De a kolozsvári iskolájuk 1948-ig igen áldásos munkát végzett, tanulói között nem hiányoztak a sepsiszentgyörgyi növendékek sem.
A ferencrendiek a Szent István királyról elnevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány 24 rendházában tevékenykedtek. Elemi iskolákat (Székelyudvarhely, Vajdahunyad, Déva, Dés, Medgyes, Fogaras, Szászváros, Marosvásárhely) tartottak fenn, amelyek mellett az esztelneki szamosújvári, kőhalmi, és körösbányai újonnan alapított volt. Ezen kívül vegyes polgári iskolát tartottak fenn Meggyesen, Vajdahunyadon, Szászvároson, Marosvásárhelyen. Déván felállítottak egy kereskedelmi iskolát. Háromlépcsős oktatási rendszert alkalmaztak: Alsó, közép és a felsőfokú hittudományi iskolát.
Az ifjúság nevelésével foglalkozó jezsuiták elszakadtak a magyarországi rendtartománytól és az önálló erdélyi rendtartományt hoztak létre. Két rendházukban 29 páter működött. Székhelyük nem az erdélyi egyházmegye területén volt, de az általuk szervezett és vezetett Mária Kongregációk és a Jézus Szíve Gárdája az erdélyi egyházmegyére is kiterjedt áldásos tevékenységük révén. A premontrei Kanonok rend a görög keleti és görög katolikus ifjúság nevelésével is foglakozott, mégis vagyonát (épület, szertár, könyvtár) kisajátították és egy román líceumnak adták át.
A női szerzetesrendek oktató nevelői munkáját is érintette a hatalomváltás. Az Orsolyiták 39 taggal végezték munkájukat Székhelyük Nagyszeben volt. Itt két iskolájuk is működött. A Sancta Ursula és egy szintén négy osztályos lányiskola. A magyar tagozatot a román kormány 1924-ben megszüntette így tanítási nyelvük német lett. Az Irgalmas nővérek az egyházmegyében Csíksomlyón működtettek egy árva és szeretetházat. A Mallersdorfi Ferences Nővérek a magyarországi rendtartománytól való elszakadás után a megalapították az erdélyi rendtartományt előbb petrozsényi majd Hátszeg központtal. Tanítottak a nagyszebeni tan- és nevelőintézetben, a brassói, marosvásárhelyi, petrozsényi, és szilágysomlyói elemi és polgári leányiskolákban. Vezették a sepsiszentgyörgyi és szamosújvári árvaházat. A Szegény Iskolanővérek tanítással foglalkozó rendje 1923-tól külön erdélyi rendtartományt hozott létre – temesvári központtal. Legismertebb iskolájuk a kolozsvári Marianum volt, de ezen kívül tanítottak Désen, Aradon, Temesváron, két tanítóképzőben, hét középiskolában, 61 népiskolában és 11 kisdedóvóban
A szerzetesrendek áldásos tevékenysége mellett a lelkiélet megőrzésében és megújításában nagy szerepe volt a már említett egyesületeknek. Ezek az egyesületek a hatékonyabb működés érdekében 1921-ben egyesületbe tömörülnek: az Erdélyi Római Katolikus Népszövetségbe. Ennek a szövetségnek, évi nagygyűléseivel, szakosztályainak működtetésével sikerült felébresztenie az erdélyi katolikus hívekben az egyházhoz való hűséget, az összetartást, öntudatot és a karitativ munkára való hajlamot.
Az egyház azt is próbálta elérni, hogy egyházellenes, hitellenes könyvek, folyóiratok ne kerülhessenek a hívek, különösen a fiatalság kezébe, ezért 1927-ben létrehozta a Vigilantia bizottságot, amelynek célja az erkölcstelen irodalom terjedésének kivédése volt. A püspök már 1925-ben figyelmeztette az iskolaigazgatókat, nevelőket, tanárokat, hogy tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy az ifjúság kezébe ne jussanak erkölcstelen írások.
1.8.2. A hitvallásos iskolák helyzete 1918–1921 között
Az impériumváltozás után az új uralom elismeri az egyházak jogát a felekezeti iskolák felállítására és fenntartására. A gyulafehérvári határozatok kimondták, és a párizsi kisebbségi szerződések részletesen szabályozták, hogy a nemzeti kisebbségeknek joguk van az anyanyelven történő oktatásra. A gyulafehérvári határozatok III/1. pontja nyilatkozott arról, hogy minden eggyüttlakó népnek joga van a maga neveléséhez saját anyanyelvén.” A kisebbségi szerződés 9. cikkelye szerint a kisebbségeknek joguk van saját költségükön iskolákat és más oktatási intézményeket létesíteni, igazgatni és azokban saját anyanyelvüket szabadon használni. A 10. cikkely rendelkezett arról, hogy a kisebbségek által jelentékeny számban lakott területeken a román kormány kisebbségi tannyelvű iskolákat köteles felállítani, és méltányos részt köteles biztosítani a kisebbségek részére nevelési és vallási célokra. A 11. cikkely leszögezte, hogy Románia hozzájárul ahhoz, hogy az erdélyi székely és szász közületek a román állam ellenőrzése mellett vallási és tanügyi kérdésekben helyi önkormányzattal bírjanak.
A Kormányzó Tanács 15 673/1919. sz. rendeletével hozzájárult ahhoz, hogy a kisebbségek egyházai szükség szerint új iskolákat hozzanak létre, így a magyar felekezeti iskolák száma jelentősen növekedett. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a román eredetűnek minősített községekben a Kormányzó Tanács az oktatás jogát kizárólag az államnak tartotta fenn.
Több esetben előfordult, hogy a helyi hatóságok megkísérelték, hogy az iskolákat bezárják, a szülőket arra kényszerítsék, hogy állami iskolába írassák a gyermekeiket.
Annak ellenére, hogy a gyulafehérvári határozatok és a kisebbségi szerződés értelmében a nemzeti kisebbségeknek joguk volt állami és saját intézményekben az anyanyelvi oktatáshoz, 1919 és 1920 között 900 elemi és középfokú oktatási intézményben megszűnt az anyanyelvi tanítás. Viszont megengedték, hogy az egyházak saját oktatási intézményt hozzanak létre. Mivel az állami tanterv az ortodox egyház gondolatvilágában és a román nacionalizmus szolgálatában állt, ezért az egyházak mindent megtettek a magyar tannyelvű iskolahálózat kiépítéséhez. Ezért növekedett ezekben az években a felekezeti iskolák száma.
Felekezeti lebontásban így nézett ki az iskolák száma:
Római
katolikus|Református
|Evangélikus
|Unitárius
|Összesen
|
Régi
|Új
|Régi
|Új
|Régi
|Új
|Régi
|Új
|Régi
|Új
|
Főgimnázium
|
13
|6
|9
|3
|-
|-
|2
|1
|24
|10
|
Polgári iskola
|
25
|12
|3
|13
|-
|3
|-
|2
|28
|30
|
Tanítóképző
|
11
|2
|3
|1
|-
|-
|-
|-
|14
|3
|
Felsőkereskedelmi
|
1
|1
|1
|4
|-
|-
|-
|-
|2
|5
|
Elemi iskola
|
370
|-
|322
|319
|8
|-
|26
|23
|726
|342
|
Összesen
|
420
|21
|338
|340
|8
|3
|28
|26
|794
|390
|
Együttesen
|
441
|678
|11
|54
|1184
|
Az egyházi iskolák első rendű feladata a gyermekek lelkének formálása volt: ezt a korabeli dokumentumok híven tükrözik.
1920. szeptember 20-án kelt a közoktatási minisztérium kolozsvári államtitkára így ír: „Tudomásomra jutott: hol állami és felekezeti iskolák vannak, a hatósági közegek kényszerítik a szülőket arra, hogy gyermekeiket az állami iskolába küldjék, sőt egyes helyeken bezártatják a felekezeti iskolákat”.
„Végveszély fenyegeti egyházunk féltett kincsét, fennmaradásunk biztosítékát, gyermekeink földi és földöntúli boldogságának zálogát: A hitvallásos iskolát. A hitvallásos iskolák laicizálása – nálunk is a küszöbön áll, mert nap-nap után készül újabb merénylet százados iskoláink tovább működése ellen.”
Az impériumváltozást követően a hitvallásos iskolák helyzete szorosan összefonódott a magyarság helyzetével. Az elvileg biztosított jogok gyakorlatban nem voltak kivitelezhetőek.
Ferdinánd király a Romániához csatolt területek igazgatását Iuliu Maniu (1873–1953) elnökletével működő, Nagyszebenben székelő 15 tagú Erdélyi Kormányzótanácsra (Consiliul Dirigent) bízta.
A magyar köztisztviselői hűségeskü szellemének megfelelően Vasile Goldiș a kormányzótanács vallás és közoktatásügyi reszort főnökének az 1918. dec. 29-én kelt levelében felszólította az egyházfőket, hogy mindennemű egyházi, iskolai és kulturális kapcsolatot szüntessenek meg a budapesti magyar kormánnyal és hatóságokkal. Az 931/1919 sz. körrendelete a volt magyar iskolák tanszemélyzetét hűségesküre kötelezte. Akik ezt megtagadták azt úgy tekintették, hogy önként lemondanak az állásukról.
1920 áprilisában megszűnik a kormányzótanács, a feladatait az állam által alapított oktatási Főtitkárság vett át. Ennek az intézménynek Kolozsváron volt a székhelye.
A Romániához csatolt területeken 1918 szeptemberében
még működő iskolák jellege:
Iskolák
jellege
tanítási nyelv szerint|Elemi népiskola
|Polgári iskola
|Középiskola
|Tanítóképző
|
|m
|r
|n
|e
|m
|r
|n
|m
|r
|n
|m
|r
|n
|
1. Állami
|1497
||-
|-
|66
|-
|-
|25
|-
|-
|10
|-
|-
|
2. Községi
|305
|96
|26
|80
|12
|-
|-
|2
|-
|-
|-
|-
|-
|
3. Gör. keleti
|-
|1218
|-
|-
|-
|1
|-
|-
|3
|-
|-
|3
|-
|
4. Gör. katolikus
|-
|1078
|-
|-
|-
|2
|-
|1
|2
|-
|-
|5
|-
|
5. Evang.
luteránus|8
|-
|261
|-
|-
|-
|-
|-
|-
|9
|-
|-
|3
|
6. Róm. katolikus
|388
|-
|-
|-
|25
|-
|7
|13
|-
|-
|11
|-
|-
|
7. Református
|322
|-
|-
|3
|3
|-
|-
|9
|-
|3
|-
|-
|-
|
8. Unitárius
|26
|-
|-
|-
|-
|-
|-
|-
|-
|-
|-
|-
|-
|
9. Izraelita
|42
|-
|-
|-
|3
|-
|-
|-
|-
|-
|-
|-
|-
|
Összesen:
|2588
|2392
|287
|80
|109
|3
|7
|52
|5
|9
|24
|8
|3
|
%
|48,4
|44,7
|5,4
|1,5
|91,6
|2,5
|5,9
|78,8
|7,6
|13,6
|68,6
|22,8
|8,6
|
Az oktatásügyi kormányzat, Anghelescu közoktatási miniszter vezetésével a felekezeti iskolahálózat megbontására törekedett. Az 1921. július 30-i törvény értelmében végrehajtott földreform alapvető bevételeitől fosztotta meg a magyar egyházakat, s tette válságossá az egyházi iskolák létezését. A felekezeti iskolák tanáraitól megvonták a vasúti féláru jegykedvezményt, a felekezeti iskolába nem iratkozhatott be eltérő vallású tanuló, nem taníthatott más vallású tanár. A magyar felekezeti iskolák államsegélykérelmét elutasították, a tanárok nyugdíjigényét a román állam nem ismerte el. A tanárokat román nyelvvizsgára kötelezték és elégtelen román nyelvtudás címén sok esetben elbocsájtották. Ebben a korszakban az erdélyi katolikus egyházmegye illetékes intézményei mindent megtettek, hogy a katolikus hívek számára kedvező döntések szülessenek. Az állami szervekkel való hivatalos tárgyalások, a tárgyalásokon tett egyházi engedmények elsősorban a hitvallásos iskolák fenntartásáért voltak. Az iskolatörvények súlyosan sértették a vallási és nyelvi kisebbséget. Az Onisifor Ghibu vezette támadások lényegében a felekezeti iskolahálózat elleni támadások voltak, mert az anyagi keret elvesztése az iskolák megszűntét is jelentette.
Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök 1921 augusztusában, Tache Ionescu külügyminiszter kolozsvári látogatása idején a magyar egyházak szószólójaként tiltakozott a hatóságok túlkapásai, törvénytelen cselekedetei ellen és minden alkalmat megragadott, hogy az illetékes hatóságok figyelmét felhívja ezekre a visszásságokra. 1921. március 21-én I. Ferdinánd királyhoz intézett köszöntőbeszédében annak a reménynek adott hangot, hogy „a vallás szabad gyakorlását, az oktatás szabad gyakorlását meg fogja védeni. s tanintézeteinket fenntarthatjuk.” Külön az erdélyi püspökség és együtt a többi egyházzal memorandumokat is írt a királyhoz (4. sz. Melléklet, 247. old.), a minisztériumokhoz, sőt még a nemzetek szövetségét is felkeresik küldöttséggel, a királyhoz intézett memorandumban így érvel a püspök:
„Királyi Felség! Kegyeskedjék a fentiekben vázolt panaszunkat legmagasabb figyelmére méltatni, atyai szívével kiérezni sorainkból azt a fájdalmat, mely szíveinket eltölti. (…) Ezek az iskolák 300-400 évesek, legtöbbje a 16. században keletkezett, azóta fejt ki kultúrát terjesztő, lelkeket emelő és nemesítő áldásos működést. Amik ma vagyunk, ez intézetek, ez Alma Materek áldott, meleg boldogító hatása alatt fejlődtünk azzá. (…) Esedezve kérjük, ne engedje ezeknek az Alma Matereknek megnyomorítását, tönkre tételét, hátrányos és ellenszenves megítélését vonva maga után a külföld részéről, ahol kellően tudnak értékelni ilyen nagy múltú, tanít és nevelő intézetek jelentőségét.”
1929. január 12-én keltezett memorandumban a kormány közoktatási miniszteréhez fordul a püspök: „Általában kívánjuk: A teljes tanszabadságot, az egyházak iskolai autonómiáját a gyulafehérvári határozatok értelmében. […] A magánoktatási törvény helyett új iskolai törvényt kívánunk. (…) ezt annál is inkább kívánjuk, minthogy a mellékelt kimutatás szerint az impérium kezdete óta összesen 106 iskolánk szűnt meg mostoha viszonyok miatt.
Az elemi iskolákat illetőleg általában kérjük kimondani – megfelelő szankcióval ellátva a döntést, hogy a felekezeti iskolafenntartók létező iskoláikat, amennyiben az állambiztonság és tanterv szempontjából lényeges kifogás nem esnek, nyilvánossági joggal minden feltétel nélkül továbbra is fenntarthatják. A régieket ugyanígy visszaállíthatják. Általában kívánjuk, hogy bármely típusú iskola felállítása biztosíttassék számukra.
A tanszabadságnak megfelelően minden szülő abba az iskolába viszi gyermekét, amelybe akarja. Névelemzés semmi formában nem állhat fenn. A szülők határozzák meg gyermekük anyanyelvét, s ezt felülbírálni senki sem illetékes. Az iskola tannyelvének megállapítása az iskolafenntartó korlátlan joga az esetben is, ha a tanerők valamely szerzetesrend tagjai. (törv. 15 &). Megszüntetendő a magánoktatási törvény 37-ik &-nak oly magyarázása melynél fogva a román nyelvoktatást kívánnak a szerzetesek által vezetett oly iskolákban is, amelyeknek fenntartója nem a rend saját vagyonából, hanem püspökség, vagy az egyházközség, esetleg a szülők társadalmi úton.” A kisajátítások alapjaiban rázták meg az egyházat. Az egyházközségek nagy áldozatok árán vállalták az oktatási intézmények fenntartását.
A román alkotmányjog ismeri a vallási kisebbség fogalmát és annak jogállását külön rendezi. Az 1923-i alkotmány ugyanis kimondja, hogy az államban az uralkodó egyház az ortodox egyház. A görög katolikus egyháznak a többi egyházakkal szemben elsőbbségi jogai vannak. Az alkotmány ez intézkedése tehát a vallási kisebbségek közületeinek jogi helyzetét olyan formán rendezi, hogy elsőrangú (görög katolikus) és másodrangú (többi vallási közületek) vallási kisebbségek kategóriáit állítja fel az uralkodó egyházzal, az ortodox román (görög keleti) egyházzal szemben. A vallási kisebbségekhez való tartozás kérdését a közönséges törvényhozás rendezi.
Az országban nagyon sok helyen: Segesvár, Székelyudvarhely, stb. tarottak iskolaértekezleteket, keresték a megoldást a kialakult helyetre, hogy a beadványokon, memorandumokon kívül mégmit tud tenni a közösség annak érdekében, hogy hitvallásos iskoláink fennmaradjanak. Ilyen kezdeményezés volt a székelyudvarhelyi, ahol 1921-ben az egyháztanács megszavazta az önadót, Pál István kezdeményezte, hogy indítsanak egy mozgalmat és a csíksomlyói búcsún akarta a hívekkel ezt a kezdeményezést közölni. Ezt az akkori apát elutasította azon a címen, hogy a búcsú így politikai színezetet kapna. Székelyudvarhely központtal egy iskolaügyi bizottságot szerveztek.
1.8.3. Iskolatörvények és kihatásuk a hitvallásos iskolákra
Ez az időszak megnövelte az egyház társadalmi és kulturális szerepét. Az agrárreformok megtépázták az egyház vagyonát ezért a püspök 1922-ben eldöntötte az egyetemes egyház adójának megnövelését. Nehezítette a helyzetet az, hogy az egyházi intézmények (kongregációk, iskolák, alapítványok, egyesületek) vagyonkezelése és működtetése az új törvényeknek megfelelően működhetett. A fő téma ebben a korszakban is az iskola maradt, hiszen úgy az állam, mint az egyház felismerte ennek kulcsfontosságú szerepét. A támadás az állam részéről az iskolák fele irányult két célból is: egyrészt a nemzetiségi oktatás miatt másrészt a felekezetisége miatt.
Ehhez természetesen még hozzájárult az erdélyi emberek lelkiállapotából (elkeseredettség, frusztráltság) fakadó következmények: alkoholizmus növekedése, válások stb.
A Kormányzótanács megszűnésével az iskolaügy és a vallásfelekezetek helyzete még inkább rosszabbodott. Az 1922/23-as tanév fordulópontot jelentett az iskolapolitikában. Ezek a változások dr. Constantin Anghelescu nevéhez fűződnek. A kormány az 1922/23-as tanévben elrendelte a VI. osztályt végzettek abszolváló vizsgáját. A magyar hitvallásos iskolák végzettjei a törvény értelmében nem tehettek érettségi vizsgát, illetve az itt tanító tanítók, pedagógusok nyugdíjigényét elutasította. Anghelescu miniszter 1923-ban megszüntette az összes magyar nyelvű óvodát. Az 1923/24-es tanévtől az összes szerzetesi és községi népiskolában a tanítási nyelv ezen túl csak román lehetett. Továbbá a magyar hitvallásos iskolákban Románia földrajzát, történelmét és alkotmánytanát csak román nyelven lehetett tanítani, és csak olyan tanárok taníthatták, akik minisztériumi engedéllyel rendelkeztek. Anghelescu rendelete értelmében a hitvallásos iskolákba bevezették az állami tantervet. Ennek értelmében megtiltották, hogy román nevű vagy más vallású tanuló iratkozzon be magyartanítási nyelvű hitvallásos iskolába. Az utasítások betartását az államhatalom tisztviselői nagyon szigorúan ellenőrizték.
Az iskolák feliratára vonatkozóan is rendelkeztek: Az iskolák államnyelvű feliratot szabadott csak alkalmazzanak, mint az iskola külső homlokzatán, mint belül.
Az iskolai illetve a tanuló ifjúságot tömörítő egyesületek szabályzatát is leellenőrizték, nehogy valamilyen államellenes tevékenység vagy arra lehetőséget adó tevékenység bekerüljön. Ennek érdekében a szabályzatokat román és magyar nyelven előbb a püspökségre, majd onnan államfelügyeleti szempontból a kolozsvári vezérigazgatósághoz kellett felterjeszteni. A püspök egy Állami mintát is küldött a lelkészi hivatalokba és iskolákba, amely szerint az alapszabályzatot át kellett alakítsák ahhoz, hogy ez majd jóváhagyást kapjon.
Szintén az 1923-ban megjelent törvény: 116.545/1923 figyelmeztette a tanárokat tanítókat arra, hogy kötelesek a román állampolgárságukat hivatalos okirattal is igazolni: ilyen igazoló okiratot csak a hatóságok állíthattak ki.
A nemzeti tantárgyakat oktató tanárokat kötelezték, hogy 1924. augusztus 15-ig letegyék a nyelvvizsgát. Kiemelve azt, hogy azoknak a tanároknak nem kell csak nyelvvizsgát tenniük, akiknek 30 szolgálati évük van, vagy akik túl vannak a hatvanadik életéven.
A magyar iskolákat ezeknek a rendelkezéseknek a tükrében nagyon gyakran ellenőrizték. Nem annyira az oktatás színvonalát, hanem a román nyelv és a nemzeti tárgyakban való előrehaladást. A jelentéktelen hibákat is államellenes cselekedetként értelmezték.
Az 1924-es tanévtől kezdődően a hitvallásos iskolákat is az állami ünnepek megtartására kötelezték. Ezek a következők voltak, nemzeti ünnepek; A fejedelemségek egyesítése: február 6, a hősök ünnepe ( görög katolikus áldozó csütörtök) és a függetlenség kikiáltásának ünnepe május 10-én. Ezeken a napokon munkaszünet és tanítási szünet volt. Ezen kívül meg kellett ünnepelni: a király őfelségének névnapját – aug. 4-én, születésnapját aug. 24-én, a trónörökös születésnapját– okt. 16-án és a királyné őfelségének születésnapját okt. 20-án. Ezeken a napokon a templomban ünnepélyes istentiszteletet kellett tartsanak. Ez 1925-ben kiegészült a december 1. megünneplésének kötelezővé tételével.
1926-ban a püspök „Utasítás”-t ad a Hitvallásos (kisebbségi) iskolák számára.: Ez az utasítás az 1925-ös törvény után született és eligazításokat ad annak értelmezésére és felhívja a papjai, az iskola vezetői figyelmét egy pár cikkelyre. Először is arra bíztatja, hogy igyekezzenek iskolájukat benépesíeni. Azokat az egyházközségeket, ahol nincs katolikus iskola arra buzdítja, hogy hozzák létre azt, mert csak így „létezhetünk.” Továbbra is megerősíti az igazgatói tisztségekben a lelkész igazgatókat, de javasolja, hogy ahol a lelkész igazgató nem tud románul ott ki kell nevezni egy helyettes igazgatót aki bírja a román nyelvet, az iskola tanerői közül. Intézkedik az iskolai naplók állami minta szerinti elkészítéséről, az új tanügyi törvény szerinti tankönyvek beszerzéséről és tantervek elkészítéséről.
Felhívja a figyelmet a 29. cikkely rendelkezésére, miszerint egyetlen tanulót sem szabad más felekezetű hitoktatásra vagy istentiszteletre kényszeríteni. Arra is felhívja a figyelmet, hogy az állami iskolákban is vegyék komolyan a hitoktatást. Kihangsúlyozza azt a tiltást, miszerint román nemzetiségű tanulót a felekezeti iskolákba tilos felvenni. Utasítja a lelkész igazgatókat, hogy az állami ellenőrző szerveket tisztelettel fogadják, és hogy nagyon odafigyeljenek arra, hogy az iskolák minden tekintetben kifogástalanok legyenek. A tanítók figyelmét arra hívja fel a püspök, hogy igyekezzenek a nyelvizsgát minél hamarabb letenni, vegyenek részt az állam által rendezendő kurzusokon.
A hitközségeket arra figyelmezteti, hogy a püspök hozzájárulása nélkül nem államosítható az iskola.
Egy 1927-ben megjelent rendelet azt is meghatározta, hogy milyen módon ünnepeljék meg az állami ünnepeket. Tankerületi főigazgató 3052/1927 számú felhívása: „Felhívjuk a figyelmüket arra, hogy ezek az ünnepek kötelezők, az osztálynaplóba az illető napnak szánt lapra beírandó az ünnepély tárgysorozata. Az iskola tantestülete köteles testületileg jelen lenni az ünnepélyen: és az ünnepélyt úgy kellett szervezni, hogy a tanulók szülei jelen tudjanak lenni. Az alkalmi beszédet a tantestület egyik tagja volt köteles tartani, nem pedig a tanulók. Az iskola bejáratánál ki kellett tűzni a lobogót és természetesen az előző rendeletben kiadott miselátogatás is kötelező maradt.
A püspök sorozatos kérelmére 1930-ban engedélyezték a hitvallásos iskolák számára, hogy az iskola patrónusának ünnepén megünnepelhessék. A püspök rendelkezése szerint ez Szent Imre ünnepe lett, a katolikus ifjúság védőszentjének ünnepe.
1931-ben az 172148/1931 számú miniszteri rendelet lehetőséget teremt arra, hogy évente egy vallásos ünnepet a római katolikus felekezeti iskolák megünnepeljenek. Azzal a kikötéssel, hogy ezekre csak vasárnap kerülhetett sor.
Az Anghelescu rendelet értelmében a hét osztályos iskola két tagozatra lett bontva. A négy év elemi és három év felső tagozatra. A rendelkezés értelmében a felső tagozaton csak román nyelven lehetett tanítani.
Az 1924. júl. 26-án megjelent s az állami elemi oktatásról szóló törvény. (Ez elsősorban a nemzeti kisebbségek homogenizálását szolgálta.) Ennek értelmében a román eredetű állampolgárok nem tartoznak a nyelvi kisebbségek közé. A nyelvi kisebbségek részére egyébként a törvényben biztosított saját anyanyelvükön való tanulás jogát nem élvezik, hanem kötelesek román tannyelvű elemi iskolát látogatni.
A törvény a magyar óvodákat bezáratta és az elemi oktatás tanítási nyelve a román lett. Ezeknek a rendelkezéseknek következtében az anyanyelven való oktatás teljes egészében a felekezeti iskolákra hárult. A törvény két pontja volt nagyon sérelmezhető: az egyik (8. &) a névelemzés (származásvizsgálat), melynek értelmében a törvény a „román eredet” kifejezést úgy értelmezte, hogy bármely román eredetre utáló körülmény, így pl. az anya vagy apa román jellegű – görög katolikus – vallása vagy neve elegendő a román eredet megállapítására. Úgy tekintettek ezekre az állampolgárokra, mint akik „elfelejtették” anyanyelvüket. Ezekben az esetekben az illető kiskorú személyt (gyermeket) kizárta abból, hogy saját anyanyelvén tanulhasson, annak ellenére, hogy a gyermek neveléséért a törvény szerint felelős személy megelőzőleg írásbeli nyilatkozatot adott arról, hogy – magát a nyelvi kisebbséghez tartozónak nyilvánítván ki – a törvényben biztosított jogával élni kíván és gyermekét saját anyanyelvén, kisebbségi nyelven kívánja taníttatni. A román tannyelvű állami iskola igazgatója volt a törvény által felhatalmazva arra, hogy eldöntse, hogy a gyerek beíratkozhat-e anyanyelvű iskolába.
A püspök átiratban közölte az iskolák igazgatóival: „A közoktatásügyi minisztérium 33866/1927 számú fölhívására támaszkodva figyelmeztetem az iskoláink igazgatóságait, hogy a jövő év elejétől kezdve csak olyan nemzetiségű gyereket szabad iskoláinkba felvenni, akinek anyanyelve az iskola előadási nyelvével azonos.” Ez a rendelkezés hátrányosan érintette elsősorban az izraelita, örmény, illetve német nyelvű diákokat (Erdélyben különösen a Fogaras környéki iskolákat.)
A püspök többszöri közbenjárására sikerült elérni azt, hogy a hitvallásos iskolák I és II. osztályában a román nyelv oktatása ne legyen kötelező. Ugyanakkor figyelmezteti az iskolák vezetőit arra, hogy az új tanévtől kezdődően nem szabad Magyarországon megjelent tankönyvet használni. Latin nyelv oktatása esetén is csak a Bukarestben megjelent könyvet, német és francia nyelv oktatásánál is csak a román kiadású könyveket szabadott használni. A többi tantárgyaknál, ha nem volt Romániában kiadott tankönyv akkor csak jegyzetből szabadott tanulni és tanítani (természetrajz, zene stb.).
A Közoktatási vezérigazgatóság tankönyvekkel kapcsolatosan már 1923-ban rendelkezett a 40.389 számú rendelettel, melynek értelmében: az összes könyvek, amelyek politikai dolgokról szóló lapokat, a mai állapotnak meg nem felelő térképeket, vagy bármely más románellenes cikkelyeket vagy fejezeteket tartalmaznak, „elkoboztatnak”, az iskolák pedig akik az ilyen könyveket használják „bezáratnak”.
Mailáth Gusztáv Károly püspök, Márki Sándornak írt levelében így ír a kialakult helyzetről: „Minket magyar nyelvű katolikus iskoláink sorsa nyugtalanít a legjobban. Iskoláinkat garmadával zárja be vagy foglalja le saját céljaira a román kormány, a teljesíthetetlen miniszteri rendeletek özöne derékba töri megmaradt iskoláink működését, az ó-királyságbeli magyarul egy szót sem tudó tanerőkkel árasztják el színtiszta magyar városainkat és községeinket, s az új iskolai törvénnyel próbálják megadni iskoláinknak a kegyelemdöfést.”
Nagyon nehéz helyzetbe kerültek a magyar anyanyelvű szombatosok, akik a román állam szerint izraeliták voltak. A rendelkezés értelmében a gyerekeik csak héber, vagy román nyelvű iskolába járhattak.
Mailáth G. Károly püspök előrelátó bölcsességére és nagyszerű emberségére utal, az a rendelkezése melyben arra kéri az esperestanfelügyelőket és a lekészeket, hogy az állami hatóságokkal „legalább a mi részünkről” mindig barátságos és udvarias legyen tárgyalásokkor a hangvétel. Azzal a meggyőződéssel buzdítja őket erre, hogy ezzel többet érnek el, mint haraggal és a sérelmek miatt sokszor méltán támadt hanggal.
A székelységet is fokozottan támadták, mert Nicolae Iorga történészprofesszor szerint a székelyek, elmagyarosodott románok,
A másik szakasz a 159. &-es, a kultúrzónák létesítéséről rendelkezik (zona eteroglata). A törvény azzal indokolja a rendelkezést, hogy az ország egyes vidékein: a román népet elidegenítették, elnemzettelenítették. és így itteni románság hátrányos helyzetbe került. Ezért szükségessé vált, hogy ide az ókirályságból tanítókat küldjenek. Azokat a tanítókat, akik a kultúrzónás megyékbe vállaltak tanítói munkát 50% fizetéspótlékkal jutalmazták, átköltözési költséget, 1-2 évvel megrövidített előrelépést, és ha letelepednek, 10 hektár földet kaptak.
Az ügyesen, körültekintően megfogalmazott törvényszakasz alapján Bihar, Szatmár, Szilágy, Udvarhely, Csík, Háromszék, Maros-Torda, Torda-Aranyos, Máramaros és Hunyad megyék, kultúrzóna néven külön tanügypolitikai igazgatás alá került
Iskolai kultúrzónába esett Erdély területének 46,5%, lakosságának 44,5%, magyarságának 66,4%, római katolikusainak 43,9%.
Anghelescu az 1926-os jelentésében arról számol be, hogy a rendelkezés hatására a kultúrzónának kinevezett területekre 3000 tanítót tudott letelepíteni. (1928-ban 1372 tanítót és 300 tanárt- ennek évi költségvetése közel tizenhárom millió lej.)
A kultúrzóna pótdíjak 1928-ban a következők voltak: a fiúlíceumok és gimnáziumok tanárainak 1.000.000 lej; a lányközépiskolák tanárainak 300.000 lej, a közép- és polgári iskolák tanárainak 100.000 lej; a tanítóképző tanárainak 1.500.000 lej; az elemi iskolák tanítóinak 8.000.000 lej; az első átköltözés költségeire 2.000.000 lej. Mindez összesen 12.900.000 lej, amit a magyar lakosság adójából is fizettek azért, hogy az ő gyermekeiket származásilag román tanárok és tanítók taníthassák. Akinek van kedve számolni, néhány adattal segítünk: 1928. február 7-én a román pénzügyi törvény értelmében 1 kg tiszta arany értéke 111.111,11 lej volt, ma 2010. január 16-án a Román Nemzeti Bank 1 g arany értékét 104,11 lejes szinten számolta. 1929-ben egy USA dollár 170 lejjel volt egyenlő.
A „zónás” tanítók az ország színromán vidékeiről – Bacău, Botoșani, Dorohoi, Iași, Ilfov, Olt, Prahova, Romanați, Teleorman, Vlașca megyékből – kerültek a kisebbségi településekre, és csak románul beszéltek. Egy részük anyagi előnyökért vállalkozott a „nemzeti misszióra”, mások azonban eltökélt „küldetéstudatos” soviniszták voltak, akik szent céljuknak tartották, hogy „az elmagyarosodott” románokat visszavezessék az „ősi fajhoz”. Mivel a színmagyar vidékeken a gyermekek az állam nyelvét nem beszélték, az a képtelen helyzet állt fenn, hogy nem értették meg egymást a tanítóval. A kölcsönös kommunikáció-képtelenség következtében egyes magyar vidékeken az írástudatlanság nőni kezdett.”
Az egyházi iskolák jogállását illetően alapvető jelentőségű volt az a tény, hogy a kisebbségi szerződések megalkotói nem voltak tekintettel arra, hogy a magyar felekezeti oktatás Erdélyben meghatározó jelentőségű volt. Ezért a kisebbségi szerződésekben nem rendelkeztek az egyházi iskoláknak az állami jogszabályoktól független védelméről, ami ahhoz vezetett, hogy a román törvények a kisebbségek egyházi iskoláit egy csoportba sorolták azokkal a magánszemélyek által fenntartott oktatási intézményekkel, amelyek üzleti célt szolgáltak.
A kisebbségi szerződés értelmében Románia köteles az erdélyi székely és szász közületeknek – a vallási ügyeik mellett – tanügyi kérdésekben helyi önkormányzatot engedélyezni (11. cikk).
Az önkormányzat feladata volt, hogy oktatásügy területén az önkormányzati szervek az általuk fenntartott iskolákban az állami nevelésügy feladatát lássák el, és a fontos kérdésekben önállóan döntsenek.
A kisebbségi szerződés határozott rendelkezéseivel szemben azonban a román állam semmit sem tett a tanügyi önkormányzat biztosítására. A törvények értelmében a kisebbségek csupán az állami oktatással konkuráló, másodrendű, nem pedig azt helyettesítő egyenrangú tevékenységet folytathattak.
A levéltári dokumentumokban olvashatjuk, hogy 1924. október 21–22 között megtartják a kivizsgálást. Névelemzés, származás alapján, románnak nyilvánítottak magyar anyanyelvű, magyar szülők, magyar gyerekeit. Követelték, hogy román iskolába menjenek a román-magyar vegyes házasságból származó gyermekek, még akkor is, ha a szülők magyar nyelven nevelték. A mód az volt, hogy az állami iskola igazgatója nem fogadta el a szülők nyilatkozatát. Nem adta a katolikus iskolába való beíratáshoz szükséges ún. „Dovadat”. A kétszer bukott tanulókat is állami iskolába kényszerítették, különösen a Székelyföldet sújtotta a névelemzés, mert a falvakban a nyelvet nem ismerő regáti tanítók azzal a feladattal voltak megbízva, hogy a névelemzés során bizonyítsák, hogy a székelyek eredetileg románok voltak. A létszám feletti tanulókat is állami iskolába kényszerítik. A „román eredet” bizonyítása a gyakorlatban meglehetősen vitatható módon történt.
Ha felekezeti vagy magániskolába románnak „minősíthető” tanulót találtak akkor kötelezték az iskolát tanítási nyelvének megváltoztatására. Ezzel a törvénnyel például a Zsil-völgyében egy tanév alatt (1927/28) 224 tanulót tiltottak ki.
A gyulafehérvári Levéltár 2750-1925 sz. oklevelében azt olvashatjuk, hogy Gh. Gabor főtanfelügyelő a kozmási jegyzőt arra utasítja, hogy a következő neveket az elkövetkezőkben csak románul írhatja: Oláh – Roman, Pintyi – Pintea, Rövid – Scurtu, Sorbán – Serban, Kozma – Cosma, Ábrahám – Avram, Lunguly – Lungu, Szőcs – Suciu, Fekete – Negrea, Kozsák – Cojoc, Borcsa – Borcea, Váncsa – Vancea, Ráduly – Radu, Hosszú – Hosu, Virág – Florea, Boér – Boeriu utasítva egyúttal a jegyzőt, hogy a tanítónak az iskolában tiltsa meg ezeket a neveket magyarul írni.
1925-ben két megkülönböztető tanügyi törvény is megjelenik. Az egyik a baccalaureátusi törvény, melynek értelmében a középiskolát végzett tanulók a tankerületi központokban román nyelven kell vizsgázzanak azokból a tantárgyakból is, amelyeket magyar nyelven tanultak (tolmács segítségével), a miniszter által kinevezett bizottság előtt. Ez azt a célt szolgálta, hogy minél kevesebb magyar anyanyelvű diák juthasson be a főiskolákra (numerus clausus).
És a magánoktatásról szóló törvény (1925.december 12) a nem állami (felekezeti vagy magán) iskolák tevékenységét és működését szabályozó törvény.
Oklevelet csak a nyilvánossági joggal rendelkező tanintézmények bocsájthattak ki.
Mailáth püspök Gyárfás Elemérnek írott levelében idézi az Aurel Anghelescutól egy gyűlésen halott kijelentést: „ne higgyük, hogy tíz év múlva lesz Erdélyben olyan iskola, ahol még magyarul fognak tanítani”.
Ennek tükrében a püspök az Erdélyi Római Katolikus Státus közgyűlése után Memorandumot intézett Ferdinánd Királyhoz (4. sz. Melléklet, 247. old.).
Az 1925. december 25-én kihirdetett magánoktatási törvény az összes felekezeti iskolát magániskolává fokozta le.
Ezeknek az iskoláknak a tevékenységét a magánoktatásról szóló törvény szabályozta.
Ennek 1. cikkelye szerint a tanulók oktatása, nevelése az állam iskoláin kívül magán iskolákban vagy családban is történhetik.
A törvény előírásai szerint a felekezeti iskolák tanítóinak csak a miniszter által kiadott előzetes működési engedély alapján szabad tanítaniuk. Ugyancsak a román faji eredet alapján zár ki egyes állampolgárokat a kisebbségek köréből. Magániskolát a törvény értelmében csak román állampolgárok létesíthetnek (3. cikkely) a Közoktatási Minisztérium engedélye alapján (4. cikkely) és annak felügyelete és ellenőrzése mellett.
A 8. cikkely kizárta a magánoktatás köréből a tanítóképző iskolákat és az egyetemeket ez alól csak az 1918. december 1. előtt létező és folyamatosan működő tanítóképzők (113. cikkely) kivételével.
A törvény részletesen rendelkezett az iskola előadási nyelvéről is (46–52 cikkely). Ennek értelmében csak románul lehetett tanítani az elismert szerzetesrendek és iskolai kongregációk intézeteiben és az olyan tanulók által látogatott magániskolákban, akiknek szülei román származásúak voltak.
Az állam nyelvétől eltérő lehetett azoknak az iskolák a tanítási nyelve, amelyekben kizárólag az előadási nyelvvel azonos anyanyelvű diákok iratkoztak be. (47. cikkely) A 54. cikkely elrendelte, a magániskolákban kötelező a román nyelvnek, valamint Románia történelmének és földrajzának román nyelven történő oktatása. Ezeket a tárgyakat csak a román nyelvet ismerő, képesített tanárok oktathatták.
A törvény 37. cikkelye értelmében: a magániskoláknak nincs joguk semmiféle oklevelet kiállítani, csupán az iskolában végzett tanulmányokra vonatkozó igazolásokat adhatnak.
A magániskolák nyilvánossági jogát, amely a bizonyítvány-kiállítási jog feltétele volt, a Közoktatási Minisztérium adhatta meg, egy sor – részben szükségtelenül bürokratikus – feltétel teljesítése esetén. Pl. meghatározott számú oktatási helyiség (minden osztálynak külön tanterem és minden osztályban legalább 10 tanuló; az elemi iskolában 20 tanulónak; képesített tanszemélyzet, megfelelő tanterv, kifogástalan ügyvitel) stb.
Az 1925-ös törvény értelmében a magániskolák tanítási nyelvét az iskolafenntartó határozza meg, kivéve a szerzetesi iskolákat. Ezekről a már említett 47. cikkelye rendelkezik, amelynek értelmében csak az állam nyelvén lehet ezekben az iskolákban oktatni. A tanügyi hatóságok a nem szerzetesi iskolákban is nehézségeket támasztottak, német vagy szlovák közösségekben nem lehetett magyar tannyelvű iskolát fenntartani még akkor sem, ha a gyermekek csak magyar nyelven tudtak. Az is államellenes cselekedetnek minősült, ha ezeknek a gyerekeknek a hittant magyar nyelven tanították.
Az állami iskolák igazgatói fokozottan ellenőrizték a hitoktató papokat, hogy nehogy anyanyelven kateketizáljanak .
Ezeknek a rendelkezéseknek következtében seregestől vonják be a felekezeti iskolák nyilvánossági jogát. Így a zilahi ősi kollégium, a kolozsvári református leánygimnázium, a szászvárosi református főkereskedelmi iskola nyilvánossági jogát. Bezárták a tordai református polgári leányiskolát is abban az évben.
Az erdélyi magyar tannyelvű oktatás számokban 1929-ben:
Sor-
szám|Iskola neme
|1918
|1928/29
|
1.
|Óvoda
|Állami
|431
|-
|
||Felekezeti
|18
|18
|
2.
|Elemi
|Állami
|1529
|360
|
||Felekezeti
|1047
|808
|
3.
|Polgári középiskola
|Állami
|78
|-
|
||Felekezeti
|55
|28
|
4.
|Líceum
|Állami
|27
|1
|
||Felekezeti
|32
|18
|
5.
|Tanító és ovónőképző
|Állami
|14
|-
|
||Felekezeti
|19
|7
|
6
|Kereskedelmi iskola
|Állami
|12
|1
|
||Felekezeti
|10
|4
|
7.
|Ipariiskola
|Állami
|10
|-
|
||Felekezeti
|-
|-
|
8.
|Gazdasági iskola
|Állami
|10
|-
|
||Felekezeti
|-
|-
|
9.
|Főiskola
(egyetem, akadémia)|Állami
|2
|-
|
||Felekezeti
|8
|-
|
||Összesen
|3302
|1244
|
Az 1926/27 tanévben kezdetét vette az iskolák nyilvánossági jogának az elismertetési eljárása és függetlenül attól, hogy hány éve működött az iskola, ugyanolyan igazoltatási eljáráson kellett átesnie, mint az újaknak. De ezen kívül egy sereg intézkedés nehezítette meg az oktatást. A tanári autorizációk, a katonai szolgálat (tanév közben is be kellett vonulni). Az év végi értesítők egy előzetes cenzúra alá kerültek, a jutalomkönyvek jegyzékét be kellett nyújtani, az iskolai ünnepélyek programjának előzetes jóváhagyása kötelező volt a különféle ünnepélyeken elhangzó beszédeket előzetesen be kellett mutatni, és azokat román nyelven kell megtartani. Az iskolai ünnepségek műsorszámainak fele román nyelvű kellett legyen.
Annak ellenére, hogy a törvény a tanítóknak 1930. december 22. jelölte meg határidőnek a román nyelv elsajátítására, már az 1928-as tanévben nagyon sokat eltiltottak a tanítástól a román nyelv nem tudása miatt. A vagyonuktól megfosztott iskolák számára nagyon nagy anyagi teher volt a román és francia óraadó tanárokat megfizetni. (Az erdélyi református egyházkerület az 1927/28-as tanévben 2 millió 300 ezer lejt fizetett ki ennek címén.)
Románia a kisebbségi egyezmény 10. cikkelye értelmében arra kötelezte magát, hogy „azokban a városokban és kerületekben ahol jelentékeny arányban laknak faji, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartozó román állampolgárok, a kisebbségeknek méltányos részt biztosít mindazoknak az összegeknek élvezetéből és felhasználásából, melyek a közvagyon terhére állami, községi vagy más költségvetésekben nevelési, vallási vagy jótékony célra fordítanak.”
Erre természetesen nem került sor, vagy ha igen akkor nagyon jelentéktelen összeggel (amíg az államnak egy gyerek tanítására szánt összeg 10.957 lej volt, addig a kisebbségi oktatásban tanuló gyerek ebből 131 lejt kapott meg, ugyanakkor a felekezeti oktatásban tanuló diákok – 80.405 tanuló – az államot 206 millió lejjel tehermentesítette).
A Baccalaureatusi törvény hatásáról az 1926-os tanév végén megtartott érettségi vizsgák eredményeinek kiértékeléséből következtethetünk.
Dr. Gál Kelemen így ír erről: „a tavalyi bakkalaureatusi vizsgák elszomorító eredménye és a Magyar Pártnak az Averescu-kormánnyal kötött paktuma után, melyben iskolaügyi kérdésekben nem jelentéktelen eredmények foglaltattak bele ígéretek gyanánt, azt várta a magyarság, hogy az idei bakkalaureatusi vizsgák megnyugtató eredményeket fognak hozni. (…) a közoktatásügyi minisztérium jelentése szerint az egész országban vizsgálatra jelentkezett 4997 tanuló, sikerrel vizsgázott 2631(52,65%). A tavalyi eredmény ezzel szemben 48,5%.
Erdélyben, 1925-ben: 43, 1%, 1926-ban: 47, 68. Ha a római katolikus felekezeti intézmények eredményeit vizsgáljuk:
Sorszám
|Város
|Jelentkezettek száma
|Átment
|Százalék
|
1.
|Marosvásárhely
|11
|6
|54,54%
|
2.
|Gyulafehérvár
|22
|5
|22,72%
|
3.
|Kolozsvár
|23
|6
|26,08%
|
4.
|Csíkszereda
|16
|4
|25%
|
5.
|Székelyudvarhely
|6
|0
|0
|
6.
|Brassó
|17
|7
|41,17%
|
7.
|Kézdivásárhely
|14
|7
|50%
|
Amint a táblázatban követhető az összes római katolikus líceumból a 109 diák közül átment a vizsgán 35 (32, 11%). A legrosszabb eredményt a székelyudvarhelyi iskola érte el. Ez az országos átlagtól jóval kisebb eredmény (47,68) azt sugallja, hogy a bizottságok nem elfogulatlanul vizsgáztattak. A következtetéseket ekképpen foglalja össze elemzésében dr. Gál Kelemen: Román nyelv és irodalomból a vizsgán nagy hangsúlyt fektettek az olvasmányokra, a feleltnek ez a része nehezen ment a kisebbségi tanulóknak, mert a nyelvi nehézségek miatt a magánolvasmány sok időt vesz igénybe. Az is gond, hogy sok intézetnek még nincs saját román nyelv tanára vagy kezdő tanárjelöltekkel kísérletezik.
Több panasz érkezett ebben az évben a történelem vizsga miatt. Itt a bizottságok sok esetben a román-magyar történelmi eseményeket firtatták. Illetve a francia nyelvvizsga miatt is voltak panaszok, mert függetlenül, hogy három, hat vagy hét éve tanulták a nyelvet egy nehézségi fokon vizsgáztak és az ígéretek ellenére francia-magyar fordítás helyett francia-román fordítást kért a vizsgatétel, jelentős hátrányba kényszerítve ez által a magyar anyanyelvű tanulókat. A kisebbségi oktatási intézmények a vizsga kapcsán a következő javaslatokat fogalmazták meg a minisztérium fele:
1. Legyen vizsgálat tárgya az anyanyelv és nemzeti irodalom története is
2. A tanuló választása szerint egy vizsgatárgy legyen modern nyelv: angol, német vagy francia
3. A fordítás anyanyelvről történjen modern nyelvre
4. Az érettség megvizsgálásának és világnézet kialakításának egyik legsikeresebb eszközéül válasszák a filozófiát
5. A vizsgálóbizottságot úgy állítsák össze, hogy a felekezeti iskolák is megfelelően képviselve legyenek
6. Az osztályozás helyett használják az ésszerűbb minősítést.
A magánoktatási törvény szintén a felekezeti oktatás ellehetetlenítését szolgálta több okból is:
A törvény 6. cikkelye szerint bármely magániskola „közvetlenül” levelez a közhatóságokkal. A Szabályzatból ezt már kifelejtették, így csorbítva a felekezeti iskolák autonómiáját.
A törvény 13. cikkelye szerint, ha egy magániskola engedély nélkül működik, akkor bezárják és vezetője elveszti a jogot, hogy felekezeti iskolát létesítsen. Ebből valójában egy jogfosztás következett, mert kétségessé tette azt a jogot, hogy egy felekezet iskolát vezessen vagy nyisson, ha valamelyik iskolája engedély nélkül működne.
A törvény mellé kiadott szabályzat olyan rendelkezéseket is közöl, amelyek nincsenek benne a törvényben: Hogy a magániskolák által kiadott igazolványok formája ugyanaz minta az államiaké (37 cikkely), hogy a tanulóknak nem szabad más vallásórán részt vegyenek, csak a saját magáén (40. cikkely), hogy a magániskolák növendékei után fizetendő vizsgálati díjat csak akkor szabad átalányösszegben fizetni, ha a tanulók többsége szegény sorsú. (71. cikkely), a magáninternátusok csak a minisztérium engedélyével működhetnek (100. cikkely), a magáninternátusok igazgatóinak és pedagógusainak kinevezését kell közölni a minisztériummal (102. cikkely), az internátusok alá vannak vetve a minisztériumok ellenőrzésének.(106. cikkely) és azt sem tartalmazta a törvény, hogy az elemi iskolában nincs magán javító vizsga. (159. cikkely).
Az adminisztratív és pedagógiai ellenőrzés a szabályzatban olyan művészi módon volt megszerkesztve, hogy sok iskola emiatt kellett, bezárjon. (113–127 cikkelyek). A Szabályzat olyan jogot ad az ellenőröknek, mellyel a fenntartó kizárásával közvetlenül beleavatkozhatott az iskolák vezetésébe. A tanári karnak sem egyenként sem testületileg nem volt beleszólása az ellenőrzésbe.Ellentmondások, amelyek a törvény és a Szabályzat között fennálltak, és amelyek a felekezeti oktatás rovására voltak:
1. A törvény 63. cikkelye a következőket írja: „Hogy egy magániskola nyilvánossági jogot nyerjen, szükséges, hogy legyen: az egy állásos elemi iskoláknál egy kinevezett (végleges) tanítója, a több állásosoknál legalább két végleges, kinevezett tanítója, a középiskoláknál legalább két végleges tanára a gimnáziumi és négy végleges a felső tanfolyamra” Ezzel szemben a Szabályzó a következőket követelt: 21. cikkely: „a magániskolák tantestületének tagjai csak azon tárgyakban, osztályokban és fokozatokban működhetnek, melyekre elismertettek és képesítésük van.”, a 42 cikkely pedig azt kéri, hogy „ Szabadságolás, büntetés, nyugalomba menés és halál esetében a helyettes kinevezését minisztériumok tudomására kell hozni, a helyetteseknek azonban bírnia kell mind ama feltételekkel, melyeket a Szabályzat megkövetel”.
A törvény 26. cikkelye az iskolai dokumentumok közül világosan felsorolja, hogy melyeket kell román nyelven vezetni, a Szabályzat ellenben nem tesz kivételt, azt kéri, hogy ami igazgatói aláírással és pecséttel ellátott dokumentum azt román nyelven kell írni. Ennek értelmében a felekezeti iskolák egész ügyvezetése, ide értve az iskola levelezését a tanulók szüleivel és nincs olyan dokumentum amelyet csak az iskola tanítási nyelvén lehet megírni.
1.8.4. Az egyház küzdelme a hitvallásos iskolákért
Annak ellenére, hogy a román állam által kiadott törvények rendelkezések „látszólag” biztosították a kisebbségi oktatás létét, mindig adtak lehetőséget arra, hogy valamilyen módon a kisebbségi oktatást és a felekezeti oktatást az ország területén ellehetetlenítsék. Az egyház a püspökökkel az élen sokszor a lehetetlent is megpróbálta, hogy az adott helyzetből a legjobbat kihozza. Egyre több kísérlet történt az iskolák bezárására (GYÉL Num: 5722–1923, 3202–1923, 1885–1923, 4208–1924), tanulók átkényszerítése más iskolákba (GYÉL Num: 3467–1923), tanulók erőszakos beíratása állami iskolákba (GYÉL Num: 155–1925).
Az egyházmegye a római katolikus népiskolák számára 1922-ben utasítást ad ki az új tantervhez. Ebben kiemelten rendelkezik a hittan oktatásának fontosságáról. „igazi hívő katolikusokat igyekezzenek nevelni. Ne csak megismertessék a hitigazságokat, hanem szoktassák a gyermeket arra is, hogy a szerint éljen. Törekedjenek tanítványaikat nevelni a gyakorlati életre, hogy tudják megállni a helyüket az életben bárhol, bármilyen körülmények között. Ne legyen olyan óra, anélkül, hogy a lelkész vagy a tanító a bevégzett óra végén meg ne mutatná, hogy a tanultakat az életben, hogy kell használni és mikor. A tanító nem betűt tanít, hanem szellemet.”
Püspök, papok, szülők kérték, követelték a jogtalanság orvoslását. Az esetek zömében nem talált kérésük meghallgatásra.
Mailáth püspök két esetben is írt ez ügyben az elsőt a királynak, a másodikat a Maniu-kormány közoktatási miniszteréhez.
A királynak írt levélben a püspök a magyar nemzeti értékek, nemzetiségünk, kultúránk védelmére kéri a királyt. Felhívja figyelmét, hogy ez csak elégedtlenséget és békétlenséget váltana ki az alattvalókban. Kifejezi abbéli reményét, hogy nem lehet érdeke az államnak olyan törvények alkotása amelyek az együttlakó népek békés együttélését megnehezítené vagy gátolná. A püspök leveléból egyfajta optimizmus csendül ki, amelyet ha a mai kor és történelmi ismeretek tükrében olvasunk és értelmezünk akár egyfajta jóhiszemű naivitásnak is tűnhet. De az adott helyzetben érthető, hogy a püspök a maga meggyőződésével, kulturáltságával elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy állam logikus észérvekkel ellentétes, alattvalóinak érdekével ellentétes rendeleteket, törvényeket hozzon.
Felsorolja azokat a nemzetközi és akár alkotmányos jogokat, amelyeknek a tervezet ellentmond. És a levél végén olyan érvet hoz fel, aminek megsemmisítése éppen a rendelet célja volt: „atyai szívével kiérezni sorainkból azt a fájdalmat, mely szíveinket eltölti a törvényjavaslat törvényerőre emelkedésének már a gondolatára is. Ezek az iskolák 300–400 évesek: legtöbbje a 16. században keletkezett, azóta fejt ki kultúrát terjesztő, lelkeket emelő és nemesítő áldásos működést. Amik ma vagyunk, ez intézetek ez Alma Materek áldott, meleg és boldogító hatása alatt fejlődtünk azzá. Puszta létünkön kívül elménknek minden gondolatát, szívünknek minden emelkedett érzését, akaratunknak minden nemes indításokat célzó megmozdulását, egész szellemi és erkölcsi mivoltunkat ezeknek az intézeteknek köszönhetjük.” (4. sz. Melléklet, 247. old.)
A püspök 1929. január 12-én levelet ír a Maniu kormány közoktatási miniszteréhez is.
Ebben így kéri a minisztert: „Nem volnánk katolikus népünk sorsának hű sáfárai és méltók erdélyi egyházunk ősi hagyományaihoz, ha a kormányzatváltozás szabadabbnak ígérkező légkörébennem használnánk fel a legelső kínálkozó alkalmat feltárására azoknak a súlyos iskolai kérdéseknek, amelyek eddig is a legfájóbb, legégetőbb sebeit képezték kisebbségi egyházi életünknek”.
A püspök ismét arra hivatkozik, hogy a békés együttélés támogatása, előmozdítása mindenki javára szolgál és, hogy az államnak sem lehet érdeke a békétlenség keltése alattvalói körében.
Majd összefoglalja azokat a kéréseket, amelyeket a kisebbségi oktatás védelmében fontosnak tart.A teljes tanszabadságot, az egyházak iskolai autonómiáját a gyulafehérvári, új iskolai törvényt. Felhívja a kormány figyelmét arra, hogy a zaklatás, iskolák indokolatlan bezárása, nyilvánossági jog elvonása, a gyermekek kizárása az iskolából és a többi hatalmi túlkapásnem segítik a nemzetiségek együttélését. Kifejti véleményét, hogy gyökeres és teljes rendezés csak egy, a kisebbségi egyházak bevonásával létesítendő kisebbségi iskolai, vagy általános kisebbségi törvénnyel történhetik, melyben a felekezeti egyházak iskolai-autonóm jogai a tanszabadság szellemében biztosíttatanak. És ahogyan a királynak írt levelében és megfogalmazza, a kisebbségi egyházaknak s rajtuk keresztül az ország kisebbségi lakóinak azt a lelki megnyugvást, amelyre az országnak, mindannyiunk közös hazájának, éppen a népek harmonikus együttműködése szempontjából szüksége van csak egy törvény biztosíthatja.
A püspök a Szenátusban szót emelt a szülők jogaiért:
„Elnök Úr, Szenátusi Urak! Nem szívesen panaszolnom el mindezeket. Ha csak az én bánatomról volna szó, hallgatnék róla és nem hoznám a nyilvánosság elé. De mikor milliók szenvedése szolgálatról van szó s nem tesz hasznos szolgálatot Romániának az a rendszer, amely nem gondol sérelmeink megértő orvoslására, hanem közigazgatási és közoktatási közegekutján csak szaporítja állandóan sérelmeinket s meggátolja a vallási, nemzeti kisebbségeket abban a becsületes igyekezetükben, hogy az ország nagy érdekeinek szolgálatában, közös megértéssel, a kölcsönös megbecsülés erejétől támogatva együtt dolgozzanak ennek az államnak megerősítésén. Tisztelje az állam minden szülőnek vallás és nyelvi különbség nélkül, azt az Isten adta szent jogát, hogy ő maga választhassa meg azt az iskolát melyben gyermekét az Isten és az állam törvényeinek tiszteletére tanítani akarja.”
A püspök nagy erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy az anyagilag ellehetetlenített felekezeti iskolákat megmentse, az itt tanító tanerők fizetését biztosítsa. Az 1931-16-os számú Püspöki Körlevélben így ír: „Ismeretes tanítóim és egyházközségeim előtt az a nyomasztó és súlyos helyzet, mely státusi tanítói segélyalapunkat végveszéllyel fenyegeti. Látom, hogy a gazdasági válság híveimet oly súlyos viszonyok közé sodorta, hogy egyetemes egyházi adójuk befizetésére képtelenek s ennek következtében tanítói segélyalapunk eddigi segítőképessége a minimumra csökkent”
Segítségért a püspök a híveihez fordul: „Iskoláink és templomaink munkálják ma is és munkálták mindig a tiszta keresztény erkölcsöket. A templomok a jelen az iskolák a jövő nemzedék javait munkálják. Ezért kell, hogy szeretettel s anyagiakban is támogassák azokat híveim. Hogy e támogatás mennyire szükséges, azt legjobban láthatják híveim ott, ahol iskoláink elvesztek…Ezért kérem híveimet, hogy legább meglévő iskoláink fennmaradásáérthozzanak áldozatot. Áthatva a hitvallásos oktatás nagy és jövőre kiható fontosságától ,,félve gondolok arra, hogy esetleg egyes iskolákat be kell szüntetnem. Nem akarom elhinni, hogy híveim bármily áldozat árán is ne tartsák szent kötelességüknek azt mit atyáink megteremtettek és fönntartottak, a hitvallásos katolikus iskolát. Amíg módomban állott, semmi áldozatot nem kínéltem iskoláim érdekében, de most anyagi erőim elfogyván kénytelen vagyok híveimhez fordulni s nyomatékosan felszólítani, hogy siessenek saját gyermekeik érdekében iskoláink megmentésére”.
Ezt a kérés egy későbbi püspöki körlevélben is olvashatjuk:
„Nyomatékosan kérem az iskolafenntartó egyházközségeket és azok vezető testületeit, az egyháztanácsot és iskolaszéket, hogy legszentebb érdekeink áldozatos szolgálatának lelkületével álljanak a hitvallásos iskola mellett és hozzanak meg minden anyagi és erkölcsi áldozatot, ami reájuk hárul ezen a téren.
Egy másik körlevelében „országok, népek és kormányok változó sorsától függetlenül egyedül csak a katolikus iskolától várhatunk katolikus meggyőződést és szellemet”.
„Ismeretes mindannyiunk előtt, hogy intézeteinket újra erőszakos és igazságtalan támadások érik, vádolnak minket, hogy ősi intézeteink és intézményeink vagyonát, tehát egyházmegyénk vagyonának megmaradt töredékét jogtalanul bírjuk és használjuk. Könyveket írnak rólunk, hogy tetszetős vádakkal tudományos színezetű ferdítésekkel alapozzák meg céljaikat. (…) Fájdalmas érzéssel látjuk mindnyájan ezeket a sorozatos támadásokat az ősi vagyon ellen, amelyet a katolikus áldozatkészségből nyertünk szent örökségbe, amelyet katolikus nagyjaink és fejedelmeink a katolikus szent vallás erősségére és a katolikus nevelés biztosítására megalapítottak.”
Az egyház egy belülről történő megerősödést is szorgalmazott. Célja volt a hitoktatás és az iskolai oktatás megerősítése a felekezeti iskolákban. Fontosnak tartotta, hogy minőségi oktatás-nevelés történjen a hitvallásos iskolákban. Ennek érdekében ezekben az években több olyan rendelkezés is született, amely ezt a célt szolgálta.
1933-ban egy püspöki rendelet a római katolikus leánynevelő intézetek fegyelmi szabályát közölte. Ebben a szabályzatban a fő hangsúly a növendékek viselkedésével kaocsolatos szabályokra tevődik. Öltözködés: Tilos volta feltűnő hajviselet, kivágott ruha viselése, kötelező volt az iskolai egyenruha viselése úgy hétköznapokon, mint ünnepnapokon. A pontosságot követelte meg a szabályzó. A diáklányok csak osztályvezetői engedéllyel mehettek e színházba, moziba, hangversenyre, cukrászdába, tánciskolába, még abban az esetben is, ha a szüleivel ment. Kötelező volt a szentmisén való részvétel, a lelkigyakorlatokon való részvétel.
A szabályzat(ok) arra törekedtek, hogy az állam által képviselt materialista vagy éppen liberális keresztény értékekkel ellentétes értékrendet ellensúlyozza, diákokat megvédje annak negatív hatásától.
Ennek tükrében az egyház fokozott figyelmet szentelt a tanárokkal és tanítókkal szembeni elvárásokra is illetve az oktatás anyagi hátterének megteremtésére, annak érdekében, hogy a katolikus felekezeti oktatás színvonalát és egyáltalán létét biztosítsa.
1936-ban megjelent az esperesi kerületek iskolatanácsaira vonatkozó rendelet, melynek feladatai közé tartozott az iskolák dologi és személyi szükségleteinek előteremtése. Az iskola ügyeinek képviselete a képviselőtestületben és a közbirtokosságok előtt. Figyelemmel kellett kísérniük, hogy a katolikus tanköteleseket a szülők beíratták-e katolikus iskolába és figyelni arra, hogy az egyháztanács és az egyházközség tulajdonának tekintse az iskolát. Ez utóbbi azért volt fontos, mert egyre több egyházközség a nagy költségek miatt a felekezeti iskolákról inkább lemondott és a katolikus tanköteles gyerekek állami iskolába kerültek.
Püspök felhívja a figyelmet a hitoktatás fontosságára, és hivatkozik az apostoli Szentszék irányítását és rendelkezéseit: „mert a kornak veszedelmei fokozott éberséget követelnek”. A Congregato Concilii által kiadott Decretum tanulmányozását kötelezővé tette a kerületek számára. Ez a rendelkezés előírja, hogy: ne legyen egyetlen katolikus gyermek sem az egyházmegyében hitoktatás nélkül. Kötelezi az egyházközségeket a plébániai katekézisre, még abban az esetben is ahol felekezeti iskola működik, vagy az iskolában van hitoktatás. Előírja a katekézis napjának megtartását. Felhívja a figyelmet az Egyházi Törvénykönyv 1332. cikkelyére, amelynek értelmében a templomi katekézis köteező minden plébánián (és nem azonos a szónoklattal). A püspök elrendeli, hogy minden plébánián hozzák létre a keresztény tanítás társulatát, ennek tagjai mindazok, akik alkalmasak a hitoktatásra. Minden plébánián létre kellett hozni a plébániai katekizmus iskolát (megtiltotta, hogy a plébánosok a 1330. kánon értelmében bűnbánat szentségéhez vagy szentáldozáshoz engedjenek olyanokat akik elmulasztjak a plébániai hitoktatást). Különösen a szülők figyelmeztetését hangsúlyozta ki a rendelet. A plébánosoknak kötelezővé tette, hogy a templomban a katekizmust magyarázzák (négy vagy öt év alatt kellett a katekizmust átvenni).
A rendelet kitér arra is, hogy oda kell figyelni a hitoktatók vallástani-képzettségének gyarapítására: ennek érdekében létre hozták az Egyházmegyei Hitoktatási Hivatalt. Kötelezte, hogy hitoktatói értekezleteket és vallástani előadás sorozatokat tartsanak.
Elrendelte, hogy az egyházmegyében válasszanak olyan papokat akik a vallásoktatást felügyelik, és gondoskodjanak hitoktatókról, különösen azokon a helyeken ahol paphiány van.
Ami a tanítókra és tanárokra érvényes fokozott fegyelmi és erkölcsi elvárást illeti az 1938-ban megjelent 4081. számú utasításból következtethetünk. Ennek értelmében fegyelmi vétséget követett el az a tanító aki: a római katolikus egyház törvényeit vagy rendelkezéseit megsértette, erkölcstelen magaviseletet tanúsított, az egyház intézményei ellen, bármely egyházellenes társulatnak tagja (I.4. a), az egyház törvényei ellen köt házasságot (I.4. b). Aki fölöttes elöljárójával szemben engedetlen (I.4. g). Aki növendékeivel durván bánik (I.4. h). Aki az egyházmegyei hatóságtól megszabott iskolai vagy iskolán kívüli, templomi vagy templomon kívüli kötelességei teljesítésében vétkes mulasztást követ el, pl. dalárda szervezésének elhanyagolása, legény és leányifjúsággal való foglalkozás elmulasztása (I.4. k). A nép tekintélyes részének elégedetlenségét, megvetését és gyűlöletét magára vonja. (I.4.l). Ha egy tanítót vagy tanárt vétkesnek találtak a fegyelmi eljárás következtében, ez fizetés megvonással vagy állásának elvesztésével járt.
1.9. Az oktatást is befolyásoló romániai jogi keretek
Ahhoz, hogy a hitoktatás helyzetét pontosabban láthassuk a két világháború között, szükséges a katolikus egyház jogi helyzetével is foglalkoznunk, mert csak a szabályozott jogi keretek között működő egyház fejthetett ki lelkipásztori tevékenységét. Ezért tartom szükségesnek Románia és a Vatikán között létrtejött konkordátum ismertetését, a vallásügyi törvényt és az alkotmányt.
1.9.1. Konkordátum
A konkordátum- concordatum- megegyezés, egy kétoldalú nemzetközi szerződés a Vatikán és az illető állam között. A katolikus egyház a konkordátum kötéssel azt akarja elérni, hogy az adott országban az állam garantálja a vallásszabadságot, az oktatás és az iskolák szabadságát, intézményeinek működését, az egyházi vagyon szabad kezelését.
A trianoni békediktátummal nagyszámú latin és görög szertartású katolikus hívő került a román impérium alá. Románia kormánya 1919-ben diplomáciai kapcsolatba lépett a Szentszékkel. (Bukarest első nunciusa Francesco Marmaghi érsek lett). Több év próbálkozás után 1927-ben Vasile Goldiș miniszternek sikerült megnyernie kormánya bizalmát és Rómába utazott. Mind a Szentszéknek, mind a román államnak érdeke volt, hogy kapcsolataikat rendezzék, mert a trianoni békekötéssel nagy számú görög és római katolikus került a román impérium alá.
A Szentszék a görög katolikus egyház javára kedvezményeket tett, a latin szertartású magyar hívek rovására. „…a készült konkordátum tervezet elkeseríti a magyar lelket. Eltörlik Szent László Egyházát és a szatmári püspökséget is s a mindenkori magyar püspököket úgy állítják oda, mint Románia ellenségeit. Futnak az unió illúziója után Rómába. Itt az ideje, hogy a magyar püspöki kar nem a hódolat letompított hangján,hanem nyílt és sértett önérzettel beszéljen a Szentszékkel és figyelmeztesse eddigi politikája veszélyeire. A püspöki karnak körömszakadtáig védenie kell a magyar katolikus egyház történeti jogait és hierarchikus berendezését. Semmiféle egyházmegyei új berendezésbe ne menjünk bele, Tartsuk fenn minden egyes egyházmegyénket, bármily kicsiny is lesz, avval a szívósággal, amint a török időben történt.”
A Brătianu kormány 1922-es uralomra kerülése után, Banu Constantin vallásügyi miniszter Rómába utazott a Szentszékkel tárgyalásokat folytatni. A tárgyalások a szatmári és nagyváradi püspökségek jogi kérdését, a Patrimonium Sacrum kérdését és a katolikus iskolák helyzetét érintették. A Patrimonium Sacrum akkori formája nagyon sokban érintette a katolikus iskolák sorsát, mert, ha a Státus vagyona beolvad a Patrimóniumba amelynek vezetésében a latin szertartású papok kisebbségben vannak akkor ez az iskolák anyagi „lefejezését” jelentik.
1924-ben Angelo Dolci az új bukaresti nuncius, elkészített egy újabb tervezetet, amelynek értelmében az összes püspökséget a bukaresti érsekség alá rendelte. A földreform következtében a katolikus egyházat ért veszteségeket tudomásul vette. Ez a tervezet engedményeket kínált az egyházi iskolák védelmében, de mivel az unióban az ortodox egyház nemzeti szerencsétlenséget, a latin egyházban ellenséget látott nehéz volt egy mindenki által elfogadható egyezmény megkötni.
Végül 1927-ben Vasile Goldiș a kezébe vette a dolgot, az ortodox egyház tiltakozása ellenére. Rómába utazott és megállapodott a konkordátum szövegében. Reálisan tekintve abban az időben a latin egyház számára ennél jobb konkordátumot nem lehetett kötni. Sikerként lehet elkönyvelni, hogy biztosította a hívek szabad érintkezését a püspökökkel, elismerte a katolikus egyház jogi személyiségét, elismerte a katolikus felekezeti iskolák nyilvánossági jogát, illetve azt, hogy a szerzetesi iskolák esetében a püspökségek hatáskörébe tartozva, az egyházmegye meghatározhatja azok tanítási nyelvét. Lelkigondozásban részesítheti a katonákat, a börtönben lévőket. Az egyházat felhatalmazta arra, hogy az állami iskolákban diákjait hitoktatásban részesítse.
Az iskolákra vonatkozóan Nicolae Titulescu külügyminiszter javaslatot tett, hogy a szerzetesi iskolák tanítási nyelvére vonatkozó kitételt egészítsék ki azzal, hogy kivételt képeznek azok a szerzetesi iskolák, amelyeknek a tanítási nyelve már román, mert ez ellene mond a magánoktatási törvény 37. cikkelyének. A másik javaslat az Erdélyi Katolikus Státusra vonatkozott, mégpedig az, hogy ne legyen más katolikus jogi személyiség csak a bukaresti nunciatúra. A Szentszék ezeket elfogadta és 1929. május 29-én ratifikálta és július 7-én hatályba is lépett.
A konkordátum oktatásra vonatkozó cikkelyei biztosították a katolikus kisebbségi iskolák létét, azt hogy az egyház saját költségén iskolákat tarthat fenn a közoktatási minisztérium felügyelete mellett. A szerzetesrendek és kongregációk összes iskolái az illetékes püspök fennhatósága alá helyeztettek és megállapíthatták a tanítás nyelvét (Konkordátum XIX. szakasz).
Elismerte az egyházaknak azon jogát, hogy mindenfajta állami iskolában diákjait hitoktatásban részesítse, mégpedig anyanyelvükön. A többségében katolikusok által látogatott állami középiskolákban a hitoktatást katolikus pap vagy világi tanárok végezhetik, akiket a püspök és a Közoktatási minisztérium megegyezésével neveznek ki, és akiket a kormány fizet.
A többségükben katolikusoktól látogatott állami elemi iskolákban a hitoktatást a püspök által kijelölt pap végezheti hiányában egy katolikus világi, aki az iskola tanítója is lehet, ha a püspök őt alkalmasnak tekinti. Ha a püspök, úgy tájékoztatja a minisztériumot, hogy a vallástanár hitelvi, vagy erkölcsi szempontból nem felel meg a tanár azonnal köteles abbahagyni a tanítást. Az állami iskolákban a tantervet a püspök állítja össze és közli a minisztériummal. Az iskolai tankönyvek szintén jóváhagyandók a püspök által.(XX. szakasz).
Ezeknek az okoknak a következtében teljesen átrendeződött a romániai kisebbségi oktatás. 1920-ban, 33 494 magyar középiskolás tanulhatott anyanyelvén 147 középiskolában. 1928-ban, 11 522 magyar középiskolásra jutott 66 iskola, amiből 11 volt állami, a többi felekezeti fenntartású.
A helyzet odáig fajult, hogy a 1938-ban az összes középiskolásnak 6,1% volt magyar. A 935 felekezeti iskolából csak 48-ban tanulhattak a diákok magyarul (5,1%).
Az 1930-as évekből pontos statisztikai adatok maradtak fenn. 1934-35 között a gyulafehérvári egyházmegyében működött 10 óvoda 10 tanítóval és 468 gyerekkel. 187 népiskola 424 tanítóval és 17 490 tanulóval, 6 líceum 139 tanárral és 1669 tanulóval, 10 algimnázium 101 tanárral és 1202 tanulóval, 2 tanító és tanítónőképző 6 tanárral és 70 tanulóval. Tanulságos még a tanítók nemzetiségi megoszlása. 1920-ban a magyar részeken összesen 1124 görög katolikus és 1535 görög keleti, összesen 2659 román tanító volt. Az 1930/31 tanévben az erdélyi püspökség területén: 417, a nagyváradiban 86, a szatmáriban 65, a temesvári püspökségen 44 magyar felekezeti tanító működött. Az összes magyar történelmi egyházban 612 tanító oktatott.
1935-ben II. Károly király utasítására létrehozták a Román Ifjúsági nevelés hivatalát. A hivatal kidolgozta a működési elvét: ennek értelmében létrehozták az „Országőrséget”. Ennek minden Romániában élő 7 és 18 év közötti fiatal tagja kellett legyen. A szervezet jelszava az „Egészséget” volt. Felszentelésük egy vallomással végződött: „Román és országőr vagyok”. Analitikus tanterv keretében kötelezővé tették az Országőrség megszervezését a kisebbségi intézményekben is. 1937-ben ezt a rendelkezést annyival módosították, hogy csak az állami iskolákban tanuló kisebbségi tanulóknak volt kötelező ebben részt venni. Kevés vigasz, mert a magyar ajkú tanulók 75% állami iskolába járt.
Az 1932-es és 1938-as adatok összehasonlítása híven tükrözi az akkori állapotokat és a kisebbségi, felekezeti oktatás helyzetét
Római katolikus felekezeti oktatási intézmény:
Iskolatípus
|Iskolákszáma
|Tanerők száma
|Tanulók száma
|
Év
|1932
|1938
|1932
|1938
|1932
|1938
|
Főgimnázium
|12
|8
|206
|183
|2797
|1921
|
Algimnázium
|16
|13
|134
|136
|1499
|1363
|
Tanítónőképző
|4
|3
|47
|43
|400
|194
|
Óvónőképző
|1
|-
|6
|-
|48
|-
|
Kereskedelmi iskola
|2
|2
|20
|38
|264
|226
|
Elemi iskola
|297
|244
|624
|588
|31980
|22600
|
Óvoda
|15
|14
|17
|17
|632
|584
|
Összes magyar felekezeti oktatási intézmény:
Iskolatípus
|Iskolák száma
|Tanerők száma
|Tanulók száma
|
Év
|1932
|1938
|1932
|1938
|1932
|1938
|
Főgimnázium
|20
|17
|355
|359
|3827
|4112
|
Algimnázium
|22
|18
|190
|184
|2170
|1925
|
Tanítónőképző
|6
|5
|84
|92
|813
|669
|
Óvónőképző
|1
|-
|6
|-
|48
|-
|
Kereskedelmi iskola
|5
|4
|46
|38
|367
|296
|
Elemi iskola
|822
|751
|1459
|1427
|75580
|58098
|
Óvoda
|21
|20
|23
|23
|900
|803
|
A konkordátum a román kormány számára sem volt egyszerű. Annak hiányosságait mindkét fél magára nézve tekintette kedvezőtlennek, nemzetre és vallásra tekintve egyaránt. Gyárfás Elemér, az Erdélyi Népszövetség alelnöke illetve az Erdélyi Római Katolikus Státus igazgatósági tagja, 1929-ben szenátusi felszólalásában felsorakoztatta az ellenérveit a konkordátummal szemben. Sok hiányosság mellett, ami az oktatást, az egyházmegye hátrányos közigazgatási helyzetét, a szerzetesrendeket érintő hátrányos megkülönböztetés mellett egyetlen pozitívumot sorol fel: a Rómához való hűséget. Ha ebből a szempontból tekintünk a Konkordátumra, akkor megállapíthatjuk, hogy az adott történelmi helyzetben ennél többet sajnos elődeink nem tudtak kiharcolni. Fontossága és értéke nem elhanyagolható, mert az adott korban törvényes keretet biztosított a katolikus egyház intézményei számára.
1.9.2. A vallásügyi törvény
1928. április 22-én megjelent a vallásügyi törvény. Ez a törvény az állam és a felekezetek egymás közötti viszonyát szabályozza. Különös jelentősége van a törvény 11. paragrafusának, amely az egyes egyházi szervezetek jogi személyiségét rendezi. A jogi személyiséggel rendelkező egyházi szervezetek között ugyanis a törvény nem sorolja fel az évszázados múltú Erdélyi Római Katolikus Státust. A Státus ellen indított vagyonjogi akció eredményeképpen kb. 500 millió lej értékű ingatlan vagyont íratott át a román állam a saját nevére, nagyrészt a római katolikus közvagyonból. Ez, habár közvetve nagyon sok felekezeti iskolát-tanintézményt lehetetlenített el, mert a működéséhez szükséges anyagiak hiányában megszűntek létezni.
Az 1928-as általános vallásügyi törvény rendelkezett az oktatással kapcsolatosan is: kimondja (15. cikkely), hogy az egyházak felállíthatnak és vezethetnek saját intézeteket saját papjaik kiképzésére.
A hittudományi tanulmányok rendjét az illetékes egyházi hatóság állapítja meg és azt a vallásügyi miniszterrel közli.
A román történelem, nyelv és irodalomnak valamint az ország alkotmányának tanulása kötelező ezen intézetekben és ezen tárgyak az egyházi főhatóságnak a kultuszminisztériummal és a közoktatásügyi minisztériummal egyetértően megállapított tanterve szerint olyanképpen fognak előadni, hogy a különleges teológiai kiképzést ne gátolják és összhangban legyenek az intézetek valláserkölcsi jellegével.
A külföldi okleveleket egyenjogúsító vizsgálatok az illető egyház megfelelő teológiai intézetében oly bizottság előtt folynak le, melynek működésében a kultuszminiszter és képviselője is részt vesz.
A 16. cikkely szerint az egyháznak joga, hogy az állami és magániskolákban a hitfelekezetükhöz tartozó gyermekek hitoktatását végezzék a vonatkozó közoktatásügyi törvények engedélyezésének megfelelően.
Jogukban áll, hogy papjaik által a hadseregben, a polgári és katonai kórházakban, árvaházakban, javítóintézetekben és fegyházakban híveik számára bárminemű istentiszteletet végezzenek az illető intézmények törvényeinek és szabályzatának megfelelően.
Ez a törvény az összes felekezeteknek azonos jogot biztosított: a vallásfelekezetek kulturális és karitatív intézményeket tarthatnak fenn, de létesítésükhöz a kultuszminisztérium engedélyére van szükség.
A szerzeteseket érintő határozat az általuk fenntartott iskolákat is érintette, hiszen kimondja azt, hogy azon szerzetesrendek tagjai, akik a Román állam területén működnek megtarthatják zárdáikat, rendházaikat, ha román állampolgársággal rendelkeznek. Akiknek nincs és nem is akarják megszerezni nem maradhatnak az országban. A megszűnt hitfelekezetek vagyona az államra szállt.
Mailáth Gusztáv Károly püspök a vallásügyi törvénnyel kapcsolatosan a következőket írta papjainak:
A fentiekkel kapcsolatosan a következőket ajánlom T. Lelkészeim különös figyelmébe:
Az aversioknál az első értesítés vétele után lépjenek érintkezésbe a hitét elhagyni szándékozóval. Szándékának okait megismerve az okos és buzgó lelkipásztor minden igyekezetével hassanak oda, hogy az illető a végzetes lépéstől elálljon és már tett vallásváltoztatási kérelmét az anyakönyvvezető előtt vonja vissza.
Egyebekben a convertáltak és átvertáltak anyakönyvei az eddigiek szerint vezetendők augusztus, csak tanuk által eddig adott bizonyítványok (jelentkezések) helyébe az anyakönyvvezető által küldött értesítések vezetendők be.
A gyermekek vallását illetőleg a törvény életbe lépte előtt állami reverzálisok államjogi érvénye megszűnt. Fennmaradt azokban a reverzálist adó vegyes vallású szülők, erkölcsi kötelessége gyermekeik katolikus vallását és neveltetését illetően.
Úgy ezeknél, mint a törvény életbe lépte után kötött vegyes házasságoknál kísérjék különös figyelemmel a születéseket és buzgó lelkipásztori tevékenységgel hassanak oda, hogy az apa eskü alatt tett ígéretének megfelelően minden gyermekét katolikus vallásúnak jelentse be. (Gyulafehérvár 1928. augusztus 13.)
1.9.3. Az 1938-as alkotmány
1938-ban a „béke-politikájáról” ismert II. Károly király lett az uralkodó Romániában.
A kisebbségi szerződés tartalmaz ugyan rendelkezéseket a faji hovatartozás megállapítására vonatkozóan, éppen a nyelvi kisebbségekkel kapcsolatban, ezeknek a rendelkezéseknek azonban gyakorlati értékük nincsen. A szerződés szerint a gyermek neveléséért felelős személy (apa, anya, vagy gyám) egyedül jogosult arra, hogy a gyermek etnikai hovatartozását megállapítsa és ennek alapján felekezeti iskolába, állami iskolába, vagy bármely más iskolába beírathassa. Az alkotmány, és a kisebbségi szerződés (5. sz. Melléklet, 250. old.) egyenlőséget biztosított a vallási kisebbségek számára. a kisebbségi szerződés ezen felül még külön biztosítja a vallási kisebbségek számára azt, hogy saját vallási intézményeket állíthassanak fel és ott vallásukat szabadon gyakorolhassák, emellett Románia kötelezettséget vállalt, hogy a vallási kisebbségi intézményeket támogatja, de egy másik rendelkezésével el is lehetetleníti.
Az 1938. március 30-án megjelent a szerzetesrendek erdőkkel való felruházásáról szóló törvény. Összesen 18.000 hektár erdőt és 600 hektár szántóföldet oszt ki a román szerzetesrendek monostorainak, ugyanakkor azonban a kisebbségi egyházak hasonló intézményeinek javára hasonló intézkedés nem történt. Az 1938. március 17-én megjelent a külföldi szerzetesrendek vagyonának igazgatásáról szóló rendelettörvény, a bukaresti Pátriárka kezelésébe adja az összes külföldi eredetű szerzetesrendek vagyonát. Ezek a rendelkezések, magyar jellegű szerzetesrendek ellen irányultak.
A törvény lehetővé teszi a kisebbségek vasárnapi iskolái és ifjúsági egyesületei számára azt, hogy alapszabályaiknak megfelelően működhessenek, ugyanakkor a kisebbségek gyülekezési szabadságára vonatkozó rendelkezésekkel kapcsolatban kijelenti, hogy a teljes gyülekezési tilalom alapján a vallási kisebbségek összejöveteleket egyáltalán nem tarthattak.
Ezekben a nehéz években egyházunk képviselői, püspökei, katolikus intézményeink vezetői bátran kiálltak és harcoltak az iskolák fennmaradásáért. Márton Áron erdélyi püspök beszéde az Egyházmegyei Tanács közgyűlésén betekintést nyújt az akkori idők küzdelmeibe:
„A küzdelmek és erőfeszítések, amelyeket értékeink védelme és intézményeink sorsa reánk kényszerített hosszú évek óta kemény próba alatt tartják idegzetünket, erkölcsi és anyagi teherbírásunkat, és igénybe veszik minden figyelmünket. (…) az adatok szerint elemi iskoláink tanulóinak száma 1921-ben 45 ezer volt, ma pedig 14 897.Az utolsó húsz esztendő alatt a katolikus gyermekeknek majdnem 70% maradt iskolánk falain kívül. (…) Kötelességmulasztással nem vádolhatjuk egymást. A védelemre mozgósítottunk minden szellemi, erkölcsi és anyagi erőt. S mint a felbolygatott hangyaboly, a falakon voltunk mind, kicsik és nagyok, hívek és vezetők, világiak és papok, s mindig arra a pontra gyűltünk és gyűjtöttük össze erőinket, ahol nagyobb veszély fenyegetett, a hősi példákban sem volt hiány. Egyes testületek és egyházközségek a létjogban fenyegetett ember szívósságával és áldozatos elszántságával védték hitünknek és anyanyelvünknek a múlt küzdelmeivel megszentelt várait. Ennek ellenére mindig újabb veszteséget kellett elkönyvelnünk. Az Egyház, bármilyen alkudozásra és megegyezésre kényszerült is, a neveléshez való jogát alku tárgyává nem tette soha. (…) Isteni parancs, hogy gyermekeinket szent hitükre megtanítsuk, vallásunk erkölcseire szoktassuk, s az ősöktől átvett hagyományok szellemében és tiszteletben neveljük. (…) A mi fiainknak minden pályán és foglalkozásban kemény versenyt kell megállniuk, az előnyökbe beleszületettek és a kiváltságoltak tömegével kell felvenniük a harcot, hogy a maguk számára a helyet kiverekedjék és megtartsák, és ezen kívül mindenkinek, akinek végzettsége van, közösségi munkát is kell vállalnia, kisebb vagy nagyobb körben, politikai, társadalmi, gazdasági, népjóléti vagy egyházi téren vezetőnek kell lennie. Mind a két igényt tehát egyaránt azt sürgeti, hogy felkutassuk, kiválasszuk és tervszerű gondozásba azokat vegyük, akikben a legtöbb tehetség mutatkozik. A tehetség egymagában természetesen nem elég, hogy a feladatokra alkalmas legyen, párosulnia kell jellemmel, munkakészséggel, a hivatás szeretetével és eleven közösségi tudattal. Iskoláink hivatása, hogy a gondjainkra bízott gyermekeket így neveljék”
A román állam elsődleges célja volt a magyar középosztály meggyengítése, a római katolikus egyház által fenntartott középiskolákból a különféle rendelkezések, akadályok miatt egyre kevesebb diák szerezte meg az érettségi oklevelet. Ez nyomon követhető a következő táblázatban is.
|Fiú
főgimnáziumok|Lány
főgimnáziumok|Tanítóképző
|Felső-
kereskedelmi|
Tanév
|T
|É
|T
|É
|T
|K
|T
|V
|
1918/19
|2852
|135
|371
|23
|36
|15
|229
|29
|
1919/20
|2591
|177
|471
|33
|97
|27
|201
|78
|
1920/21
|2346
|169
|353
|20
|94
|19
|131
|34
|
1921/22
|2471
|144
|276
|24
|91
|25
|121
|47
|
1922/23
|2337
|159
|614
|17
|86
|29
|133
|34
|
1923/24
|2073
|120
|635
|26
|64
|27
|112
|-
|
1924/25
|1895
|30
|465
|5
|54
|24
|142
|27
|
1925/26
|1824
|42
|428
|4
|6
|14
|128
|33
|
1926/27
|1788
|35
|393
|11
|76
|5
|124
|19
|
|Fiú
főgimnáziumok|Lány
főgimnáziumok|Tanítóképző
|Felső-
kereskedelmi|
Tanév
|T
|É
|T
|É
|T
|K
|T
|V
|
1927/28
|1808
|18
|366
|6
|103
|2
|153
|32
|
1928/29
|1678
|53
|293
|17
|107
|18
|166
|24
|
1929/30
|1560
|113
|265
|16
|109
|23
|211
|32
|
1930/31
|1544
|163
|300
|2
|118
|32
|199
|32
|
1931/32
|1566
|91
|318
|22
|128
|11
|181
|46
|
1932/33
|1570
|88
|338
|10
|108
|36
|131
|58
|
1933/34
|1650
|35
|330
|7
|97
|16
|90
|31
|
1934/35
|1533
|-
|359
|-
|72
|7
|90
|24
|
1935/36
|1519
|37
|368
|8
|72
|25
|80
|7
|
1936/37
|1528
|42
|345
|14
|60
|8
|148
|13
|
1937/38
|1464
|91
|327
|24
|60
|12
|176
|33
|
1938/39
|1464
|62
|267
|16
|51
|11
|201
|21
|
1939/40
||76
|256
|20
|56
|15
|236
|31
|
Jelmagyarázat: T: tanulók létszáma, É: érettségizettek, K: képesítővizsga, V: végzettek.
A táblázat adatai tükrözik, hogy a különféle rendelkezések mennyire befolyásolták a sikeresen érettségizettek számát (pl. 1925).
Ezekben a években a küzdelem jellemezte a katolikus oktatást Erdélyben, hiszen a többszörös kisebbségi lét (vallási és nemzeti) olyan terheket rótt az iskolákra a nevelésre amelyekre külön oda kellett figyelni. Nagyjaink igyekeztek olyan útmutatásokkal szolgálni, amelyek ezekben a sanyarú esztendőkben reményt adtak tanárnak, diáknak, szülőnek egyaránt.
Márton Áron püspök 1937-ben így foglalja össze a hitvallásos iskola feladatát: Felteszi azt a kérdést a püspök, hogy milyen eredményt várnak el az iskolától? Milyen szempontok alapján? Hiányolta a vezérelvek és azok tartalmának pontos és tiszta megfogalmazását. Olyan vezérelvekét, amely az iskolák hitvallásos és nemzeti jellegét kidomborítaná. „ Nem tisztáztuk nevezetesen azt, hogy iskolánk elsőrendű feladata a nevelés-e, vagy a tanítás? Mert az iránt nincs kétség, hogy az általános pedagógiai szellem, néhány szerzetesi iskola kivételével minden fajta iskolát hatása alá kerített. Valamint az is igaz, hogy hitvallásos iskoláink hitvallásos jellege sok esetben csak a címben és az egyházmegyei főhatósághoz való tartozás tényében jutott kifejezésre.
A neveléstudomány belátta, hogy az iskola öncélú, tehát lényegében erkölcstelen és tarthatatlan intézménnyé lesz, mihelyt az élettől elvonatkozik, mihelyt a gyermeknek csak ismereteket nyújt, csak az értelmét fejleszti, a többi lelki képességeket pedig elhanyagolja. A mi helyzetünkben, pedig amikor az egyesnek is és népünk összességének is létéért kell harcolnia, egyenesen parancsoló szükség, elutasíthatatlan kötelesség, hogy az új neveléstudománynak ezt a nagy alaptételét sajátos körülményeinkre vonatkoztatva mind elvi, mind pedig gyakorlati tartalmában tisztázzuk (…) a feladat sem könnyű. Iskoláink mozgási szabadságát a kötelező állami tanterv is köti, amit végre kell hajtani becsületesen. A feladatot azonban meg kell oldanunk, mert a hitvallásos iskola sajátos célját nem ejthetjük, el ezzel megszűnne az iskoláink létjoga és a fenntartás kötelessége is.”
Márton Áron püspök az Egyházmegyei Tanács 1939. november 16-i közgyűlésén elmondott megnyitó beszédében a következőket mondja: „Mélyen tisztelt Közgyűlés! Az adatok szerint, amelyeket az Igazgatótanács évi jelentésében közölt, elemi iskoláink tanulóinak száma 1921-ben 45 ezer volt, ma pedig 14.897. Az utolsó húsz esztendő alatt a katolikus gyermekeknek majdnem 70%-a maradt iskoláink falain kívül. (…) Kötelességmulasztással nem vádolhatjuk egymást. A védelemre mozgósítottunk minden szellemi, erkölcsi és anyagi erőt. (…) Az egyház, bármilyen alkudozásokra és megegyezésekre kényszerült is, a neveléshez való jogát alku tárgyává soha nem tette. Isteni parancs, hogy gyermekeinket szent hitünkre megtanítsuk, vallásunk erkölcseire szoktassuk, és az ősöktől átvett hagyományok szellemében és tiszteletében neveljük.”
1.10. Az Erdélyi Iskola folyóirat szerepe
az erdélyi hitvallásos nevelésben
„Ez a folyóirat éppen azért alakult, hogy segítségére legyen a tanítóságnak az önképzés munkájában, sokoldalúan foglalkoztassa érdeklődését, s művelődésében támogassa. (…) Iskolánk a rendeltetését csak akkor tölti be, ha a tanítóság lelkiismeretét sikerül megmozgatni e cél szolgálatában. Nem szép szólam, hanem élő valóság az, hogy az erdélyi magyarság jövője a magyar tanítók kezében van letéve.” – írta Lux Gyula 1934-ben arról a katolikus szellemiségű lapról, mely a nehéz helyzetben lévő magyar nevelésügyet szolgálta a két világháború közötti Erdélyben.
„Az erdélyi magyarságnak ez a magára hagyott, árva helyzete tette szükségessé egy olyan lap indítását, amely a fiatalok nevelésével foglalkozik és a kisebbségi magyar iskolák tanárainak, vezetőinek a tudomány eredményei mellett a keresztény magyar szellemet is közvetíti.”
A kolozsvári egyetemista ifjúság pasztorációjával megbízott Márton Áron és György Lajos vállalkoztak ennek a megvalósítására: havonta megjelenő folyóiratot indítottak, amellyel az ifjúság valamint a kisebbségi sorsba lévő nép nevelését igyekeztek szolgálni. Tudták, hogy az erdélyi magyarság gazdasági, szellemi, lelki felemelkedésére csak akkor fog sor kerülni, ha olyan tudást sajátít el, ami látásmódját alakítja. Nemzeti erejét ugyanis a minőség fogja meghatározni, amit az egyre inkább ellehetetlenülő helyzetben is erősíteni lehet.
Fáradtságot nem ismerve fogtak hozzá a nagy munkának. Hivatás- és felelősségtudatot kell ébreszteni, hírdették.
Egészen újat akartak. Egy olyan folyóiratot, amelyből hiányzik a politika, az uszító hangnem, az üres demagógia. Olyan kiadványt, ami a világ „újrateremtése” érdekében értelmet oktat és lelket, erkölcsöt nevel. Hasonló gondolkozású, a különböző szaktudományokban otthonosan mozgó fiatal barátaik közreműködésével született meg 1933-ban az Erdélyi Iskola, amely a két világháború között az egyetlen, színvonalas magyarnyelvű oktatásügyi folyóirat volt Erdélyben.
Az Erdélyi Iskola fejlécébe a „nevelésügyi” jelzőt írták, jelezve, hogy lapjuk első sorban a tanítók, nevelők rendjét célozza meg. Az erdélyi magyarság „minősége” szempontjából ugyanis kulcsfontosságú, hogy milyen képzettségű pedagógusok, papok ülnek a katedra mögött
vagy prédikálnak a szószékekről. Őket is nevelni kell, hogy az, amit ők adnak tovább, minőségi, haladó, az európai szellemnek és színvonalnak megfelelő legyen.”
„A harmincas évek legelején népünk művelődési, társadalmi és gazdasági életének belterjesebb irányban való fejlesztésére törekedtek. 1933 körül veszi kezdetét az az időszak, amelyet később „második körnek” mondanak kisebbségi történetünkben. Ez a kisebbségi „külpolitika” mellett a kisebbségi „belpolitika” megerősödésének az időszaka, amikor már nemcsak védekezünk az elnyomatással szemben, hanem belefogunk az erdélyi magyar élet erőteljesebbé tételére, öncélú alkotásokba is, a kialakuló pozitív közszellem új nemzetszervezési mozgalmat sürget és ennek előkészítésére a nevelésügy terén jelentős reformokat segít megvalósítani. Ekkortájt minden erdélyi megnyilatkozás bátran hangoztatja, hogy nemzeti erőnket nem a szám határozza meg, hanem a „belső erő”, a minőség s végső fokon előhaladásunknak az alapfeltétele a közértelmiség, úgy, amiként azt Széchenyi értelmezte: nemzetiségünk erkölcsi tartalmának teljes értékű kifejtése. S mi biztosíthatja ezt? Csak a nevelés, amely az értelmet fogékonnyá teszi, a felelősségtudatot fölébreszti s az akaratot jó irányban befolyásolja. Az Erdélyi Iskola a szellemi váltásnak ebben az időszakában körültekintő megfontolással elsősorban a nevelők rendjét veszi a kezébe, gondolatot sugall, eszméket közvetít, terveket készít és a tervekhez megoldásokat nyújt; a nevelőket neveli, mert a nevelés rajtuk múlik. Egyébként mindennek az előfeltétele. Nélkülük nincs társadalmi szervezet, gazdasági mozgalom és természetes, hogy nincs művelődési élet. A nevelői rend vezető értelmiségünk törzse, egész népközösségünk felelőssége az ő vállukon nyugszik: a kisebbségi időszakban a pap nemcsak pap, a tanító nemcsak tanító, a tanár nemcsak tanár, hanem betölt sok olyan funkciót is, amelyet ma már a közigazgatás és az újonnan alakult társadalmi szervezetek töltenek be. Két évtizeden át csak a templom és az iskola népi életünk erőt sugárzó központjai, minden más akció tőlük indult és belőlük táplálkozott. A szövetkezet és gazdakör éppen úgy a pap és a tanító felelősségérzetétől függött, mint a népnevelési tanfolyam és a népkönyvtár. Falvainkban olyan volt a közösségi élet, amilyenné azt a nevelői rend tette. Nem egy volt a sok kérdés közül a nevelői rend kérdése, hanem a legfontosabb – s miként említettük: az Erdélyi Iskola ezen a téren vállalt elsősorban feladatokat.
De az Erdélyi Iskola egyben neveléstani folyóirat is volt s ebben a minőségében szintén felbecsülhetetlen szolgálatot tett, mégpedig az egyházi iskolapolitikának, amely hősiesen védte és oltalmazta az iskola intézményét minden ártó szándékkal szemben. Felbecsülhetetlen szolgálatokat tett azzal, hogy kiegészítette ezt az iskolapolitikát, mert a politikai küzdelemben nem igen maradt, nem is maradhatott elég gondoskodó figyelem magának az iskolának, a nevelésnek és annak, ami az iskolához oly szorosan kapcsolódik, a népnevelésnek. Az Erdélyi Iskola 1933-tól fogva változatlan eréllyel és kitartó hűséggel hirdeti és a maga szellemi eszközeivel valósítja is tisztán nevelésügyi célkitűzéseit, amelyeknek lényege a kiszélesített iskola programja, a népközösségi életbe szervesen beépülő népiskolának a terve, „iskola kitárt ajtókkal” – hogy „olyan nemzedék nőjön fel körülöttünk, amely népünk jelenkori életét megérti, abba öntudatosan beleáll s a helyesen felismert társadalmi, politikai és kulturális feladatok szellemében dolgozik”. Új gondolatokkal és kézzel is megfogható művelődési tervvel jött ez az Erdélyi Iskola s természetes, hogy mély és tartós hatást gyakorolt a kisebbségi magyarság nevelőire és egyáltalán értelmiségére”
Márton Áron és György Lajos többször is megfogalmazzák, hogy miért van szükség az erdélyi katolikus, kisebbségi oktatás újra meghatározására. Márton Áron több esetben is kiemeli, hogy a világháború egyik oka a nevelésnek a hiányossága. Többször hangsúlyozzák, hogy nem elegendő a tanítás. A puszta lexikális ismereteket nyújtó, azokat átadó oktatás veszélyes.
„És csakugyan úgy van, hogy a természetfölötti neveltségű ember egyenes életvonalon halad és szabadnak érzi magát a zavaros világnézetek és a rabszolgává aljasító szenvedélyek gátlásaitól. Kötelességérzete, szorgalma, igazságossága, hűsége és etikája a földi dolgokra is nagyobb erőt kölcsönöz neki. Egyedül a kereszténység és a keresztény nevelés az, amely magasabb rendű és egységes életirányba vezeti az embert”
Márton Áron írásaiban gyakran kifejti, hogy mi a katolikus pedagógia, a hitvallásos iskola feladata:
„A katolicizmus a pedagógiáját mindig a természetfölötti szempontra állította be. Célja az volt, hogy a természetes emberi képességeket, a test a lélek, az értelem és akarat minden erőit kifejlessze, ugyanakkor felemelje az ember egy természetfeletti, magasabb rendű létbe, a pusztán természetes embert az istenfiúság kegyelmi világába. Pedagógiánkat ez jellemzi, ez az örökös nyugtalanság a jobb felé. (…) A katolikus pedagógia nem állhat be a sopánkodók közé. Ahol eltért igazi céljától, térjen oda vissza. (…) Szerzetesi iskoláink azért állottak olyan versenyen felül a laicizmus idejében is, mert elsősorban neveltek. Tudást is közvetítettek, tehát tanítottak is- talán jobban, mint ugyanakkor a teljes tudományos képzésre vállalkozó iskolák-, de az ismeretközlést mindig a természetes fölé emelkedő, a tökéletesebb ember formálásának eszménye irányította. A pedagógiának csak ezt az egy elvet kell érvényesítnie, ha jobb nemzedéket akar.”
1.11. Az erdélyi római katolikus hitvallásos iskolák helyzete
1940–1948 között
Az 1940-es világpolitikai változások hatással voltak az egyházunk életére is. Erdély politikai határainak megváltozása magával hozta az egyházmegye földrajzi határainak megváltozását. Ez a döntés a gyulafehérvári egyházmegyét területileg kettéosztotta, nagy népmozgást és a gazdasági élet megbénulását okozta.
Az egyházmegye dél-erdélyi része 86 plébániával, 86 ezer hívővel és az egyházmegye székhelyével Romániához tartozott, az észak-erdélyi területek, a hívek nagyobb felével Magyarországhoz.
Márton Áron azonnal intézkedve, úgy rendelkezett, hogy minden pap, szerzetes, hittanár a szolgálati helyén maradjon. Aki a helyét a püspök engedélye nélkül elhagyta az szökevénynek minősült. Ő maga az egyházmegye székhelyén maradva megbízott kormányzót nevezett ki az elszakadt részre. Az Észak-Erdélyi híveket (163 plébánia, 341 000 hívő) a kolozsvári székhelyű Püspöki Helytartóság irányította, Sándor Imre püspöki helytartó vezetésével.
A front közeledtével a papjainak egy körlevelet küldött ki: „Lelkipásztori magatartás és tennivalók a háború idején” címmel, amelyben megparancsolta a helyben maradást. „A veszély idején a tömeg számára is Isten ajándéka az erős lélek. A régóta súlyos szenvedések híveink lelki erejét mértéken felül igénybe vették s az aggodalmak, nélkülözések s a rosszindulatú háborús hírverések állandóan nyugtalanítják őket. Meg kell értenünk, hogy ha a csüggedés és félelem hatalmába kerít egyeseket, Nekünk, Krisztus papjainak kell az erőt képviselnünk és szétsugároznunk a megfélemlítettek, a rémképet látók és elfáradtak között”.
A szórványokban élők lelki életét, vallásos meggyőződését veszélyeztette a pap és a templom, valamint a hitoktatás hiánya vagy az ellenségesen viszonyuló környezet.
A gyülekezeti tilalom minden összejövetelt lehetetlenné tett, rendre bezárultak a hitbuzgalmi egyesületek, kultúrházak. Dél-Erdélyben csupán a brassói Katolikus Kör maradt fenn, a brassói Egyházközségi Tudósító, hitoktatás és a pasztorációs munka segítésére megalakult az Egyházmegyei Szórványtanács. A Diákotthon-mozgalom az otthonuktól távol tanuló diákok számára biztosított ellátást és bentlakást. Nem volt egyetlen olyan iskola, sem amelynek ne lett volna bentlakása. Ez a politikai helyzet új lehetőséget teremtett arra, hogy az 1919 után elsorvasztott magyar és felekezeti oktatást új alapokra helyezze. Az egyházi kimutatások szerint 1941-ben a következőkből állt a katolikus iskolahálózat: 5 óvoda, 64 elemi iskola, 1 papnevelő intézet,1 tanítónőképző Nagyszebenben, polgári iskola: Gyulafehérvár, Brassó, Nagyszeben, Petrozsény (Aradon, Temesváron, Lúgoson tagozatként) illetve fiúk számára: Temesváron. Főgimnázium: fiúk számára Gyulafehérváron, Brassóban, Aradon, Kereskedelmi líceum lányok számára: Nagyszebenben. Erdély mindkét részében ezekben az években szorgalmazták az újabb gimnáziumok megnyitását, de a háborús viszonyok ezt nem tették lehetővé, sőt 1943-ban Dél-Erdélyben több magyar iskolát is bezártak.
A dél-erdélyi hitvallásos iskolák 1940 őszétől továbbra is az Anghelescu oktatási törvény szerint működtek.
Észak-Erdélyben a Magyar Királyi és Vallásügyi Minisztérium 1940. tanévétől ideiglenesen szabályozta a közoktatást. Ennek értelmében azok az iskolák amelyek az 1939/40 tanévben hitvallásos jellegűek voltak, az 1940/41-es tanévben hitvallásos jellegüket megtartva folytathatták tevékenységüket. Ha ugyanabban a helységben állami iskola is működött, akkor ez csak abban az esetben folytathatta működését, ha a hitvallásos iskolában nem volt elegendő hely a helyi szükségletek kielégítésére.
1940–1944 között az Észak-Erdélyi román iskolák illetve a Dél-Erdélyi magyar iskolák a két állam közötti tárgyalásokon az alku tárgyát képezték.
Márton Áron püspök az egyházmegye székhelyéről is gondosan kísérte az elszakadt részeket. Különös gonddal figyelt az oktatásra. Az 1940. évi 2. bécsi döntést követő héten négy körlevélben fordult a dél-erdélyi papokhoz, tanárokhoz és hívekhez. Megható a püspök hívekkel való együttérzése. „Megrendüléssel látom szenvedéseiteket. A szemeitekből patakzó könnyek szüntelen hullását, amióta megtudtátok, hogy el kell szakadnunk testvéreinktől, akikkel sorsunkat eddig együtt hordoztuk.”
Az 1944. augusztus 23-án bekövetkezett fordulat, valamint az 1944. szeptember 12-én megkötött fegyverszüneti egyezmény megkötése változásokat hozott Erdély politikai életébe. A román belpolitikában egyre inkábba kommunista befolyás érvényesült. Az új korszak küszöbén a helyi hatóságok a tanárok és tanítók múltját vizsgáló bizottságokat állított fel.
A román nemzetnevelésügyi minisztérium visszaállítva az 1939/40-es iskolai szabályokat, a működési engedéllyel rendelkező hitvallásos iskoláktól továbbra is megkívánta, hogy a román nemzeti tantárgyakat (történelem, földrajz, alkotmánytan) román nyelven tanítsák és román nyelvet harmadik osztálytól tanítsanak.
1944. november 8-án létrehozták a Nemzetiségügyi Minisztériumot. 1945. január 22-én Bukarestben ülésezett a Magyar Népi Szövetség, amely tíz pontban rögzítette a legsürgősebb nemzeti törekvéseket. A követelések között szerepelt a magyar nyelvű oktatás, magyar tanárokkal és kéri a fasiszta diktatúra alatt bezárt felekezeti iskolák újra megnyitását. 1945. február 7-én megjelent törvény a következőket mondja ki (Nemzetiségi Statútum).
A Statútum a dél-erdélyi magyarság számára bizonyos többletjogokat biztosít a korábbi jogfosztottsághoz mérve, de az észak-erdélyiek számára a meglévő jogaik korlátozását, szűkítését jelentette. A Statútum legfőbb hiányossága az volt, hogy a legtöbb előírása gyakorlatban nem érvényesült.
A 18. paragrafus kimondta, hogy a román állam biztosítja az anyanyelvi oktatást-állami, közép és felsőfokú oktatást. Azt is kimondta, hogy a nemzetiségi felekezeti iskolák ugyanolyan államsegélyben részesülnek, mint a román felekezeti iskolák.
A 19. cikkely megszüntette azt az egyenlőtlenséget, amelyet az 1925-ös magánoktatási törvény és az 1929-ben megjelent 2799. sz. felekezeti oktatási törvény teremtett. A 21. cikkely leszögezte, hogy a katolikus felekezeti iskolák ugyanolyan állami támogatásban részesülnek minta a román hitvallásos iskolák. Az is egy reménykeltő intézkedés volt, hogy a közoktatási miniszter a 167.193/1945 rendelettel a kolozsvári magyar tantestületi főigazgatóság hatáskörébe utalta az összes romániai magyar iskolát.
1945 januárjától a Groza-kormány beiktatásáig az Észak-Erdélyi iskolák a Központi Tanácsadó testületnek irányelvei alapján végezték tevékenységüket. Ezek az irányelvek előírták, hogy az állami iskolában a vallásoktatás fakultatív jellegű. Minden tizenhat éven aluli tanulónak (még a felekezeti oktatásban is) a szülők írásban kötelesek bejelenteni, hogy óhajtják gyermekük vallásoktatását vagy nem. A tizenhat éven felüliek maguk dönthetnek ebben a kérdésben.
Annak ellenére, hogy a jogszabályok garantálják a kisebbségi jogokat, tiltják a diszkriminációt etnikai, nyelvi, vallási alapon, megszabják az anyanyelv használatának jogát, a nemzeti kisebbségek iskoláit egyenrangúnak tekintik a többségi iskolákkal a változások alig észrevehetőek. Ennek okaként Kádár Gyula történész a következőket tartja: „Észak-Erdélyben a visszatért hatóságok nacionalista magyar gyűlölők, bojkottálják a magyarságra vonatkozó pozitív rendelkezések végrehajtását, miközben elsősorban magyarokat sújtó törvények születnek. Így például az erőszakos sorozások, munkaszolgálat, a bűnvádi eljárások, a kisajátítások, a földreform, az állampolgársági törvények, szövetkezeti tulajdon felszámolása, az „idegen vagyonok” kisajátítása mind-mind a magyarokat hozzák hátrányos helyzetbe, mutatják az ígéretek és a valóság közötti távolságot.”
1945 őszén azonban a Groza-kormány Nemzetnevelésügyi Minisztérium államtitkára Aurel Potop kijelentette, hogy nagyon soknak tartja a felekezeti iskolák számát és nem titkolta a kormány szándékát, az államosításra vonatkozóan. 1947-ben meg is jelent az első ilyen intézkedés: a nemzetnevelés-ügyi miniszter 235.558 számú rendeletével az egyházi iskolák jó részétől megvonta az állami támogatást és az állami iskolákban a hittan órák számát heti egy órára csökkentette.
Az illúziók, amely a Groza-kormány nemzetiségi politikájának demokratizmusát illeti hamar szerte foszlottak. A demokrácia legnagyobb akadálya a sokat emlegetett „restitutio in integrum” elv érvényben maradása, amely az 1940. augusztus 30. előtti állapotok visszaállítására törekszik. Ennek szellemiségében – az 1945. május 29-én kiadott 406-os számú törvény értelmében – mindazokat az iskolákat, amelyeket a román állam hagyott el a második bécsi döntést követően viszszaveszik. Figyelmen kívül hagyták azonban azt a tényt, hogy ezeket az iskolákat előtte a magyar felekezetektől vették el, sajátították ki.
1945-ben visszaállítják a magyar egyetemet amely egyszerre nyitja meg kapuját Marosvásárhelyen és Kolozsváron. Érdekes az a tisztánlátás, ahogyan a püspök látja az egyetem jövőjét. A kiépülő oktatási rendszerre tett megjegyzése a bizonytalanságot sugallja: „Tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek és ezért nem látnak tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk.”
Minden nehézség ellenére azonban 1946 őszére kiépül a magyar iskolahálózat.
A római katolikus egyház és Róma elleni támadás 1947-ben vette kezdetét. Ekkor utasították ki Andrea Casullo bíborost. Márton Áron papjainak kiadott körlevelében utasítja őket, hogy a Magyar Népi Szövetséggel szakítsanak meg minden kapcsolatot, és tartsák magukat távol a politizálástól. A következő körlevelében arra inti papjait, hogy ne engedjék be a politikát az iskola falai közé.
Az 1947. november 26-án az Egyházmegyei Tanács űlésének megnyitó beszédében Márton Áron kitér a hitoktatást érintő súlyos rendelkezésre is:
„Mélyen tisztelt Közgyűlés! A tanév elején híveink körében megütközést és súlyos aggodalmat váltott ki az új tantervnek az a rendelkezése, hogy az iskolai oktatásban a hittanórák számát csökkenti. A sérelmes intézkedést a tanügyi közegek megértő magatartása átmenetileg orvosolta, amennyiben a hittanórákat a folyó tanévre az eddig előírt számban engedélyezték. Ez az engedmény azonban nem tudja eloszlatni aggodalmunkat a jövőt illetően.”
1948. március 19-én Márton Áron és a többi katolikus püspök kérte a vallásoktatás biztosítását minden iskolában. Az alkotmánytervezet ugyanis megtiltja a szerzetesrendek és a vallásfelekezetek tanintézeteinek létezését és működését. Tiltja a vallásoktatást az iskolákban. Beadványukat feleletre sem méltatták.1948. július 17-én – a Groza-kormány egyoldalúan felmondja a Szentszékkel kötött Konkordátumot. Az 1948-ban elfogadott új alkotmány még tartalmazza az anyanyelvű oktatás szervezésének jogát. Az augusztus 3-án életbe lépő tanügyi törvény viszont állami tulajdonba vette az egyházi iskolákat (175. rendelet). A katolikus egyház 468 oktatási intézményét érintette. Az iskolai vallásoktatást megszüntette.
Az 1948-as iskolatörvény már az első fejezetben összegezi a kommunista párt iskolapolitikáját: „A közoktatás egységes alapon való megszervezése az állam kizárólagos jogát képezi, és a reális tudományosság, népi, valamint demokratikus alapokon nyuszik. A közoktatás világi jellegű.” A 35. paragrafus világosan kimondja „valamennyi felekezeti vagy magániskola, bármilyen legyen is, az állami iskolává lesz.” A 37. cikkely arra is figyelmeztet, hogy „mindazokat, akik jelen törvény 35. paragrafusának betartását meggátolják, vagy annak megakadályozását megkísérlik, bármilyen eszközöket is használnak erre a célra, 5-től 10 évig terjedő kényszermunkára s teljes vagyonvesztésre fogják ítélni. A 176-os számú rendelet az iskolák államosításával kapcsolatos részletkérdéseket tisztázták. Az egyházi közösségek által birtokolt ingatlanokat államosították, az iskolák államosításakor a kisajátítás tárgyát képezték azok a javak is, amelyek 1948. január 1-én az iskolák, bentlakások, tanulóotthonok, étkezdék, árvaházak, működését, fenntartását, támogatását szolgálták. Vagyis a kisajátítás tárgya minden olyan épület is, amely az iskolák működését biztosították (tantestület, személyzeti lakások, kántori lakások).
A kisajátítással egyidejűleg a szerzetesrendeket a kolostoraikba parancsolták.
Az gyulafehérvári egyházmegye ilyen módon: 12 óvodát, 175 elemi iskolát, 10 főgimnáziumot, 12 gimnáziumot, 3 felsőkereskedelmi iskolát, 2 tanítóképzőt, 1 óvónőképzőt, 1 ipari iskolát, 17 bennlakást és 4 árvaházat veszített el.
Gheorghe Vasilici tanügyminiszter azzal indokolta a hitvallásos iskolák államosítását, hogy ezáltal „emeljék” a kultúra színvonalát, és „korrigálják” az emberek gondolkodásmódját. Czikó Lőrincz közoktatásügyi főtitkár így fogalmaz:
„Tagadhatatlan tény, hogy az elnyomó fasiszta-imperialista rendszerben a nemzetiségek esetében a felekezeti iskolák voltak azok, amelyek az anyanyelv oktatását biztosították. Ezeknek az iskoláknak azonban ez az érdeme teljesen eltörpül, és jelentéktelenné válik azáltal, hogy mind az elnyomottak iskolája, nem a a társadalmi haladás eszméit hirdette, azokkal a népi tömegekkel, amelyeknek gyermekeit nevelte, nem tartott kapcsolatot, azoknak a szociális értékeit nem tartotta szem előtt. Sőt, a maga teljes egészében, nevelési rendszerével, szerkezetével és ideológiájával együtt a kizsákmányolók érdekeit szolgálta, tudományossága pedig a középkor gótikus homályába burkolt metafizika valószínűségeit és misztikumát hirdette”.
A Közoktatásügyi Minisztérium rendelete szerint az államosított iskolák könyvtárait újra rendezték. A szociális ideológiával ellentétes, antidemokratikus tartalmú, misztikus könyveket az iskolai könyvtárakból eltüntették ugyanakkor a marxista-leninista eszméket tartalmazó könyvekkel feltöltötték a könyvtárakat.
Új tankönyveket jelentettek meg, amelyek a vallást, a hitet, az egyházat negatív fényben tüntették fel, mint a haladás, a modern eszmék ellenségét, nem egyszer a kár gúny tárgyává is tették.
Ebben a korszakban nagyon sokat köszönetünk azoknak a tanároknak és pedagógusoknak a kik a „kor” szellemével ellentétben feltűnés mentesen tudták „becsempészni” óráikban az igazi értékeket.
Ebben az időszakban nagyon sok tanár és tanító őszintén élte hivatását, annak ellenére, hogy a tankönyveken kívül még az iskolákban szociális szellemben kellett oktatni és nevelni a tanulókat. Az új tanrend, az új tanítási módszerek, a kötelező kultúrmunka mind arra hivatottak, hogy az iskolás gyerekeket az Egyháztól eltávolítsák. Rendszeresen a nagyobb keresztény ünnepek alkalmával, vasárnaponként tevékenységeket szervezetek a központi iskolai hatóságok. És tették ezt néha (amint a későbbiekben az interjúk elemzésénél kiderül) túlbuzgóan is. Mindenhol lehetett (sajnos) olyan embert találni, aki tudott azonosulni a „kor szellemével” és adott esetben lelkesen túlteljesítette a feladatait. A pártaktivisták voltak ők, akik elsősorban a katolikus egyházat tartották fő ellenségnek, a katolicizmust vették célba, néha olyan embereket juttatva börtönbe, vagy kitelepítésre, vagy nehéz anyagi helyzetbe, akik annak idején egész vagyonukat karitativ célokra iskolák, árvaházak patronálására áldozták.
A kultúrmunka címén a Tanfelügyelőségek kötelezték a tanítókat, tanárokat, hogy vasárnapra, a keresztény ünnepekre tevékenységeket szervezzenek. Nagy harc volt a miszticizmus ellen. Mindezek mellett kötelező volt az állami ünnepekre „kultúr-műsorokkal” készülni, megünnepelni (Karácsony helyett – Télifa Ünnep).
1.12. Márton Áron nevelési, oktatási elvei
Ha végig kísérjük a püspök tanításait, körleveleit, beszédeit, homíliáit akkor egyértelművé válik számunkra, hogy Erdély szent életű püspöke számára a tanítás az oktatás elsőrendű feladat volt. Márt fiatal papként a nép művelésében és a gyerekek oktatásában és nevelésében látta népe és hívei megmaradásának biztosítékát. Annak érdekében, hogy ezt meg is tudja valósítani, minden eszközt felhasznált. Amikor az Erdélyi Katolikus Népszövetség Elnökévé választotta, az általa rendezett két nagygyűlés témái a tömegek katolikus öntudatának fejlesztését szolgálta. Két nagyon fontos célcsoportot választott ki: A Család és a falun élő ember. A két nagygyűlés témája: „Család és nevelés” illetve a „Krisztus és a Falu” eszmeköre volt.
Megszervezte az iskolán kívüli népművelést, Munkaprogramot dolgozott ki egy gazdag forrásanyag feldolgozásával. Ennek eredménye az, hogy 1935-ben, a 235/1935 püspöki rendelet kötelezi a kántorokat, hogy ifjúsági kórusokat létesítsenek, illetve az 1934-es X. püspöki körlevél, amely a szülői értekezleteket tette kötelezővé a tanítók számára.
Továbbképző tanfolyamokat indított a tanügyiek számára, ahol nemcsak a szellemi gyarapodásra, hanem a hivatástudat ápolására is gondot fordítottak (Pedagógiai Szakosztály).
A népnevelés területén nem csak a papokra és tanítókra figyelt, hanem igyekezett az értelmiségi réteg egészét bevonni a népnevelő munkába. Ennek érdekében 1935-ben egy új szakosztállyal bővítette a Népszövetség kereteit: az Orvosi Szakosztállyal. Ennek az volt a célja, hogy a keresztény világnézetű orvosokat egy közösségbe vonzza és így a munkájukban keresztény elveket valló orvosokat segítse.
Az Erdélyi Iskola folyóirat is az oktatás nevelés célját szolgálta. Ez egy olyan lehetőséget adott a kezébe, ahol a katolikus pedagógia időszerű megújulását tudta szorgalmazni. Előny volt az, hogy nevelési elveit el tudta juttatni a szélesebb körű szakembercsoporthoz. A főpásztor véleménye az volt, hogy az iskola élettelen intézménnyé sorvad, ha nem helyezkedik ezekre a pedagógiai elvekre. Sokszor hangoztatta, hogy a keresztény iskolának a munkaterülete az egész társadalom, sem a pap, sem az iskola önmagában nem elég. Sem a pap, sem a tanító nem tette meg a kötelességét, ha a templom falai között marad. Minden egyes iskolának és minden egyes nevelőnek az előírásokkal meghúzott munkakörén túl a lehető legnagyobb sugarú területet kell átfognia, hogy megtegye kötelességét. Arra is nem egyszer hívta fel a figyelmet a Főpásztor, hogy ha nem lesz vezető rétegünk, amely az erkölcsi felelősség eleven tudatával tanít a nép között, a nép a tudatlanság következtében műveletlenné válik. Ez pedig azt jelenti, hogy nem tud egyenrangú félként a többi nép között jelen lenni. Ezért a jövő nemzedék tudatába akarta vésni, hogy a népért végzendő munka nem külön foglalkozási ág, hanem minden hivatással együtt járó kötelesség és felelősség. A püspök a jellemalakítást az iskolanevelő kötelességének tartotta. A több tudást, a pontos kötelességteljesítést szintén olyan jellemvonásként értékelte, amely már gyerekkorba be kell idegződjön. György Lajos így emlékszik a Főpásztor beszédeire:” Főpásztorunk valahányszor megszólalt, úgy éreztük az életnek van nemes tartalma is, s érdemes dolgozni, gyötrődni, hogy a szép és a jó kerekedjék felül. (…) Az út nehéz, a feladat nagy, de kövessük Főpásztorunk jelmondatát: „Non recuso laborem”.
Ebben az időszakban az oktatás, nevelés ezen belül a hitoktatás irányvonalát kétségkívül a püspök által megfogalmazott nevelési elvek képezték. Minden lehetőséget megragadva, a „lelket” tartva a tanítókban, tanárokban olyan szempontokat, elveket és irányvonalat szabott az oktatásnak, amelynek hatása messze túlmutatott az adott időszakon. Fontos része volt tanításának a közös keresztény szemlélte, a kitartásra való buzdítás, vagyis a lelki hozzáállás, de ugyanakkor nem hanyagolta el a módszertani részét az oktatásnak, hangsúlyt fektetett a tananyag, könyvek színvonalas minőségére. Nem utolsó sorban a hitoktató személyére is figyelt. Azt tartotta, hogy fontos a módszer, fontos a tananyag, de a legfontosabb a hitoktató személye. A legragyogóbb módszer sem vezet eredményhez, ha nincs, aki alkalmazza. A legnagyobb elméleti tudás sem számít, ha a hitoktató nem tudja azt közvetíteni.
Veress Ernő megfogalmazta az eszményi hitoktató lelki tulajdonságait. Ez a kutatás szempontjából azért fontos, mert az harmincas/negyvenes évek kiváló nevelőinek személyiségét tükrözi.
Elsősorban azt fogalmazza meg, hogy aki mást nevelni, művelni akar, annak elsősorban magának kell neveltnek és műveltnek lennie. Mindenekelőtt szükséges volt, hogy a hitoktató jó teológus legyen, de otthonosan mozogjon a világi tudományokban is. Ebből legalább annyit kell ismernie, mint tanítványainak, sőt többet is, hogy a vallás és tudomány határkérdésében vezető lehessen.
Ezért állandóan kell képeznie magát, olvasson szakkönyveket, folyóiratokat. Az általános műveltség mellett fontosnak tartották a szaktudást. A hitoktatónak pedagógusnak kellett lennie: kellett ismernie a gyermek lélektanát, környezettanát, módszertani kérdéseket, tanítás és neveléstudományt. Követelmény volt, hogy óráról órára készüljön és előre kidolgozott terv szerint tanítson. A hitoktatás ugyanis nem ismeretközlés, hanem nevelés. Ezért döntő a hitoktató személye „Kedély nélküli, fantáziaszegény hitoktatónak vesztett pere van a gyerekek körében” Munkáját úgy kell, felfogja, hogy örömet visz a gyermekek közé.
Az is nagyon fontos, hogy a hitoktatóban a természetfeletti világ valóság legyen. A mindennapos Istenközelség, az imádság elengedhetetlen követelmény részükről.
1.13. A hitoktatás helyzete Romániában 1948 után
Az 1948-as államosítás után lényegében minden alkotmány, rendelet vallásellenes intézkedéseket tartalmazott. Ha valakivel kapcsolatban csak halvány gyanú is felmerült, akkor „demokráciaellenes” magatartás címén eljárást indítottak ellene. Beszolgáltattatták az 1850–1950 közötti anyakönyveket, 1949. július 30-án, a 810. számú rendelettel feloszlattak minden olyan szerzetesrendet, amely tanítással, egészségügyi és társadalmi szolgáltatással foglalkozott. 1951. augusztus 20-án (a provincia védőszentjének napján) a ferences szerzeteseket is kényszertáborba zárták.
A szovjet fennhatóság alá került országokban bevezetett forgatókönyv romániai alkalmazása csorbát szenvedett. A békepapi mozgalom nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket.
Márton Áron püspök az állami intézkedésekre azonnal reagált és körlevelében felhívja a figyelmet arra, hogy a Román Népköztársaság új alkotmánytervezetének 28. szakasza, egy olyan tiltást tartalmaz, amely hátrányos helyzetbe hozza a felekezeteket” Egyetlen vallásos közületnek vagy felekezetnek sincsen joga általános tanintézetet nyitni vagy fenntartani. Kizárólag csak a vallásos kultusz személyzetét kiképző különleges iskolákat a z állam felügyelete alatt. Ezt követően a felekezetek a püspökkari konferencián egy emlékiratban fordult a Miniszterelnökhöz és kultuszminiszterhez, amelyben kérték a szerzetesrendek, a felekezetek számára azt a lehetőséget, hogy iskolát tarthassanak fenn, illetve az iskolai hitoktatás biztostását az állami tanintézményekben.
Nagy gondot jelentett egyházaink számára az a tény, hogy a Magyar Népi Szövetség, amelynek elnöke Kacsó Sándor volt, a felekezeti iskolák megszüntetése mellett foglalt állást. Márton Áron tiltakozott és a MNSZ-et az állásfoglalásának felülvizsgálatára szólította fel. A püspök tiltakozása nemcsak az iskolák bezárása ellen van, hanem az iskolák, a tan- és nevelőintézetek, ingó és ingatlan vagyonának kisajátítása ellen is.
De mint tudjuk, hogy tiltakozása teljesen hiába valónak bizonyult.
1948-tól a kommunista rezsim kifejezetten az ateista nevelésre fekteti a hangsúlyt. Az iskolákban megtiltottak mindenféle vallásos tevékenységet, sőt kötelezték a tanulókat és tanárokat, hogy olyan tevékenységekben vegyenek részt, amely szellemiségében teljesen ellentétes a kereszténységgel.
Az Egyházügyi Hivatal Irattárában fennmaradt források áttanulmányozása során ki lehet jelenteni azt a tényt, hogy a kommunista ideológiájú román pártállami vezetés nem az egyházak felszámolására törekedett, hanem átalakítására. Ebben az elképzelt struktúrában az egyház egy fajta propaganda eszközként szerepelt volna, ugyanakkor attól sem rettentek vissza a bukaresti vezetők, hogy létrehozzanak egy, az államhoz hű „nemzeti” magyar, katolikus egyházat, ezzel számolva fel a Vatikán, a nyugat, az „idegen érdekek” befolyását. (Béke papság)
A hittant, vallásoktatást kitiltották az iskolai tanrendből, a tanerőket meg kötelezték, hogy vasárnapra illetve keresztény ünnepek napján iskolai tevékenységeket szervezzenek (kirándulások, sportrendezvények stb.). Nagyon gyakran a központi rendelkezéseket „túllihegve” a helyi pártvezetők illetve intézményvezetők még saját buzgóságukkal, megfelelni akarásukkal is nehezítették a diákok tanárok sorsát.
A törvény nem tiltotta a templomi vallásórákat, a templomba járást, a szentmisén való részvételt, a gyakorlatban azonban akadályozták, vagy a fent említett módon vagy azzal, hogy kérdőre vonták azokat a pedagógusokat, diákokat, akik vallásos meggyőződésüket gyakorolták.
Szombat délutánra illetve vasárnapra akarták korlátozni a templomi vallásórákat, azt remélve, hogy ez által csökken az ott jelenlevők száma. Márton Áron püspök mindent megtett, hogy ezt megakadályozza.
Az 1950–1960-as években számtalan olyan panasz érkezik a püspökségre, amely a helyi felelős vezetők túlkapásairól szólnak.
A kommunizmus éveiben az erdélyi magyarság, még viszonylag önálló intézményei az egyházak maradtak. A nemzetiségek egyházait az állam „a templomok falai közé szorította”, a közművelődést és a nemzeti kultúrát szolgáló intézményeket megfosztva anyagi alapjaitól ellehetetlenítette működésüket. Az oktatásban nagy szerepet játszó szerzetesrendeket feloszlatva és a papi utánpótlást korlátozva teljesen felszámolta az egyházak elemi és középiskolai hálózatát. Különböző eszközökkel korlátozták a hitoktatást a plébániákon is. Ezt még nehezítette az a tény, hogy az egyházak nyilvánosságát megszüntetve: sajtójukat és könyvkiadásukat felszámolták. Bibliát az Egyház a háború után nem tudott kiadni, a külföldről küldött Bibliák bejutását a hatalom minden eszközzel próbálta megakadályozni. Több alkalommal tízezres nagyságrendben kobozták el és zúzták be.1989-ben Romániában nem volt katolikus folyóirat, újság, az egyetlen katolikus kiadvány a csekély számban megjelenő római katolikus falinaptár volt. A kommunizmus évei alatt egyetlen imakönyv, egy kiskatekizmus és egy liturgiai naptár jelenhetett meg. Mindezen intézkedések ellenére az erdélyi katolikus egyház meg tudta őrizni belső önállóságát. Önállóan járt el a hitoktatás kérdésében is. Az állam erőszakosan csökkentette a gyulafehérvári teológiára felvehetők számát. 1977-ben 40, 1983-ban 25, 1986-ban 16 volt az államilag engedélyezett felvételi keretszám. 1987-89-ben Jakab Antal püspök, szívós ellenállásának eredményeként ismét 25 hallgatót vehettek fel. Az adminisztratív eszközök mellett a nyolcvanas években az állam nyíltan és erőszakosan beavatkozott az egyházak ügyébe. ami főként a papok személyes megfélemlítésével járt. 1988. augusztus 29-én Gyulafehérváron keltezett levélben 20 főesperes, esperes és kanonok kilenc pontban foglalta össze a legégetőbb kérdéseket, amelyek nélkül az egyház nem láthatja el a feladatát. Többek között a hitoktatás akadályozását a gyerekek, családok megfélemlítésével, iskolában munkahelyen való megkülönböztetését, a hitüket nyilvánosan vállalókkal és gyakorlókkal. Hátrányosan különböztették meg a tudományos, közéleti és művészeti pályákon azokat, akik ragaszkodtak vallásukhoz és gyakorolták is azt. Márton Áron határozottan utasította a papjait arra, hogy a hitoktatás a vallásgyakorlat szabadságához tartozik, amit az alkotmány és a kultusztörvény biztosít, s nem vehetjük tudomásul e jogunknak korlátozását.”
„A püspök kiállása meghatározó jellegűnek bizonyult. Papjait, ha a hitoktatás és egyéb lelkipásztori munkák végzése miatt a hatósági emberek támadták, vagy molesztálták, igyekezett védelmükre kelni.”
Egy nagyon értékes visszaemlékezés Márton Áron és a katolikus egyház papjainak helytállásáról a Tőkés István református egyetemi tanár, főjegyzővel készült interjú során hangzik el. Véleménye szerint a katolikus püspökök és papok a kommunista időben jobban bírták a „gyűrődést” mert cölibátusban éltek: „borotvaélen hánykolódott az ember, hogy egyfelől hitének és a magyarságának eleget tegyen, de az állammal se bocsátkozzon reménytelen küzdelembe. 1948-ban a református, a lutheránus és az unitárius püspökök a görögkeletiekkel együtt aláírták az egyességet az állammal. Márton Áron erre nemet mondott. A katolikus papság sorában az a tudat is erőt adott, hogy mögöttük van Márton Áron, a püspök mögött pedig ott áll a római pápa, hiába nem volt konkordátum a katolikus egyházzal, a pápára mégis tekintettel volt a hatalom.”
Márton Áron személye nemcsak a katolikusságnak volt példaértékű, hanem az összmagyarságnak is. „Már az 1938-as kinevezése osztatlan örömet jelentett a romániai magyar nemzetiségnek, beleértve ebbe a protestánsokat is, a más vallásúakat és sok nem hívőt is. A háború idején tanúsított magatartása pedig tovább erősítette tekintélyét. A püspök az egyházmegye kormányzását soha nem tekintette politikai feladatnak, nem kötődött egyetlen politikai rendszerhez sem. Sőt ezt papjainak is megtiltotta. Nem rejtette véka alá a társadalmi igazságtalanságokról alkotott véleményét, és tette mindezt úgy, hogy soha nem provokált összetűzést a világ hatalmasaival. Úgy tudott tárgyalóasztalhoz ülni, hogy tudta az ő országa nem e világból való.
„1948 óta visszatért a katakombák időszaka a hitoktatás szempontjából. Ha tételes, írásos törvény nem is tiltja, a valláserkölcsi nevelést, mégis a szóban a tanítóságnak adott utasítással akadályozza a hitoktatást és az istentiszteletre való járást. A kommunista tantestület valósággal üldözi és bünteti e gyermeksereget a hittantanulás és a templomba járás miatt.”
„Az állandó sport, tánc, színdarab, mozi, televízió, játék, ének, ünnepségekre való felkészülés minden szabadidejét elveszi a gyermekeknek. Az úgynevezett „kultúrával” agyongyötörik a gyermeksereget. S ha lelkipásztor erős gondoskodással s ráfigyeléssel egy kevés időre meg is kapja a gyermekek egy részét, jobban mondva egy csoportot, olyannyira kimerültek, fáradtak és idegesek, hogy komoly munkát nehéz nékik végezni velük, annál inkább, mert semmiféle hittankönyvet nem tud a kezükbe adni, amiből odahaza készülhetnének”
Ebben az időben az államnak és hozzá hű embereinek nem volt lényeges az, hogy alapos tudást nyerjenek a tanulók, csak az, hogy ideológiailag hű embereket neveljenek a kommunista rendszer számára.
Nagy különbség alakult ki vidék és város között a hit oktatásának szempontjából. Amíg városon az elgyökértelenedés, elszemélytelenedés az egyháztól, hittől való elszakadást is hozta, addig vidéken, falvainkon a szülők, nagyszülők ragaszkodtak jobban az ősi hithez és támogatták a lelkipásztorok munkáját.
Ebben az időszakban nagy hiány mutatkozott a tankönyveket illetően. 1958-ban az egyház engedélyt kapott arra, hogy a Római katolikus kiskatekizmust 15.000 példányban kinyomtassa. Egy csepp volt a tengerben.
Magyarországról is (1968 után) nagyon nagy nehézség és kockázatvállalás árán jutott be az országba egy pár hittankönyv, katekétikai segédanyagokról nem is remélhettek.
Az 1965-ben megjelent alkotmány (11. sz. Melléklet, 280. old.) ugyan tartalmazza a szabadvallásgyakorlás lehetőségét, mégis egyre több nehézséget gördítenek a hit gyakorlásának útjába. Az iskolákban igyekeznek a tanulókat más tevékenységekkel úgy lefoglalni, hogy ne jusson idejük másra.
Az Egyház minden lehetőséget megragadott, hogy a lehetőségekhez mérten a küldetését teljesítse. Márton Áron püspök 1965-ben kiadott utasításában olvashatjuk a következőket:
„Minden időben a lelkipásztori küldetés első feladata a gondjaikra bízott hívek gondozása és nevelése az Úr Jézus parancsainak megfelelően. Menjetek tehát és tanítsatok… és tanítsátok őket annak a megtartására, amit parancsoltam nektek. (Mt 28, 19-20).”
Ez a lelkipásztori feladat magába foglalta a felnőtt hívek, a kiskorú gyermekek, serdülőkorúak vallási oktatását és nevelését. A püspök irányadó gondolattal is segítette a lelkipásztorok munkáját egyúttal egységessé tevé a hitoktatás tananyagát az Egyházmegye területén.
Az utasítás a következőket tartalmazta:
1. Hittanórák: Az I–IV. osztályosok részére heti két óra megtartása volt szükséges, lehetőleg osztályonként külön-külön. Ott is ahol össze kellett, vonni az elsőáldozók csoportjával legalább az év második felében külön kellett foglalkozni az elsőáldozókkal.
2. Anyaga: Összevont csoportokban, a III-IV osztályban egyik évben a hitről, másik évben a Kegyelemeszközökről kellett beszélni.
Ha előfordult az, hogy év közben valamilyen oknál fogva a gyerekek nem tudnak, részt venni a hittanórákon akkor azt a szünidőben kellett pótolni (két-három héten át).
3. Módszer: Tankönyv nélkül, rendszeres házi lecke nélkül. Ezért sokat kellett ismételni és kérdezni (nem érdemjegyre), megbeszélve, vissza-visszakérdezve.
A hitoktatás egész folyamán, felszínen kellett tartani a következő szempontokat: Isten szerető Atyánk, az ember teremtője, életének egyetlen, mindenek fölötti tartalma, a kegyelmi élet jelentősége, és az Egyház szerepe.
Az elsőáldozásra való felkészítést már az I–II. osztályban el kellett kezdeni. A II–IV. osztályban be kellett vezetni a gyermekeket a gyakorlati hitéletbe, szentgyónás, szentáldozás, szentmise hallgatás, első péntek, első vasárnap, rózsafűzér, ministrálás.
4. Liturgia. Itt a püspöknek nagyon tényleges utasítását olvashatjuk az utasításban. A szentmiséknek a néppel együtt végzett imáit és a mise feleleteit az első osztálytól kezdővé úgy kellett gyakorolni, hogy a negyedik osztályig kívülről tudják és közösen mondják. Ez minden évnek ismétlődő anyaga volt.
5. Ének. A püspök fontosnak tartotta, hogy legyenek olyan egyházi énekek, amelyet minden hívő ismer. Előírta, hogy minden órán legyen énektanítás.
6. Szentírás. A Szentírás ismeretét különösen fontosnak tartotta a püspök. Az I–IV. osztályban bibliai történetek szerepeltek az V–VI. osztályban minden órán rövid olvasmányt kellett megbeszélni.
7. Az egyházfő minden év augusztusának végéig egy jelentést kért arról, hogy hogyan zajlottak a hittanórák: Milyen csoportban, heti hány órában, hány növendéknek. Mikor volt elsőáldozás.
A püspök meghatározta a hitoktatás anyagát. (11. sz. Melléklet, 280. old.)
Nemcsak az anyagot határozta meg, hanem többször szigorúan felhívta a figyelmét papjainak arra, hogy a hitoktatást vegyék nagyon komolyan illetve ahhoz, hogy jó oktatók legyenek maguk is tanuljanak.
1967-ben olvashatjuk az egyik papjaihoz intézett levelében: „Némely pap sokat jön-megy hét közben is. Mintha nem volna elég teendője otthon, vagy mintha magát megnyugtatni és hívei előtt igazolni akarná ezzel a látszattevékenységgel. Pedig mindenütt van tennivaló bőven, mind a lelkiek mind a pedig az ügyintézés terén, csak érzék és lelkiismeret kell hozzá. Hogy gondjukon könnyítsek, egyik fontos tennivalójukat mindjárt meg is jelölöm: tanuljanak! Aki tanítani akar, annak tanulnia kell.”
Az egyház papjai is kiálltak az elveik mellett és hősies magatartást bizonyítva, áldozatot vagy vértanúságot vállalva Istentől kapott hivatásuk szerint cselekedtek.
Maga a püspök fogalmaz félreérthetetlenül akkor, amikor ezt a harcot jogosnak mondja:
„Nem veheti senki rossz néven, ha iskoláink és nevelőintézeteink elvesztése fölött könnyeket hullatunk. Ezeket az iskolákat és intézeteket nemzedékek buzgósága, takarékossága, önfeláldozó munkája, hite és szeretete építette, fejlesztette, és a legnehezebb körülmények között is megtartotta századokon keresztül mind a mai napig. Az átvételt végrehajtó állami közegeknek is alkalmuk volt meggyőződni, hogy a katolikus iskolák és intézmények igen komoly értékeket képviselnek. – Nem vehetik rossz néven azt sem, ha iskoláink visszaszerzése érdekében a törvényes lehetőségeket és eszközöket felhasználjuk.”
Márton Áron püspök az egyik fontos eszközként a „túlélésben” az ellenállásban a nevelést, oktatást látta. A nevelési eszmében, ezekben a nehéz években Márton Áron egy hagyományos, értékőrző, ugyanakkor merészen újító szemlélet képviselt. Harcol a rosszul értelmezett „intellektualizmus” ellen, azt hangoztatja, hogy a puszta racionális tudás ártalmas. Sokszor ad hangot annak, hogy a modern nevelési elmélet „visszaérkezett a keresztény pedagógia alapelvéhez”. Ártalmasnak véli azt a pedagógiát illetve azokat a módszereket amelyek „két kézzel tömik a gyermek fejébe a felaprított tudományt, de ugyanakkor érzelmi és akarati világával, a jellem és a kedély nevelésével nem törődik.” Fontosnak tartja, hogy az egész embert nevelje. Fontosnak tartja, hogy eddze az akaratot, az érzelmet, az értelem képzésével legalább arányosan.
Fontos helyet foglalnak el nevelői programjában azok a módszerek, amelyek a diákot közösséghez, a szülőföldhöz, a hagyományokhoz, a kultúrához fűzik. Újdonságként hat a nemzeti kultúra valláserkölcsi alapú megközelítése Márton püspök szerint ez is a pedagógia feladata, olyan értelemben, hogy szórványvidéken erre jobban oda kell erre figyelni: „S a szórványok leverő valóságából előkomorló vád olyan közvetlen közelről idéz meg a múltért és szólít fel a jövőért, hogy süket füleknek is fel kell hasadniok, a réveteg nézéseknek is éles látásra kell pattanniok, a régi dicsőségünk párnáin álmodozóknak is tunyálkodás helyett végre munkát kell vállalni.”
Pedagógiai nézetei kétoldalúak: földöntúli, de ugyanakkor azt sem hagyja számításon kívül, hogy a világi dolgoknak is meg van a maga szerepe. És ezt számtalan helyen tételesen is megfogalmazza. „Az ember két világ polgára egyszerre, lelkének gyökérszálai az éghez kötik, lábával sáros földi utakon botorkál.”
Saját válságos, katasztrófáktól fenyegetett korában Márton Áron is ilyen nagyarányú népnevelési programot kíván megvalósítani. Beszédeiben, tanulmányaiban egy elvileg és gyakorlatilag megalapozott, módszeresen végig gondolt népművelési tervezet körvonalai rajzolódnak ki. Mindenekelőtt tisztázza az általános műveltség és a gyakorlati ismeretek megszerzésének, az egyéniség formálásának, nemkülönben a közösségi érzület és tudat kialakításának fokozatait és tartalmi követelményeit. Hangsúlyozza továbbá az egész tevékenység valláserkölcsi s egyszersmind korszerű tudományos alapozottságának szükségét, mélyen elítélve az egyszerű emberhez felülről közeledő, még mindig divatozó népnevelői primitivizmust. Szerinte a néphez közeledve le kell vetni a „hazugság álarcát”, mellőzni az „öblös hangú” szónoklatokat, a nép leginkább a hozzá közeledők tetteiből ért, azokéiból, „akik nem dicsőséget keresnek, hanem munkát vállalnak, nemcsak belőle élnek, hanem érette dolgozni is tudnak. Nekünk a falusi bírótól az országgyűlési képviselőig, a bábaasszonytól az orvosprofesszorig, a foltozó vargától a nagy gyárosig, a falusi tanítótól a püspökig minden poszton a legkiválóbb és felelősségüknek tudatában levő emberekre van szükségünk. S ha a sokat emlegetett népi egységet is komolyan akarjuk, meg kell tanulnunk és elsősorban a jövő nemzedéknek a tudatába bele kell égetnünk, hogy a népért végzendő munka nem külön foglalkozási ág, hanem minden hivatással elválaszthatatlanul együtt járó kötelesség.
Az Apostoli Szentszék magatartását a kommunizmussal szemben már XII. Piusz pápasága idején egy világos, nyomon követhető magatartás jellemezte. Az 1957. jan. 21-én kiadott Congregatio Concili utasítására név szerint kiközösítette a kommunistákkal együtt működő békepapi mozgalom vezetőit. 1957. július 16-án a kongregáció a pápa nevében felszólította azokat a papokat, akik politikai szerepet vállaltak, hogy hat hónapon belül mondjanak le. Ebben a XI. Piusz által kiadott „Divini Redemtoris” pásztorlevélét tartotta szem előtt.
Mindszenty bíboros, aki az öt szárazföldön szétszóródott magyar katolikusok érdekében- Memorandumot fogalmaz, az Apostoli Szentszékhez 1971. november 24-én hozza a „Consilium pro Ecclesiae Publicis” tudomására. A memorandumban többek között így ír:
„Az egyház jövője ezekben az országokban (értsd: kommunista) attól függ, hogy mennyiben sikerült a hitet átmenteni a jövő generációk számára. Elsőrendű fontossága van ebben a hitoktatásnak, legyen az iskolai, templomi, plébániai, családi vagy egyéni, nemkülönben a keresztény igazságok sajtó útján való terjesztésének. Az a benyomásom, hogy a szentszéki diplomácia és a Curia Romana egyéb illetékes szervei nem helyeznek elég hangsúlyt erre a problémára. Mons. A Casaroli 1964. évi nyilatkozatában (L. Osservatore Romano 1964. 9. 19. 1. oldal) hangsúlyozta ugyan, hogy a hitoktatás is tárgyát képezte a tárgyalásoknak, sőt bizonyos optimizmussal nézett e tekintetben a jövőbe, a tényleges tények viszont azt mutatják, hogy a hitoktatás terén a helyzet azóta nemcsak, hogy nem javult, hanem romlott. A hitoktatásra való beiratkozásnál folytatódik a törvényellenes, korlátozó visszaélések (…) a hitoktatásban való részvételnek hátrányos következményei vannak a magasabb tanulmányoknál és az életben való elhelyezésnek. (…) Tiltott szervezkedésnek minősül a hitoktatás”.
A Szentszék igyekezett párbeszéd útján a vallásos életet a kommunista országokban megkönnyíteni.
1950-ig a bukaresti nunciatúrán keresztül tájékoztatott a Vatikán. Márton Áron püspök letartóztatása előtt még el tudja juttatni a papoknak a Szentszék intézkedéseit. Ebben egyértelműen fogalmaz a püspök „aki részt vesz bárhol is oly gyűlésen, amelyet a katolikus egyháztól való elszakadás előmozdítása érdekében tartanak, ezzel minden további intézkedés nélkül azonnal kiközösíttetik az Egyházból.”
Rendelkezése egybecseng a XII. Piusz pápa nevében a Szent Officium 1949. július 1-jén kibocsájtott határozatával, mely önmagától beálló kiközösítéssel sújtja mindazokat a katolikusokat, akik a kommunista hatóságokkal együttműködnek.
Márton Áron a papjait visszafogja a politizálástól, ez még a látszólag magyarság érdekeit képviselő Magyar Népi Szövetségre is vonatkozik. A püspök hamar észreveszi a magyar érdekszövetség kettős politikai játszmáját: egyrészt igénybe veszik a papságot választási céljuk elérésében, másrészt vezető politikusai megkísérlik a papságot a püspökkel szembe állítani.
Az igazságtalanság, a római katolikus egyház és a kisebbségek elleni intézkedések a vallási életben egy bizonyos fellendülést eredményeztek. A század elején a szerzetesrendek „vetése” beérni látszott. Az anyaországtól elszakítva, az erdélyi magyarság kettős kisebbségi sorsban, a maga erejéből, a túlélésben nagyot alkotott. „Azt lehet mondani, hogy az egyházi intézmények, és személyek, ha megcsonkítva, elnyomva, kisemmizve háttérbe szorítva, üldözve is, de kivették részüket a nemzeti kultúra műveléséből és fejlesztéséből. Nekik köszönhető továbbá az is, hogy a katolikus egyház szocio-karitatív téren, az ifjúság oktatása valamint nevelése területén, szerzetesei, világi papjai és ezek által vezetett hitbuzgalmi egyesületei (Katolikus Akadémia, Katolikus Nőszövetség, Mária Kongregáció, Oltáregyesületek, Rózsafűzér Társulatok, Szívgárda, Szent Ferenc Harmadik Rendje) segítségével minden társadalmi réteghez tartozó hívét elérte, és őket hitükben megtartotta, sőt az elkövetkező nehéz időkre előkészítette és megedzette”.
Ez adott erőt híveknek, papoknak egyaránt azokra az időkre, amikor a „felszabadulás” után a kommunista hatalom rendszeresen a római katolikus egyház megsemmisítésére törekszik. Hiszen kezdettől fogva jellemző volt az egyházellenessége, különösen a római katolikus egyházzal szemben. Ennek a harcnak a vezetője a kommunista párt volt. Célja a marxizmus megvalósítása a társadalomban és persze az egyházban is. Minden alá volt vetve a pártnak: a gazdaság, a nevelés, a mezőgazdaság, az ipar, a kultúra, a művészet.
Ehhez jól kigondolt taktikát választott: elsőként a földbirtokoktól fosztotta meg az egyházat, majd „hiányosságokat” fedezett fel az egyházi iskolákban és ezeket elvette „hűtlen” gazdától. Bevetették a propaganda eszközét is: Rádióban, újságokban, más tömegkommunikációs eszközökben, hazug, elferdített, rosszindulatú cikkek, beszámolók jelentek meg (pl. névtelen olvasói levelek, stb.) Ezek fokozott egyházellenes hangulatot teremtettek.
Az római katolikus egyház azonban, különösen ott ahol karizmatikus vezetőik voltak, mély gyökerekkel és nagy tömegekkel nem bizonyult könnyű falatnak. Ezért külön stratégiát építettek a megsemmisítésére: tárgyalások (elhúzódó) kezdeményezése – a jó akarat mímelése, vallásos vezetőknek az eltávolítása, az osztályharc becsempészése az egyházba (belülről bontani).
A harmadik pont volt a legveszélyesebb, mert egy részigazság hangoztatásával (szociális igazságosság, béke, háborúellenesség) céljuk látszólag egybecsengett az egyház céljaival. „Haladó” kereszténységet hirdettek. Papok és hívek nagy éleslátására volt szükség e mögött meglátni a valós szándékot.
Erdélyben két dolog előnyünkre vált: a kettős kisebbségi lét és a nagy püspök vezéregyéniségek.
Sajnos itt is értek el részsikert, ha az Ágotha Endre békepapi csoportra gondolunk. (Ennek álcázott célja a nemzeti egyház létrehozatala volt.) Alig tucatnyi pap csatlakozott ehhez a mozgalomhoz, „ki oktalanságból, ki elvakultságból, ki félelemből vagy gyengeségből (…) Mindenképpen szemükre kell vetnünk, hogy nem látták- vagy nem akarták látni- az otthonukból és oltáraiktól elhurcolt megyéspüspököket, börtönbe vetett, bányákba, Duna-csatornához elhurcolt paptestvéreket, plébániájuk épületéből a faluvégre kiköltöztetett lelkésztársakat, gúnynak, megszégyenítésnek kitett híveket.”
A gyulafehérvári egyházmegyében 135 bebörtönzött papról-szerzetesről tudunk, akik az ellenállásuk miatt, a kommunista hatalommal való együttműködés megtagadása miatt szenvedtek, többen vértanúhalált is. De rajtuk kívül számos olyan papról is, akiktől a „szekuritáté” úgy szabadult meg, hogy a sorozatos kihallgatások, verések következményeként „természetes” halállal távoztak. Többek között példaként felhozhatjuk Pálfi Géza katolikus pap esetét is, aki fiatal, lelkes papként különösen az oktatásban a fiatalok nevelésében volt kiemelkedő. Természetesen sértve ez által az államhatalom érdekeit.
Egyike azoknak a fiatal papoknak, akiket Márton Áron püspök „fertőzött” meg a teológiai évek alatt bátorsággal, egyházáért, nemzetéért való hűséggel.
Ő az egyik olyan pap aki, ha nem is szenvedett börtönben, a szekuritáté állandóan megfigyelte, zaklatta, mert beszédeiben a meggyőzés erejével tudott szólni, lelkesíteni, mivel hitte, amit mondott és élte is azt. Gondolatainak fő mondanivalója, a hit megvallása, továbbadása, az Isten és emberszeretet mindennapi megélése, valamint népünk hagyományainak megőrzése. És nagy hatással tudott lenni a fiatalságra.
Gergely István katolikus pap, akinek Pálfi Géza tanára volt a teológián, úgy említi, mint aki meghatározó volt papi egyénisége alakulásában. Példaképe volt. A visszaemlékezésében egy Radnóti vers részlettel indít: (Radnóti Miklós: Első ecloga) „Írok azért, s úgy élek e kerge világ küszöbén, mint/ ott az a tölgy él: tudja, hogy kivágják, s rajta fehérlik/ bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap/ már a favágó, – várja, de addig is új levelet hajt.” Pap tanítványa szerint ez jellemezte Pálfi Gézát: aki pontosan tudta, hogy rajta fehérlik a kereszt, és pontosan tudta, hogy megsemmisítik. Ennek ellenére beszélt. Nem hagyta kimondatlanul az igazságot, és nem hagyta eltussolni az igaztalanságot. Pedig zaklatták, behívták, faggaták, éreztették vele, hogy rajta fehérlik a mártíromságnak keresztje és véres palástja. Ő vállalta sorsát, vállalta keresztjét. És még egy sokat mondó emléket idéz: „Egyszer vártuk az óráját. Bejött szó nélkül, egy orsós magnót cipelt be. Nem szólt, csak bekapcsolta, és mi döbbent csendben végig hallgattuk a Magyar Himnuszt és a Szózatot, Sinkovits Imre előadásában. A végén csak ennyit mondott: „Tisztelendő Urak, így kell előadni” (megj. Pálfi Géza retorikát tanított a gyulafehérvári Hittudományi Karon).
Egy másik emléke Gergely Istvánnak egy Vicei emlék ahol Pálfi János vicei plébánosnál vendégeskedett Pálfi Géza is. „Amikor odaértem bevezettek egy hátsó eldugott szobába, és egy magnót adtak, hogy hallgassam meg. A magyar hadsereg és Horthy bevonulásáról szóltak a korabeli híradók. Katarktikus élmény volt. Rögtön utána a szekuritáté emberei kiszálltak és annak ürügyén, hogy valamit keresnek kutatni kezdtek. Persze semmit nem találtak, de az eset jól jellemzi a Pálfi Géza körüli légkört. A fején nyugodott Márton Áron püspök keze, de már a szekuritáté is rátette a kezét”
Pálfi Géza annak a papi ellenállásnak a példája, amely jellemző volt a kommunista időben. Miért fontos ez, ha a katekézis szempontjából vizsgáljuk? Mert a példaadás akkor, abban az időben szinte életmentő volt. Sok elkeseredett, megtört, kisemmizett embernek erőt adott a mindennapi küzdelmekhez. Emblematikus élete és halála volt. Jelszerű. Egy karácsonyi szentbeszédében felteszi azt a kérdést: Vajon eljön-e az idő, amikor nem munkával ünnepeljük Krisztus születését? Bíráló mondatai a szekuritátét arra ösztönözték, hogy el kell hallgattatni. Megtalálták a módját rá. Ha tudták volna, hogy temetése március idusára esik, ahol 200 pap és több ezer hívő gyűlt össze koporsója mellett és tekintettek életére, mint irányt mutató fáklyára akkor nem könyvelték volna el sikerként. Az a dac, amely az ott jelenlevőkben megszületett azt a reménységet adta, hogy eljön a szabadság ideje.
Természetesen ennek tükrében létrejött egy nagyon erős papi ellenállás: Hiába tartóztatták le a püspököket, helytartókat, egymásután a helyettes ordináriusokat, az ellenállást nem lehetett megtörni. Ennek köszönhető, hogy Erdélyben soha nem volt teljes behódolás az államhatalommal szemben. Ennek köszönhető, hogy Márton Áron püspököt végül szabadon engedték és a békepapi mozgalom „kártyavárként” hullt össze.
Tempfli Imre a „Sárból és napsugárból” című könyvében megemlíti, hogy az ellenállás egyik oszlopa a szerzetesség volt. Miután az államhatalom előbb a jezsuitákat, majd a ferenceseket gyűjtőtáborokra telepítette (Szamosújvár illetve Máriaradna) valójában létrehozta a papi ellenállás központjait. Itt a szerzetesek karizmatikus egyéniségei pl. P. Godó Mihály, P. Gurzó Anaklét rendíthetetlen bátorságukkal, hozzáértésükkel, tudásukkal a békepapi mozgalom elleni harc mozgatórugóivá váltak. Jelen tanulmánynak nem célja ezt a korszakot részleteiben kielemezni csupán csak annyira, hogy megvizsgálni, hogy ezek az események milyen hatással voltak a katekézisre.
Annyit általánosságban megállapíthatunk, hogy a kettős elnyomás: nemzeti és vallási többnyire összekovácsoló erővel hatott a közösségekre. Papjaink többsége (elenyésző kivétellel) vállalták a megpróbáltatásokat, hiteles kitartásuk a közösségben megtartó erővel bírt. Nem adták fel a hitoktatást a lehetőségekhez mérten, templomban, sekrestyében, plébánián folyt az oktatás.
Azok az értelmiségiek (különösen tanügyiek) akik jobban ki voltak téve a megfigyelésnek, gyerekeiket más városban, falun rokonoknál a nyári szünidő idején készíttették a szentségek felvételére, kötöttek szentségi házasságot. Vagy titokban, plébániai irodában, sekrestyében. Ellenállás, összefogás, a hitet csak erősítette.
1.14. A hitoktatás helyzete Romániában 1989 után
Az egyház és az oktatás viszonya a rendszerváltás egyik legjelentősebb oktatáspolitikai kérdése. Ez két nézőpontot ölel fel: az egyházi ingatlanok restitucióját és a hittanoktatást az iskolákban. A hittan szerepe minden demokratikus országban egy egyezség eredménye az egyház és az állam között. Azokban az országokban ahol a hittanoktatás az alkotmány által rögzítetté vált ott az azt szabályozó okmányok (kerettantervek, tankönyvek, stb.) tartalmának szabályozása lett a vita tárgya. Az 1990-es év elején az egyházak megkezdték az erős szervezőmunkát a templomi és iskolai hitoktatással kapcsolatosan. Szerepe a hitoktatásnak ettől a perctől kezdve megváltozott, a plébániai hitoktatás sok esetben az iskolai hitoktatás beindulása után háttérbe szorult, annak ellenére, hogy egyházmegyei vezetők számtalanszor kihangsúlyozták annak egyediségét és fontosságát.
1990–1995 között, új tanügyi törvény hiányában kormányhatározatok szabályozták az oktatást.
Az első kormányrendelet (1990) értelmében, Romániában az egyházi oktatás újra indulhatott, mind román mind pedig magyar nyelven.
A kezdeti bátortalan „tétova araszolást” egyre bátrabb kezdeményezések követték. A hitoktatásra vonatkozó rendelkezések zöme az iskolai hitoktatásra vonatkozott egyházi körökben is, hiszen ez volt az a terület ahol teljesen elölről kellett kezdeni a szerkezetének felépítését. A plébániai hitoktatás esetlegessé vált és ennek több oka is van: a szülői motiválatlanság, közömbösség, közlekedési akadály, extrakurrikuláris tevékenységek sokfélesége.
A rendszerváltást követően: az iskolavezetők hozzáállása az estek többségében pozitív volt, kivételt képezett néhány (különösen etnikailag vegyes vidéken) elszigetelt eset.
1990-től 1995-ig eltelt öt év az indulás korszakának tekinthető. Történelmi egyházaink ebben az időszakban 19 felekezeti líceum vagy tagozat számára kértek engedélyt a minisztériumtól IX. osztály beindítására. Erről az alábbi táblázat adatai beszélnek:
Sor-szám
|Megye
|Líceum és helység
neve|Alakulás
éve|Tanulók száma az alakulás évében
|Tanulók száma
2003-2004-es tanévben|
0
|1
|2
|3
|4
|5
|
1.
|Bihar
|Lorántffy Zsuzsanna Református Líceum Nagyvárad
|1991
|60
|209
|
||Szent László Római Katolikus Líceum Nagyvárad
|1991
|60
|192
|
2.
|Fehér
|Római Katolikus Líceum Gyulafehérvár
|1990
|21
|108
|
||Református felekezeti osztályok a Bethlen Gábor Líceum keretein belül Nagyenyed
|1991
|25
|91
|
3.
|Hargita
|„Segítő Mária” Római Katolikus Líceum Csíkszereda
|1991
|122
|251
|
||Szent Erzsébet Római Katolikus Líceum Felsőlok
|1994
|30
|173
|
||Tamási Áron Líceum (római katolikus osztály)
|1994
|26
|24
|
||Református Líceum Székelyudvarhely
|1994
|25
|188
|
||Unitárius Líceum Székelykeresztúr
|1993
|31
|113
|
4.
|Kolozs
|Református Líceum Kolozsvár
|1990
|223
|334
|
||Római Katolikus Líceum Kolozsvár
|1993
|25
|111
|
||Unitárius Líceum Kolozsvár
|1993
|30
|181
|
||„Maranatha” Adventista Líceum Kolozsvár
|1992
|20
|-
|
0
|1
|2
|3
|4
|5
|
5.
|Kovászna
|Református Líceum Sepsiszentgyörgy
|1993
|32
|267
|
||Római Katolikus felekezeti osztályok a Nagy Mózes Líceum keretein belül Kézdivásárhely
|2000
|15
|15
|
||Református Líceum Kézdivásárhely
|1994
|21
|210
|
6.
|Maros
|Református Líceum Marosvásárhely
|2000
|106
|283
|
7.
|Szatmár-németi
|Hám János Római Katolikus Líceum Szatmár
|1991
|29
|214
|
||Református Líceum Szatmár
|1991
|50
|344
|
||I. Calasantius Római Katolikus Líceum Nagykároly
|1992
|30
|251
|
8.
|Szilágy
|Református Líceum Zilah
|1991
|45
|328
|
9.
|Temes
|„Gerhardinum” Római Katolikus Líceum Temesvár
|1992
|10
|55
|
|Összesen
|22
|-
|1036
|3942
|
1991-ben megjelent az új alkotmány. Ez a dokumentum a hitoktatásra vonatkozóan is rendelkezik. Ennek megfelelően a felekezeti oktatás a középiskolai oktatás részeként illeszkedik be a tanrendbe, mint „teológiai szeminárium”. Az 521-es kormányrendelet 16. szakaszának g) pontja úgy rendelkezik, hogy a „teológiai szemináriumok”-at a Kultuszminisztérium szervezi az általa kidolgozott módszertan előírásai szerint azzal a kikötéssel, hogy a felekezeti szakirányú osztályok óratervei az elméleti középiskolák humán osztályainak óraterveit veszik alapul, sajátos tanterveik pedig csak az Oktatási Minisztérium jóváhagyásával válnak érvényessé, alkalmazhatóvá.
Az 1991–1992-es iskolai évet a Kormányrendelet foglalja törvényes keretbe. A 16. szakasz e.) pontja részben önállóságot biztosít a „teológiai szemináriumok” számára, mint az 521/1990-es.
A 461/1991-es szabályozó is kimondja, hogy ezt az iskolatípust az egyház szervezi az időközben Felekezeti Államtitkársággá alakult intézményén keresztül. Ez a kormányrendelet már különleges munkatervek és tantervek használatát teszi lehetővé a felekezeti iskolák számára. A tanterveket a szakminisztérium láttamozása után lehetett csak használni.
A rendszerváltást követő években az egyházak elsődleges feladatuknak tekintették hitoktatást iskolai keretek között történő megszervezését. Az állami iskolákban, az első években a papság igyekezett ezt a feladatot ellátni, de nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudják ellátni a plébániai és iskolai hitoktatást is. Kezdetben önkéntes, keresztény világnézetű pedagógusok segítettek az iskolai hitoktatásban, de az egyház már a kilencvenes évek elején gondolt a hitoktatásban alkalmazható katekéták képzésére. A gyulafehérvári Teológiai Intézet hittanárképzőjének kihelyezett tagozatai hamarosan tudták ezt az űrt pótolni, hiszen az itt végzett katekéták közül sokan részt vesznek az iskolai hitoktatásban. A felekezeti iskolák létrehozása és elindítása már nagyobb kihívás volt az egyház számára.
Kezdetekkor a pedagógusokat és a hitoktatásért felelős elöljárókat elsősorban az iskola léte foglalkoztatta; kikristályosodott elképzelés, nevelési cél nem fogalmazódott meg. Minden iskolában, különösen azokban az iskolákban ahol valamikor hagyománya volt a felekezeti iskolának már az 1990-es tanévben igyekeztek valamilyen formában bevezetni a hittan oktatását. Kezdetben, nem volt elegendő szakember (pap), hogy ezt a nagymérvű munkát fel tudja vállalni ezért, keresztény szemléletű tanárokat/pedagógusokat szólított meg az egyház, segítségüket kérve. Természetesen feltevődött a kérdés: Mi a keresztény oktatási intézmények küldetése? Feladata? Melyek a legfontosabb keresztény értékek, amelyeket az iskoláknak közvetíteniük kell? Miért? Az egyház felfogása szerint az iskolák feladata a keresztény hitigazságok, a keresztény erkölcsi törvények, szentségek hirdetése. Mindezek mellett a gyakorlati keresztény életre kell nevelni a fiatalokat. Az iskoláknak a tantárgyak keretében is a keresztény szellemiséget kell képviselniük (történelem, biológia, irodalom, természettudományok), ismerniük kell a tudósok hitéletét. Ha megkérdezzük az embereket, hogy hogyan vélekednek, az felekezeti oktatásról akkor azt tapasztaljuk, hogy az emberekben él egyfajta elképzelés a régi egyházi iskolákról. Úgy emlékeznek, hogy az ilyen intézmények falai között mindig jellemes embereket neveltek. Ezzel kapcsolatban érdekes a meglátása van T. Sebestyén Ottó akkori segédlelkésznek észrevétele, aki Sepsiszentgyörgyön elsőként kezdett egy elméleti líceumban hittant oktatni: „A tanárok, szülők és a diákok nagy része szeretné visszaszerezni azt, amit negyven év alatt elveszített. A gyermekeken keresztül akarják megszerezni azt, amit elveszítettek. Nagyon pozitív volt a hozzáállásuk. Azt tapasztaltam, hogy ha sikerül őket személyesen megszólítani, akkor örömmel fogadnak. Nem tapasztaltam visszautasítást, ellenkezést senki részéről, ami szinte meglepő annyi év után.”
Természetesen ez sokban függött iskolától, az iskola vezetőségének hozzáállásától, földrajzi helytől (falu vagy város) Mindenképpen általánosságként megállapítható az a tény, hogy az akkor hitoktatást felvállaló tanárok, tanítók egyházi személyek célnak tekintették a keresztény értékek átmentését, továbbadását, a lelkiség, a szellemiség formálását, hogy igazi embert neveljenek, aki sugározza a szeretetet. Újonnan alakuló felekezeti iskolákban célként fogalmazódott meg egy olyan keresztény értelmiség nevelése, akik megértik az emberség fogalmát, és mindinkább közelednek az Isten által leírt emberképhez.
1.14.1. Felekezeti iskolák, felekezeti osztályok sajátos gondjai
Amíg az állami iskolákban a hittanórákkal kapcsolatosan az elsődleges gondok a hittanárok képesítése az órarendbe való beépítés, az osztályozás mikéntje alkotta addig az egyházi, teológiai osztályok létrehozatalának sajátos problémaköre volt.
Mivel 1948-ban az államosítást követően a felekezeti iskolahálózat megszűnt 1990-ben az egyházak igyekeztek a valamikori egyházi tulajdonban lévő épületekben működő iskolákban újra indítani az oktatást.
Fábián Mária egy nagyon hasznos tanulmányban összegezi felméréseinek eredményét, amelyet az 1990-es években újraindult erdélyi felekezeti oktatásról készített. Ebben több oktatásért felelős illetve oktatásban cselekvőül résztvevő személy szólaltat, meg akik hitelesen beszélnek a kezdetekről.: „A keresztény értékek benne vannak a Bibliában” – mondja a csíkszeredai gimnázium spirituálisa, aki fontosnak tartja a nyolc boldogság elsajátítását. Ugyancsak ő jegyezte meg, hogy a kereszténység életmód, ami példát mutat, ami kötelez. Ő és munkatársai szeretnék elérni, hogy az innen kikerülő ember jó keresztény legyen, aki kapaszkodót talál a hitben, aki nem ítélkezik, de jellemben erős. Ezeket meggyőződéssé kellene emelni. „Cél, hogy jó édesanyák és édesapák váljanak tanítványainkból, mert a magyar családokban erre nagy szükség van. Véleményem szerint az iskolában e cél elérésére minden garancia megvan, minden lehetőség biztosított.” (B. L.)
A székelykeresztúri Orbán Balázs Líceum Unitárius Tagozatának igazgatója, F. J. szerint: „Az ember társas lény, benne mindig megvolt a valahová tartozás érzésének szüksége, hogy valahol jól érezze magát, és valahol hasznos legyen. Ezt szeretnénk elérni. Az ember a legnagyobb elkeseredésében mindig Istenhez fordult és fordul, tőle vár segítséget. Az ilyen iskoláknak elsősorban az ember iránti szeretetet kell közvetíteniük. A szeretet gyógyszer tud lenni, a gyűlölet pedig méreg. Az egymás megbecsülése, a keresztény értékekben való hit, ami idővel meggyőződéssé válik. Mi nemcsak hangoztatjuk, hanem alkalmat is teremtünk a rászorulók segítésére.”
Hasonlóan fogalmaz a nagyenyedi református tagozat igazgatónője (T. M.) is: „Úgy látom én, hogy a mai fiatalság mindenhova kapaszkodik, keresi a helyét, és nem találja. Nem tudja, hogy miben bízzon, mi az, ami segíthetne, összevissza mindenhez fordul. Valahol itt kellene az egyházi intézményeknek segíteni, hogy pontosan a keresztény hitben találja meg a kapaszkodót. A keresztény erkölcsöt szerintem minden iskolának nyújtania kell. Sajnos a mai állami iskolák elcsúsznak a teljesítményközpontúság, a sikerorientáltság felé. Egy felekezeti iskolában semmiképpen sem az elitképzés a cél, de nem szabad lemondani róla.”
A felmérés arra is keresi a választ, hogy a hitoktatás a hitismereteken, a keresztény értékrenden kívül még közvetít-e valamit.
A magyarságtudat erősítését a Székelyföldön nevezték fontos feladatnak. „Szükség van magyar tanárokra, orvosokra, de nagyobb szükség van magyar édesanyákra és édesapákra.” (B. L., Csíkszereda) A felmérést készítő szakember arra is kereste a választ, hogy: melyek azok a tevékenységek, alkalmak, amelyekben megmutatkozik, hogy az iskola felekezeti? Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön a heti két vallásóra tematikailag a következők szerint alakult: első évben dogmatikát tanulnak, a másodikban egyháztörténetet, harmadikban erkölcsteológiát, negyedikben hittant. Minden reggel, délben és este közösen imádkoznak. Minden héten van egy közös mise. Tanévkezdéskor Veni Sanctét, tanévzáráskor pedig Te Deumot tartanak.
A tapasztalat az, hogy iskolánként változik, hogy hány kötelező szentmise, istentisztelet van egy héten. Változó a közös ima száma és alkalma is. Ugyancsak iskolánként változik, hogy mi az a többlet, amit még tanítanak. Van, ahol hangsúlyt fektetnek a nyelvoktatásra, egyházi zeneoktatásra. Ez utóbbi az állami iskolákban teljesen hiányzik. A diákoknak lelkigyakorlatokat szerveznek, amelyek minden iskolában kötelezőek. Illetve iskolán kívüli tevékenységekkel próbálták a keresztény értékek elsajátítását hatékonyabbá tenni nevelést (tematikus táborok, kirándulások stb.
A pedagógusok kiválasztása illetve a megfelelő képzettségű pedagógusok nevelése is a kezdetek egyik kiemelkedő feladata volt, hiszen ez sok évre meghatározta a hitoktatás jövőjét. Tehát központi kérdéssé vált: Kik tanítanak az egyházi iskolákban? A felekezeti iskolákban értelemszerűen olyan pedagógusokra volt szükség aki: Jó szakember és saját tantárgyát is olyan módon tanítsa, hogy ez ne mondjon ellent a keresztény világnézetnek. „jel legyen a társadalomban, az értelem tágítása mellett a lélekre is figyeljen. Szerintem minden pedagógusnak, kereszténynek is kell lennie, hiszen Krisztus az igazi pedagógus. Ő mindig tudta, hogyan kell az emberekhez szólni, kinek milyen értéket kell mutatni, és mindenkiből azt hozta ki, aminek a képessége benne volt. Felismerte, hogy kinek mi az értéke” — jegyezte meg a csíkszeredai gimnázium igazgatónője (F. I.). „A keresztény pedagógus több kellene, hogy legyen, mint pedagógus. Kötelessége, hogy szaktárgyával is közvetítse a kereszténységet. Fontos a békés családi élet, mert így sokkal több örömöt tud az ember átadni.” (L. Á.)
Nagyon gyakran keressték és keresik a választ arra kérdésre, hogy kell-e a felekezeti oktatás, felekezeti iskola. Milyen szerepe van az egyháznak és az államnak az oktatásszervezésben 1990 után. Az állami iskolákban 1948 után nem egy értéksemleges oktatás történik, hanem egy ideológiailag elkötelezett vallás és egyházellenes oktatás.
A probléma az Romániában, hogy a központilag irányított versenyvizsga során nyerik el a pedagógusok a munkahelyüket. Ez azt jelenti, hogy megyénként összesítik a meglévő üres tanári és tanítói állásokat, a pedagógusok pedig a szakjuknak megfelelően írásbeli vizsgát tesznek, ami elméleti és szakmódszertani kérdéseket tartalmaz. Ahhoz, hogy városi címzetes állást választhassanak a pedagógusok, 7,00 átlagot kell elérniük. Az elért eredmények csökkenő sorrendje szerint választhatnak. Ez a rendszer komoly akadályt gördít a felekezeti iskolák elé. Az egyházak és a minisztérium között létezik egy megegyezés, amely nem törvényerejű, eszerint csak olyan tanárok taníthatnak egyházi iskolákban, akiket az egyház ajánl, de ez a gyakorlatban nehézkesen működik.
„Szerintem nem a szakmai felkészültség a probléma, hanem a vallási képzetlenség. Gondoljunk csak arra, hogy akinek húszéves szolgálata van, az tíz évet a kommunizmusban tanított, teljes képzése pedig a kommunizmusban történt. Akkor nem volt könnyű vallási képzettségre szert tenni. Mert az nem csak abból áll, hogy vasárnap elmegyek templomba” – (jegyezi meg B.L, tanár Csíkszereda). Éppen ezért egy esetleges továbbképzőn pl. egyháztörténetet kellene tanítani. A továbbképzéssel kapcsolatban jegyezte meg a székelykeresztúri igazgató: „Fontosnak tartom a továbbképzéseket, de csak ha úgy elő vannak készítve, hogy ha onnan hazatér a pedagógus, tényleg úgy érzi, hogy tanult is valamit.”
A pedagógusokat az állam 1989 előtt a tudományos szocializmus szellemében tanította. Az egyházhoz való hűség a vallásosság kimondottan maradi gondolkodásnak a fejlődés ellenségének volt tartva.
A felekezeti oktatást választó szülők és gyermekek azzal az elvárással vannak az iskola az oktatás fele, hogy gyermekét vallási látásmód értékrend szerint nevelje. Abban az esetben teszi ezt, ha az állami iskolában ezt nem látja biztosítottnak. Az 1948-ban felekezeti iskolában járó, illetve azt az iskolai rendszert ismerők nagy nosztalgiával gondolnak vissza az akkori nevelési és oktatási eszményre.
Az iskolák próbálkoztak áthidalni ezt a hiányosságot: közös lelki napok ahol olyan témák kerültek megbeszélésre, mint a keresztény pedagógus jellemzői stb., továbbképzők szervezése.
A diákok motivációja is nagyon változó, amiért felekezeti iskolát választ. Ez nagyon nagy különbségeket mutat annak függvényében, hogy melyik iskoláról beszélünk, vannak olyan diákok, akik szellemiségükért választják ezeket az iskolákat. Nagyon sokan azért jelentkeznek felekezeti iskolába, mert könnyebben jutnak be. Vannak (kevesen), akik családi indíttatás miatt, és vannak, akik, mert erősebb hitéletet szeretnének élni, mert vallási, egyházzal kapcsolatos ismereteiket szeretnék elmélyíteni. Olyanok is akadnak, akiket hivatásbeli elkötelezettség vezérel. (Ez különösen jellemző a gyulafehérvári gr. Mailáth Gusztáv Károly Teológiai Líceumra.)
Az iskolákba különböző vallású tanulók jelentkeznek, de hitismeretből és iskolánként változóan egyházi énekből, vizsgát kell tegyenek. Romániában a felekezeti iskolákat furcsa kettősség jellemzi: a lét és nemlét határán ingadoznak. A törvény, amely lehetővé tenné az egyházi oktatás fejlesztését hiányos és kevés biztosítékot jelent a jövőt illetően. Az egyházi ingatlanok helyzete is rendezetlen még. Egyházaink keveset kaptak vissza az elkobzott vagyonból. Az iskolák a kormány (Oktatási Minisztérium) jóváhagyásával működnek, de épületeiket, a fenntartásukhoz szükséges anyagi alapot biztosító elkobzott vagyonukat az állam nem, vagy csak nagyon hiányosan szolgáltatta vissza. Az egyházak visszanyerték iskolafenntartó jogukat, de igazi szabadságukat az oktatást illetően nem.
Az 1999/151-es törvénymódosítás az 1995-ös tanügyi törvényben meghatározottak jogi keretein nem változtat, csak kiemelten hangsúlyozza a felekezetek iskolaalapítási jogát, magánintézményként. Ettől kezdve a felekezeti iskoláknak a gondjuk a különböző szakok jóváhagyatása lett. Ezt majd csak a 2000/9122-es rendelet oldja fel részben, amely értelmében a felekezeti iskolák bármilyen szakkal indíthatnak osztályokat az iskolán belül, nemcsak teológiai osztályt úgy, hogy állami támogatásban részesülnek, de csak abban az esetben, ha az egyházi laikus személyzet képzését szolgálja. Ezzel valójában a „kiskapuk” megkeresésének sorozata indult el. Egyes megyékben jóváhagytak osztályokat (pl. Hargita megye) másol nem (pl. Kolozs megye). Ezek a megyei tanfelügyelőségek törvényértelmezésén és jóindulatán múlottak.
Erre az áldatlan helyzetre megoldást a 2003-ban módosított alkotmány adott, amelynek értelmében: „az oktatás valamennyi fokon, a törvényeknek megfelelően előírt feltételeknek megfelelően, állami, magán és felekezeti egységekben zajlik”.
A felekezeti iskolákban, osztályokban eredményként könyvelhető el, hogy sikerült a hovatartozás érzését elültetni a diákokban. Az iskolák erőfeszítésének köszönhetően sikerült olyan nemzedékeket kibocsátani az „iskolapadokból” ahol megerősödött vallási és nemzeti identitással távoztak a diákok, és ami nem elhanyagolható, biztos keresztény értékrenddel. Tanulmányi eredmények terén is javulás mutatkozik, amit a tovább tanuló diákok növekvő száma is bizonyít. (Ez is sokat változik iskolánként).
Jelentős eredménynek mondható az, hogy az itt tanító tanárok elismerik, hogy habár a tanulmányi eredmények itt gyengébbek, mint az állami iskolákban, de az erkölcs és a fegyelem összehasonlíthatatlanul szilárdabb. „Amíg az egyháznak nem tudunk legalább egy felekezeti iskolát teljesen visszaszerezni, amelyben színvonalas oktatást és nevelést mutathatnánk fel, addig az érdeklődés is hiányozni fog” – mondják az egyház képviselői. A legsürgősebb tennivalónak minden iskolában a teljes különválást tartják. „Szeretném, ha önálló intézmény lenne saját bentlakással” – hangzik el gyakorta. Vallják, hogy jelenleg a tanulók kettős nevelési hatásnak vannak kitéve, hiszen ugyanabban az épületben vannak, mint az állami iskolák, amelyek liberálisabbak. A gimnáziumi tagozatok elnevezése (teológiai szeminárium, teológiai líceum) is akadály volt az iskolák fejlődésében. Most már sikerült valamennyire eloszlatni a félreértést, miszerint ezek „apácaiskolák”, de ez is rengeteg energiát vett el tőlük.
Az egyházi iskolákban a tantervet illetve a vizsgákat külön szabályzók rögzítik.
Az iskolastruktúra módosítása (1995, 1999, 2003) az egyházi iskoláknak kedvezett, mivel a felvétei vizsgát X. osztályból XI. osztályba eltörölték. A tanulók bejutását a IX. osztályba a VIII-os záróvizsga eredménye határozta meg, 50%-ban és 50% jelentett a négy gimnáziumi év átlaga. Az egyházi iskolák a felvételit megelőzően tarthattak egy kizáró jellegű vizsgát (bibliaismeret, egyházi ének). Az előnye ennek, hogy az egyházi iskolák nincsenek kiszolgáltatva annak, hogy csak külső állami vizsgával olyan tanulók is bekerüljenek az iskolákba, akiknek az értékrendje nem megfelelő.
Az egyházi iskolákban sajátos tantervek alapján folyhat az oktatás. Az Országos Curriculum Bizottság elkészítette a különféle szakirányokra, szakokra lebontott óraterveket, kerettanterveket. 1998–2000 között létrejött egy olyan kerettanterv, amely a tantárgyakat műveltségi területek szerint csoportosítja. A hittan (religie néven) az ember és társadalom műveltségi területhez lett besorolva. A kerettanterv meghatározta a heti kötelező óraszámot, illetve azt, hogy ez az adott műveltségi területen belül bővíthető-e vagy nem. A választható tantárgyak aránya az évek során fokozatosan csökkent, annak ellenére, hogy a minisztérium mindig a keret bővítését tűzte ki célúl. A szabályozásnak ez az alakulása kedvezőtlenül befolyásolta az egyházi iskolák tanterveinek szabályozását. Az egyházak beleszólása a tantervbe csak a választható tantárgyakra korlátozódott. De ez is az előírásoknak megfelelően szakképzés elmélyítésére, vagy a szaknak megfelelő (azaz teológiai) tantárgy tanítására szolgált.
Az érettségi vizsgát az egyházi iskolák is az egységes követelményeknek megfelelően szervezték. A szak végzettjeinek egy teológiai tantárgyból kellett vizsgázniuk.
A 461/1991-es kormányrendelet értelmében a Felekezeti Államtitkárság sorra dolgozza ki a sajátos iskolai okmányokat.
A felekezeti oktatás általános szabályzóját 1991. november 19-én iktatták az Oktatási Minisztériumban illetve a Felekezeti Államtitkárságon. A dokumentumot Mihai Golu miniszter- illetve Gheorghe Vlăduțescu államtitkár írta alá. Létrejött egy Egyház és állam közötti „protokoll” amely azt az iskolai hitoktatást szabályozta. (16. sz. Melléklet, 290. old.)
A protokoll előírta, hogy a felekezeti osztályok végzettjei érettségi vizsgát tehetnek és sikeres vizsga esetén ugyanolyan értékű érettségi bizonyítványt kapnak a diákok, mint bármelyik másik középiskolai osztály érettségizett tanulói.
Az öt pontból álló megegyezés abból indult ki, amit a felekezeti oktatás egészére vonatkozó Protokollúm már leszögezett: a felekezeti oktatást is érettségi vizsga zárja. A jelentkezők számára lehetővé teszik, hogy az érettségi diploma mellett vallási ismereteiket igazoló külön bizonyítványt is szerezhessenek. Az elismervényt csak azok számára állították ki, akik a megmérettetésen legalább 7-es érdemjegyet szereztek.
Ami megkülönbözteti az egyházi iskolák lehetőségeit az állami iskolákétól az a tanárok kiválasztásának a lehetősége. Ennek ellenére, hogy ez is központosított módszertan szerint történik, az ide jelentkező és bejutó tanárok mindegyikének szüksége van püspöki jóváhagyásra. Ennek hiányában nem taníthat egyházi iskolában. Ez körültekintő szervezéssel lehetővé teszi a tanárok megválasztását.
Az egyházi iskolákban mégis van egy többletkínálat. Még akkor is, ha ez nem tűnik ki a kerettantervből és nem számszerűsíthető. A sajátos valláserkölcsi szellemiség, a kevesebb diáklétszámból fakadóan az egyénre szabott odafigyelés, családiasabb hangulat. A valamikori iskolaépületek visszaszolgáltatása után lehetőség adódott egyházi támogatással sok esetben az állami iskolákénál jobb infrastruktúrát, bentlakást, étkezdét kialakítani. Ez sok esetben feszültséget teremtett az állami és az egyházi iskolák között, különösen akkor, amikor a két iskola egy épületben működött.
1.14.2. Iskolai hitoktatás állami iskolákban
A 10447/1992-es minisztériumi rendelet előírta a megyei tanfelügyelőségeknek és az iskolák vezetőinek azokat a feltételeket, amelyeknek figyelembevételével meg kell szervezniük az I–VIII. osztályos általános oktatásban az „erkölcsi-vallásos nevelés”-t a hasonló nevű tantárgy bevezetésével egyidőben.
Intézkedniük kellett a vallásoktatók alkalmazásáról és bérezéséről. A rendelet előírásai szerint a tanulókat a szülők választása alapján kellett nyilvántartásba venni. Az előírások szerint vallásórákat csak az iskolák épületében szabadott tartani és oktatóként lehetőség szerint a felekezeti felsőoktatás végzettjeit kellett alkalmazni.
A vallásoktatást az 1992-1993-as tanévtől vezetik be. Erről a 345/1992.06.22-es Kormányhatározat rendelkezik, ekkor változtatják meg az elnevezését erkölcsi–vallási nevelésről vallásra (religie). Az értékelést pedig jegyadásra cserélik fel.
Az 1993-1994-es tanév oktatását a 283/1993-as Kormányhatározat szabályozta.
A 283/1993-as rendelet 92 cikkelyt foglal magába. A középiskolai oktatást a 17-es cikkely szabályozza. Tizenkét szakirány szervezésének lehetőségéről rendelkezik, amelyek között az: „líceumi teológiai szeminárium” is szerepel. Kimondja, hogy ezeket a felekezetek javaslatára, az Oktatási Minisztérium jóváhagyásával szervezik. Óraterveiket valamint az általános műveltségi tantárgyak elemző tanterveit szintén az Oktatási Minisztérium hagyja jóvá. Ebben az is benne van, hogy a vallás tantárgyainak tanítása kimondottan a felekezetek feladata és egyben felelőssége.
1.14.3. Az 1995. évi Tanügyi Törvény és a hitoktatás
84/1995 Tanügyi Törvénynek alkotmányos háttere van.
Románia Alkotmányában a 32. cikkely (7). bekezdése kimondja, hogy: „Az állam biztosítja a vallásos oktatás szabadságát, minden egyes vallásfelekezet sajátos követélményei szerint Az állami iskolákban a vallásos oktatást a törvény útján szervezik meg és biztosítják” a Tanügyi Törvény az Alkotmányra hivatkozva fogalmazta meg a felekezeti oktatásra vonatkozó szabályzókat és ez által biztosította a joggyakorlást.
Az 1995. július 31-én életbe lépett Tanügyi Törvény 9. cikkelye a következőképp rendelkezik:
(1) Az elemi, a gimnáziumi, a líceumi és a szakmai oktatás tervei iskolai tantárgyként tartalmazzák a vallásoktatást. Az elemi oktatásban a vallás kötelező tantárgy, a gimnáziumi oktatásban opcionális, a líceumi és a szakmai oktatásban választható. A tanuló szülőjének vagy törvényes gyámjának a beleegyezésével választja ki az általa tanulmányozandó vallást és hitfelekezetet.
(2) Az állam által hivatalosan elismert vallásfelekezetek az Oktatásügyi Minisztériumtól a vallásfelekezeti személyzetképzés szükségleteinek megfelelő sajátos oktatás megszervezését kérhetik csakis a gimnáziumi vagy a líceumi oktatás végzősei számára, az esetnek megfelelően. A felekezetek felelnek a tanulmányi programok kidolgozásáért, amelyeket a Vallásügyi Államtitkárság és az Oktatásügyi Minisztérium hagy jóvá”.
A Tanügyi Törvény elrendeli, hogy a vallás, mint kötelező oktatási tantárgy, része legyen az oktatásnak, ugyanakkor rendelkezik a felekezeti egyházi munkatársak képzéséről mind közép-, mind felsőfokon.
A Felekezeti Államtitkárság és az Oktatási Minisztérium 1996 elején kiadott egy közös Módszertant. Ennek az egyik lényeges változtatása a felekezeti oktatási intézmények hivatalos megnevezésére vonatkozik. A 24. cikkely első bekezdése alapján az 1996–1997-es tanévtől a „teológiai szemináriumok” hivatalos megnevezése „teológiai líceumok”-ra változik.
A 12. cikkelyének alapján a Módszertani útmutató kimondja, hogy a felekezeti oktatási hálózatot az államilag elismert felekezetek javaslatára az Oktatási Minisztérium jóvá kell hagyja. A teológiai líceumok egy vagy több szakiránnyal működhetnek, de amennyiben egy intézmény keretében több szakirány működik, úgy legalább évfolyamonként egy teológiai osztálynak is működnie kell.
A Módszertani útmutató a középfokú felekezeti oktatás időtartamáról, tartalmáról, vezetéséről, értékelési módozatairól, anyagi hátterének biztosításáról, az oklevelek kiadásáról is rendelkezik.
A felekezeti iskolákban és az állami iskolákban a vallás tanítását általában papok, teológusok vagy azok világi tanítók végezhetik, akik erre felhatalmazást kaptak az illető felekezettől. A hittant oktatók jogai megegyeznek a Tanügyi Törvényben és a Pedagógusok Statútumában (128/1997-es törvény) rögzítettekkel.
A törvény első bekezdésével kapcsolatosan a történelmi egyházak tiltakozásukat fejezték ki. Ez az akció sikeresnek bozonyult.
1997-ben szaktárca minisztere, Virgil Petrescu a felekezetek kérésére összehívott egy értekezletet 1997. június 13-ára, amelynek a tárgya a TT fentebb idézett 9. cikkelyének az újragondolása volt. Az országos egyházi méltóságok, főméltóságok a 9. cikkely előírásait főként az alábbi két szempont miatt kívánták módosítani: szerették volna, hogy a vallás tanítása megkapja az „iskolai tantárgy” minősítést, azaz a vallás mind az V–VIII. osztályan, mind a középfokú oktatásban kötelező módon tanítható legyen, nem pedig szabadon választható (V–XII. osztály). 1997. július 10-én a kormány egy sürgősségi rendeletet bocsájtott ki melynek értelmében töröltek az első szakasz második mondatát így, a hittan kötelező tantárggyá vált és meghagyta azt a szabadságot, hogy a szülő vagy gyám válassza meg, hogy melyik felekezet szerint oktatják a gyerekét.
1998-tól 2003 végéig Románia Alkotmányának a módosításáig, az oktatás tartalmának a továbbfejlesztése volt az elsődleges feladat. A minisztérium vezetősége 1998. június 17-én megbeszélést tartott, amelyen a felekezeti iskolák működési szabályzatát-, valamint a romániai oktatási reform kérdéseit beszélték meg a meghívottakkal.
A megbeszélésen az egyházak ismertették álláspontjukat a felekezeti oktatás szervezésének, működésének, tartalmi kérdéseinek, akadályairól. Ennek eredményeképpen az egyház megkapta a jogot arra, hogy létesíthet magánoktatást, de ezt az oktatási formát az állam nem fedezi.
Az 1997–1998-as iskolai évben 29 196 magyarul tanuló középiskolásunk volt, ezeknek 8,14%-a választotta a felekezeti oktatást. A romániai felekezeti oktatás az 1998–1999-es tanévben.
Felekezet
|Tanítási nyelv szerint
|Megjegyzések
|
|Román
iskolák száma|Román
tanulók száma
|Magyar
iskolák
száma|Magyar
tanulók száma
|Török
iskolák száma
|Török
tanulók száma||
1
|2
|3
|4
|5
|6
|7
|8
|
1. Ortodox
||||||||
A. Szeminárium
|39
|5916
|-
|-
|-
|-
|-
|
B. Posztszek.*
|9
|993
|-
|-
|-
|-
|-
|
C. Kántor **
|19
|1187
|-
|-
|-
|-
|-
|
2. Római katolikus
||||||||
A. Teológiai
líceumok|4
|824
|11
|1346
|-
|-
|Reál, humán szakirány
|
B. Posztszek
|3
|374
|2
|147
|-
|-
|-
|
3. Görög katolikus
||||||||
A. Teológiai
líceumok|5
|711
|-
|-
|-
|-
|-
|
B. Posztszek.
|1
|48
|-
|-
|-
|-
|-
|
4. Református
||||||||
A. Teológiai
líceumok|-
|-
|9
|1410
|-
|-
|Reál, humán szakirány
|
B. Posztszek.
|-
|-
|9
|169
|-
|-
|-
|
5. Unitárius
||||||||
A. Teológiai
líceumok|-
|-
|2
|202
|-
|-
|-
|
6. Evangélikus
||||||||
A. Teológiai
líceumok|-
|-
|-
|27
|||Szecsele-városi líc. keretében
|
7. Baptista
||||||||
A. Teológia
líceumok|7
|1174
|-
|-
|-
|-
|Reál, humán
|
B. Posztszek.
|3
|430
|-
|-
|-
|-
|-
|
8. Pünkösdista
||||||||
A. Teológiai
líceum|4
|1406
|-
|-
|-
|-
|-
|
B. Posztszek.
|3
|310
|-
|-
|-
|-
|Reál, humán
|
1
|2
|3
|4
|5
|6
|7
|8
|
9. Adventista
||||||||
A. Teol. líc.
|3
|522
|-
|34
|-
|-
|-
|
B. Posztszek.
|1
|144
|-
|-
|-
|-
|-
|
10. Muzulmán
|-
|-
|-
|-
||||
Szeminárium
|-
|-
|-
|-
|1
|145
|-
|
Az 1995-ös tanév 1999-ig további módosításokon esett át. 1999-ben a júliusi 151-es rendelet az iskolai hitoktatás státuszát a következőképpen módosítja:
„Az elemi, gimnáziumi, líceumi és szakiskolai kerettantervek törzsanyaga magába foglalja a vallást, mint iskolai tárgyat. A tanuló szülője vagy törvényes gyámja beleegyezésével választja a tanulmányozni kívánt felekezeti hittanórát. A szülő vagy törvényes gyám írásban kérheti a tanuló hittanóráról való távolmaradását. Az ilyen tanuló iskolai átlagát anélkül a tantárgy nélkül számolják. Ugyanígy járnak el annak a tanulónak az esetében is, akinek komoly okokból kifolyólag nem volt lehetősége részt venni az iskolai hittanórán.”
1.14.4. A hitoktatás alakulása 1990–1999 között
A fentiekben bemutatott állami rendelkezések és a kialakult helyzetre az Egyházunk nagyon gyorsan reagált. Az adott körülmények között mindent megtett annak érdekében, hogy az iskolai hitoktatás és a felekezeti oktatás gördülékenyen újra induljon. Több szinten is elkezdte a munkát: az egyházi iskolák, ingatlanok, egyházi vagyon visszaszolgáltatásának a kérdése, az iskolai hitoktatás megszervezése és az iskolai hitoktatást végző szakemberek képzése. Ez utóbbiban elévülhetetlen és vitathatatlan szerepe volt és van Msgr. Prof dr. Marton József egyetemi tanárnak, akivel a kezdetekről beszélgetve kiderült, hogy bizony nagy nehézségek és sok küzdelem előzte meg a mostani állapotokat.
Mivel a képzett hitoktatók száma (papok) nem födte a szükségletet, egyházunk elindította a világi hívek képzését és megszervezte a Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskola Hittanárképző tagozatának Levelező Tagozatát. A kezdetekről Dr. Marton József teológiai tanárral beszélgettünk. A beszélgetés szövege:
„Romániában az 1989-es nagy fordulat után új helyzetbe került az iskolai hitoktatás, először választhatóvá tették (1991). A gyulafehérvári főegyházmegye hatósága megtett minden lépést, hogy éljen a nagy lehetőséggel. Az érsekség ujjászervezte a Katekétikai Bizottságot Marton József teológia tanár elnöksége mellett. Msgr. Bálint Lajos érsek úr kezdeményezésére a Katekétikai Bizottság egyházmegyei szinten elkezdte a katekéták beszervezését és felkészítését. 1990 őszén elkezdődött a főbb főesperesi kerületek központjában, így Sepsiszentgyörgyön is, a laikusok számára a teológiai képzés Levelező Tagozat intézmény keretében. A gyulafehérvári Papnevelde tanárai irányításával és alkalmi kiszállásukkal s helyi szinten a szaktantárgyaknak megfelelő papok bevonásával ötéves teológiai felnőttképzés kezdődött el nagyszámú hallgatóság számára.
Amikor az iskolai hitoktatás választható lett, a laikusok körében is voltak, akik szívesen belekapcsolódtak a lelkipásztorkodás e szép munkájába. Az akadály csak az volt, hogy a levelező tagozatsotok ötéves tantervi beosztásuk 1991-ben csak az alapképzésnél tartott s a viszonylag nagyszámú hallgatóság önképzés céljából vállalkozott a hittanismeretek tudományosabb elsajátítására. De voltak közöttük jó néhányan, főleg csak érettségivel rendelkező fiatalok, akik élethivatásuknak tekintették a hitoktatást. Pillanatnyi felkészültségük azonban nem tette lehetővé, hogy iskolai szószéken minőségi munkát végezzenek. A Levelező Tagozat tanrendjében szerepelt ugyan a Pedagógia, Pszichológia és Katekétika, de ezek a hitoktatók számára is szükséges tantárgyak a tanbeosztás szerint csak az 1992/93-as akadémiai évben kerültek előadásra.
Ezért is szükséges volt egy köztes megoldás. A főegyházmegye Katekétikai Bizottság három tagja (Marton József elnök, Csíszér Albert brassói főesperes, Ferenczi Sándor korondi plébános) ötnapos „gyorstalpalású” felkészítőt tartott a hitoktatásra vállalkozó pedagógusok számára 1991. július és augusztus hónapokban Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Kolozsváron, s október végén, Gyergyószentmiklóson.
Sepsiszentgyörgyön 1991. augusztus második hetében került sor a felkészítőre. Ezen kb. 80 személy vett részt, részben aktív és nyugdíjas vallásos pedagógusok, részben a Levelező Tagozat hallgatói. Azért voltak nagyobb számban, mert ide jöttek a Felső-Háromszéki érdeklődők is. A felkészítőnek tanulmányi és lelkigyakorlati jellege volt. A hitoktatás általános elméletét és módszereit Marton József katekétikai tanár adta elő, a tényleges tárgyi bemutatást és a sajátos katekétikai gondokat a gyakorlatban Csíszér Albert és Ferenczi Sándor plébánosok mutatták be. A továbbképzőnek lelki jelleget is adtak azáltal, hogy mindennap szentmise, elmélkedés, gyónás, lelki beszélgetés lehetőségét is biztosították. Öt nap alatt sikerült a hallgatóságot lelkileg és szellemileg annyira felkészíteni, hogy a nyugdíjas tanítók és különféle szakmabeli vallásukat gyakorló tanárok éveken keresztül végezték Sepsiszentgyörgyön a katekézist (Fogarasy néni stb.). Közben a Levelező Tagozat hallgatói is felnőttek hivatásuk magaslatára, és amikor kötelező lett az iskolai hitoktatás, átvették a stafétabotot az idősektől. 1998 júniusában szereztek először állami diplomát a BBTE-n a Levelező Tagozatos hallgatók, s ezzel elkezdődhetett a titularizálás.
„Mondhatni a halottaiból támadt fel a hitoktatás, az iskolai katekézis. Mindenki lelkesedéssel fogott ehhez a nehéz és felelősségteljes munkához, melyet olykor ellenséges szemmel nézett a viselkedésmodelljében a letűnt rendszerhez idomultpedagógus-társadalom.”
A felkészítő végén a hitoktatásra vállalkozók, akik plébánosi ajánlattal rendelkeztek, rendszerint egy évre megbízást kaptak a Főpásztortól. Az iskolai hitoktatást is maguk a plébánosok felügyelték, segítették a hitoktatókat hittankönyvek, énekeskönyvek, Szentírás stb. beszerzésében. Sepsiszentgyörgyön Ft. Szabó Lajos esperesplébános különösen odafigyelt az iskolai és plébániai katekézisre, valamint a kilenc évig működő Levelező Tagozat gördülékeny menetére.
A „gyorstalpalású” felkészítő az elkövetkező években is folytatódott. Sepsiszentgyörgyön minden évben 1998-ig három napig tartó továbbképzés formájában újabb és újabb előadókkal, teológiai témákkal, módszertani kivitelezésekkel elmaradhatatlan volt. Lassan formálódott: a teológiai szaktárgyaknak megfelelően: szentírási, dogmatikai, erkölcsteológiai, egyháztörténelmi, liturgiai stb. témák kerültek előadásra.
1998-ban kezdődött el a hitoktatók számára a főegyházmegyei közös továbbképző. Ezzel megszűntek a regionális jellegű központokban tartottak. 1998-ban Székelyudvarhelyen volt az első közös továbbképző. Ide már csak a hitoktatók jöttek. Addig a különféle régiókba, mint Sepsiszentgyörgyön is a városból és a környékről vallásuk iránt érdeklődő buzgó keresztények is részt vettek.
A hitoktatók számára 1992-tól biztosítják az állami javadalmazást köszönhetően az egyház hathatós közbenjárásának
A hitoktatás ellenőrzése részben a megyei tanfelügyelőségek szakos tanfelügyelői jogkörébe tartozik, részben az egyházmegyei tanfelügyelőség jogköre volt. Ez jól meghatározott módon történik. Jelen pillanatban a Gyulafehérvári Egyházmegye Főtanfelügyelője dr. Horváth István gyulafehérvári kanonok, helyettes tanfelügyelő dr. Gál László a gyulafehérvári „Majláth Gusztáv Károly” Teológiai Líceum igazgatója. Minden kerületben a püspök és a Főegyházmegyei tanfelügyelő által kinevezett módszertanos segíti a munkájukat. A megbízottak a hitoktatás területi megszervezésért, az irányelvek megvalósításáért, a kapcsolattartásért felelnek.
1.14.5. Főegyházmegyei zsinati dokumentum a hitoktatásról (2000)
„Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket” (Mt 28, 19a). „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (Mk 16,15). „A keresztény oktatás és nevelés Jézus szavainak értelmében minden korban szerves része az egyház üdvösséget szolgáló munkájának és küldetésének.” – a zsinati bizottság ezekkel a szavakkal indítja a zsinati dokumentumot, majd a következőkkel folytatja:
„Ezért a főegyházmegyei zsinat szorgalmazza az elkobzott iskolák, oktatási és nevelési intézmények, valamint az azokat fenntartó vagyon visszaszolgáltatását. Sürgeti a kellő mértékű anyagi, a várakozásoknak megfelelő szellemi- lelki-erkölcsi, illetve koncepcionális támogatást a meg lévő és működő katolikus oktatási és nevelési intézmények részére, amelyet mindeddig nem kapott meg kellő mértékben.
A gyermekanyag igen különféle szociális háttérből érkezik: többnyire falusi környezetből, nagycsaládokból, szétesett családokból. Ez a háttér meghatározza lelki és szellemi felkészültségüket is: erkölcsi-lelki tartásuk általában jobb, mint szellemi képességeik.”
A zsinati szakbizottság a következő javaslatokat fogalmazza meg:
A katekézisről szóló zsinati okmány a következő megállapításokat teszi a hitoktatással kapcsolatban: „A világi katekétának, mivel ugyanabban a közegben éli életét, mint növendékei, különös érzéke kell, hogy legyen az evangélium gyakorlatba ültetéséhez az élet konkrét helyzeteiben. Ha ez sikerül neki a növendékek megtalálják benne azt a keresztény példaképet, amelyet majd követhetnek.”
Megállapítja, hogy az aktív felnőtt lakosság a gyulafehérvári római katolikus főegyházmegyében az utóbbi fél évszázad vallásellenes politikai beállítottsága miatt nem, vagy csak alig tehetett szert kielégítő hitismeretekre. Fontosnak tarja a felnőttek katekézisét, hitoktatását. Ugyanakkor számba veszi a már meglévő alkalmakat, ami a felnőttek hittani ismereteit gazdagítja: ifjúsági katekézis és bibliakörök, vallásos tartalmú rendezvények (zarándoklatok, pásztor- és passiójátékok, vallásos tárgyú filmvetítések), kirándulások, jegyeskurzusok.
Ennek tükrében szervezik meg 1999-ben, az egyházmegyében a „Márton Áron” Római Katolikus Teológiai Képzőt. Ez gyakorlatilag átveszi a helyét a Teológiai Levelező Tagozatnak. Amíg annak elsősorban az adott létjogosultságot (egészen az 1998-ban Teológiai Fakultás beindításáig), hogy a katekétákat képezzen iskolai hitoktatásra, ennek a képzésnek a felnőttek katekézise volt a célja. Ennek megszervezésével és vezetésével Tanulmányi igazgatóként a püspök, dr. Marton József egyetemi tanárt bízta meg. A hallgatók egy két éves képzés során teológiai ismeretekre tettek szert. Az oktatók a püspök által kinevezett papok, vagy civil teológusok voltak.
A zsinati dokumentumok
A keresztény közösségekből és az ifjúsági katekézistől való távolmaradás, hiányzás okaként vallástalan családi hátteret, az elanyagiasodott világi gondolkodást, a média káros hatását, az egyre inkább teret hódító szabados és erkölcstelen életformát jelöli meg.
Ugyanezt a megállapítást teszi az egyházmegye jelenlegi főtanfelügyelő helyettese, aki egy általa elkészített felmérés eredményeire hivatkozva, azt állapítja meg, hogy a plébániai hitoktatásra jelentkező és azon résztvevő tanulók csökkenő létszámának kiváltó oka elsősorban a szabadidó megszervezésének tudható be, másodsorban szülői hozzáállás, közömbösség, világnézeti másság.
Örvendetesnek és követendőnek tarja azt, hogy több plébánián vonják be a szülőket, keresztszülőket az elsőáldozásra való felkészítésbe. Ezek a megoldások azért ajánlatosak – a zsinati dokumentum szerint – mert így: közvetlen kapcsolat alakul ki a szülő és gyermek között, kölcsönösen részt vesznek a lelki és vallásos élet részleteivel kapcsolatos megbeszélésekben; így a szülők „tanítva tanulnak”.
A katekétikai bizottság javaslatokat és rendelkezéseket fogalmaz meg (2. számú függelék, 299. old.).
Az állam az oktatás folyamatába az iskolai dokumentumokba hittan néven vezette be a vallásoktatást, heti egy órában. Az állam célja a vallásoktatással az erkölcsi normák megismertetése az állampolgári nevelés. A vallástörténet oktatása általános műveltségi képzést jelentett.
Az Egyház számára azonban a hitoktatás nemcsak az elméleti oktatást jeleni, hanem egy életforma, egy világnézet közvetítését is. Ezt a szemléletet a II. vatikáni zsinat dokumentumai tükrözik a leginkább. Ennek a szemléletváltásnak, tanításnak az életre váltására 1989 után a gyulafehérvári egyházmegyében is sor kerülhetett. Egyházunk vezetői a kilencvenes évek kezdetétől minden lehetőséget kihasználtak, hogy a teológiai fejlődés eredményeit, amelyet a zsinati dokumentumok tükröznek: a liturgia, egyháztan, szentírástudomány területén a hitoktatásban is helyet kapjanak illetve a mindennapi életben felmerülő kérdésekkel is foglalkozzanak. A korszerű hitoktatás irányait a II. vatikáni zsinat szemléletét tükröző dokumentumokból ismerhetjük. Ezeket az egyházunk alaposan tanulmányozta és a hitoktatással foglalkozó munkatársait ebben a szemléletben képezte. Irányt adó dokumentumok: 1971. április 11-én megjelent: Általános Kateketika Direktórium (DCG), Ennek a direktóriumnak alapján alakultak meg a Kateketikai Bizottságok (Gyulafehérvári Egyházmegyében is. Ezeknek a Bizottságoknak a feladata, hogy elkészítsék az országos tanmeneteket, curriculumokat és a minisztériumnak jóváhagyás céljából bemutassák. A kateketikai Bizottság a VI. Pál pápa Evangheli Nuntiandi (EN) apostoli buzdításának és II. János Pál pápa 1979-ben megjelent Chatechesi Tradendae (CT) kezdetű apostoli buzdításának szellemében készíti el a hitoktatás alapelveit rögzítő dokumentumokat és az iskolai és plébániai oktatás tervezetét. Az 1992-ben megjelent Katolikus Egyház Katekizmusa és az ezt követően elkészült és 1997-ben kiadott Katekézis Általános Direktóriuma szabta meg az erdélyi egyházmegyék hitoktatásának irányvonalát ennek érdekében Egyházunk a papok és világi hitoktatók képzésére nagy hangsúlyt fektetett.
Az iskolai hitoktatás heti egy óráját egészíti ki a heti egy órai plébániai hitoktatás.
A zsinat előírásainak megfelelően a hitoktatás két szinten valósult meg a plébánián és az iskolában. Az iskolai hitoktatás az átfogóbb, mert itt órarendileg biztosított, a plébániai oktatás, sajnos az 1990-es évek első felében sok helyen esetlegessé vált. Ennek a jelenségnek a hatását most a 2000-es években érzékelhetjük, amikor a diákok fokozatos, de látványos eltávolodását érzékeljük az egyháztól és érzékeljük azokat az erőfeszítéseket, amelyeket meg kell tenni ennek ellensúlyozására.
Az állami iskolákétól eltérő az ún. Teológiai líceumok tanulóinak katekézise. Számukra a hittan heti két órás tantárgy. Kiegészítve egy óra lelkiséggel.
A püspöki kar döntése eredményeképpen megállapították, hogy milyen szinteken milyen vallási ismeretekkel, hittani tantárggyal kell foglakozni. Az iskolákban hitoktató munkatársak az egyházi és minisztériumi kinevezéssel is kell, rendelkezzenek. Az egyházi hatóságok egyházmegyei tanfelügyelőségek feladata az hittanórák szakmai ellenőrzése, ennek érdekében a püspökségek keretében az egyházmegyei Tanfelügyelőségeket hoztak létre, melynek feladata a hitoktatás megszervezése, irányítása és ellenőrzése a tankönyvek megírása és biztosítása, segédkönyvek, módszertani segédanyagok beszerzése, a hitoktatásban tevékenykedők lelki, didaktikai, és gyakorlati szempontokat figyelembe vevő továbbképzése.
Kezdetben tankönyvek hiányában a magyar tannyelvű hitoktatásban nagy segítséget nyújtottak a magyarországi tankönyvek: Rédli Elemér, Baytai Zsigmond által írt könyvek. Ezek elismertetése iskolai segédtankönyvként valósúlt meg. Később elkészültek a hazai szakemberek által írt könyvek. Jó részük állami támogatással 3., 4., 9.,10. osztályok számára, Gál László (3., 4.), Baróti László-Sándor (9.), Nemes István (10.) írtak tankönyvet. Ezen kívül íródtak 5. ,7., 11. osztályoknak is, Hodor Erika, Gál László és Jitianu Liviu szerkesztésében. A többi évfolyamokon érvényessé váltak az addig segédtankönyvént bejegyzett tankönyvek.
Egy másik sarkalatos pontja a hitoktatásnak egy egyházköszégben a hitoktató és a plébános közti kapcsolat. Ahhoz, hogy a hitoktatás gördülékenyen történjen, nagyon fontos és lényeges a közöttük lévő munkakapcsolat milyensége. A hitoktatók többsége ismeri és elfogadja a hierarchikus helyzetet és sikerült jó együttmüködést fenntartani.
1.14.6. ENSZ által szavatolt jogok
„A kisebbségi csoportok és a többségi lakosság közötti teljes egyenlőség megteremtése olyan különleges védelmi intézkedéseket igényel, amelyek által a kisebbségek és a hozzájuk tartozó személyek hátrányát a többséggel szemben ki lehet egyenlíteni”
A különleges védelem körébe tartoznak például a következő különleges jogok: jog az anyanyelv használathoz, jog a szabad vallásgyakorlathoz, jog a saját szervezethez, jog a köztisztviseletre, jog a politikai képviseletre. A vallási csoportok védelme a törvénykezésben meglehetősen lassan, a 18. századtól alakult ki. A kisebbségvédelemben úttörő kezdeményezés volt a Habsburg-monarchiában. 1848. április 25-én kimondta, hogy Ausztria első alkotmánytörvénye minden nép nemzetiségének és anyanyelvének a sérthetetlenségét tiszteletben tartja. Franciaországban már az 1789-es forradalom leszögezte a vallásszabadság és a szabad, nyilvános vallásgyakorlat elveit. Az EBEÉ II. Emberi jogi konferenciája az 1990. évi Koppenhágai okmány, 32. cikkelyének a 2. és 3. bekezdése előírja, hogy a kissebséghez tartozó személyeknek joguk van a vallási identitásuk szabad kinyilvánítására, ápolására és fejlesztésére, minden területen, attól való aggodalom nélkül, hogy akaratuk ellenére megkísérlik beolvasztani őket, valamint, hogy külön joguk van a vallásgyakorlásra, vallási szertartás végzésére, vallási tárgyú anyagok gyűjtésére, birtoklására és használatára és az anyanyelvű hitoktatásra. A 6. szakasza szerint a gondolkodás, a lelkiismeret, a vallás és meggyőződés szabadsága tartalmazza az istentiszteleten való részvételt illetve a gyülekezés szabadságát a vallás illetve a meggyőződés ügyében, helyiségek kialakítását és fenntartását erre a célra. Szabad a vallási témára vonatkozó publikációk megírása, kiadása és terjesztése, e célra alkalmas helyen a vallás vagy meggyőződés tanítása, vallás vagy meggyőződés szerinti pihenő illetve ünnepnapok megtartása.
Más felekezetek hittanóráinak hallgatására vonatkozó kényszerítést több nemzetközi egyezmény is tiltja. Az ENSZ Közgyűlés 1989. évi Nyilatkozata szerint az államoknak tiszteletben kell tartani a szülők vagy a hivatalos gyámok szabadságát gyermekük vallásos és erkölcsi nevelésének a megválasztásában, saját meggyőződésüknek megfelelően (5. cikkely, 2. bekezdés). Az 1960. évi UNESCO- Egyezmény előírja, hogy egyik személy vagy csoport sem kényszeríthető arra, hogy meggyőződésével ellentétes és össze nem egyeztethető hitoktatásban részesüljön.
Az ENSZ Közgyűlés 47/135.számú határozata, 2. szakaszának értelmében „a nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbséghez tartozó személyeknek jogukban áll, hogy saját kultúrájukat élvezzék, hogy vallásukat vallják és gyakorolják”, hogy bármilyen megkülönböztetés nélkül szabad és békés kapcsolatokat teremtsenek és tartsanak fenn a csoport más tagjaival, valamint a határon túl élő más országok állampolgáraival, akikhez vallásos kötelékek fűzik. Az ENSZ közgyűlés 47/135 számú határozata értelmében a kisebbségeknek jogukban áll, hogy egyesületeket tartsanak fenn és szabadon megszervezzék saját intézményes rangsorukat és szerkezetüket.
A vallási kisebbségeknek joguk van saját oktatási intézmények létesítéséhez (ENSZ Közgyűlés 1989. évi Nyilatkozat 6. cikk (a), (b), és (e) pontja.) A vallásszabadság egyik legfontosabb kérdése éppen az, hogy az állam támogatja-e a felekezeti iskolákat. A felekezeti iskolákon kívül a vallásos oktatást a közoktatási intézményekben is kell biztosítani a vallásos kisebbségekhez tartozó diákok számára. Az Emberi Jogok Európai Bírósága a Kjeldsen-ügyben 1976-ban kimondta, hogy az állami iskolákban a tantervnek nem szabad magába foglalnia a szülők vallásának és világnézetének ellentmondó tanokat.
2. A sepsiszentgyörgyi hitoktatás helyzete
a 20. században
A római katolikus hitre nevelés Sepsiszentgyörgyön a 20. században szépen bontakozott ki, annak ellenére, vallásilag kisebbségi helyzetben volt a katolikus egyház – a református egyházzal szemben. Megállapításunk mögött azonban rengeteg küzdelem és áldozatot követelő munka áll. Ahhoz, hogy jobban megértsük a hitoktatásért végzett tevékenység értékét és az akadályok mélységét, bevezetőként szükségesnek tartom magának a városnak történelmi és társadalmi alakulását és a Szent Józsefről elnevezett egyházközség történetét röviden ismertetni.
2.1. Sepsiszentgyörgy történelmi és társadalmi alakulása
Sepsiszentgyörgy (románul Sfântu Gheorghe, szászul Gergen) Háromszék legjelentősebb városa, ma egyben Kovászna megye székvárosa. A történelem folyamán a környékbeli falvakat is hozzá csatolták: 1880-ban Szemerját, a kommunista rezsim idején Kilyént, Szotyort és Sugásfűrdőt is. A 2002. népszámlálás szerint a város 61 512 lakosából 46 121 magyar (74,9%) és 14 131 (22,9%) román volt.
Sepsiszentgyörgy nevének létrejötte rendhagyó, részben személynévi-sebes, sebesi, illetve kultikus eredetű – a védőszent nevét tartalmazó Sepsi (sebes) szentgyörgy.
Sepsiszentgyörgy Délkelet-Erdélyben a Baróti-hegység délkeleti lábánál a hegylánc legmagasabb csúcsától a Görgőtől keletre, a Debren és Szemerja patakok hordalékkúpján, az Olt árterületén alakult ki. A város beépített területe 520-580 m magaságban helyezkedik el.
Az Epres-tetőn temetkezőhely, a vártemplom területén Kr. u. 10. századi telep maradványai kerültek elő. Feltételezhetően az őslakók bolgárok lehettek, ami a város néhány utcájának nevében ma is fellelhető: pl. Vojkán patak neve: Debren, vagy olyan helynevekben, mint Piliske. 1252-ben IV. Béla király a tatárjáráskor lakatlanná vált Székelyföldet Akadás fiának, Vincének, Sepsi székelynek adományozta.
A mai város neve okmányilag először a pápai tizedjegyzék regisztráiban szerepel 1332–1334-ik években a „de Sancto Georgio’’ megnevezéssel. Az önálló plébániát vezető Mihály nevű plébánosa a Fehérvári főesperesség sepsi kerületének papjaihoz viszonyítva tekintélyes összegű tizedet fizetett a tizedszedőknek, éspedig 15, 11, 10 régi banálist, amiből következtethetünk arra, hogy Sepsiszentgyörgy római katolikus települése kiemelkedett a környék falvai közül.
Az első okmányt ahol minden kétséget kizáróan mezővárosnak (oppidium) nevezik 1461. október 22.
Már korán vásártartási jogot kapott, ezt 1520-ban II. Lajos kibővítette. 1417-ben II. Zsigmond király meglátogatta és városi rangra emelte.
A református templom elődje egy középkori, Szent Györgynek szentelt plébániatemplom volt. Erre épült a 14–15. században a mai templom, melyet Daczó Pál 1547-ben templomerőddé építtetett át, ekkor készült a belsővár fala is. Külső erődöve valószínűleg 17. századi volt, a 20. század elején bontották le. 1658-ban a tatárok, 1661-ben a törökök vették be, falait 1728-ban, és 1738-ban földrengés pusztította, tornya leomlott és 1761-ben újjá kellett építeni. Mária Terézia 1764-ben kiadott rendelete a székelyeket kötelező határőrségi szolgálatra kötelezte, a várost pedig a huszár határezred állomáshelyévé nevezte ki. A határvédelmi ténykedés terheket rótt a lakosságra, de pozitív hatásaként megjelentek az ezt biztosító intézmények, s beindulhatott a helység városiasodása. 1802-ben a földrengés a templomot is megrongálta, harangtornya ismét leomlott. Mai tornya 1929-ben épült. A vártemplom cintermében több 48-as honvédtiszt sírja található. A város sok évszázados létének legdicsőségesebb korszaka az 1848–1849-es szabadságharc idejére esik. 1848. november 16-án a székház dísztermében Gábor Áron bátor és határozott fellépésének köszönhetően kimondják Háromszék fegyveres önvédelmi harca megkezdésének szükségességét. „Itt volt azon a világtörténelemben páratlanul álló jelenet, midőn e kis terület maroknyi népsége a szabadság szellemétől lelkesülten egy birodalom győztes hadseregének dobta oda a kesztyűt, és itt gyűlt egybe 13 nappal később azon kis csapatja a hősöknek, mely e határozatot érvényre emelés harangjaiból öntött ágyúival, önteremtett fegyverzettel és lőporral síkra szállt, és rendezett hadseregekkel szemben győzelmesen oltalmazta meg e szék területét minden ellenséges inváziótól.” 1949. július 5-én Sepsiszentgyörgy határában vívta Gál Sándor kicsiny csapata élethalálharcát a többszörös orosz túlerővel. Sírjuk a Gidófalva felé vezető út melletti halom alatt van. A hagyomány szerint a város nyugati oldalán emelkedő Őrkő hegy aljában végezték ki Bartalis Ferenc és Váradi József székely vértanúkat, a Makk-féle összeesküvés résztvevőit. A kivégzés helyén ma emlékmű áll.
A nemzetiségi és vallási összetétel így alakult a 20. században:
1910: – Háromszék vármegye 1492 ház, terület 9383 kh, lakos 8665 – anyanyelv szerinti megoszlás: 8361 magyar, 158 német, 108 román, 21 szlovák, 1 rutén, 1 horvát, 15 egyéb – vallás: 4953 református, 2247 római Háromszékvármegye: város: ház 1329, terület 9383 kh., lakos 11.189 – 9345 magyar, 1337 román, 28 zsidó, 198 német, 29 egyéb.
1930: – Háromszékvármegye, város: lakos 10.818 – anyanyelv: 8357 magyar, 2020 román, 206 német, 106 jiddis, 47 orosz, 25 rutén, 18 bolgár, 14 szlovák (cseh), 3 délszláv, 2 lengyel, 20 egyéb. Vallás: 5120 református, 2424 római katolikus, 1865 görögkeleti, 405 görögkatolikus, 399 unitárius, 378 izraelita, 201 evangélikus, 3 örmény ortodox, 2 baptista, 1 adventista, 20 egyéb.
1944: – Háromszék vármegye, megyei város, ház 2321, terület 9193 kh., lakos 14.365 – anyanyelv: 13.922 magyar, 234 német, 88 román, 82 cigány, 13 szlovák, 4 horvát, 3 jiddis, 2 bunyevác, 2 vend, 15 egyéb. Vallás: 7579 református, 4977 római katolikus, 686 unitárius, 413 evangélikus, 400 izraelita, 145 görögkatolikus, 141 görögkeleti, 22 baptista, 2 egyéb.
1992: – Kovászna megye, megyeszékhely, 68.359 lakos – nemzetiség: 51.073 magyar (74,71%), 16.092 román (23,54%), 153 német (0,22%), 886 cigány (1,30%), 155 egyéb (0,23%)
2.1.1. Sepsiszentgyörgy népoktatásügyi állapota a 20. századot megelőzően
Berecz Gyula Háromszék vármegye népoktatási intézményeinek történetében így ír: „Az iskolázás, olyan, melyben nem csak egyes kiváltságos osztályok, de a nép gyermekei is részt vehettek volna, a reformáció előtt egyáltalán nem létezett. (…). A tanítás általában az egyháziak kezében volt s abban különféle szerzetek voltak segélyére. (…). A szerzetesek, általában a papság, buzgalommal teljesítette a feladatát s ezek között leginkább a bencések és pálosok tűntek ki. (..) A reformáció hatására, úgy a római katolikus, mint a protestáns felekezet, egyes kiváló vezérfiai belátva az iskolázásnak fontosságát arra figyelmet kezdtek fordítani”
Erdélyben a 15. századra már pontosan körvonalazódik a három iskolatípus: a székeskáptalani, a kolostori, és a plébániai. A nagyobb városokban plébániai , valamint a szerzetesek által vezetett kolostori iskolák működtek, később a mezővárosokban is megjelentek a plébániai iskolák Az oklevelek azt tanúsítják, hogy a városi iskolák mellé nagyon hamar felsorakoztak a falusi iskolák is. A falusi tanító egyben a pap segítője is volt.
A tulajdonképpeni népiskoláknak csak a 16. században találjuk nyomait, amikor a lelkészek arra utasíttatnak, hogy a híveiket a vallás rejtelmeibe bevezessék és iskolamestert (ludi magister) alkalmazzanak. Az iskolamester feladata volt a gyermekeket írni, olvasni, számolni és egyházi énekekre tanítani. Míg a római katolikusok kezdetben a felsőoktatást tartották fontosnak a protestánsok igyekeznek elemi iskolákat felállítani. Ezeknek erőteljes nemzeti jellege volt.
A sepsiszentgyörgyi oktatás történetére vonatkozó legkorábbi adatok (Berecz Gyula nyomán): Az iskolázás állapota 1662-ig: Sepsiszentgyörgy a Székelyföldnek ősrégi városa, mely a székelységnek kezdettől fogva szellemi központul szolgált. Mivel már a 14. században önálló egyházközségként létezett (plebaniae exceptae – 1332-ben Mihály nevű papja 16 banálist fizetett a pápai dézsmába) feltételezhető, hogy parochiális iskola már ebben az időben létezett , ahol a jobb módú szülők gyermekei írást, olvasást, számolást tanulhattak.
A 15. és 16. század oktatására vonatkozóan nincs adat. Feltehetően az oroszok pusztították el 1849-ben. Azonban ifjú Gödri Ferenc Sepsiszentgyörgy város főjegyzőjének, az egykori Gödri Ferencz volt ev. ref. pap és esperes unokájának, a nagyapjától maradt irataiból tudjuk, hogy 1667-ben és 1681-ben Király Mihály, 1690–1733-ig Vásárhelyi Péter, 1734–1744 Lisznyai István, 1758-ban Markosfalvi Péter, 1775-ben L. Incze Mihály a felekezet papjai, akik egyben az iskolának szellemi vezérei és igazgatói, akik maguk is tanítottak.
A prédikátorok mellett még tanítottak az egyházközségek által alkalmazott iskolamesterek. Nagyon kevésnek a neve maradt fenn 1668-ban a gidófalvi Ferencz István, 1679-ben Király István és kis-baconi Benkő Mihály, 1689-ben Vásárhelyi István 1699-ben Kovács Ferencz, 1708-ban Szilágyi Mihály 1743-ban Fogarasi Órás György, 1774-től Kovács Gábor.
Az Allgemaine Schulordnung alapján 1778-ban Sepsiszentgyörgyön is megszervezik a triviális iskolát. Ebben az időben is az ev.ref. felekezeti iskola megőrizte önállóságát annyi változással, hogy a lányok oktatása a kántorra és a harangozóra maradt, míg a fiúkat a kispap és a segédlelkész oktatta, illetve átvették az Allgemaine Schulordnung tantervét.
A fiúiskola a mai vártemplom mellett lévő épületben volt elhelyezve s annak vezetője 1824-ben Demeter Sándor segédlelkész, 1830-ban Kovács Péter. Külön tanították azokat, akik felsőbb iskolára készültek és külön azokat, akik ezzel befejezték az iskolai tanulmányaikat. Előbbiek tanultak hittant, olvasást, írást, latint, számtant és földrajzi ismeretet. Utóbbiak olvasást, írást, számtant, egyházi éneket és imát.
Különösen azok számára volt ez fontos, akik tovább akartak tanulni Enyeden, Székelyudvarhelyen vagy Székelykeresztúron.
1839-ben Bartha Lajos, majd Bitai N. illetve Orbán Antal vették át a fiúk tanítását.
II. József idejében 1785-ben Sepsiszentgyörgyön német iskolát állítottak fel, ami II. József halála után meg is szűnt létezni. Később újra alakult. Benedek Elek erről az iskoláról így ír: „Vala pedig az 50-es években, Sepsiszentgyörgy városában egy német iskola, norma iskolának hívják, több a falusinál, kevesebb a Kollégiumnál.”
A tanítót az erdélyi Kancellárium ajánlatára nevezte ki a Bécsi Főhaditanács. Ebben az iskolában tanított Rigel József, Hegyessy Alajos, Galgóczy Antal, Császár Ferenc. Ez az iskola 1872-ben szűnt meg.
A szabadságharc kimenetele s az azt követő elnyomás abban a hitben erősítette meg a háromszéki székelyeket, hogy az iskola az oktatás fontos.
„És minél erősebb volt a nyomás, annál inkább erősödött a székelységben is a meggyőződés, hogy nemzetiségét, nyelvét szokásait csak az iskola útján tarthatja meg.”
Az erős hazafias szellem, mely a székelységet ősi idők óta jellemzi legyőzte a számtalan akadályt. Több évtizedig tartó tárgyalások után 1859 szeptemberében megnyitotta kapuit az ev. református 4 osztályú elemi népiskola és a gimnázium első osztálya.
Rövid ideig (1854–1873) a római katolikus egyház is működtetett felekezeti iskolát.
1870-ben a városi képviselőtestület egyhangúan elhatározta egy községi iskola felállítását, s megválasztotta az iskolaszéket.
A felekezeti leányiskolában a kántorok és harangozók tanítottak. A lányok a fiúktól külön tanultak, erre vonatkozóan nincsenek pontos adataink, mert a leányoktatás abban az időben, de még a későbbiekben is másodrangú problémaként volt kezelve. Arról található feljegyzés, hogy a leányiskolában tanítottak írást, olvasást, egy kevés számtant és egyházi éneket. Illetve, hogy 1810-től harminc éven át Imreh Dániel, 1845-től 1862-ig Nagy Ferencz, 1862–1870-ig Molnár Sándor kántor-tanító vezette az iskolát. A református leányiskola 1870-ben megszűnt.
Háromszéken a görög keleti egyház a 18. század második felében alapított egyházközséget Sepsiszentgyörgyön. Az egyház iratai csak 1848-tól vannak meg. A kor szokásainak megfelelően valószínű iskolát is működtettek. Berecz Gyula megemlíti írásában, hogy az iskola kezdetben kétnyelvű (román–magyar) volt, de később csak magyar nyelvűvé vált, mert a görög keleti vallású diákok mind magyarok voltak. Tanítóik az ötvenes-es években Pap György, 1872-ben Stoján György. Ez az iskola 1872-ben megszűnt.
Mária-Terézia a közoktatást ujjászervezte és Erdélyben is felállíttatta a normális triviális iskolákat. Sepsiszentgyörgyön már a szervezés elején felállíttatott egy triviális iskolát (1778). Ez az iskola német tannyelvű volt. Egyszerű falusi iskola amilyen a vármegye többi falusi iskolája a Templom utcában, a Nagy Károly-féle házban és később a Losonczy-féle házban. Ennek felügyelete teljesen katonai kézben volt. A tanítót a bécsi főhaditanács fizette és a fizetést, a 180 forintot a katonai pénztár fizette.
Említésre méltó Rieger József, aki a korabeli okmányok szerint nagy műveltségű, magas képzettségű férfi volt. A későbbiekben a Brassói úton magániskolát nyitott. Igen sikeresen
tanította a német nyelvet. A népoktatás terén elért munkájának elismeréséül V. Ferdinánd által nagy aranyéremmel lett kitüntetve.
Mellette volt alkalmazva Vida Dániel, utóda Hegyessy Alajos lett.
Egy másik neves tanító Galgoczy Antal 1836-tól, 1852-től, mint fő tanító. Kitűnő tanítóként volt számon tartva. Vezetése alatt az iskola nagy hírnévre tett szert. Ferencz József renddel lett kitüntetve még tanítóskodása alatt. Mellette tanítóskodott Császár Ferencz, 1837-től Andrés Ferencz 1840-től Finta Ferencz. A normális iskola 1872-ben megszűnt.
A felső népiskola 1872-ben indult 24 tanulóval. A Közoktatási Minisztérium 1878-ban a felső népiskolát polgári iskolává alakította. Később polgári fiúiskolává alakult.
A római katolikus egyház is tartott fenn felekezeti népiskolát. Ez nagyon rövid életű volt. Tanítójuk a kántor volt, Blága János 1854–1867, Nagy Kálmán 1867–1872-ig és Jakabos István 1872/1873-as tanévben. A tanterem, a kántori lak egyik szobája volt ahol fiúk, lányok vegyesen együtt tanultak. A leginkább a Nagy Kálmán munkásságával voltak megelégedve. A Községi népiskola létrejöttével megszűnt a római katolikus felekezeti népiiskola is.
A Népoktatásügyi Törvény előírásainak megfelelően 1870-ben létrejön az első községi iskola Sepsiszentgyörgyön.
Habár nem volt kötelező, hiszen a népoktatási törvény lehetővé tette a felekezeti iskolák működését, az ev. református egyház tette meg az első lépést annak érdekében, hogy az elemi iskolát vegye át a községi iskola. Így Sepsiszentgyörgyön a községi iskola létrejöttével megszűnik, mint a protestáns mind a katolikus felekezeti oktatás.
Ehhez az is hozzájárult, hogy az ügy élére a nagy tekintélynek örvendő Daczó János főbíró és a későbbi polgármester Császár Bálint állt. Az első községi iskolaszék tagjai: „Méltóságos Daczó János elnök, Bene István, Császár Bálint, Gyárfás Bálint, Gyárfás Samu, Bogdán István, ifj. Gödri Ferencz, Málnási Antal, Molnár Sándor, Komán György, Kupferstich József, Molnár Sámuel, Sorbán Sándor, és id. Vásárhelyi Sámuel.”
Az első iskolaszéki ülésen ahol a legfontosabb teendőket megállapították a római katolikus és görög keleti lelkészek nem vettek részt arra hivatkozva, hogy amíg felsőbb utasítást nem kapnak addig nem jöhetnek. Az iskolaszék eldöntötte az indulást (1870. szeptember 17.) Megválasztották a tanítókat: Benedek Samu, Grosz Józsefné, Nagy Kálmán, Berki József, Kohn József, és fizetésüket évi 250–300 forintot.
Helyiségként a református elemi iskola termeit használták illetve a Wellenreiter-féle ház (Három Rózsa) házban béreltek helyiségeket.
Két év alatt a községi iskola megnyerte a sepsiszentgyörgyiek bizalmát. Ez köszönhető volt a modern pedagógiai eszmék megvalósításának. Nagy akadály volt a fejlődésben azonban a tanteremhiány. Iskolaépületre volt szükség és modern felszerelésekre.
Ebben az időben Császár Bálint országos képviselő volt. Minden alkalmat kihasznált arra, hogy kieszközölje a támogatást iskolaépületre. De a közösség sem maradt tétlenül. Bálokat szerveztek az iskola javára, beindították a felnőttoktatást, iparos és kereskedő tanoncok számára vasárnapi iskolát indítottak.
A tizenkilencedik század utolsó harmadában még uralkodott az a szemlélet, amely a lányok iskoláztatását nem tartotta fontosnak. A konzervatív felfogáson igyekezett változtatni a város akkori polgármestere, Császár Bálint. Ő fontosnak tartotta a nőnevelést is. Sokat tett azért, létrejöhessen, különösen az után, hogy ő lett az iskolaszék elnöke. Az ő buzgalmának köszönhető, hogy Sepsiszentgyörgyön jól felszerelt népiskolák működtek, létrejött a fiú ás leány polgári iskola és a város főgimnáziuma.
Sepsiszentgyörgyön a 19. század közepéig hiányzott egy felsőbb képesítést nyújtó iskola, de 1859-ben alapították azt a gimnáziumot, amely 1863-ig fokozatosan négy osztályossá fejlődött. A tanórákat kezdetben a református elemi iskola helyiségeiben tartották. Ezt bővítették majd 1869-ben és elhatározták egy állandó iskolaépület létrehozását. A szükséges tőke nagy részét gróf Mikó Imre (60 000 Ft) adományozta. Az intézet az adományozó iránti tiszteletből a Székely Mikó Kollégium nevet vette fel. Az építkezés 1891 – 93-ig tartott. Ekkor tartották meg (1893) az első érettségi vizsgát is.
A lányok iskoláztatását még hosszú ideig nem tartották fontosnak. Császár Bálint elnöksége alatt már 1870-ben vásároltak egy zongorát és egy varrógépet kifejezetten a lányok számára. 1874-ben az iskolaszék kezdeményezte egy községi elemi leányiskola alapítását. Ez az iskola 1874 őszén meg is nyílik a Bazársor épületében.1877-ben községi Polgári Leányiskola nevet vette fel. Ennek igazgatója Málik József volt, akinek szívügye volt a háromszéki oktatás fejlődése. Ennek érdekében 1874-ben Eötvös Egylet néven indított el egy egyletet, amelynek tagsága a város értelmiségéből és tanerőkből tevődött össze. 1875-ben pedagógiai lapot indított Székely Tanügy címen. 1897-tól 1919-ig ennek az iskolának az elnevezése Magyar Királyi Állami Polgári Leányiskola volt. Az 1919-es iskolai évtől kezdődően ez az iskola felekezetivé vált és a Református Székely Mikó Kollégium intézményi keretében működött.
Így az 1919-es évtől kezdődően a Székely Mikó Kollégium épületében a főgimnázium mellett tanítóképző, polgári fiú és leányiskola is működött. Később a tanítóképzőt Székelyudvarhelyre helyezték át, a Polgári Fiúiskola beolvadt a Fiúgimnáziumba. Az elemi iskola gondját a református egyház magára vállalta.
A Polgári Leányiskola – amely a Magyar Királyi Állami Polgári Leányiskola jogutódja – igazgatója 1924–1944 között Bibó Erzsébet, 1925-ben Csutak Vilmos (a Székely Mikó Kollégium igazgatója) tanácsára felvette a kapcsolatot Kós Károly műépítésszel és az Újvárossy telken iskolát építettek. 1927-re lett kész az iskola a hozzátartozó bentlakással együtt. Itt 1880-ban női ipartanműhely indult 38 növendékkel.
Sepsiszentgyörgy oktatási intézményei között előkelő helyet foglalt még el a Gazdasági szakosztály, amely a vármegye iskolatanácsának javaslatára 1872. október 15-én indul a Közoktatási Minisztérium engedélyével. Az indítványozók Székelyföld gazdasági fellendülését, fejlődését várták az intézménytől, de sajnos több éves próbálkozás dacára sem hozta meg a várt eredményt és 1879-ben egyhangúan megszüntették. Ugyanakkor javaslatot tettek egy felsőbb polgári fiúiskola létrehozására, amelyet szerettek volna műlakatos tanműhellyel kiegészíteni.
Ezen kívül volt Iparostanonc iskola 1875-ből Nőipartanműhely 1876-tól és kisdedóvóképző intézet.
Az óvodáskorú gyermekek nevelésre vonatkozó törvény megalkotása után Eötvös Károly Lajos Háromszék vármegye tanfelügyelője kérte a minisztérium engedélyét egy óvónőképző létrehozására. 1892-ben Csáky Albin engedélyezte és 1892-ben 50 tanulóval be is indult. Ennek egy része 1900-ban tanítóképzővé alakult.
Háromszéken a szegényekre való figyelésnek hagyománya volt. Az első szegényházat Sepsiszentgyörgyön, a marosvásárhelyi szegényház mintájára, 1885-ben szervezik meg. 1897-ben 72 szegényről gondoskodnak.
Nagyon fontos intézménye Sepsiszentgyörgynek: a Háromszék Vármegye árva és szeretetház a fiúk számára. Keletkezése Potsa József főispánnak köszönhető. Javaslatára a „Háromszéki Takarékpénztár” 1886. június 11-én tartott jubiláris közgyűlésén 10 000 frt alapítványt szavazott meg. Ezen kívül Háromszék vármegye állami adója után 1%-nyi pótadója, Háromszék Vármegye gyámalapjából még egy 15 000 frt. alap és Horn Dávid 2000 frt alapítványa képezte a fenntartáshoz szükséges összeget. Ebbe az intézetbe 6–12 éves árva fiúk részesültek ellátásban és gondozásban. Ők a város elemi iskoláiban tanultak. A tehetségesebb fiúk számára biztosították a továbbtanulás lehetőségét, illetve kapcsolatban álltak a polgári fiúiskola mellett működő lakatosműhellyel. Az intézet számára 40 000 forint költséggel Tompa Miklós vármegyei alispán felügyelete mellett épült a modern pedagógia és egészségügyi követelményeknek megfelelő intézmény, amely 60 növendék befogadására volt alkalmas. Potsa főispán kezdeményezése folytán a szükséges berendezés és felszerelés teljesen társadalmi úton adományokból került össze. Az intézetet 1893-ban indították, 1898-ban már 60 fiúról gondoskodtak. Számukra külön elemi iskolát működtettek.
Érdekes színfoltja Háromszék oktatás történetének az 1890-ben alakult Tanszermúzeum. Ebben 287 különféle tanszer, taneszköz, szemléltető anyag volt kiállítva. Illetve Málik József szerkesztésében 1875–1876 között kéthavonta megjelenő Székely Tanügy című szakfolyóirat, amely a tanügyben dolgozók számára kívánt módszertani eligazítást nyújtani.
Az óvoda ügye nehezen indult Sepsiszentgyörgyön. 1878-ban Markos Éva és Nagy Emília tartottak fenn óvodákat a Templom utcában illetve a Csíki utcában, de mindössze 25–30 növendékük volt. A város lakossága nem igényelte az óvodai oktatást.1892-ben megszűntek annak ellenére, hogy a város évi 400 forinttal támogatta működésüket.
2.2. A sepsiszentgyörgyi római katolikus plébánia rövid története
A hitoktatás a katolikus egyházban rendszerint a plébániák keretén belül is történik, elsősorban a plébánosok irányításával. Ezért röviden felidézem a sepsiszentgyörgyi egyházközség keletkezésének történetét és azoknak a plébánosoknak nevét és munkásságát, akik a lelkipásztori munkájukban hangsúlyt fektettek a hitre nevelésre is.
Sepsiszentgyörgyön és a környékbeli falvakban már a középkorban önálló egyházközségek léteztek. Sepsiszentgyörgyön a Szent György egyházközség, (Szent György vértanúnak nevét ma is őrzi a város), Szemerja – Szentmária, Szentkirály – Szent István, Kilyén – Szent Kilián), Angyalos – Őrangyalok de Illyefalva, Uzon, Lisznyó, Bodok, Gidófalva, Zalán, Bikfalva, Maksa, Réty, Kálnok, Árkos, Kőröspatak stb. mind önálló egyházközségek voltak, amelyek a reformáció idején megszűntek a katolikus egyház számára.
Sepsiszentgyörgy római katolikus egyházközség a reformációt megelőző időszakban virágzó, népes egyházközség volt, ezt bizonyítja a Vártemplom, amely már a 13. században megvolt. A katolikus egyházközség létezéséről az 1332–1337 évi pápai tizedjegyzék tanúskodik. A templom 1547-ben gótikus jelleget kapott. Magas várfal vette körül, mely a hívek védelmére is szolgált. Az 1802-es földrengéskor a leomló vakolat alól szentek képei s a Boldogasszony és Szent Péter tiszteletére öntött harang kerültek elő.
A település, később a város is, a templomról kapta a nevét: Szent György. A Sepsi előnév megkülönböztetésül került a Szent György elé, s így lett Sepsiszentgyörgy. A templom a reformáció idején református, majd unitárius, később véglegesen református kézbe került és a 16. századi reformáció hatására a katolikus egyházközség megszűnt.
Az újjászervezésre akkor kerül sor, amikor a császári és királyi székely huszárezred osztrák katolikus tisztjei számára létrehoznak egy egyházközséget és a szállásukként szolgáló épületek egyikének udvarán egy fa imaházat építenek. Így a katolikusok 1762-ben a Székely Határőrség laktanyájának udvarán építhettek egy fakápolnát, amely később leégett. Ennek következtében egy évszázadon keresztül a katolikusság és a katonaság története szorosan egybefonódott.
1832–34-ben kis kőkápolnát építettek a város szélén Hegedűs és Schulz ezredesek jóvoltából. Az építéshez Kovács Miklós erdélyi püspök 1000 pengő forinttal járult hozzá.
Annak ellenére, hogy 1764-től újra anyaegyház lett, még sokáig tábori papok, az úgynevezett „fehérbarátok” az illyefalvi pálos szerzetesek, majd Illyefalva és Kőröspatak plébánosai látták el. Név szerint: 1762- Szénási Farkas, 1763-ban Pénteki István, 1765-ben Pothorszki Lőrinc, 1768-ban Jodakovics Fülöp, 1764-ben Ladányi Mihály minorita atya, 1773-ban Kovács Boldizsár, 1785-ben Kaszner Damián, 1802-ben Lindemann Narciss, 1802–1824 Blúmel Henrik, 1824-ben megszakad a tábori lelkészek sora és a kis egyházközség gondozását a sepsikőröspataki plébános Fülöp Mátyás veszi át, aki 1948-ig mind bejáró lelkész gondoskodik a hívek lelkigondozásáról. 1948–1949, A szabadságharc évei alatt az egyházközség vezetését Lőrincz Károly vette át. Ebben az évben vesznek el az egyházközség iratai is. A szabadságharc leverését követően egy ideig Ferenc Antal majd a sepsiszentiváni Török Ferenc plébános gondoskodik Sepsiszentgyörgy katolikus híveinek lelkigondozásáról. Az 1848/49-es forradalmat követően megszűnik a székely határőrség és a tábori lelkészség is ezért fontossá válik, hogy önálló egyházközséggé alakuljon. (1854. június 6-án a 1005/1854.)
Az első helyben lakó plébánost Haynald Lajos püspök nevezte ki 1854-ben Kapatán Márton személyében, aki 1869-ig irányította az egyházközséget. Ebben az időben Kovács István kapitány volt a katolikusok „támasza”, aki ha kellett, a városvezetéssel szemben vagy akár az egyházmegye vezetésével szemben is, megvédte a kis egyházközséget. Az államhatalmat képviselő Kovács támogatása nagyon kedvezően befolyásolta a katolikus ügyet. Kapatán Márton plébános rájött, hogy a többségi protestáns közösséggel baráti viszonyt kell ápolni. Szentgyörgyi lelkipásztorkodása idején csak sikerekről tudunk: a hívek száma megkétszereződött, felépült az egyházközség iskolája, papi lakja, tisztázódott a városi vezetés és a katolikusok viszonya. Az őt követő plébánosok – Nagy Ignác (1869–1871), Simon Endre (1871–1872), Molnár Mihály (1873–1879), Kovács Simon (1879–1888) – igyekeztek a kis közösséget megerősíteni a protestáns városvezetést meggyőzni létszükségességéről illetve a kis templomot bővíteni.
A kicsi kőtemplomot 1898–1902 között a mai formájára Fejér Manó (1872–1873), (1888–1910) plébános bővítette ki. Az ő lelkipásztorkodása idejére esik a sepsiszentgyörgyi római katolikus egyházközség reneszánsza. Lelkes munkája révén, amelyet a hívek és az egyháztanács tagjai segítették bővült a papi lak káplánlakással. A köztudatban elsősorban megragadó személyisége révén került be. „hívőbarát” lelkipásztorkodása végett mindenki csak „Manó bácsiként” emlegette.
Fejér Manó Csíkszépvizen született 1848-ban. Mint újmisés először Sepsiszentgyörgyre kerül majd egy évig Marosvásárhelyen, 7 évig Kolozsváron káplánkodik Plébános Csicsókeresztúron, Szentkatolnán, Csíkszenttamáson innen érkezik vissza Sepsiszentgyörgyre már plébánosként.1889. évben kerületi jegyző,1891-ben alesperes. 1908-ban tb. Kanonoki címmel tüntetik ki. 22 évig volt kedvelt lelki atyja a sepsiszentgyörgyieknek. Munkájában önmagához volt a legszigorúbb. Az egyházközség jótevője, templomépítője 1910. október 17-én hunyt el. Az ó idejében épült templomot 1902. október 26-án Gróf Mailáth Gusztáv Károly püspök szentelte fel. Halálakor az addig jelentéktelen egyházközség már a tekintélyesebb egyházközségek közé volt sorolható.
Székely Károly (1911–1928)
1866-ban Sepsiszentivánban született. A gimnáziumot Brassóban kezdte, majd a kézdivásárhelyi Kantában és Kolozsváron fejezte be. Teológiai tanulmányait Gyulafehérváron végezte és 1891. július 15-én szentelték pappá.
A személye értékelésében megoszlanak a vélemények. Sokan azt rótták fel neki, hogy betegeskedése végett az ifjúság nevelési ügyeit, hitoktatást elhanyagolta. Míg pártolói azt értékelték, hogy a zárda számára átengedte a plébánia épületét. Az ő plébánossága alatt történt meg a templom festése, a színes ablakok behelyezése. Ezek Fejér Manó plébános testvérének Fejér Mihály ügyvédnek adományai. A villanyvilágítás bevezetése a templomba, az orgona bővítése, a templomi népének szorgalmazása, és a zárdaalapítás 1915-ben. És mivel a papi lakot átengedte a zárdának az új papi lakás vásárlása. Az ő lelkipásztorkodása idején szerezték be a harangokat is. A háború előtt három harangja volt az egyházközségnek. A nagy harang Szent György tiszteletére, a közepes Szűz Mária tiszteletére a kisharang Szent József tiszteletére szólt. 1917-ben a két kisebbet a háború magának követelte. A hívek áldozata és kitartása a fennálló nehézségeket leküzdi és elkészülnek az új harangok Udinében. A nagy harang 613 kg-os a Szent József tiszteletére, a középső Boldogságos Szűz Mária tiszteletére és a kisharang a Fejér Mihály gyergyószentmiklósi ügyvéd adománya testvére Fejér Manó plébános emlékére. Vagyoni ügyek miatti ellenségesség kialakulása miatt a plébános elhelyezését kérte az egyháztanács az egyházmegyei főhatóságtól és Brádra helyezik.
Dr. Szalay Mátyás (1928–1943)
1889. október 6-án született a Pest megyei Újhartyánban. Elemi iskoláit és a gimnáziumot Kalocsán az Érseki Főgimnáziumban végezte.
Kiváló képesítéssel rendelkező pap. Innsbruckban tanult és ugyanott szerzett doktori címet filozófiából. Mielőtt Sepsiszentgyörgyre kerül több helyen is hitoktat: Tereziánumban tanulmányi felelős, Budapesten hitoktat majd Gyulafehérváron. A katolikus sajtót is fontosnak tartja, megalapítója a budapesti Központi Sajtóvállalat részvénytársaságának, ami fő feladatának a katolikus lapok kiadását tekinti. Tagja és titkára az Erdélyi Katolikus Akadémia irodalmi szakosztályának. Irodalmi munkássága – többnyire versek és színművek- több kötetet tesznek ki.
Nagy tervekkel érkezik Sepsiszentgyörgyre (1928. Január 15-én): katolikus kultúrház építése, zárda bővítése, a jezsuiták betelepítése. „Rendkívüli képességekkel megáldott pap, élő példája hivatásának, óriási nyeresége nemcsak a katolikus egyháznak, hanem egész kisebbségi életünk társadalmának is.”
1928-tól a Barcasági Dékánság és a Sepsi-Miklósvári esperesi kerület tanfelügyelőjeként is tevékenykedett 1943-ig.
Rendszeresen jelentek meg versei és előadásai a katolikus és helyi lapokban, színdarabjait is gyakran játszottak a plébánia egyesületei.
Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök is felfigyelt rá és 1931-ben kinevezi az erdélyi Vigilantia bizottság tagjának, majd egyházmegyei cenzornak.
1933-tól Sepsiszentgyörgyi városi tanácsos. A második bécsi döntést követően Márton Áron gyulafehérvári püspök őt bízza meg a Barcasági Dékánság és a Sepsi-Miklósvári főesperesség Észak-Erdélyben maradt településeinek vezetésével, így 1940–1944 augusztusáig Sepsiszentgyörgy főesperesi székhely és Szalay Mátyás a megbízott főesperes. Betegsége miatt visszavonult a Pest megyei Zebegénybe, 1957-ben bekövetkezett haláláig itt él és itt van eltemetve.
Szilveszter Sándor (1902–1988)
Szilveszter Sándor kanonok, a sepsiszentgyörgyi Szent József egyházközség plébánosa volt közel harmincnyolc éven át. Szerénység, fáradhatatlan szorgalom és az emberek megbecsülése jellemezte. Alsócsernátonban született 1902. január 12-én egyszerű középparaszt családból. Édesapja Szilveszter Mihály, édesanyja Szilveszter Zsuzsa (szül. Sánta). Hét életben maradt testvér közül a legkisebb. Sepsiszentgyörgyi plébánosnak való beiktatásakor így vall családjáról: „Az az Isten küldött ide, aki a népek és az emberek sorsát bölcsen intézi. Aki elindít egy kis életet egy sokgyermekes székely házból. Egy olyan családból, ahol az első aszketikát a szegénység, a székely földműves családok kemény életformája tanítja annak, akinek később az Isten igájában önként kell vállalnia a lemondást és az önmegtagadást a katolikus papi élet sok kemény áldozatát. Olyan családból ahol teológiát, istenismeretet akkor tanul először a székely gyermek, amikor látja, hogy kérges kezű édesapja keresztet vet magára, amikor a tavaszi friss szántáson nyakába akasztja a magvetőt.”
A hét elemit szülőfalujában végzi. Itt tanulja a magyar múltnak, a magyar földnek, a magyar nyelvnek, rímnek és harmóniának szépségét. Az elemi iskola elvégzése után a kézdivásárhelyi kantai gimnázium és templom válik második otthonává. Mindkettőben szolgált az egyikben, mint „servitor” diáktársainak, hogy tanulhasson, a másikban, mint ministráns Istennek. Itt érettségizik 1922-ben kitűnő eredménnyel. A gyulafehérvári teológián folytatta tanulmányait. Így vall ezekről az évekről: „a Szent István faragtatta kőkatedrális s a Hunyadiak sírja mellett tanultam meg, hogy nem a kaszálás nem a kapálás s nem is a kemény tanulás a legnehezebb munka, hanem uralkodni vágyainkon, ösztöneinken, csiszolni lelkünket”. 1927. június 12-én szenteli pappá gróf Mailáth Gusztáv püspök. Első állomás helye Márton Áron szülőfaluja: Csíkszentdomokos. „Deo servere regnare est.” Hol tudná ezt jobban meg tanulni és összhangba hozni, mint a katolikus Csíkban ahol a hit és a katolikus vallás miszticizmusa 900 év alatt a nép lelkének gyökeréig hatolt. Magyarságtudata erősödik abban a közösségben, amely a magyarok Nagyasszonyát keresi a somlyói csodatevő Szűzben. Szilveszter Sándor a katolikus hitnek ilyen „ősforrásánál” tanulja meg, hogy az ő hivatása egyszerre és elválaszthatatlanul Isten és nemzetszolgálat. Gyergyószárhegyre majd a soknemzetiségű Brassóba kerül, ahol tapasztalja és látja, hogy a magyar haza és a magyar jövő csak azokra a testvérekre számíthat, akik a templom a hitvallásos iskola és egyház körül csoportosulnak. Ezt követően Vízaknára kerül. Meghatódva emlékezett mindig vissza a szórványmagyarság ragaszkodó szeretetére. Nem egyszer utal erre az időszakra szónoklataiban és teszi fel a kérdést: „Akar-e és tud-e a székelység elég buzgó papot adni a szórványvidékeknek, hogy megszólaljanak a valaha elnémult erdélyi harangok. Elég meleg-e családjainak vallásos légköre, elég aszketikus-e iskoláinak szelleme, hogy ne elpuhult, cinikus nyárspolgárokat, hanem az Isten és a nemzet szolgálatában minden áldozatra kész hősöket neveljen.”
Hét éven át hittantanár Csíkszeredában, Brassóban és Kézdivásárhelyen.
1943-ban Márton Áron sepsiszentgyörgyi plébánossá nevezi ki. Így köszöntötte híveit: „nincs más vágyam, mint – az apostol szavai szerint – mindenkinek mindene lenni ebben az egyházközségben. Szegénynek, gazdagnak, gyermeknek felnőttnek, fizikai és szellemi munkásnak egyaránt papja, atyja, barátja akarok lenni… Minden gondolatomat, szavamat és tettemet a katolikus hit és a magyar lélek fogja vezetni.”
1944-ben a Székelyföld kiürítése után egy évig Csornán (Magyarország) kórházi lelkész majd ismét hazakerül. Észak-Erdély visszacsatolása erős hatással volt az akkori politikai és társadalmi életre és 1945 után nehéz idők jöttek az egyházra, magyarságra egyaránt. Szilveszter Sándort is nagyon sokat zaklatták abban az időben. Két alkalommal 1948-ban illetve 1950-ben letartóztatták és elítélték. Négy-négy hónapi fogság után engedték szabadon. De többször vitték el az állambiztonsági szervek és egy két hét múlva kegyetlen vallatások után engedték el csak. Mivel a román állam által szorgalmazott békepapi mozgalomba nem tudták bekapcsolni 1951-ben kényszerlakhelyet jelöltek ki számára Zabolán. Itt volt plébános 1955-ig, amikor a börtönből kiszabadult Márton Áron a hozzá és az egyházhoz hűséges papokat visszahelyezte eredeti állomáshelyükre. 1952-ben ő volt a megbízott ordinárius.
Derűs magatartásának hatása az egész egyházközségben érződött. Az adott körülmények között igyekezett az egyházközséget fejleszteni. Vasárnapi szentmise után a sekrestyében tartott hittanórát a felnőtteknek, a gyerekeknek minden tiltás ellenére a plébánián. A mai Szent Gellért templom helyén ő vásárolt házat és rendszeresítette a vasárnapi szentmiséket.
1981-ben megy nyugdíjba és lesz a brassói papi otthon lakója.1988. április 4-én hal meg és saját kérésére Sepsiszentgyörgyön temetik el 1988. április 7-én.
Az Egyházi Tudósítót szerkesztette a háborús évek után. 1946-1948 között az utcafelelősök minden katolikus családhoz eljuttatták.
Újlaky János (1951–1955)
A sepsiszentgyörgyi egyházközség életében a munkája megkérdőjelezett, mert „jutalomként” kapta meg a plébániát a gyulafehérvári intruzus egyházi vezetőktől 1951-ben. Származásilag szatmári egyházmegyés volt, kispapkorában kebelezte be az egyházmegye. A Domus História egy fél mondatot szán neki: „béke-pap” volt, ide tette az állami vezetőség. Szabó Lajos plébános a templom 100 éves évfordulója alkalmából megjelent emlékfüzetben nyilatkozik róla: „Tevékenységét nem a mi dolgunk értékelni. amikor megemlítjük, a plébánosok sorában tesszük azért, hogy a hívek felelevenítve alakját imádkozzanak érte.” Amint Márton Áron szabadult a börtönből és a papi helyezéseket elvégezte, Újlaky Jánosnak el kellett hagynia a sepsiszentgyörgyi plébániát és visszaadnia a törvényes plébánosnak, Szilveszter Sándornak.
Csató Béla (1981–1990)
Nyárádtői plébános a hosszú ideig plébánoskodó Szilveszter Sándor utóda lett.
1944-ben született Csíkszeredában. Középiskolai és teológiai tanulmányait Gyulafehérváron végezte, 1967-ben szentelik pappá, Gyergyószentmiklóson, Brassóban segédlelkész, majd Nyárádtőn és 1981-től Sepsiszentgyörgyön plébános.1990-től Gyulafehérváron püspöki helynök, 1992–2007 között Marosvásárhelye, majd 2007-től Csíkszentkirály plébánosa.
A csíki származású fiatal pap közelebb állt a városba betelepült katolikus hívekhez, akik Csíkból és Felső-Háromszék katolikus falvaiból érkeztek.
A sepsiszentgyörgyi Szent József plébánia Historia Domusában a következőképpen vall magáról „a teljesség igénye nélkül, de tárgyilagosságra törekedve idézem fel azokat a történeteket melyek nagyon fontos részei az egyházközség életének. …1981-ben már egy mesterségesen felduzzasztott létszámú város fogadott. A kommunizmus hatására menekült falusi lakosság mindenütt városba. A megnövekedett létszámú római katolikus közösséget egy plébánia ellátni nem tudta, ezért elhatároztam, hogy a munkámat a plébánia bővítésével kezdem.”
Így kerül sor a plébánossága alatt a plébánia épület bővítésére, a kilyéni kápolna újjáépítésére, a központi fűtés bevezetésére, a plébániára, 1982-ben a kántori lakás építésére, 1983-ban a ravatalozóház építésére valamint a Csíki utcai templom létesítéshez. Nagy harccal és kitartó munkával sikerült a templomot 1985-ben befedni. 1988-ban az Őrkőn és az Állomás negyedben sikerült plébániákat létesíteni illetve az ifjúsági házat. Nemcsak az infrastruktúra bővítése fűződik a Csató Béla plébános nevéhez, hanem az egyházközség lelki arcélének a megteremtése is.
Tevékenységének nagyon rövid összefoglalójaként álljon itt az a laudáció, amely Mádl Ferenc köztársasági elnök a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje polgári tagozata Kitüntetésének adományozásakor hangzott el.
„Csató Béla 1944-ben született a székelyföldi Hargita megyében, Csíkszentsimon községében. Márton Áron szentelte pappá 1967-ben. Kápláni évei után plébános Nyárádtőn, Marosvásárhely közelében, szórványmagyar vidéken. Ezután Sepsiszentgyörgyre kerül esperes-plébánosnak.
A román kommunista hatóságok igen megnehezítik munkáját, zaklatják, börtönnel fenyegetik. Mindennek ellenére a plébániát közösséggé szervezi. A hitoktatás a hatóságok zaklatásai ellenére is fellendül, imacsoportok születnek. A nyilvánosság kizárásával az 1980-as évek végén elindítja a hívek számára a rendszeres teológiai stúdiumokat, hitoktatóképzést.
Közben szervezi a katolikus értelmiséget is. Az 1989-es romániai változásokat követően Bálint Lajos, a Szent István király alapította, ősi nevén Erdély egyházmegye (1991-ben lett érsekség) első érsek-püspöke Gyulafehérvárra hívja közvetlen munkatársának, s a fő egyházmegye püspöki helynökévé nevezi ki.
E megbízatásából küldi a megüresedő és lelkipásztori szempontból fontos marosvásárhelyi Keresztelő Szent János Plébánia plébánosának és marosi főesperesnek. Az érseki helynöki évek a változások utáni főegyházmegye szervezésével telnek. (…)
Közben a főegyházmegye egyházművészeti és műemléki bizottságának vezetője, a liturgikus bizottság tagja, valamint a pasztorális tanácsban is tevékeny. Templomépítői tevékenységét az 1980-as évek végén II. János Pál pápa a megtisztelő pápai káplán címmel ismerte el.
Csató Béla marosvásárhelyi főesperes annak az erdélyi papi nemzedéknek jeles képviselője, akiket a Megváltó azzal tüntetett ki már fiatalon, hogy a börtönből szabadult, de háziőrizetben lévő boldog emlékű Márton Áron püspök tanítványai lehettek. Ezt a Márton Áron-i örökséget, amely a hiteles kereszténységen és magyarságon nyugszik, igyekszik életével és munkájával képviselni.” Lelkipásztori és építői munkásságáért 2003-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje polgári tagozata kitüntetést. Építői – lelkipásztori és intézmények épületének építése és rendben tartása – munkájába beletartozott a sepsiszentgyörgyi lelkipásztori és intézmények épületeinek építése is. Plébánossága idején új arculatot nyert a Szent József templom és plébánia, felépült a Szent Gellért templom és plébánia.
Szabó Lajos (1990–)
Nt. Szabó Lajos címzetes kanonok, esperes, szentszéki tanácsos.
Csíkszenttamáson született 1945. október 27-én, Tanulmányait szülőfalujában majd: Gyulafehérváron végezte. 1969-ben szentelik pappá. Állomáshelyei: Székelyudvarhely 1969–1971, Györgyfalva 1971–1978, Csíkkozmás 1978–1983, Csíkmadaras 1983–1990, Sepsiszentgyörgyre, Jakubinyi György érsek helyezi a Szent József Plébániára 1990-ben.
1900–2000-ig Sepsiszentgyörgyön szolgáló káplánokról levéltári forrásokkal nem rendelkezünk, ezért csak a nevüket és a szolgálati idejüket tudjuk követni a plébániai feljegyzésekből:
Pellion Ervin (1903–1906), Mihály Domokos (1906–1907), Bíró Ferenc (1907–1909), Badilla János (1909), Molnár Imre (1909–1912), Péterfi Béla (1910–1912), Rácz József (1912–1914), Márton Árpád (1914–1915), Veress Ernő (1915–1917), Mosonczki Henrik (1917–1918), Péter Imre (1918–1919), Márton Mózes (1919–1921), Bors István (1921–1922), Szabó Gyula (1923–1925), Pál Elek (1925–1927), Salamon Imre (1927–1930), Brandner Sándor (1930–1931), Völgyi István (1931–1933), Kiss János (1931–1934), id. László Dénes (1934), Csendőr Jenő (1935), Csibi István (1936), Erdélyi András (1936–1937), Szabó Bálint (1937–1938), Léstyán Ferenc (1938–1939), Prohászka Gyula (1939–1940), Ifj. László Dénes (1940–1941), Bertalan Balázs (1942–0943), Bokor Sándor (1943–1946), András István (1946–1952), Harai Pál (1952–1954), Kádár Ferenc (1955–1957), Bálint Lajos (1957–1962), Medek János (1962–1963), Nagy Imre (1963–1966), Stürzer Manfréd (1966–1969), Márton László (1969–1972), Kovács Sándor (1972–1976), Györgydeák Lajos (1973–1974), Ferencz Imre (1974–1975), Truczza Sándor (1975–1977), Tubák László (1976–1978), Csedő István (1977–1978), Balogh Árpád (1978–1980), Mátyás Gábor (1978–1979, Kádár ferenc (1979–1982), Demeter Gergely (1980–1986), Ferenczi István (1982–1987), Páll Antal (1983– 1988), Csala László (1985–1988), Lokodi Attila (1987–1990), Baróti László Sándor (1988–1989), Mátyás Károly (1989–1990), Babota Tibor (1989–1991).
2.3. Iskolai hitoktatás a sepsiszentgyörgyi
Szent József egyházközségben 1948-ig
A sepsiszentgyörgyi katolikus gyermekek a 18. század közepétől a határőralapból fenntartott kincstári normaiskolába jártak. A plébánia megalakulása után az egyházközség bérelt épületében nyitotta meg a saját felekezeti iskoláját. Ezzel egy időben vasárnapi iskola is alakult. De vasárnapi iskola is működött a püspök rendeletére, főleg azoknak a fiataloknak, a kiknek nem volt lehetőségük iskolába járni. Itt a püspök rendelete szerint valláserkölcsöt és hittant tanultak. A hívek kezdeményezésére nekifognak egy új iskola felépítéséhez, amelyhez a várostól kérnek és kapnak telket (1855-ben). Ez az iskola rendeltetésszerűen csak 1887-ben kezd el működni, de a katolikus gyerekek számára kicsinek bizonyult (csak kétharmada tudott ide járni)
Az 1850-es év változást hoz, a katolikus iskola életében mivel elkezdődik a határőrezred visszavonása így az iskola kincstári jellege is megszűnik. Az állami hatóságok annak a felekezetnek szerették volna adni az iskolát, amelynek még nem volt (görög keleti, görög katolikus). A református felekezet is szerette volna az iskolát. A katolikusok is kérték. A kincstári iskola helyett végül felsőbb népiskola szerveződött. A katolikus iskola városi tanács támogatásával, magánadományokból folytatta tevékenységét. A tankönyvekről a püspökség gondoskodott. A katolikus tanulók létszáma már ekkor indokolttá tette volna, hogy több tanítót is alkalmazzanak, különösen nagy szükség lett volna egy leánytanító alkalmazására. Ennek szükségességét Haynald püspök a következőképpen fogalmazta meg: „Minél nagyobb jelentősége van a nőnemnek a család alkotása és a családi élet kifejtésében, annál inkább kell minden erőt arra fordítanunk, hogy a leánynemzedék oly nevelést nyerjen, mely által képesek legyenek a keresztény erényeket a családi körbe bevezetni és így magát a családot, a társadalom alapját megkeresztényesíteni. Minden lendület, lépés, mely azon célból tétetik, üdv, áldáshozó, Isten előtt kedves, szükséges oly nevelde főleg Háromszéken hol tudtommal oly intézet nem létezik s hol a tiszta erkölcs hanyatlani kezd.” A katolikus felekezeti iskola nagyon szerény keretek között működött, a városi tanács támogatásával. Az 1933-1858 püspöki átírat szerint ennek igazgatója Kovács István, majd Potovszki Jakab voltak. A kántortanítók fizetését a város és az egyházközség együttesen biztosította.
A sepsiszentgyörgyi felekezeti oktatás életében jelentős változást hozott az 1868-as népoktatási törvény, ennek értelmében felekezeti iskolát tarthatott fenn az egyház, de a költségeit teljesen kellett állnia. A városi tanács 1870-ben közölte a felekezetekkel, hogy a felekezeti iskolák fenntartását többé nem vállalja. Ugyanakkor Daczó János főbíró bejelentette a községi iskolák megnyitását.
Nagy István kántor tudósította a püspököt a kialakult áldatlan helyzetről. A kántortanító fizetése is kérdésessé vált, mert a hívek anyagi segítségére sem lehetett számítani. Az egyháztanács tagjai sem tudták vállalni a nagy anyagi terhet és lemondtak a felekezeti iskoláról, gyermekeiket a városi népiskolába iratták be. Sok nehézség árán a püspök 1872-ben kinevezett egy kántortanítót, maga is támogatta anyagilag a felekezeti iskola újra indítását, de a városi tanács nem volt hajlandó a katolikusok által befizetett adó 5%-át sem (ami törvény szerint járt volna) átadni a katolikus felekezeti iskolának, így az iskola 1983-ban végképp megszűnt. Az iskolai bútorzatot szemléltető anyagokat a városi iskolának volt kénytelen átengedni az egyház.
Önálló leányiskola csupán 1915-ben alakul Sancta Maria néven, amelyet a mallersdorfi ferences nővérek tartottak fenn és vezettek.
A városi iskolákban szabad vallásoktatás volt, ezért a katolikus hívek nem is nagyon tiltakoztak az iskola bezárása ellen. Ez egészen 1919-ig tartott, mert akkor a megváltozott történelmi körülmények miatt a hívek is felismerték, hogy a felekezeti iskola egy mentsvára az elnemzettelenedésnek. A történelmi egyházak püspökei megegyeztek abban, hogy minden helységben az a felekezet tartson fenn iskolát, amelyik többségben van. Sepsiszentgyörgyön a református vallású hívek voltak többségben, ennek ellenére a katolikusok ragaszkodtak ahhoz, hogy katolikus felekezeti iskolát indítsanak.
A plébániahivatal egy felterjesztésben kéri az iskola létrehozatalát: „A hívek protestáns hatás alatt állnak”, a püspök a 4201/1920 számú válaszában jelzi, hogy az iskolaalapítás szándékát az egyháztanácsnak kell kérni.
Az egyháztanács tagjaiból megalakult az iskolaszék, kérték az iskola elindítására az engedélyt és 1920 novemberétől meg is tudták nyitni a felekezeti fiúiskolát. Ennek az iskolának a tanerői: Béress Ferenc kántortanító és Barabás Mária tanítónő. A zárda épületében kaptak helyet. Az elkövetkező években a tanító és kántortanító fizetése állandó nehézséget és terhet jelentett az egyházközség számára. Az 1920/21-es tanévben 55 tanulóval működött az iskola. Az egyházmegye ígérte az anyagi támogatást, de mivel a státusi vagyon az agrárreform miatt jelentősen csökkent a tanítók fizetésének csak negyedét tudta biztosítani. Az 1923-as tanévben 72 tanulóval indult a felekezeti iskola, de ebből csak 39 volt katolikus. Ez akkor vált gonddá, amikor az 1923-ban megjelent törvény értelmében a felekezeti iskolákat csak a saját felekezetű tanulók látogathatják. Ennek következtében az iskola kénytelen volt diákjainak nagy részét elbocsátani és egy tanerősre zsugorodott az iskola, csak a kántortanító maradt. Így működött 1924-ig, amikor egy Balla nevű tanfelügyelő az iskolát bezáratta, arra hivatkozva, hogy az iskolának nem volt működési engedélye. Többszöri próbálkozás és ellenállás dacára sem sikerült az iskolát újraindítani. Két alkalommal is rendőrséggel utasíttatta ki a Tanfelügyelőség a tanulókat az iskolából. 1925-ben, amikor a plébános újból megpróbálja a diákok beíratását és a tanítás megkezdését a Tanfelügyelőség a 4529/1925 számú átiratával ismét a rendőrséggel fenyegeti az iskolaszéket és a plébánost. Az átiratból kitűnik, hogy az iskolaszék és a plébános szinte a lehetetlent is megpróbálta az iskola fenntartására. Eugén Popescu 1926-os látogatása is azt a célt szolgálta, hogy az iskolát bezárhassák. Az ellenőrzés alapján megállapította, hogy a román nyelv tudása nem elégséges és az újbóli megnyitását nem engedélyezték. Ezzel végérvényesen megszűnt az egyházközség által fenntartott katolikus népi iskola és a katolikus tanulókat állami iskolába írták át.
Sepsiszentgyörgy iskoláiban már a kincstári iskolában is heti két órában tanított hittant a plébános a katolikus tanulók számára. Az 1868-as népoktatási törvény viszont már kötelezte a lelkészeket és papokat, hogy saját felekezetük tanulóinak az iskolában hittanórát tartsanak. A városban tanuló katolikus felekezetű tanulóknak, akik többnyire a Református Gimnáziumban jártak, a plébános tartott órát.
A 20. században Sepsiszentgyörgyön a következő iskolákban volt katolikus hittanóra: Református Főgimnázium, Állami Tanítóképző Intézet, Ipari Iskola,Polgári Leányiskola, Polgári Fiúiskola, Állami Elemi Iskola. Ismerjük a római katolikus hitoktatók nevét is ebből a korszakból.
Római katolikus hitoktatók Sepsiszentgyörgyön
Fejér Manó, 1910
Pellion Ervin segédlelkész, 1903–1906
Mihály Domokos segédlelkész, 1906–1907
Bíró Ferenc segédlelkész, 1907–1909
Badilla János segédlelkész, 1909
Molnár Imre, 1909–1911
Péterfi Béla segédlelkész, 1910–1912
Székely Károly esperes-plébános, 1912–127
Rácz József segédlelkész, 1912–1914
Márton Árpád Károly segédlelkész, 1914–1915
Dr. Szalay Mátyás esperes-plébános, 1923–1943
Salamon Imre segédlelkész, 1929–1930
Endes József segédlelkész, 1931
Völgyi István segédlelkész, 1931–1932
Pellion Ervin segédlelkész, 1933–1934
Labrud Antal segédlelkész, 1934–1935
Csendőr Jenő segédlelkész, 1935–1936
Erdély András segédlelkész, 1936–1937
Dani József segédlelkész, 1937–1938
Léstyán Ferenc segédlelkész, 1938–1939
Prohászka Gyula segédlelkész, 1939–1940
Gegő Simon nyugalmazott plébános, 1940–1941
Székely Ferenc segédlelkész, 1941–1942
Bertalan Balázs segédlelkész, 1942–1943
Bokor Sándor segédlelkész, 1943–1944
Mészáros Antal szerzetes, 1944–1945
Csibi István segédlelkész, 1945
P. Zsombori Sámuel hitoktató, 1944–1945
Szilveszter Sándor esperes-plébános, 1945–1946
Dr. Fábián Mihály hitoktató, 1946
A plébános 1914-ben egy második segédlelkészt is kér arra hivatkozva, hogy ketten a segédlelkésszel nem képesek a hitoktatásnak eleget tenni, a megszaporodott katolikus vallású tanulók száma, és az új oktatási intézmények száma miatt. A tantervben megengedett óraszám minimumát tudták csak megtartani, sőt esetenként még azt sem. Az 1914/15-ös tanévben az elemi fiú és leányiskolában tíz óra helyett csak nyolcat, a Polgári Leányiskolában heti nyolc óra helyett csak négyet, a Református Főgimnáziumban heti nyolc óra helyett csak négyet tudtak tartani idő hiányában. Az újonnan megnyílt ipari iskolában pedig egyetlen egy órát sem tudtak megtartani.
A katolikus tanulók száma az 1922/23-as tanévben: 398 tanuló, 248 fiú és 150 lány. Egy évvel később már csak 350 tanuló volt. A szülők részéről is nagy érdektelenség mutatkozott. Elfordult, hogy az állami intézmények igazgatói a katolikus tanulókat görögkeleti istentiszteletre kényszerítették a vallásos ünnepeken, az állami tanítóképző igazgatója csak minden második vasárnap engedte katolikus templomba a katolikus tanulókat, a megyei árvaház lakóit ortodox templomba kényszerítették, Ez alól kivételt képezett a református Főgimnázium, ahonnan mindig elengedték a katolikus tanulókat, sőt csak az évnyitó istentiszteleten voltak kötelesek részt venni.
Az iskolai hitoktatást nem pártolta az állam, nevetségesen kevés bérezés járt érte.
Az 1940–1944 közötti időszakban ismét fellendül a hitoktatás Sepsiszentgyörgyön.1943-ban a plébános, a segédlelkész és főállású lelkész-hitoktató mellé még egy hitoktatónőt is kinevezett a püspök, hogy győzzék tartani az órákat.
2.3.1. A Sancta Maria intézet
A 20. század elején Sepsiszentgyörgyre letelepült mallersdorfi ferences nővérek új szint hoztak az egyházközség lelkipásztori munkájába, s ezen belül a hitre nevelésben is.
A mallersdorfi nővérek az erdélyi katolikus nevelésben nagy szerepet játszottak, hitoktatásban, árvák nevelésében, betegápolásban vettek részt, de legfőképp a lánynevelő intézetek, iskolák létrehozásában volt hangsúlyos szerepük.
Sepsiszentgyörgyön a Nagyszebenből érkező ferences nővérek kezdetben leányárvaházat majd katolikus leány elemi iskolát, 1934-ben óvodát, 1941-ben katolikus polgári leányiskolát (Szent Margit Nevelőintézet) 1946-tól katolikus óvónőképzőt tartottak fenn.
2.3.1.1. A Sancta Maria intézet alapítása
1915-ben dr. Bilinszky Lajos igazgató, a Szent Ferencrendi nővérek nagyszebeni intézetének 50 éves ünnepe alkalmával Székely Károly sepsiszentgyörgyi esperes plébános tanácsára ötvenezer korona alapítványt tett egyházmegyénk területén alapítandó leányárvaházra. A Sancta Maria Leányárvaház és Nevelőintézet létrehozására. Ezt pappá szentelésének 25-ik évfordulóján még 25 000 koronával növelte.
Az intézet alapításának célja az volt, hogy az első világháborúban elesett székelyföldi katonák árváit segítse, a szegény, félárva vagy árva lányok valláserkölcsi nevelését és tanítását támogassa. Hazafias kötelességének tekintette ezekről a gyerekekről gondoskodni. Mivel ebben az időben Sepsiszentgyörgyön semmilyen katolikus iskola nem működött a választása erre az egyházközségre esett.
A sepsiszentgyörgyi egyházközség akkori esperes-plébánosa, Székely Károly örömmel fogadta a tervet és kérést intéztek a Háromszék vármegye törvényhatóságához (1915. május 8.).
Nagy volt a meglepetés, amikor ezt a humánus és időszerű ajánlatot elutasították. A kicsinyes féltékenység felekezeti kérdést csinált az árvaház ügyéről. Az alapítványtevő által kért épületet nem voltak hajlandóak (Sétatér u. 7. szám) az árvaház számára átadni.
„A fejlemények azonban erre rácáfoltak. A kicsinyes féltékenység felekezeti kérdést csinált az árvaház ügyéből. Az alispán azt a javaslatot tette a vármegyei közgyűlésen, hogy felekezeti különbség nélkül vétessenek fel árvák, de a jelenlévők nagy részének még így sem kellett az árvaház, és a mikor a többség megszavazta, az egyik fellebbezés a másikat érte.” – olvashatjuk a zárda történetében.
Később Székely Károly így emlékszik vissza a történtekre: Más vallású testvéreinknek hagyományos „türelmessége” az apáca szó hallatára versenyre kel a tervbe vett merénylettel szemben. S ott a gyűlés színe előtt olyan parázs vallásháborút rögtönzött, mely talán még akkor sem lett volna indokolt, ha egy jezsuita- invázió veszedelmével kellett volna szembe szállniuk.” A féltékenység felekezeti kérdést csinált az árvaház ügyéből.
Ezt követően dr. Bilinszky Lajos azzal a kéréssel fordult a sepsiszentgyörgyi egyházközséghez, hogy engedje át a plébániai épületet és kántori lakot az árvaház részére és ennek fejében az alapítványból 20.000 koronát az egyházközség rendelkezésére bocsájtja.
Az egyháztanács 1915. július 26-án Székely Károly elnöklete alatt elfogadja az ajánlatot. Így megoldást nyert az intézet helyének ügye. A plébánia számára sikerült megfelelő lakást találni. Az egyháztanács határozatának jegyzőkönyvében olvashatjuk, hogy a jelenlévők: dr. Kunnle Tivadar egyházközségi főgondnok, Köntzey Benedek egyházközségi gondnok, dr. Béldi Pál, dr. Demeter Gyula, Jakab János, Máthé Dénes, Mélik János, Miske László, Papp János, Vajna István a Székely Károly plébános által előterjesztett kérelem után egyhangúan elfogadta a nagylelkű adományozó ajánlatát. Az esperes plébános és az egyházgondnok személyesen vitték a püspök úrnak az egyháztanács határozatát és kérték hozzájárulását. A püspök készségesen hozzájárult az egyháztanács határozatához és arra bíztatta őket, hogy haladéktalanul kezdjék meg a munkát, hogy az új intézet szeptemberben megnyílhasson. Bilinszky nagy lendülettel fogott a munkához: az építésszel terveket készítetett az iskolapadokat, iskolatáblát, felszerelést valamint a nővérek és árvák számára a bútorokat Brassóból megrendelte.
A plébánia számára sikerült egy megfelelő házat bérelni. A munkálatok során falakat, mennyezetet, folyósót módosítottak, ajtókat-ablakokat vágtak, bevezették városi víz és villanyvezetéket.
Augusztus 15-én a püspöki főhatóság 4822–1915 szám alatt elrendelte az árvaház megnyitását. Az első tanévben nehézségbe ütközött az iskola nyilvános jogának elismertetése, mert hatályos törvények értelmében csak testületeknek volt jogában felekezeti iskolát indítani. Így az sepsiszentgyörgyi egyházközség magára vállalta az iskolaalapítást.
A mallersdorfi ferences rend előjárói készséggel eleget tettek a felkérésnek és elvállalták, hogy az új fiókháza a szent ferencrendi nővérek vezetése alatt álljon.
2.3.1.2. A Sancta Maria intézet működtetői
A Sancta Maria iskolai és nevelői intézet vezetői a Mallersdorfi Szegény Ferences nővérek voltak. Szellemiségüket a nemrég szentté avatott rendalapítójuk határozta meg. Azért is, hogy a Sepsiszentgyörgyön kifejtett tevékenységük titkába beleláthassunk, szükségesnek vélem, hogy röviden ismertessem Josef Nardini alapító életét és rendalapítását befolyásoló szándékát.
A rendalapító Josef Nardini 1821. július 25-én, a Rajna menti Germensheimben született. Nehéz életkörülményei ellenére kitartóan tanult és kiváló eredménnyel végezte el iskoláit. Felszentelése után nemsokkal kinevezést kap a speyeri püspöki diákotthonba, mint tanulmányi felügyelő. Később plébánosként gyakorolta hivatását, de mindig különleges figyelmet szentelt a szociális szféra, ezen belül a szegények megsegítése és a betegápolás feladataira. Célja a keresztény szeretetszolgálat irányította.
Nardini nővérei ilyen szellemben vállalták a feladataikat: szeretetszolgálatot a nevelés az ápolás terén előnyben részesítve az elhagyott gyermekeket, valamint a szellemi és fizikai fogyatékosokat. Rendet alapít, amely feladataként a gondozást és a nevelést szabja meg. Így alakult meg a Mallersdorfi Szegény Ferences nővérek rendje. A rendnek a következő szellemi vezérfonalat szabja meg Nardini:
1. Szent Ferenc példájára csak a legszükségesebb földi javak használatát igénylik.
2. Az engedelmességet a legszigorúbb értelemben megtartják.
3. A szív tisztaságát és a szüzességet összekapcsolják imagyakorlattal, megtartva ezt mind közösségi, mind külső ténykedésükkor.
4. Bűnbánatot, önmegtagadást, szerény modort, az étvágy elfojtását, időnként szigorú hallgatást, az érzések palástolását gyakorolják, kerülve a kényelmet és lanyhaságot.
5. Alázatot, szívbéli, kölcsönös, őszinte szeretetet élnek meg egymás iránt.
6. Örömmel hoznak áldozatot a szegények és elhagyottak szolgálatában.
A Szegény Ferencesnővérek erdélyi letelepedése Haynald Lajos püspöknek köszönhető. Haynald Lajos (1852–1864) között kormányozta az erdélyi római katolikus püspökséget. Minden idejét és energiáját az egyházmegye helyreállításának szentelte. Elsősorban a hitélet elmélyítésére törekedett. Átérezte a nőnevelés fontosságát, tudva azt, hogy Franciaországban az ateizmus rombolásának a nők vallásos nevelése vetett véget. Erdélyben a leánynevelés az ő kormányzása idején kezdett kibontakozni, de különlegesen figyelt az ifjúság nevelésére és mindkettő érdekében számos szerzetesrendet támogatott anyagival illetve segítette letelepedésüket Erdély területén.
A szegény Ferencesnővérek letelepedésében nagy támogatójára lelt Montenuovo Julianna, Batthyány grófnő személyében, aki szintén nagy pártolója volt a nevelő -tanító rendeknek.
Haynald Lajost követő erdélyi püspök Fogarasy Mihály, különösen felkarolta egyházmegyéjében a nőnevelést. Nemcsak a népiskolákat támogatta, hanem a női neveléssel foglalkozó szerzetesrendek letelepedését is segítette. Ennek érdekében a mallersdorfi szerzetesnővőreket is.
Bilinszky Lajos a mallersdorfi ferences nővérek nagyszebeni iskolájának, intézetének alapítójaként Fogarasy Mihály püspököt nevezi meg. Fogarasy Mihály a nővérek munkájában meglátta, észrevette a szociális, kulturális értéket. Jelentős anyagi támogatásával egy olyan mozgalom indult el Erdélyben melynek eredményeképpen az erdélyi nevelés oktatás nagyon sokat fejlődött.
Ugyanakkor meg kell említenünk Batthyányi Julianna grófnő tevékenységét is, hiszen az ő terveiben szerepelt a nevelőintézet létrehozása, ahol betegeket ápolnak, és elhagyatott gyermekeket nevelnek.
Neki köszönhetően 1864. november 1-jén a grófnő jelezte, hogy minden elő van készítve Nagyszebenben a nővérek fogadására. Hosszas latolgatás után úgy döntöttek , hogy nem betegápolással, hanem neveléssel fognak foglalkozni, annál is inkább, mert Erdélyben 1867-ben kezdődött el az állami iskolák létrehozása és az egyházi iskolák elleni küzdelem.
Erdélynek áldást jelentett a nagyszebeni iskolarendszer, mert tevékenységük főleg az ifjúság nevelésére terjedt ki amelyre abban a korban (is) nagy szükség volt.
„A szerzetes nővérek tevékenysége főleg a fiatalokra terjedt ki. A népiskolában, négyosztályos polgári iskolákban, egy és kétéves kereskedelmi és háztartási iskolában a gyermek alapos képzést kaptak, hogy a szerzett szakképesítéssel jól érvényesüljenek. A nővérek továbbá zenei, nyelvi, kézimunka oktatást nyújtottak. A Mallersdorfi Ferences Nővérek elsődleges feladatuknak tekintették, hogy sok rászorulón segítsenek és őket alapos képzésben részesítsék. Tevékenységük beleélést, megértést, jóakaratot és türelmet követelt. De az irányukba kifejezett hála és tanulók előrehaladását igazolja, hogy a fáradságos munka magvai termékeny földbe hullottak.”
A mallerdsdorfi Szegény Ferences Nővérek Erdély több városában is folytattak tevékenységet:
Holzmány (1877), Hátszeg (1887), Petrozsény (1888), Marosvásárhely (1893), Brassó (1895), Szilágysomlyó (1899), Szamosújvár (1903), Sepsiszentgyörgy (1914).
„Ha a történelem távlatából vesszük számba a mallersdorfi ferencrendi nővérek erdélyi letelepedési helyeit, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy intézményeik a katolicizmus valóságos védőbástyái voltak. Nem a tömbkatolikus városokat választották ki munkaterületüknek, hanem a vallási és nemzetiségi szempontból is kisebbségbe került katolikus egyházközségeket, a perem-részeket. 40 év leforgása alatt elfoglalták a ma is ismert helyeiket, kiépítették fiókházaikat. Intézeteikben végzett munkájuk a világ szemében nem volt szenzációs és látványos. Az iskolák és kórházak falai között fáradságot nem ismerő módon, lelkiismeretesen dolgoztak. Egyedül Isten dicsőségének szolgálata és embertársaik boldogítása vezérelte őket. Semmiféle babérra vagy kitüntetésre nem áhítoztak”.
2.3.1.3. A mallersdorfi ferences nővérek Sepsiszentgyörgyre érkezése
A nőnevelésre koncentráló ferences nővérek 1914-ben Sepsiszentgyörgyön is megtelepedtek. Miután intézetük részére megtörténtek az átalakítási munkálatok, a szükséges berendezéseket (ágynemű, fehérnemű, ruhanemű, zongora, bútorok, és egész konyhafelszerelés) erdélyi anyaházukból, Nagyszebenből szállították. Augusztus 25-én négy szerzetesnő érkezett Sepsiszentgyörgyre. Foszticz M. Fruktuóza, főnöknő, Fieger M: Carina, Hopfner Angelina és Gergely M. Lolióna nővér. Közülük kettő okleveles tanítónő, egy zenetanárnő, aki egyúttal az árvák felügyelője, a negyedik T. nővér pedig a háztartást vezeti. A jelentkezés nagyon nagy volt, de a két tanerős iskolába csak 90 tanulót lehetett fölvenni. A drágaság miatt a nyolc helyett csak öt árvát tudtak egyelőre fölvenni: Keresztes Vilma- Ozsdoláról, Medgyesi Anna Barótról, Zonda Berta Kézdiszentkeresztről, Zágoni Margit Zágonból és Deák Gizella Kolozsvárról mindannyiuk édesapja az északi harctéren lelte halálát.
Szeptember 8-án ünnepélyes Veni Sancte-val a plébánia templomban vette kezdetét az első tanév. 1915. szeptember 9-én az esperes plébános beszentelte az iskolai helyiségeket és megkezdődött a rendes tanítás. Szeptember 11-én Csánky Gyula kir. tanácsos meglátogatja az iskolát és szeptember 15-én a püspök jóváhagyja az alapítólevelet és a bérmaútját befejezve október 13-án fölszenteli az intézetet. A helyi újság a következő kis jelenetet örökítette meg: „Mikor a szegény kis árva, akinek apja ott esett el a csatatéren, az ő vékony hangján üdvözölte a püspököt, egyszerre felhangzott a zokogás a nézők tömegében. Kemény férfiszívek dobogtak hangosabban, – hátha az én gyermekem volna? – és hullott a könny férfiak asszonyok, gyermekek szeméből. Mikor az Egyházfejedelem főpapi díszben, ragyogó őszi verőfényben alább és alább lépett egy lépcsővel, és amikor az árva gyermek kezét kezébe véve csendesen beszélni kezdett vele: olyan kép volt az, melyet elfeledni soha nem fognak.”
2.3.1.4. A Sancta Maria árvaház és iskola működtetése
A katolikus szórványnak számító vidéken nagy jelentősége volt az árvaház és leányiskola megnyitásának. Meisel József főesperes így üdvözölte a megnyitó alkalmával celebrált szentmisén Székely Károly plébánost: „Kerületi papságom nevében is engedje meg, hogy hálánkat és szeretetünket tolmácsoljam azért az önfeláldozásért, munkáért és gondoskodásért, amellyel lehetővé tette azt, hogy Sepsiszentgyörgy nevét örökre a hálás utókor szívébe véste. Köszönjük jóságát és fáradhatatlan, lankadni nem tudó akaraterejét, mert hiszen Főtisztelendőséged nélkül aligha létesül az intézmény”.
Az intézet alapítólevelében (1. sz. Melléklet, 240. o.) célként a következő van megjelölve: „Szegény teljes vagy félárva leányok vallás-erkölcsös nevelése és a katolikus leánynevelés, tanítás.”
Csak magyar honos Erdély részi, árva vagy félárva, törvényes házasságból származó római katolikus 6 és 14 év közötti lányokat vehettek fel. Az árvákat életében az alapító halála után az erdélyi püspök választhatta ki illetve két árvát évente a ferencrendi nővérek ajánlatára vettek fel. Ha az árva betöltötte a14 évet vagy kétszer bukott vagy nem volt megfelelő a magaviselete elbocsátották. Abban az esetben, ha a ferencrendi nővérek az intézet vezetésétől visszavonulnak, akkor az erdélyi püspöknek joga volt az alapítólevél értelmében más apácarendre bízni az intézetet. Az intézet megnyitásakor nyolc árvát vettek fel, de később a kamatok terhére még bővíthették ezt a keretszámot.
Az alapítólevél záró rendelkezése, hogy ha valamilyen oknál fogva az intézetet fönntartani nem lehet, akkor az intézet összes vagyona az erdélyi püspökségre száll át és a püspök joga dönteni annak felhasználásáról.
Az alapvagyonon a dr. Bilinszky Lajos adománya, a sepsiszentgyörgyi egyházközség 15 000 koronás iskolaalapja és gróf Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök alapítványa valamint herceg Hohenlohe Klodvigné és herceg Hohenlohe Károly Egon nagyszebeni prépost-plébános alapítványa egy-egy árva lány eltartására volt elegendő. Ezen kívül dr. Péterffy Lőrinc plébános, Székely Károly esperes-plébános, a Szebeni kerületi papság jubileumi alapja, László József lemhényi esperes plébános, Albert Irma Vilma alapítványa, Maksai Kis Gusztáv tb. kanonok alapítványa, Balogh Ignác szárazpataki plébános alapítványa. (3. sz. Melléklet, 244. old.)
Járult hozzá, hogy több árvát is fel tudtak venni. Kisebb-nagyobb összeg magánadományokból, világiak anyagi támogatásából is. Az adományozók többsége azzal indokolta adományát, hogy tartoznak azoknak a hősöknek akik „vérüket” adták a harcmezőn a hazájukért és legalább annyival tartoznak nekik, hogy az árván maradt gyerekeikről gondoskodnak.
Sajnos a hadikölcsönkötvények az I. világháború végén elértéktelenedtek és az ebbe fektetett alapítványok már nem szolgálhatták az intézet fennmaradását. Az intézet alaptőkéje majdnem teljesen odaveszett.
A két világháború között az intézet fenntartását a Bilinszky alapítványból, a bentlakásba felvett gyerekek fenntartási díjából, a hívektől kapott állandó segélyből, árvaperselyből, időszakos támogatásokból biztosították.
A második bécsi döntést követően az iskola kiadásainak 90% a magyar állam 10% a püspöki helytartóság fedezte.
A fejlődés évei
A leányiskola 1915 és 1936 között két tanerővel működött, két-két párhuzamos osztály oktatásával. Az oktatás két osztályteremben folyt.
A tanulók az árvaház növendékei voltak, valamint városi és a környező falvakból származtak.
1920. november 1-én az egyházi főhatóság rendeletére fiúiskolát is nyit a sepsiszentgyörgyi római katolikus egyházközség. Ez azonban csak 1924-ig működik. Ekkor egy Balla nevű „supervizor” bezáratta és növendékeit karhatalommal, rendőrséggel kergetvén ki az iskolából. Eljárását azzal indokolta, hogy az iskolának nincs minisztériumi engedélye.
Az iskola 1931. február 3-án megkapja a működési engedélyt. Az engedély a 475/1931számot viseli. Ennek értelmében nyilvánossági joga lett az iskolának, magyar nyelven taníthattak és két tanítóval működhetett. A tantermekben tanuló diákok száma 44 illetve 46 lehetett.
Az újraindítása vonatkozó többszöri kérés eredményeként 1933-ban az államhatóság engedélyezte az iskola vegyes jellegét. A vegyes iskolává való átalakulással egyidejűleg az iskola egyházközségi jelleget is kapott.
A püspök rendelkezése értelmében az egyházközség köteles volt az iskola fenntartásához hozzá járulni.
Nemcsak a katolikusok körében volt népszerű a zárda iskolája, hanem a más vallásúak is szívesen jöttek tanulni. Az intézet ugyanis vallásfelekezetre való tekintet nélkül vette föl az árvákat. Majláth püspök erre vonatkozó utasítása így szól: a református tanulók hitoktatására vonatkozóan legalább most egyelőre, plébános változás lévén maradjunk a régi gyakorlat mellett. Megismétlem az 1925. október 5-én 4250. szám alatt kelt abbeli kijelentésünket, hogy az „iskolánkba járó másvallású tanulók vallásoktatását nemcsak hogy nem gátoljuk, hanem növendékeink mindenikének kötelességévé tesszük, hogy vallásos meggyőződésüknek megfelelően hitüket gyakorolják is”
A katolikus tanulók hitoktatását a plébános és a nővérek, a református gyerekek hitoktatásáról pedig heti négy órában a saját lelkészük gondoskodott.
A zárda épülete szűkösnek bizonyul egy idő után, mert az érdeklődés egyre nagyobb lett. Bilinszky még 1916-ban megrendelte a zárda épületének bővítését magába foglaló tervrajzot.
Sajnos az első világháború ellehetetlenítette a kivitelezését és a Szalay Ferenc által tervezett épület megépítéséhez szükséges 50–60000 koronát sem sikerült előteremteni.
Az 1916-os román betörés alatt a zárda jelentős kárt szenvedett, az épület megrongálódott és a benne található felszerelés is eltűnt. Amikor a nővérek visszajöttek csak az üres, megrongálódott tantermeket találták. Amikor sikerült hosszas kérés után a szükséges taneszközöket megszerezni akkor a zárdát hadikórháznak foglalták le.
Ennek ellenére az iskola megkezdte az 1916-os tanévet is 83 tanulóval. A tanítás a megszokott tanrend szerint működött. A nővérek folytathatták a tanítói tevékenységüket.
1927-ben Záknoffy Mária nagylelkű adományának köszönhetően (100 000 lej és egy 300 000 lej értékű ház) elkezdődött a zárda bővítése. Ezt az összeget a hívek, egyletek jótékonysági rendezvények bevételeiből bővítették.1930 őszére elkészült az emeleti rész. Így a meglévő épület 2 tanteremmel, egy kápolnával és két zeneszobával bővült.
„A kápolna értékes tölgyfaberendezését-melynek oltára áldott emlékű Püspök Atyánk, gr. Mailáth Gusztáv Károly házi kápolnájában lévő oltár mása – az intézet alapítójának ajándéka. Kézi faragású tölgyfaoltár, négy darab hatüléses tölgyfapad. A keresztúti képek szintén stilszrű tölgyfarámában vannak, 14 áldozatos szentgyörgyi hívő adománya a 14 stációs képráma” 1935-ben a püspökség anyagi segítségével az egész épületet felújították.
1927-ben a tanulók nagy létszáma miatt világi tanítót is alkalmaztak Tóth Irén személyében.
Az iskola felszereltsége:
Hasonló intézetekhez viszonyítva az intézet felszereltsége jó volt. Ezt bizonyítja számos jegyzőkönyv, amelybe a nővérek az iskola felszereltségének bővítéséért folyamodnak a főegyházmegyéhez, hivatalos szervekhez.
1931-ben egy hivatalos iskolalátogatási jegyzőkönyvből a következő adatok derülnek ki: Minden tantermet évente egyszer kimeszelnek. Van játszótérnek alkalmas udvar. A könyvtár 170 magyar nyelvű könyvből és 90 román nyelvű könyvből áll. Minden tanítónak megvan a tananyagbeosztása és órarend szerint tanítanak. A tanulók általános eredménye kitűnő.
Egy másik 1931. október 9-én kiállított jegyzőkönyv tanúsága szerint: nagyon jó minősítést kapott az iskola. Megdicséri az intézet célszerű berendezését és a használt szemléltetőanyag mennyiségét és minőségét.
Gazdag szemléltetőanyaggal rendelkeztek és ezeket a nővérek – gyakran önmaguk készítette – ötletes tanszerekkel, segédanyagokkal gyarapították. Ezek a szemléltetőeszközök az osztályokban felállított tárolókban lettek elhelyezve. Nagyon nagy gondot fordítottak a lányok oktatásában a hasznos tevékenységek elsajátíttatására is illetve olyan munkákat is megtanítottak a lányoknak, aminek az intézetből való kikerülés után akár pénzkereseti lehetőségként is hasznát vehették. Varrás, hímzés, perzsaszövés (erre külön szövőszéket állítottak elő).
2.3.2. Hitoktatás a Sancta Maria intézetben
A rendszeres hitoktatást a segédlelkész illetve a szerzetes nővérek végezték heti 2-2 órában. Talán elsőként, de mindenképpen az elsők között alkalmazták a Montessori módszert Erdélyben. Ez a módszer rendkívül modernnek számított abban az időben. Igazi úttörő munka volt. A világban közismert volt, ezért is fontos megemlítenünk, hogy ők már a két világháború között alkalmazták.
2.3.2.1. Excursus: Montessori pedagógiája
Maria Montessori pedagógiájában öt alapelvet különböztetünk meg: az egyéni cselekvés, a szabadság, a lélektani, szociális, erkölcsi és vallási oktatás elvét – amelyek szorosan kapcsolódnak egymáshoz.
Montessori elve szerint a tevékenységek alatt minden gyermekben egyedi módon működik egy belső sajátos erő. Ennek a sajátos belső képességnek a fejlesztése a pedagógus feladata. Természetesen figyelve a gyermek belső igényeire. (lélektani elv)
A szociális elv szerint a gyermek nevelésével azonos időben a család nevelésére is sor kerül, hiszen minden – a gyermekben elért változás a családra is hat. Természetesen mindezt a család – erkölcsi és vallási nézeteinek figyelembe vételével.
A fentiek tükrében a pedagógusnak szem előtt kell tartania, hogy a gyerekek a maguk módján és saját ritmusában fejlődjön, hogy a tevékenységek alatt szabadon használhassa kreatív erejét. Csak így válhat harmonikusan fejlett, érett személyiséggé.
A felnőtt túlzott gondoskodása akadályt jelent a gyermek egészséges fejlődésében-vallja Montessori.
A pedagógus feladata, hogy elhárítsa a gyermek fejlődésének útjába gördülő akadályokat, és ezért figyelnünk kell az igényeire és biztosítani az értelmi fejlődésének természetes, spontán módon kibontakozó nézőpontjait. Más szóval, a pedagógusnak törekednie kell arra, hogy a gyermek, amire képes azt önállóan végezze el.”
Ezért szükségesnek tartotta Maria Montessori megváltoztatni az oktatás tudományos formáit.
Szerinte elsősorban a tanítókban kell elérni a változást: tájékoztatni kell, fel kell szabadítani a sok előítélettől, elsősorban alázatossá kell lennie, hogy ne erőltesse saját ritmusát rá gyerekre.
Írásaiban hosszasan bemutatja, hogy milyen iskolai korlátozó tényezők vannak, amelyek gátolják a gyermek korai szabad fejlődését – hangsúlyozza azt az elvet, hogy „a rózsának megengedjük, hogy rózsává fejlődhessen”.
Melyek ezek az elvek? Montessori szerint az az ember, aki nem él a megfelelő környezetben, nem fejlődik megfelelően, és így nem ismerjük meg valódi lelkét!- az oktatás lényege, hogy segítse azt az önálló tevékenységet
Ezt figyelembe véve a gyerek tanulókörnyezetét/osztálykörnyezetet úgy kell megtervezni, hogy öröm legyen a gyereknek ott tartózkodni. A gyermeknek lehetősége legyen a szabad mozgásra, cselekvési kedvre és a megfelelő fejlődési szakaszban a megfelelő eszközök, megfelelő méretben elérhetőek legyenek számára.
A bútorok, funkcionális egységek – bútor, étkező, a különböző tudományágak és oktatási területeken berendezett kis sarkok és terek , a berendezés is megközelíthetőnek legyenek a gyermekek számára: nyitott polcokon legyenek témák szerint csoportosítva és rendezve. Egy jól strukturált környezetben, könnyen elérhető, a biztonságos körülmények között tegye lehetővé, hogy a gyerekek maguk választhassák ki, mit akarnak gyakorolni, milyen feladatokat milyen eszközök segítségével tudnak megoldani.
A Montessori pedagógia nélkülözhetetlen tartozékai a különböző ismeretek, készségek elsajátítására szolgáló eszközök, amelyek segítenek a tanulási folyamatban, de nem a legfontosabb elemei ennek. Ennél sokkal fontosabb a pedagógiai megközelítés a szemléletmód.
Az eszközök biztosítják a gyermeknek a függetlenségét, önállóságát és ezek kialakulását. A különleges eszközök használata abban segíti, hogy általuk tudásra és a tapasztalatokra tegyen szert. A pedagógusnak az a feladata, hogy a tevékenységeket megtervezze, a megfigyelést irányítsa, a munka szeretetét , a tanulás szeretetét és a tudás iránti vágyat kialakítsa – erre törekedett Montessori.
Teljesen új megközelítésre van szükség az ilyen módszert használó tanárok részéről. Ennek a módszernek az fő feladata, hogy figyelemmel kísérje és elősegítse az összes gyermekek tevékenységét a megfelelő pillanatban. Figyelemmel kell, kísérje a folyamatot, vagyis nem passzív résztvevője az oktatási folyamatnak, hanem nagyon cselekvő. A pedagógusok új „művészetet” kell elsajátítania, hogy a gyermek társa és vezetője legyen egyidőben. Feladata tehát a vezetés, irányítás: ő csak segít, „szolgál” amíg a gyermek személyiségét fejleszti, mert a gyerek önállóan cselekszik.
A Montessori módszer szerint az oktató pedagógus elsősorban a gyermek lelki fejlődéséért és tevékenységének menedzsmentjéért felelős, a „tanár” „irányítóvá” válik.
Ezek szerint az elvek szerint nevelt diákok olyan felnőttekké kell váljanak akik függetlenek, képesek megtalálni a helyüket a világban, hasznos, értékes tagjai tudnak lenni a társadalomnak. Képesek önálló munkavégzésre, szorgalmas, kreatív, önálló gondolkodású, kiváló problémamegoldó készséggel rendelkeznek, képesek együttműködni, toleránsak és békeszeretőek. Képesek, a tökéletes békés együttélésre a nemzetek között, amit – Maria Montessori szerint – csak a kölcsönös szeretet és a megértés alapján lehet megvalósítani.
Maria Montessorinak a vallási oktatással kapcsolatos elvei:
Maria Montessori oktatási rendszerét egészében áthatotta keresztény (katolikus) világnézete. Bár a pedagógiáját különböző keresztény vallások, és még a nem-keresztények is széles körben elismerték és alkalmazták, a vallási és erkölcsi alapjai a kereszténységhez kötődnek.
Hitte, hogy a gyermek nevelhető, hitte, hogy a viselkedési akadályok, tanulási nehézségek oka az elrontott oktatás-nevelés. Szerinte, ha a helyes megoldást alkalmazzuk, akkor a gyermek megszereti a munkát és a tanulást.
Azt vallotta, hogy a hitoktatásban is kell kísérnie a nevelőnek a tanulót, az általános ismeretek megszerzésében is és a lelkiélet fejlődésében is.
Montessori szerint a büntetéstől való félelem vagy jutalom nemcsak értelmetlen, de káros is.
A Montessori iskola szerint a vágynak és a cselekvésnek belső motivációja van és a munka sikeres befejezésekor fejleszti a gyermek kötelességtudatát. (A jutalom a jól elvégzett munka, eredmény feletti öröm.)
Maria Montessori erkölcsi, társadalmi nevelést szoros kapcsolatban látja a vallásos neveléssel. Egymás munkájának tiszteletben tartása, az önzetlen segítségnyújtás, alapjai a vallásos lelkületnek. Úgy véli, hogy „amikor a különböző személyiségek harmonikusan, a közös céllal, a társadalomban a közösségben akarnak élni, akkor kell lennie egy sor szabálynak, amit úgy hívunk erkölcs”.
A vallásos lelkület kialakítása szempontjából fontosnak tartja a szent cselekmények részletes ismeretét. Ahhoz, hogy a gyerek szívesen részt vegyen, a szent liturgián értenie kell azt.
A különböző tanok, dogmák memorizálása anékül, hogy a gyerek értené értelmetlen, céltalan.
Elsőként szorgalmazta, hogy a gyerekek számára külön templomot építsenek (a gyermekek templomát). Itt a templomi bútorokat és a berendezést gyermekek számára tervezték, a lelkész nagyon rövid tanítással, az ők részvételükkel, az ők bevonásukkal szemléltetett. Illusztrált. Itt a tanítás valójában, csak egy kis mag, amelyet a lélek mélyére rejtve meg tud őrizni a gyermek, akinek a kis lelkéről gondoskodni kell, szeretettel, tisztelettel kell körül venni, ápolgatni.
Azt tapasztalta, hogy a gyerekek nagy érdeklődést tanúsítanak a szimbólumok iránt, bár kezdetben csak az egyes tárgyak és cselekvések (oltárok , szent edények, a pap ruha, térdhajtás stb.) foglalja le a figyelmet, de lassan „ezek a kapcsolódnak a tudással, egymással és a bennük rejlő misztikus erő érthetővé válik”.
A környezet megtervezésénél nagy hangsúlyt kap az esztétika, ez érvényes a vallási környezetre is: Ismét a színek, a zene, a szépség, külsőleg érzékelhető harmonikus benyomások.
A vallásos nevelésnek Montessori szerint az életből kell merítkeznie. Az élet példáiból, amelyek sokkal közelebb állnak a gyerekhez, mint az elvont magyarázatok. Ugyancsak ő tanítja, hogy a liturgiai ismeretek a nevelés hathatós részét kell, hogy képezzék, mert ha megismerik a szimbólumrendszernek világát, akkor tevékenyebben be tudnak kapcsolódni a szentmisébe, a liturgikus cselekedetek misztériumába, és érzékelhetik a transzcendens valóságot.
Vallási gyakorlatként a Montessori pedagógia egyfajta csend meditációs gyakorlatot is beépít. Célja a tudatosság, a belső fény, a belső világ megtapasztalása. A tudatos belső énnek egy magasabb szintre emelése. Megállapíthatjuk, hogy a csendlecke nélkülözhetetlen „eszköze” a Montessori pedagógiának – egyéni és közösségi élmény is – fontos, hogy megtapasztalják a csendet magukban és környezetükben Tudjanak befele figyelni. Míg a környezetben máskor nem érdekes hangok hallhatóak, érezzék saját belső énüket. Ha a mozgások rendezettek, akkor a csendben kibontakozik a belső érzékenység, a „vallási érzés”.
Maria Montessori felhívja a figyelmet arra, hogy óvodás és kisiskoláskorban óvatosan beszéljen a pedagógus a gonoszról. Véleménye szerint, ebben a korban a gyermek fogékony, és leginkább a szeretetre a jóra kell irányítani a figyelmét. Rá kell mutatni arra, hogy Isten szereti és védi a gyermekeket.
Másik nagyon jelentős újítása a pedagógiában, az a tanítása, hogy minden ember az átfogó világegyetem része. „Kozmikus távlat”, és mint ilyen „kozmikus küldetése” van. Az ember tehát Isten előtt felelős a természetért és mindazért, amit az emberi kultúra hozott létre.
Általános elvvé vált a pedagógiájában a természettel és a kultúrával való kapcsolat keresése, a béke nevelése.
Különösen élete utolsó évtízedében nagy hangsúlyt fektetett erre. Erre sajátos eszköztárat is tervezett és vallotta, hogy a gyerekek már nagyon kis kortól kezdve arra kell nevelődjenek, hogy nemre, bőrszínre, vallásra való tekintet nélkül egymáshoz hasonlók . Erről könyvet is írt.
Montessori Mária a vallás (pedagógustól) a következőket várta el: Legyen képes mindegyik neveltjét önmagához képest fejleszteni. Ismeretei sokrétűek, változatosak legyenek, tisztelje és szeresse az embereket, az őt körülvevő természetet. Nyugalmat, biztonságot, szeretete nyújtson minden gyereknek, de csak annyit segítsen amennyi szükséges. Maradjon a háttérben, de ne passzívan. Ne büntessen, ne jutalmazzon, ne utasítson, csak kérjen. Ismerje a rábízott gyermekek érzelmeit, képességeit, szükségleteit, egész jellemével, egyéniségével neveljen.
2.3.2.3. A hitoktatást szolgáló hitbuzgalmi egyesületek
A nővérek igen aktív munkát végeztek a leányifjúság körében. Neveltjeik havi két-három alkalommal csoportosan vettek részt a szentmisén és ünnepek alkalmával műsorokat mutattak be: karácsonykor, anyák napján, apák napján, a főnöknő illetve a plébános neve napján. Különböző színpadi előadásokat is tartottak. Az előadásokból befolyt jövedelmet egyházi célokra fordították.
Nevelői munkájuk érdekében hitbuzgalmi egyesületeket hoztak létre. Ezek az emberi erények nemesítése mellett növendékeikben a hit fenntartását és elmélyítését szolgálták.
A szívgárda – megalakult 1929/30 tanévben – a Kis Szent Teréz nevét vette fel. A Jézus Szíve tiszteletére alakult egyesület célkitűzései között a lelki nevelést előmozdító tevékenységek szerepeltek elsősorban. Évenként megtartották az anyák és apák napját, Karácsonykor is ünnepséget rendeztek. A kis gárdisták a Szívgárda folyóiratot árulták a templom előtt és az eladott folyóiratok száma egy év alatt 30-ról 50-re emelkedett, így is hozzájárulva a hit terjesztéséhez. Karácsonykor a gárdisták az szegény gyerekeket segítették, elhanyagolt sírokat vettek pártfogásba és gondozták, szüleiket és keresztszüleiket húsvétkor szentáldozásra biztatták. A Jézus Szíve ünnepét és az első pénteket különös buzgósággal megtartották. Minden kis gárdistának erénygyakorlatos könyve volt ide vezette fel jócselekedeteit. Nagy ünnep volt a gárdisták számára a zászlószentelés. A zászlóra szükséges összeg a zászlószegek megváltásából származott a tervezését díjmentesen Sebestyén József heraldikus vállalta és Hopfner M. Angelina nővér hímezte. A zászló jelmondata: „Jézus Szent Szíve áldása legyen rajtunk!” A zászlót Dr. Jakubek István szívgenerális avatta fel.
A segédlelkészek nagy buzgósággal vezették a szívgárdát. 1935/36 tanévtől az osztályvezető tanítók vették át a szívgárda vezetését. Havonta közös gyűléseket tartottak és egymást buzdították. Az előadások jövedelméből a kápolna festésére, szívgárda bélyegzőre, Jézus Szíve szobor vásárlására költöttek. Az 1935-ös évben a hatóságok betiltották a gárda-név, a gárdajelvény, a gárdasapka használatát. Ezután a Kis Apostolok néven folytatták a tevékenységüket
A nővérek nemcsak a tanítványaik neveléséről gondoskodtak, hanem az intézetből kikerültek utógondozásáról is. Egy 1929-es plébánosi jelentésből a következő derül ki: A leányok az iskola elhagyása után vagy a középiskolában vagy a helybeli kereskedésben és gyárakban helyezkednek el. A gyári leányok nagy része a Szentkereszt-hadseregben illetve az Oltáregyletben tevékenykedik, és itt történik a hitbeli gondozásuk is. A hivatalnokok a Katolikus Leányegyletbe tömörültek. Mindegyik egyletben a zárda nővérei aktívan részt vettek így is szolgálva a sepsiszentgyörgyi híveket. A Szentkereszt-hadsereg elnöke dr. Szász Dezsőné a zárda 25 éves jubileuma alkalmával így köszöni meg: „Köszöntelek Sancta Maria árvaház azért is, mert helyet adtál egyesületünknek! Nálad nélkül helyiség hiányában nem tudtuk volna megalakítani és szeretni egyesületüket, nem tudtunk volna gyűléseket, összejöveteleket tartani. De te nemcsak helyet, hanem otthont adtál nekünk, mert a mindenkori tisztelendő Főnöknő és kedves nővérek szeretettel, megértéssel kellemes légkört teremtettek részünkre és mi a te falaid között otthon voltunk, jól éreztük magunkat és mindent a legnagyobb szeretettel kaptunk”
Az intézetből kikerült lányoknak sajátos igénye volt a szervezett lelki életre ezért 1933-ban 16 taggal megalakult a „Gyári munkásleányok egylete”. Habár az egylet látszólag nem a zárda része mégis a zárdához tartozónak tarthatjuk abból kifolyólag, hogy a volt növendékek hozták létre és az itt kapott lelkiséget vitték magukkal. Az egylet 1933 decemberében közös határozat alapján felveszi a Mária Kongregáció Társulata nevet és védőszentjének Árpád-házi Szent Erzsébetet választja. Hetenként találkoznak énektanulásra egyházi dalok tanulására. Minden hónap első vasárnapján közösen szentáldozáshoz járulnak. Minden elsővasárnap és minden év Nagypéntekén közös szentségimádáson vettek részt. A feltámadási körmeneten is testületileg vettek részt: a kongregációi egyenruhában: kék rakott szoknya, fehér ingblúz, nyakkendővel, fehér egyensapka.
2.4. A mallersdorfi ferences nővérek sepsiszentgyörgyi óvodája
Az 1920-as évek végén a nővérek katolikus óvoda megnyitását tervezték. azt szerették volna elérni, hogy a katolikus elemi iskolába lépő gyerekek megfelelő vallásos légkörben nevelkedjen.
A cél megvalósítása érdekében az egyházközség is áldozatot vállalt. Magára vállalta az óvónő és a dada fizetését. Az első és legfontosabb lépés a minisztériumi engedély megszerzése volt, mely a történelmi egyházak számára kimondhatatlan nehézségekbe ütközött. A minisztériumi engedélyért báró Szentkereszty Béla képviselő utazott Bukarestbe. Angelescu miniszter a kettőjük személyes barátságának köszönhetően írta rá „Se aprobă”.
A két világháború közti időszak erős románosító politikájának az is része volt, hogy lehetőleg egyetlen kisebbségi kézen levő óvoda, iskola se nyíljon meg. Ezért kiemelkedő br. Szentkereszty Béla képviselő, egyháztanácsos közbenjáró tevékenysége. Így az óvoda a 91576/1931 szám alatt nyilvánossági jogot szerzett Angelescu közoktatásügyi minisztertől. Ezzel a sepsiszentgyörgyi egyike lett az Erdélyben megnyílt két felekezeti óvodának, de a meglevő engedély dacára, anyagi okok miatt mégis csak két év múlva nyílt meg. Terem hiányában, szükségmegoldásként a főnöknő irodájában.
Az óvoda az 1934/35-ös tanévben 25 vegyes vallású gyerekkel kezdte meg működését, de a következő tanévtől számuk 40 főre emelkedett, majd a II. bécsi döntést követően fokozatosan megkétszereződött.
Az 1945/46-os tanévben az óvodások száma ismét visszaesett a két világháború közti szintre, de az 1947/48-as tanévben már a tekintélyes 110-es létszámmal találkozunk. Közülük 30 óvodába járó még nem is volt óvodaköteles.
Az óvodásokkal többnyire világi, tanítónői képesítéssel rendelkező helyettes óvónők foglalkoztak:
1933–1934-ben Farkas Rozália óvónő,
1935-ben Khell Margit tanítónő,
1936-ban Baróthy Jolán óvónő,
1936–1937-ben Belényi Ella óvónő,
1937–1939-ben újra Farkas Rozália óvónő,
1939 újból Khell Margit,
1939–1940-ben Kedves Viktória óvónő,
1940-ben Izsáky Ilona,
1940. november–1941. márciusban Vári M. Anólia,
1941. március–1942-ben Kovács Mária és Csiky Irén óvónők,
1942–1943-ban Kovács Emma óvónő,
1947–1948-ban Boros M. Tarzitia nővér.
Az óvodások számának a növekedésével második óvónő felvételére is szükség lett volna, de az egyházi tanfelügyelő elutasította a főnöknő kérését. Így az intézmény végig egy óvónővel és egy dadával működött.
Díjazásukról az egyházközség ígérete ellenére mégiscsak a Státusnak kellett gondoskodnia. Az óvoda látogatását 1934. október 15-én D. Bedeleanu tanfelügyelő kezdte meg, aki az ellenőrzéséről felvett jegyzőkönyvében megállapítja: rendelkezik minden szükséges didaktikai eszközzel és bútorzattal. A szűk helyen működő óvodát azonban a későbbi tanfelügyelők az engedély visszavonásával fenyegették. A bezárás veszélyéből fakadó fenyegetettség sürgetően hatott az óvodaépület építésének az elkezdésére.
Az épület alapkőletételre 1934. október 4-én került sor, a bérmálásra az egyházközségbe érkezett gr. Mailáth Gusztáv püspök jelenlétében. A nővérek országos gyűjtést indítottak az építkezési költségek fedezésére. Végül Szalay Mátyás plébános tervei alapján, közel 300 000 lej költséggel felépült a zárda udvarán a különálló, korszerűen felszerelt épület.
Felszentelésére 1935. szeptember 22-én került sor. Az ünnepségen jelen volt a püspök képviseletében dr. Boga Alajos kanonok, egyházmegyei főtanfelügyelő, dr. Péter Antal apát, főesperes, és dr. Bilinszky Lajos. Az épületet Kádár János helyi építőmester kivitelezte. Ezt követően az egyházi, majd a magyar állami ellenőrző közegek mindig elragadtatással nyilatkoztak az ún. Kisdedóvóról, mintául állítva a hasonló intézmények elé.
A Gombkötő Antal tanfelügyelő 1941. február 1-jén tett látogatásakor felvett jegyzőkönyv megállapítása, miszerint: Az eredmény minden várakozást felülmúl, általánossá vált az 1940 augusztusa után végzett tanfelügyelői ellenőrzésekre. Az egyértelmű siker a nővérek hatékony oktató-nevelő munkájának és az intézmény korszerűségének volt köszönhető.
Az 1940. november 10-i földrengés nagyon megrongálta az iskolaépületet. Ezt még a téli hónapok folyamán kijavították.
2.5. A sepsiszentgyörgyi katolikus Leánygimnázium
A bécsi döntés előtt kialakult helyzetre egy 1940-es jegyzőkönyvből kaphatunk képet. Az 1940. október 27-én tartott egyháztanácsi gyűlésen készített jegyzőkönyv, amelyen Dr. Szalay Mátyás felidézi az elmúlt évek nehézségeit a 22 év küzdelmeit.
„Vallási téren is nehéz volt a hódoltság. Egyesületeink alig-alig működhettek, iskoláink is erős nyomás alatt álltak. A sepsiszentgyörgyi óvoda és elemi iskola hősi munkát végeztek ez idő alatt és még a román ellenőrző közegek is kénytelenek voltak meghajtani előttük az elismerés zászlaját. Joggal igényelhetjük tehát, hogy ez az intézet, mely valóságos vára volt a katolikus ügyeinknek és öntudatunknak, de ugyanúgy nemzeti nevelésügyünknek is: a szabad ország legkeletibb sarkában tovább fejlődjék és virágozzék, az állam segítségével.”
Egyik legnagyobb sérelme a katolikus nevelésügyünknek éppen az, hogy az állami leánygimnáziumot 124 jelentkező ellenére nem engedték megnyitni és beolvasztották a Székely Mikó leánygimnáziumába. Ez a kierőszakolt igazságtalanság kényszerhelyzet a roppant lelki áldozat mellett súlyos anyagi kárt is okozott, mert a katolikus leányok legtöbbször elviselhetetlen díjak megfizetése mellett kerülhettek be a református intézetbe. … Az állami leánygimnázium megszüntetésére irányuló törekvések részletei a katolikus érdekek elnyomását mutatják. …A katonai parancsnokság mellé beosztott tanügyi tanácsos az én jelenlétemben adta elő a reformátusok fő érve gyanánt azt a kérést, hogy az állam jutalmazza meg a 22 éves szenvedést azzal, hogy ne állítson riválist…”
Ezek ismertében a közgyűlés, amelyen jelen vannak: dr. Szalay Mátyás, a sepsiszentgyörgyi egyháztanács, az Oltáregylet, a katolikus legényegylet, a Szent-Kereszt Hadsereg, Immaculata kongregáció, katolikus leányklub testületi képviselői, az iskola tantestülete és mintegy 450 felnőtt katolikus hívő. A jegyzőkönyvet Miske László vezette és Király Henrik főgimnáziumi tanár valamint dr. Szász Dezsőné és Csíki Irén hitelesítették, a következő határozatot hozta:
Sepsiszentgyörgy és vidéke számára feltétlenül szükséges római katolikus leánygimnáziumnak, vagy ha ez nem lehetséges, akkor katolikus leánypolgári iskolának a megnyitása. Valamint, hogy Sepsiszentgyörgyön létesüljön egy tanítóképző, mert a visszacsatolt erdélyi részeknek ilyen nincs.
A nővérek az egyházközség igényeit figyelembe véve 1941-ben eldöntötték, hogy a meglévő iskolát kibővítik egy katolikus leánygimnáziummal.
A plébánia Hivatal ennek érdekében egy kérést fogalmazott meg magyar Királyi Minisztériumhoz, 659/1941 számmal: Ebben egy kimutatással érvelnek a kérésük mellett.: Sepsiszentgyörgyön 100–120 katolikus leány, vidéken 150–170 katolikus leány él, kiknek száma évről évre szaporodik, és kizárólag csak református nevelésben részesülhetnek, minthogy más iskola a vármegyében nincs. Kérik, hogy a zárdaiskola szomszédságában lévő állami polgári fiúiskolának használt épületet tulajdonjoggal adják át leányközépiskola céljára. Arra is hivatkoznak, hogy az elemi népiskolába beiratkozott gyermekek erősen vezető százalékban katolikusok: Római katolikus 44,8, református 42,2, unitárius 4,2, evangélikus 0,4, görög keleti 1,1, görög katolikus 6,8, izraelita 0,2, és más 0,3. Ugyanebben az átiratban kérik, hogy jelenlegi 5 tanerős iskolát jövőre 6 tanerőssé bővíthessék, és további három tanteremmel és tornateremmel egészítsék ki az épületet.
Ennek érdekében a Háromszék vármegyei Tanalap átengedett egy épületet, amelyben addig állami fiúiskola működött. Az épület használatba vétele 1942-ben történt. 1942. augusztus 29-én, Kósa Vince tanügyi tanácsos jelenlétében vették át. A nyilvánossági jogot a 133.895/1945 rendelettel kapta meg az iskola. Kezdetbe a tanári kar tíztagú volt: négy ferences nővér és hat világi tanerő.
Az új katolikus Leányiskola a Szent Margit nevet vette fel, mert 1941 az Árpádházi királylány szenté avatásának éve volt, de azt is jelezte, hogy ez az iskola a zárdaiskolától különálló. Nem sokáig tarthatta meg a nevét, mert az egyházmegyei főhatóság hamarosan visszavonta a névadást jóváhagyó rendeletet és az újonnan létrejött iskolát is a katolikus elemi leányiskolával összevonva az oktatást és az iskolafenntartást is a mallersdorfi ferences nővérekre bízta. A Kolozsvári helytartóság a 7384/1942 számú rendeletével a Sancta Maria iskola felső tagozatának nyilvánította.
Az igazgató 1941–1943-ig M. Ampélia nővér volt, 1943–1948-ig Hajdú. Amanta nővér. Az intézet vezetésével a Püspöki Helytartóság helyettes papi igazgatót nevezett ki: Székely Ferenc hittanár személyében. Az iskola anyagi ügyeit a ferences nővérek kezelték.
A nővérek az iskolát 1942-ben átvették az Egyháztanács tiltakozása ellenére, és az épületben külön kápolnát rendeztek be. A rend és Egyháztanács közötti nézeteltérést a kolozsvári Püspöki Helytartóság 1943-ban rendezte. A rend magyarországi rendtartománya és a Püspöki Helytartóság között létrejött egyezség és az ezt rögzítő 1943. január 10-én aláírt szerződés alapján a Sancta Maria-intézet három tagozatúra bővült: leányárvaházra, leány népiskolára és óvodára valamint polgári leányiskolára és bentlakásra. Az intézmény fenntartója a rendtartomány, de vallási, tanulmányi, fegyelmi és anyagi ügyekben az Egyházmegyei Hatóság felügyelete alatt áll. A tanítónővérek díjazása az egyházközség által kiegészített államsegélyből történt.
Az intézet fennállásának 25 éves jubileuma alkalmával elmondott beszédekből illetve a korabeli sajtóban megjelent újságcikkekből tudunk arra következtetni, hogy hogyan látták a kortársak az Intézetet. A jubileumi ünnepségre 1941 pünkösd első vasárnapján került sor. Az ez alkalomból készült emlékkönyv az ünnepségen elhangzott beszédeket is megőrizte. sajnos az alapító Bilinszky Lajos nem érhette meg ezt a szép ünnepséget. 1940. december 7-én meghal.
A „Székely nép” 1941. május 31-én megjelent száma a következőket írja: A sepsiszentgyörgyi Sancta Maria leányárvaház és nevelőintézet pünkösd vasárnapján ünnepeli fennállásának 25. évfordulóját. A megszállás alatt nem lehetett szó arról, hogy kisebbségi kultúrintézmény megfelelő jelentősége hangsúlyhoz jusson. A jubileumi nap védnöki méltóságát Szentkereszty Béla báró képviselő testvére tölti be. Az ünnepségek iránt az egész város és a környék a szeretetnek és a megbecsülésnek igen meleg érdeklődését mutatja, mert az a kis intézet az elmúlt 25 esztendő alatt szinte emberfeletti hősies küzdelmet vívott a kisebbségi nevelésügy vonalában.”
P. Márton Bernát domonkos rendi Atya az ünnepségen elmondott beszédében így méltatta az intézményt és a nővérek által itt végzett munkát: „Első ízben járván Székelyföldön eddigi utamban két nagydolognak lehettem tanúja: az egyik, a híres csíksomlyói búcsún beláttam a székely katolikusok lelkébe. Láttam Szűz Mária lángoló tiszteletét s ez által megismertem mélyenjáró vallásosságukat. A mai napon, a kedves nővérek 25 éves jubileumán tanúja lehettem annak, mennyire szeretik a magyar kultúrát, annak első forrását: az iskolát, a tanulást és a tanítást. Ezekben megismertem annak titkát, miért tudott ez a nép annyi századon át a szentistváni Magyarországnak védőbástyája és keleti végvárának biztos őrzője lenni…”
Berekméri Zoltán a sepsiszentgyörgyi állami népiskola nevében elmondott köszöntőjében Bilinszky Lajos intézetalapító motivációját áll: „Ha egy pillanatra beleképzeljük magunkat abba a lelkiállapotba, melynek hatása alatt dr. Bilinszky Lajos ezt az intézetet megalapította lelki szemeink előtt elsorakozik az a sok-sok ellátásra, gondozásra és nevelésre váró, vagy a tudásvágytól fűtött csillogó szemű apró székely magyar emberpalántánk, kiknek látása érlelte meg lelke mélyén azt a gondolatot, edzette cselekvő erőinek rugóit, míg végre megszületett benne és egyre jobban kikristályosodott lelkében Apáczai csere János kifakadása: ”Elvész az én népem, mert tudomány nélkül való… Amikor Bilinszky Lajos dr. a nemzet emelésének szolgálatába állítva ezelőtt 25 évvel ezt az intézetet megalapította, talán álmában sem villant meg az a gondolat, hogy az elkövetkező két évtized tartalmára nemzetmentő, erős bástyát épít. Bástyát, mely dacolva az utódállam nemzetségpolitikájával, céltudatosan szolgálja Apáczai Csere János elvét: hirdetve a tudományokat az édes anyanyelven, világítván a körülötte csoportosuló székely magyar ifjúságnak.”
Prohászka Gyula sepsiszentgyörgyi segédlelkész így emlékezik vissza: „Ahányszor bementem a sepsiszentgyörgyi Sancta Maria intézetbe, mindig felfrissülés volt számomra. A jóságos ferences szellem hatotta át az intézet növendékeit. Csodáltam mindig az a páratlan pedagógiai módszert, melyet a nővérek használtak. Ezt bizonyítja. hogy a román uralom alatt az iskola tanulói érték el a legszebb abszolváló eredményeket…”
2.6. A sepsiszentgyörgyi katolikus óvónőképző
1944-ben Szilveszter Sándor kanonok-plébános szorgalmazására óvónőképzővel bővül ki az intézet és alakul meg az óvónőképző. A város vezetői jóváhagyták arra való tekintettel, hogy a környéken a óvónőhiány volt. Elsősorban katolikus jelleggel, de, hogy nyitott a más felekezetűek fele is. A katolikusok azt szerették volna, ha ez a képző a katolikus leánygimnázium folytatása lenne. Ehhez nagyban hozzájárult az a tény is, hogy a zárdában működő katolikus óvoda a tanuló óvónők számára eszmei gyakorló hely. A más felekezetűeknek is érdeke volt a képző indítása, mert sok óvodát abban az időben azért kellett bezárni, mert nem volt megfelelően képzett szakember. Ebben az időben magyar tannyelvű óvóképző csak Nagyváradon volt. Az intézet megszervezését a Székely Mikó Kollégium tanárai kezdték el, majd 1946-ban megkezdődtek az első beiratkozások. A minisztérium a 308.086/1946 számmal, hagyta jóvá az óvónőképző indítását. Megoszlottak a vélemények a képző katolikus jellegét illetően. A gyulafehérvári Levéltár 7/1947 számú irata alapján, amikor összegyűlt az iskolaközi tanács akkor a Székely Mikó Kollégium igazgatója ellenezte az óvoda katolikus jellegét, de ennek ellenére a jelenlévők, úgy döntöttek, hogy az újonnan létrehozott intézmény épüljön rá a katolikus leánygimnázium alsó négy osztályára. A képzőnek a hadügyminisztérium tulajdonában lévő, zárdával szomszédos épületet jelölték ki, ahol a leánygimnázium is működött és annak tanfelszerelését használta. Az 1946/1947-es tanévtől az óvónőképző katolikus jelleget nyert. A brassói tankerületi Felügyelőség a 11.329/1946 szám alatt állította ki a katolikus óvónőképzővé vált intézet működési engedélyét. Az ideiglenesen kinevezett dr. Debreczy Sándorné Daragus Ibolya igazgatott ekkor Béres M Gaudencia nővér vette át (1947) majd Binder Mária, Placilla nővér(1948)
Az intézmény fenntartója az egyházközség lett. A 7933/1947 számú püspöki rendelet értelmében iskolaszéket szerveztek. Az iskolaszék elnöke a plébános volt.
A képző működési évei alatt gazdag tevékenységet folytatott. Lányok Kongregációja, pedagógiával foglakozó önképző kör: Előadások és ünnepélyek gazdagították a minőségi oktatást: az iskolai tevékenység kiegészítése érdekében a következő szakmai műhelyeket hozták létre: Művészeti, szociális, irodalmi, tudományos, sport, sajtó és könyvtár, fegyelmi szakosztály.
2.7. A Sancta Maria intézet helyzete 1944–1948 között
A háború alatt a zárdát óvóhely építésére kötelezték. Az 1944. szeptemberi román betörés elől a nővérek elmenekültek. A bevonuló hadsereg a zárda épületébe betörve nagy károkat okozott. Összetörve annak bútorzatát felszereléseit, taneszközeit. A zárda berendezésének nagy részét el is vitték: a nővérek hálójából, konyhából, tanáriból, tanítói és vendégszobából. Az iskola felszerelései közül: 1 dr. zongorát, 3 drb. hegedűt, az iskolaszövetkezet teljes felszerelését, az iskolai könyvtárat és a szemléltető eszközök jó részét, az óvoda játékfelszerelését. Ennek értéke 1946 szeptemberében: 256 127 000 lejre értékelték. A bútorzat nagy részét vissza tudták szerezni
A kápolna felszerelését hatósági rendeletre a görög keleti templomba szállítottak, de vissza tudták szerezni.
Az impériumváltozással együtt egy új fejezet kezdődött az intézet életében. Évről –évre meg kellett harcolni, hogy az épület bérleti szerződését meghosszabbítsak, hogy tovább működhessen a leánygimnázium és óvónőképző. A akadályt az okozta, hogy az épületet a 1933-ban a Tanügyminisztériumtól átvette a Hadügyminisztérium. És így minden évben kérdésessé vált a bérleti szerződés meghosszabbítása. A kialakult helyzet az épület céljával is ellenkezett, mert az 1908-as adománylevélből az tűnik ki, hogy a magyar tanügyminisztérium azzal a feltétellel adta át a Háromszéki Tanalapnak az épületet, hogy az a háromszéki magyar oktatásügyet fogja szolgálni.
Márton Áron egy 1945-ben kelt leiratában arra bíztatja a zárdában oktató nővéreket, hogy gyűjtsenek támogató aláírásokat a zárda és az intézet, iskola megmentése érdekében.
Az elkövetkező évek az intézet és iskola érdekében zajló harcról szólt: A Consiliul Permanent 1946-ban visszavonta a működési engedélyét, de ezt Szilveszter Sándor plébános 1947-ben megfogalmazott és a Tanügyminisztériumhoz eljuttatott kérésére egy évvel meghosszabbították és biztosították az iskola katolikus jellegét.
Az iskolában egyre sűrűbbé váltak a minisztériumi ellenőrzések, megkövetelték a nővérektől a román nyelv ismeretét. Placilla nővér, igazgató még oroszul is megtanult, hogy ezzel is segítse a fennmaradását a zárdának. 1947-ben összesen 14 szerzetes nővér teljesített szolgálatot a Sancta Maria iskolában és nevelőintézetben. Placilla nővért személyesen is sokat zaklatta a hatóság. 1948-ban a tanfelügyelőség négytagú bizottsága behívta Nagy Márta titkárt, és közölték vele, hogy az intézetet államosították és másnapra készítsen egy leltárt. Az intézet javait át kellett adni a református Székely Mikó leányiskolának. A növendékeket és a felszerelést az árkosi állami árvaházhoz akartak vinni, de végül hazaengedték két teljesen árva tanuló kivételével akiket szentgyörgyi családoknál helyeztek el.
1949-ben a helyi rendőrség a nővéreket a zárdából kilakoltatta, februárban a zárda minden ingóságát felleltározták, a nővérek személyes tárgyait és a bútoraikat kihordták a zárda udvarára. A nővérek el kellett hagyják a várost és az országot is erről tanúskodnak az okiratok.
A habitus levetése nagyon megviselte a szerzeteseket. Jakab Antal, a gyulafehérvári teológia vicerektora, amikor a gyulafehérvári ferences nővérekkel közölte a habitus levetésének kényszerét, 1949. augusztus 28-án a reggeli szentmise alatt ezeket a szavakat intézte hozzuk: „Kedves Nővérek! Nagyon nehéz perceket élünk, nem tudjuk, mi következik. Láttak-e már háborgó tengert? A tenger állandóan mozog, a felszíne piszkos, háborog. Mindent el akar nyelni. De menjünk a mélyre. A tenger mélye tiszta, csendes. A tenger mélye az Egyház, maga Krisztus… Bízzunk a mélységben, Krisztus Egyházában! A hullámok nem tudják elpusztítani. Imádkozzunk és egymást támogassuk.” Még aznap egy vég ruhaanyagot tett le a nővérek asztalára.
A városban hat nővér maradt, kézimunkával, kántorkodással foglalkoztak. Placilla nővér előbb Lupénybe, majd Szilágysomlyóra került betegápolónak illetve kántornak.
Az iskola felszerelése, könyvtára, szaktermeinek felszerelése, iskolai dokumentumok a Székely Mikó Kollégiumba kerültek és itt voltak 1976-ig, amikor az iskolai dokumentumokat a megyei Levéltárba szállították át.
A kápolna oltára a kilyéni templomban, oltárképe a sepsiszentgyörgyi szent József templomban, a keresztúti képek az előpataki kápolnában találhatóak.
A világi tanerőket a Székely Mikó Kollégium Leányiskolája vette át.
1948. április 17-én megjelent a kommunista kormány új alkotmánya, amelyben a katolikus papságot a nép ellenségének nevezte.1948. július 17-én a Szentszékkel kötött Konkordátumot felbontotta és ezt követte az 1948. augusztus 3-án megjelent iskolatörvény. Ennek értelmében az állam kizárólag magának tartotta fenn a tanítás jogát, minden magániskolát államosított és megszüntette az egyházi iskolákat. Ez a törvény és annak gyakorlati alkalmazása teljesen megszüntette a Mallersdorfi Ferences Nővérek Kongregációját. A beszüntetett szerzetesek számára kolostori gyűjtőtáborokat jelölt ki. A szerzetesnővérek számára a Szászvárosi kolostort. 1955-ig betegápoló nővérként még megtűrték őket.
Sajnos 1948 a „Sancta Maria” végét is jelentette. Visszafordíthatatlanul eltörölve sok ember áldozatos munkáját, reménységét. Az akkori hatalom egyetlen tollvonással megszüntette a felekezeti iskolákat. Az épületben ma katonai egység működik.
2.8. A plébániai hitoktatás Sepsiszentgyörgyön
A plébániai hitoktatás mindenkor a plébános feladatai közé tartozott.
A vallásoktatás az iskolákban be volt tiltva, így Sepsiszentgyörgyön, is mint bárhol Románia területén a templom, a plébánia falai közé szorult.
Ebben az időszakban nagy megtartó ereje volt a püspök rendelkezéseinek. Márton Áron püspök szigorú rendelkezései a papokat arra buzdították, hogy minden lehetőséget megragadva tanítsanak. Tanítsanak a szentbeszédekkel, templomban és azon kívül és mindent megtegyenek azért, hogy a gyerekeket a templomban tartsák.
A püspöknek nagyon nagy szerepe volt abban, hogy a papok ezekben az években hősiesen helyt álltak. Virt László: „Nyitott szívvel” című könyvében ír a hetvenes évek lelkipásztori helyzetéről és többször is kihangsúlyozza Márton püspök szerepét, példaadását. „Annak az áldozatnak a termése, amit az ötvenes években bebörtönzések árán is, az egyház függetlenségének és lelkipásztori autonómiájának megőrzése jelentett, a hetvenes évekre ért be. Az ötvenes években, rendkívüli körülmények között szentelt papok ekkorra az erdélyi papság nagy teherbíró képességűderékhadát jelentették” Ezekben az években az egyháznak egy új kihívással kellett szembenézni, az államhatalom az iparosítást arra használta fel, hogy megváltoztassa Erdély etnikai összetételét, egész városrészeket taroltak le, tömbházakba kényszeríve sok tízezer embert. Létrejöttek a lakónegyedek, ide az iparosítás folytán szülőföldjükről önként, vagy kényszerből eltávozott magyarajkú katolikusok is költöztek. Az elgyökértelenedett híveknek egy másfajta pasztorációra volt szüksége. Az erdélyi városi magyar, az ipartelepítés mikéntjéből eredően kisebbségbe került, közösségeit, hagyományos kapcsolatait elveszített páriává vált saját településén. Ezt a gyökeres társadalmi változást a püspök és papjai korán felismerték. Márton Áron arra bíztatta papjait, hogy legyenek modernek, találjanak új lelkipásztori módszereket, használják a kor nyelvét. Ezeknek a módszereknek az volt az alapja, hogy ha a város etnikai összetétele, társadalmi szerkezete meg is változott, az egyház a helyén maradt, a templom a helyén maradt (nagyon kevés esetben vetemedtek arra, hogy a templomot lebontsák – marosvásárhelyi ferences templom). Így a saját településén gyökértelenné vált, közösségeitől megfosztott embereknek a TEMPLOM lett a biztonság, ahol magyar szót hallhatott. Ebben az időben nem volt paphiány. A fiatal lelkes papok nagyon intenzív kapcsolatot ápoltak a hívekkel, gyakori családlátogatások, plébániai tevékenységek. Megszűnt a hagyományos tömegpasztoráció, felváltotta egy sokkal személyesebb, ”személytől-személyig” pasztoráció. És ezt követően a plébániai kisközösségek, lelkiségi csoportok. Erdélyben ez a pasztorációs forma nagyon elismert volt. De ennek, történelmi gyökerei voltak, hiszen Mailáth Gusztáv Károly püspök már az évszázad elején felismerte a kisközösségek lelki és szellemi erejét, hatékonyságát.
Hitoktatásra vonatkozó információink ebből az időből visszaemlékezések alapján vannak. Az interjúalanyok Sepsiszentgyörgyön élő, tanuló katolikus hívők, akik különböző években visszaemlékezéseikkel segítettek rekonstruálni azoknak az éveknek a hitoktatását.
A legkorábbi emlék a Fogarassy Hajnalka tanítónő visszaemlékezése, aki a katolikus Óvónőképző diákjaként végzett. Szívesen idézte vissza a mallersdorfi iskolában töltött utolsó éveit. Tanúja volt Binder Mária, Placilla nővér, az iskola utolsó igazgatója küzdelmének, aki mindent megtett az intézmény fennmaradása érdekében. Kész volt szembeszállni a kommunista hatalom helyi szerveivel.
Placilla nővér nemcsak Fogarassy Hajnalka tanítónőnél, hanem sok visszaemlékezésben szerepel. Mindenkinek az emlékében szigorú, de következetes, igazságos tanárként jelenik.
Sikerült megszereznem Placilla naplóját, amelyben a nővér nagyon szívesen emlékszik vissza a sepsiszentgyörgyi évekre, habár az iskola államosítását itt érte. De ezt is úgy élte meg, hogy „elvették, de legalább becsületes lélekkel álltam a vártán, Már Lupényben voltam a kórháznál, amikor azt írták utánam, hogy a sepsiek siratják, az idegenek dicsérik a tisztelendő nővért.” „Megnyugtató emlék” – írja a nővér.
1947-ben érkezett Sepsiszentgyörgyre és vette át az igazgatóságot, egészen az iskola államosításáig. Itteni életem minden napja tele volt élményekkel. Jóval-rosszal, de mai is oda megyek a legszívesebben vissza.” – írja a nővér 1975-ben.
Szívesen emlékszik hajdani tanártársaira: Dr. Király Henrik, egyetlen akinek, miután a nővért kiutasították a városból, volt bátorsága bemenni hozzá és elköszönni, Dr. Holvéd Hugóné, akit úgy említ a hajdani igazgatónő, mint az iskola dísze, „mint anyámat szeretem” – írja róla. Nagy Márta a titkárnő, akit szintén nagy szeretettel említ a nővér „ első perctől őrangyalom volt, nála nélkül soha nem lettem volna az az elismert és jó nevű igazgatónő, de még a mai fokon álló szerzetesnő sem. Minden levelét megtartom” Szívesen emlékszik a Szeles családra, és természetesen Ft. Szilveszter Sándorra, a kanonok úrra, aki a képző egyházi igazgatója volt. „Fáradhatatlanául dolgozó, feddhetetlen életű, igazi ember és pap, Sepsin léte óta megháromszorozódott a katolikusok száma, amit azzal ért el, hogy minden reggel korán már a gyóntatószékben ült. Neki sokat köszönhetek lelkileg és nagy támaszom volt ottlétem alatt a rám zúduló átmeneti idő bajai közepette.”
Hajdani titkára az iskolának (1948-ig) Nagy Edit, egy levelében a Szatmár melletti faluban élő Placilla nővérhez ezeket a sorokat írja:
Nagy Márta levele Placilla nővérhez (kivonat):
„A keresztény vallás lényege a szeretet. Aki szeret, az tud megbocsájtani. Megbocsájtani pedig annyi, mint elfelejteni minden sérelmet. Ilyen bocsánatot várunk Istentől is. – Ez az első érv.
Az őskeresztényeken csodálkoztak, hogy mennyire szeretik egymást. Rajtunk azért csodálkoznak, hogy mennyire nem szeretjük egymást. A szeretetlenség mindig botrány és aláaknázza a krisztusi tanok hitelességét. Mi magunk diszkreditáljuk a kereszténységet! Milyen tragédiája ez korunknak. Tehát, ha az ő szeretetlenségükön a környezet megbotránkozott, akkor ennek jóvátételére meg kell adnunk az alkalmat, még akkor is, ha személyes érdekünkkel ütközik. – Ez a második érv.
A kereszténység, amelyre önt hívta a jó Isten, ott kezdődik, ahol saját énünkről, érdekeinkről meg tudunk feledkezni Isten ügyének kedvéért. Még a bűneink se azért fájjanak, mert büntetésre méltóvá tettek, hanem azért mert Isten országát romboltuk le velük magunkban vagy másokban. És mi az a bűnhődés, amit magunknak szereztünk ahhoz a kárhoz mérve, amit Istennek, az ő ügyeinek okoztunk.
Azt tanultuk, hogy Isten jelen van mindenben, amit teremtett, mert a lét szintjén tartja ezt. A számunkra kevésbé rokonszenves emberek lelkében is meg kell őt ismernünk. A bennünk lakó Istenre gondoljunk, mikor huzamosan és a szabadulás reménye nélkül kell velük együtt dolgoznunk, laknunk, élnünk. Mélységes hitből fakadó szeretet ez, amely olyan győzelmekre vezet, mint amelyekről beszámol. Személyiségüknek Isten jelenvalósága kölcsönöz mérhetetlen méltóságot. Jelenlétükben is jöhet az a titokzatos elfogódottság, amely Isten átvonulását jelzi… Az emmauszi tanítványok is milyen későn jöttek rá, hogy maga Krisztus volt az útitársuk. – Ez a harmadik érv.
…És felülemelkedvén minden emberi kicsinykedésen, élvezné Isten hegyének tiszta levegőjű békéjét.
U. I.
Minden gondolat, vágy, szenvedély mely az önszeretetet táplálja, csak kísértés lehet. Mert jobb Istenben élni, mint a megbántott önérzet sebeiben elvérezni.” (E sorokat Nagy Márta írta Placilla nővérnek). (9. sz. Melléklet, 260. old.)
A levélből kitűnik az a lelkület, ami a nővért jellemezte. Naplója (10. sz. Melléklet, 261. old.) hű dokumentuma az akkori koroknak, nehézségeknek. Placilla nővér naplójában több történetet is leír. Egyik közülük:
1948. május elseje, „bukaresti látogatás, az összes iskoláknál. Czikó Lőrincz, a magyar tanügy országos vezérigazgatója, fivére Czikó Lajos, a magyar néppárt elnöke, a polgármester, a rendőrfőnök, egy újságíró és Becsey Pál, volt református lelkész, tanfelügyelő. Mennek osztályról, osztályra énrám ügyet sem vetve kullogok utánuk. A látogatás célja, hogy ismertessék növendékkel, miszerint a pápa egy „bitang gazember”, mert Olaszországban nem a kommunista párt győzött a választásokon, aminek a pápa az oka. Ezt én mind állva végig hallgatom. …Placilla nővérnek több esetben volt nézeteltérése a helyi kommunista pártvezetőkkel és embereikkel. Naplójában humorral fűszerezve meséli a hétköznapok megpróbáltatásait.
Egy másik nagyon jellemző történet Placilla nővér életéből: amikor már nyilvánossá vált, hogy államosítani fogják az iskolákat akkor az iskolák kaptak egy olyan rendeletet, hogy mindegyik iskolában egy szülő, világosítsa fel a többi szülőt az államosítás múlhatatlan szükségességéről. Itt a Sancta Mariában meg egy szülő sem vállalkozott erre, még az sem, aki akkor már párttag volt. Placilla nővér azt a javaslatot kapta nővértársaitól, hogy kérje meg a rendőrfőnök feleségét, akiknek gyereke az iskola VIII. osztályában járt, hogy olvassa fel. Szelíd, jóravaló asszony volt, aki hosszas szabadkozás után elvállalta, de mint utóbb kiderült a felolvasásánál, még hozzá az évzárón, ahol nagyon sok ember vett részt, hogy egy elsős elemista szintjén is alig tud olvasni. Természetesen Placilla nővért azzal vádolták, hogy szándékosan tette. Másnap a helyi sajtóban egy újságcikk jelent meg: „A sepsiszentgyörgyi óvónőképző igazgatónője uszít a demokrácia ellen” és ilyen jelzőkkel illették: „sötétben bujkáló patkány, kártékony rovar, a nyugati sötét elemek kártékony eszköze” Később véletlenül kiderült, hogy a cikket Becsey Pál írta – aki úgy tüntette fel az esetet, mint a rendőrfőnök feleségének, egy becsületes munkásnőnek, szándékos pellengérre állítását.
Egy alkalommal a fiúgimnázium igazgatója Schuller: „aki akkor mindenféle iskolai alakulatok fő-fője volt”. Placilla nővért magához hívta és kifejtette, hogy nincs a nővér munkájával megelégedve: Placilla nővér így ír erről naplójában: „Én ültem és békésen örvendező szívvel hallgattam, arra gondolva, hogy őrizzen meg engem a jó Isten, hogy egy ilyen senkiházi meg legyen velem elégedve. Majd azt feleltem, hogy a mi iskolánknál minden rendben van: minden iskolai alakulat megszervezve pontosan, szépen vezetve a tanári, mind a növendékek részéről, bármikor kivizsgálható. Ennél többet nem teszünk, fűztem hozzá, mert a növendékek tanulni járnak az iskolába és ahhoz idő kell. Erre Schuller: És mi lesz a nővérrel, ha kiteszik az állásából? Én ismét belenyugvó hangon mondtam: „Utcát seperni mindig kell és én azt még fogok tudni.” Erre a titkár, aki az egészet sötét arccal hallgatta végig, megrándult. Ugyanis ő egy kilépett ferences volt.”
Nehéz, zavaros idők voltak. Interjúalanyaim visszaemlékezéseiből rekonstruálható az a hangulat, azok a lehetőségek, ami az egyházi munkát, életet, hitoktatást jellemezte. Az iskolai formális oktatás helyét átvette a plébániai, részben formális illetve a non-formális oktatás.
2.8.1. A plébánosok szerepe a sepsiszentgyörgyi hitoktatásban
A kommunista rezsim idején Sepsiszentgyörgy Szent József egyházközségnek két jeles plébánosa volt: Szilveszter Sándor és Csató Béla.
A lelkipásztorok: Ft. Szilveszter Sándor, Ft. Csató Béla, akik a sepsiszentgyörgyi egyházközség plébánosai voltak a kommunista rendszer alatt felismerték azokat a módszereket, amelyekkel „lehet” katekizálni. A családlátogatások jelentőségét. Igyekeztek kivétel nélkül minden hívővel kapcsolatot keresni, tartani: ha kellett vigasztalással, tanáccsal, figyelmeztetéssel, oktatással. (Házszentelések, temetések, szentségekre való felkészítések).”
És miközben rendszeresen megfigyelték őket, zaklatták, kérdőre vonták derűs nyugalommal „szolgálták” az Urat.
Ft. Szilveszter Sándor kanonok sokak emlékében úgy él Sepsiszentgyörgyön, hogy a Kanonok Úr. Igazi méltóságteljes személyisége, még a megátalkodottabb pártvezetőkből is tiszteletet váltott ki.
Ft. Dr. Horváth István kanonok (Gyulafehérvár), emlékeiben szintén így él: Szilveszter Sándor kanonok úr tiszteletet parancsoló, de ugyanakkor szelíd, szeretetteljes ember. Kiváló teológiai tudással rendelkezett: „ahogyan végig ment az úton, méltóságteljesen, szelíden, de felemelt fővel, nem is ment „vonult”: tiszteletet kiváltó módon. Horváth István bevallja, hogy: „neki köszönhetem hivatásom, mert ahogyan ministránsként megtapasztaltam, ahogyan az oltárnál szolgált, elindított a papi hivatás fele. Hiteles ember volt.”
Szentbeszédéi katekézisek voltak, és mivel ebben a korban a templomok menekvési helyévé váltak a hitükben és nemzetiségükben megalázott emberek számára, jó alkalom volt a hívek tanítására.
Az egyházellenes hangulatkeltés azért Sepsiszentgyörgyön is megtette a hatását, annál is, inkább mert egyes helyi vezetők a keresztény ünnepeket és hagyományokat tudatosan fel akarták számolni azzal, hogy vasárnapra és ünnepnapokra különféle műsorokat, előadásokat szerveztek. De a hívek nyilván papjaik vezetésével, mindig megtalálták azokat a lehetőségeket, hogy ezt kijátszódnak. Ekkor kezdett jobban elterjedni a Mária-tisztelet Sepsiszentgyörgyön, Rózsafűzér-társulatok alakultak. Minden első vasárnap délután a plébánián volt a titokcsere. Jó alkalom a hitoktatásra. Májusi litániák, keresztúti ájtatosságok, októberi ájtatosságok. A hittanórára járó gyerekek számára Pap Ibolya kántor (Ibike néni) aki a hittanos gyerekeknek éneket tanított, gondolom a kanonok úr tanácsára, minden jelenlétre pontot adott, illetve azoknak, akik első pénteken gyóntak áldoztak, akik részt vettek litánián, ájtatosságon, rórátén külön pont járt. Nagyon vonzó volt az összegyűjtött pontokért járó szentkép, vagy – a legvonzóbb – a foszforeszkáló kis feszület. (Ritkaság volt akkoriban.) Visszaemlékszem, 40 pontot kellett érte kigyűjteni. A rózsafűzér, ha jól emlékszem 80 pont volt. És miközben a gyerekek, eleinte a szentképekért, vagy a rózsafűzérért, elmentünk a litániára, keresztúti ájtatosságra, első péntekes szentgyónásra, odaszoktunk a kanonok úr mellé. Ebben Ibike néninek is „oroszlánrészé” volt.
A szentségek kiszolgáltatása szintén alkalom volt a tanításra: elsőáldozás, bérmálás, keresztelés. Az 1975-ben bevezetett új keresztelési szertartás, az ehhez kötődő keresztelési felkészítő elősegítették a papság és a hívek közötti jó viszony kialakítását. Sepsiszentgyörgyön ezek, mint kihasznált lehetőségek voltak a missziózásra. A jegyesoktatás (a fiatal házasulandók, minden állami hangulatkeltés ellenére ragaszkodtak az egyházi esküvőhöz is) négy alkalommal kellett részt venni jegyesoktatáson. Az elsőáldozási ünnepség szintén nagy ünnepnek számított a családokban, itt ez lehetőséget adott a plébánosoknak, hogy a szülőkkel és esetenként a keresztszülőkkel is találkozzanak, szentgyónásra, beszélgetésre volt alkalom.
A tanügyiek és pártfunkcionáriusok gyerekei, nagyon ritka esetben maradtak le. Ők nagyszülőknél, vidéki rokonoknál, nyári szünidő alatti felkészítés után vidéken járultak szentségekhez. Sepsiszentgyörgyön egyetlen esetről tudok, hogy pártvezető gyereke nem volt még megkeresztelve sem.
A bérmálás szintén nagy hangsúlyt kapott, a bérmálási felkészítők szintén jó alkalmak voltak a hittan oktatásra. A felkészítőket vizsga zárta, ahol a tanultakról számot kellett adni. Szelíd szigorral kérdezgetett a Kanonok Úr. De talán nem is a szigora, hanem az iránta érzett tisztelet, csodálat sarkallt arra, hogy tudjuk a tanultakat. Visszaemlékezve szégyelltük volna előtte, ha olyasmit kérdez, amire nem tudjuk a választ. A bérmálás különösen nagy ünnep volt Sepsiszentgyörgyön, amikor a börtönévek és házifogsága után Márton Áron püspök először érkezett a városba. Hatalmas tömeg várta, gyerekként is emlékszem mekkora csodálat töltött el akkor, amikor láttam a felnőtt férfiakat, nőket amint térdet hajtva kézcsókkal köszöntik a szelíd arcú püspököt.
Az egyházi temetések is elengedhetetlennek számítottak Sepsiszentgyörgyön. Ritka jelenség volt, amikor valakinek „párt temetése” volt. Itt egyszerűen úgy említették, hogy „vörös-temetés”. Ezt a közvélemény hallgatólagosan, vagy kevésbé hallgatólagosan elítélte. Még ma is (2016) számon tartják a városban, hogy ki apjának, nagyapájának volt párt-temetése.
A plébánosok Sepsiszentgyörgyön kihasználták a temetés alkalmát arra, hogy azokhoz is szóljanak, akik a templomba saját hibájukból vagy azon kívül nem hallhatják az evangéliumot.
2.8.2. A cigányok katekézise Sepsiszentgyörgyön
Sepsiszentgyörgyön nagy számban élnek cigányok, az Őrkő nevű telepen.
Sepsiszentgyörgyön az Őrkői-telepen él számottevő roma közösség illetve a Csíki-negyedi tömbháznegyedben.
„Körülbelül 2000-es lélekszámú roma közösség tömörül az Őrkőnek nevezett sepsiszentgyörgyi negyedben. Ezen kívül a város más negyedeiben a becslések szerint még körülbelül 3000 roma személy él, általában szétszórtan, de jobb körülmények között, mint az Őrkőn.
Az Őrkő mára már egy gettósodott negyed képét mutatja, habár a legöregebb roma személyek visszaemlékezései szerint a század elején az akkori városszélnek számító helyen csak egy pár roma család telepedett le, a kőbánya közelsége miatt választva ezt a helyet. E családok még őrizték a hagyományaikat, beszélték a nyelvet és mesterségük szerint téglavetéssel foglalkoztak. Ma a roma családok az Őrkőn körülbelül 260 házban laknak, magyar anyanyelvűek és hagyományaik nagyját sem gyakorolják.
Az egész negyedben hiányzik az alapvető infrastruktúra: az utak fedőburkolat nélküliek, nincs megoldva a kanalizálás sem, három kézi szivattyús közkút biztosítja a közösség vízigényeit. A kutaknál mosnak az asszonyok, ott fürödnek a gyerekek, de a lovakat és más állatokat is ott itatják, gyakran sorban állnak a kút előtt a negyedbeliek, hogy vedrekben hazahordhassák a vizet.
A családok általában kis alapkerületű, rögtönzött alapanyagú kunyhókban laknak, melyeknek sem a külső, sem a belső aspektusa nem megfelelő. Csak néhány ház van folyó vízzel, villannyal és mellékhelyiséggel felszerelve, a fűtés, főzés rögtönzött vaskályhákkal történik. A kunyhók többségét törvénytelenül építették egy olyan területre, mely egy állami mezőgazdasági szövetkezeté volt, most pedig a városi tanácshoz tartozik. A kerítések és a gazdasági épületek szinte teljes mértékben hiányoznak, a házak udvarai rendezetlenek, gyakori az udvar sarkában felhalmozott szemét tetején mezítláb, a házi állatok közt játszadozó gyerekek látványa. Az Őrkő negyedet, annak egyik oldalán, a város többi részétől egy 50 méter hosszú, 2 méter magas betonkerítés választja el, mely az egyik utca közepén húzódik, a felezővonal helyett, elválasztva a tömbházakat a roma házaktól.
Az őrkői roma családok megélhetőségük szempontjából nagyobbrészt a szociális jövedelmekre támaszkodnak, szociális segélyből, „gyerekpénzből” (a gyerekek után járó állami támogatás) és családpótlékokból élnek. Nagyon sok esetben a családok még ezekhez az állam által garantált jövedelmekhez sem férnek hozzá, mert a bürokratikus követelményeknek nem tudnak eleget tenni, általában a hiányzó dokumentumok miatt. Sokan keresnek „feketén” munkát, akár külföldön, akár a környéken próbálkoznak, általában a férfiak, alkalmi munkákkal. Sok család a szemét begyűjtéséből és a hasznos anyagok újra értékesítéséből él, gyakran látni a város utcáin a szemetesben kutató roma nőket és gyerekeket, de az is gyakori, hogy roma gyerekek koldulnak a városban. A férfiak jellemző tevékenysége a lótartás- és akár a ló kereskedelem, de gondot jelent számukra, hogy nincs legeltetésre alkalmas területük. Nagyon kevés azon családok száma, akik törvényes és rendszeres jövedelemből élnek, általában az alkalmazott roma személy nagyon alacsony presztízsű munkát végez, leggyakrabban a helyi köztisztasági vállalatnál dolgoznak.
Az őrkői roma közösség oktatási színvonala nagyon alacsony, az idősebb korosztály (30–55 évesek) körében az írástudatlanság nagyon elterjedt, legtöbbjük vagy nem járt egyáltalán iskolába vagy egy pár elemit végzett hivatalosan, de írni-olvasni nem tanult meg.
A fiatalabb korosztály az 1998-ban beindult Néri Szent Fülöp Iskola tevékenységének köszönhetően általában az elemi ciklust befejezte, de nagyon sokan közülük akár részben, akár egészen befejezték az V-VIII osztályt ez iskolában. Az őrkői roma fiatalok közül kevesebb, mint 10 személynek van befejezett szakiskolája, jelenleg még egyetlen érettségizett őrkői fiatalról sem tudunk, így egyikük sem folytathat felsőfokú tanulmányokat.
Az őrkői roma személyek a hivatalos népszámlálás során nem vállalják roma identitásukat (lásd a népszámlálás adatait: 2002-ben a város lakosságának 1,5%-a vallotta romának magát, alig több mint 500 személy) annak ellenére, hogy a mindennapokban „cigánynak” tartják magukat. Megfigyelhető egyúttal egy érdekes tendencia a társadalmi rendszerükben: az őrkő alján (az ún. „gödörben”) élő, viszonylag szegény családok igyekeznek feljebb költözni a dombra, az itt élő gazdagabb családok közé, akik viszont a „falon túlra”, a városba szeretnének költözni a jobb élet reményében. Az őrkői közösség, annak ellenére, hogy létesült egy érdekképviseleti intézményük, nagyon megosztott, az önszerveződés alacsony szintjét mutatja, nagyon sok az ellentét és feszültség e közösségen belüli, különböző érdekű csoportok között.
A tapasztalat azt mutatja, hogy a város többségi lakossága hangsúlyozottan elszigetelte magát az őrkői közösségtől, és fordítva: többségi lakós csak akkor jár az Őrkőn, ha azt hivatali teendője megköveteli, a legtöbb városlakós sose tette be a lábát a negyedbe, messze elkerülve azt, illetve, ha a városban találkoznak roma személyekkel, akkor is félrehúzódnak tőlük. Ugyanígy az őrkői roma lakosság sem jár le a városba csak hivatali teendőiket intézni, külön iskolájuk, óvodájuk, templomuk, üzletük és bárjuk is van, illetve a negyed számára működik egy közösségi ház, ahol minél több hivatalos teendő intézését próbálják meg biztosítani számukra. A hagyományos városnapok alatt is külön helyszínen ünnepelnek (így szervezik meg ezt számukra), nem a központban, együtt a többi lakossággal.”
Tehát van Sepsiszentgyörgyön egy olyan közösség, akikkel sem a társadalom, sem az egyház hosszú ideig nem foglalkozott kellőképpen, a hitoktatásról ne is beszélve. A magyarul beszélő cigányok csak a gyerekeiket kereszteltették meg és halottaikat temettetek el. Ennyiből állott az egyházzal való kapcsolatuk. Pedig az egyetemes egyház mindig szorgalmazta minden nép evangelizációját. Trienti zsinaton felismerte az egyházunk, hogy a vallási tudatlanság alapprobléma. A zsinat egyik határozata ezt szerette volna felszámolni. A zsinat előírta, hogy legalább vasár-, és ünnepnapokon a plébános a rájuk bízott népet tanítsa.
Ezzel az intézkedéssel a zsinat szerette volna elérni, hogy a hívek fokozatosan ismerjék meg az üdvösséghez szükséges keresztény tanítást.
Az első, aki jobban odafigyelt reájuk Bálint Lajos segédlelkész volt.
Ft. Csató Béla kanonok 1983-ban került Sepsiszentgyörgyre és 1990-ig volt plébánosa az egyházközségnek. Visszaemlékezéseit a cigányoktatással, kapcsolatos emlékeivel indítja.
„A hitoktatással kapcsolatosan a legérdekesebb az az, hogy amikor én oda kerültem az akkori segédpüspök Bálint Lajos azt mondotta nekem ne felejtsd el a cigányokat (mert ő foglakozott a cigányoktatással, amikor Sepsiszentgyörgyön szolgált). Mivel ő kérte, ezért én személyesen hitoktattam.”
A cigányoktatásnak hagyományai vannak Sepsiszentgyörgyön, annál is inkább mert a cigánypasztoráció fontos a katolikus egyház számára. Érdemes egy kis kitekintéssel kezdeni a cigánypasztoráció történetére.
A 15. században, amikor az első cigány csoportok Európába érkeztek ellentétes magatartással fogadták őket. A trienti zsinat előírásai megemlítik ugyan a papi felelősséget is, de a sztereotípia miszerint a cigány eleve rossz – legyőzte.
Ugyanakkor már ezekben a századokban pozitív példákat is tudunk említeni: Néri Szent Fülöp, Kalazanci Szent József, akik fontosnak tartották, hogy a szegényekre, kirekesztettekre is figyeljenek. Ennek az irányzatnak a hatására a 17. században létrejön Rómában a cigányokkal foglalkozó kongregáció, ami sajátos pedagógiával igyekezett missziós munkát végezni a Madonna dei Monti negyedben (vándorcigányok számára kijelölt hely).
A 20. században fokozatos közeledés volt tapasztalható a cigányok irányába az egyház részéről. Megjelent a rétegpasztoráció. A II. Vatikáni Zsinat felhívja a püspökök figyelmét arra, hogy különös gondot kell fordítani azokra a népekre, akik életkörülményeik miatt nem részesülnek eléggé a plébánosok szokásos lelkipásztori gondozásában, vagy azt teljességgel nélkülözik. (Christus Dominus 14 és 18)
Ezt a gondolkodásmódot tükrözi VI. Pál pápa híres poméziai kijelentése: „ Az egyház szívén hordoz titeket” . Az a tény, hogy megalapítja a Opus Apostolatus Nomadumot amelyet követ az 1970-ben létrehozott Szentszéki Bizottság: a „De migratorum atque itirenantium cura” egy teljesen új fejezetet nyit a cigányok pasztorációjában.
A Lumen Gentium 13 fejezetében olvashatjuk a következőket:
„Minden ember meghívást kap, hogy Isten népét alkossa”.
Az Ad Gentes dekrétum 12 fejezetében olvashatjuk: „A keresztény szeretet valójában mindenkire kiterjed, származásra, társadalmi helyzetre és vallásra való tekintet nélkül; semmi nyereségre vagyis hálára nem számít. Miként ugyanis Isten ingyenes szeretettel szeret minket, úgy híveinek is ugyanazzal a szeretettel kell gondoskodniuk az emberekről, mellyel Isten kereste az embert. Amint tehát Krisztus bejárt minden várost és falut, s gyógyított minden betegséget és bajt, annak jeléül, hogy elközelgett Isten országa úgy az Egyház is ott van gyermekei által minden rendű és rangú ember, leginkább a szegények és elnyomottak mellett, és szívesen hoz áldozatot értük. Részt vesz ugyanis örömeikben és fájdalmaikban, ismeri törekvéseiket és problémáikat, s együtt szenvedi velük a halál gyötrelmeit. A békét keresőknek az evangélium fényét és békéjét nyújtva, testvéri párbeszédben kíván felelni”.
Ugyancsak az Ad Gentes dekrétum 10. fejezetében olvashatjuk:” Az Egyháznak pedig, hogy mindenkinek fölajánlhassa az üdvösség misztériumát és az Istentől hozott életet, be kell illeszkednie minden közösségbe ugyanúgy, ahogyan Krisztus megtestesülésével beleolvadt azoknak az embereknek társadalmi és kulturális környezetébe, akik között élt.”
Cigánypasztoráció irányvonalai: inkulturáció és integráció. A cigánypasztorációnak ezen kívül van néhány jól behatárolható sajátos szempontja: Kell tudni azt, hogy a történelmi eseményekhez alapvetően érzelmileg viszonyul a cigányság, személyes (kiscsoportos) kapcsolatokban jobban tudnak kommunikálni. A velük kapcsolatba lépőtől elvárják, hogy legyen szolidáris, beszélhessenek szabadon gondjaikról. A szertartás tartalmazzon minél több zenei elemet és mivel képi emlékezőtehetségük nagyon fejlett a vizuális elemek is nagyon hatékonyak. Az általánosan használt teológiai nyelvezetet nem értik, sajátos életszerű példákon keresztül jobban meg lehet érinteni őket. A szentségekre való felkészítés idején a közösség szerepét, tudatos bekapcsolódását jó szem előtt tartani.
A cigánypasztorációt az Őrkőn elsőként Bálint Lajos sepsiszentgyörgyi katolikus segédlelkész később a gyulafehérvári Egyházmegye érseke indította el. Így emlékszik a kezdetekre:
Bálint Lajos visszaemlékezése:
„nincs sem jó sem rossz sajtójuk, de Isten számon tartja és megjutalmazza.
A lelkipásztori családlátogatás akkor és ott ismeretlen fogalom volt. A tartózkodóbb, félénkebb hívek nem örültek volna, a jó híveket mi akartuk megkímélni a zaklatásoktól. Ez volt a plébános felfogása és én tudomásul vettem, mamákáim nem voltak, vacsorákra nem jártam, személyes barátságokat nem ápoltam, így estéim szabadok voltak. Ez indított másodsorban a cigányok felé. A városban két népesebb cigánytelep létezett: a Réten és az Őrkő alatt. Előbbiek félnomádok voltak és reformátusoknak keresztelték. Az Őrkőiek katolikusoknak vallották magukat és kissé civilizáltabban éltek. Többen tűzifát fuvaroztak a városban. Vajdájuknak Dima Dániel és Pinti Regina adott helyet.
Regina nénit Kőröspatakon a Szatmári Irgalmas Nővérek tanították az elemi iskolában, s tőlük több vallási nevelést kapott. 25 évi együttélés után megesküdtek, s a plébánia templomba lejárva a nagykilencedet is elvégezték. Az utolsó szentségekkel Csató Béla plébános látta el a kórházban tanúsítva (egy kis túlzással), hogy Dani bácsi szent halállal halt meg. Értelmes. Tisztességes férfiként tekintélye volt a telepen. Két szobás lakásuk egyikbe fogadtak be. A plébániára a cigánygyerekek nem jöttek le, s ha igen abban nem sok köszönet volt összeverekedtek a városi gyerekekkel vagy legalábbis elhúzódtak tőlük. A Barom vámházban a cigányiskolában Török tanító megtanította legalább írni, olvasni, számolni. A nívótlan iskolai s a primitív vallási oktatás kiegészítették egymást. Primitívnek mondom, mert itt nem igyekeztem „mintaórákat” tartani. Örömmel és felszabadultan tanítottam, helyesebben meséltem és feleltem kimondott vagy ki nem mondott kérdéseikre. Prédikációim után szégyenkeztem, s a gyermeket gyakran sajnáltam s tettem fel magamban a kérdést: vajon ezeknek a gyerekeknek megérte-e a kockázatot, a fáradtságot, az időveszteséget az amit nekik adhattam: Bármilyen komolyan készültem a hittanórákra a szentbeszédre, utána kellemetlen hiányérzet maradt bennem. A cigányoknál ezt a belső feszültséget feloldotta az a tudat, hogy ha nem jönnék, ennyit sem kapnának. Ide a gyerekek szívesen jöttek: Mezítlábas testvérüket a nagyobbak gyakran a hátukon hozták. Annyian összezsúfolódtunk, hogy az oxigén hiánytól egy alkalommal a petróleum- lámpa kialudt. Házbért nem kívántak s a gyermekeket nem csalogattam ajándékokkal. Nem vártak mást tőlem, mint amit adhattam: hitismereteket, katekézist, divatos szóval: evangelizáltam. Evangéliumi értelemben éhezték és szomjazták az Igazságot. Olyan fokú érdeklődést, fogékonyságot sehol nem tapasztaltam. Bennük is őszintén tiszteltem az embert. Felelősséget éreztem: Nem elég megkeresztelni s eltemetni őket. Szívesen mentem hozzuk, mert a fáradtságot és megbecsülést szeretetükkel viszonoztak. Mi papok éhesebbek vagyunk a szeretetre, ha nem a nagybetűs szeretetre, az emberire. Ha a dolgok mélyére hatolunk, akkor minden lépésem önzésnek minősül, mert többet kaptam, mint amennyit adtam. Soha meg nem loptak s a kéregetni próbáló új gyereket ők maguk intették le: „Nem szégyenled a tisztelendő bácsitól kérni? A kéregetést, az alamizsnát a másik becsapásának s nem jótékonyságnak tartják. Akit igazán tisztelnek, attól nem koldulnak, vontam le a következtetést. Karácsonykor kaptak egy jelképes ajándékot. Visszatérve az elejtett gondolathoz: a legkevesebb is több mint a semmi. Ez oldattá tette az együttlétet. Ha memorizáltunk is, nem igyekeztem beléjük sulykolni a katekizmus feleleteit. Példákat sorolhatnék fel annak bizonyítására, hogy a lényeget megértették, s ha szalmaláng is volt a felbuzdulásuk, észrevehető eredmény is mutatkozott. /SIKERÉLMÉNY!!!! Ordibáljuk mostan/. A gyermekek távozása után néha este 9-10 óráig is elbeszélgettem a felnőttekkel. Talán ezek eredményeként rendezték Dani bácsiék a házasságukat. Néhány tanítványom még ottlétem idején templomban esküdött. Később is figyelemmel kísértem életüket, amire még visszatérek, Egy temetés alkalmával inzultáltak, különbem soha egy szóval sem bántottak. Becsültem gyermek-szeretetükért. Amikor asszonyaink között az a cinikus mondás járta, hogy egy hellyel több ahol sorba kell állni (abortus), akkor ők vállalták a gyermeket. Hittem, hogy minden tudatlanságuk és »erkölcstelenségük« ellenére Isten előtt (aki az élet Istene) kedvesebbek. Egy időben a deportálás félelmében éltek: komolyan megígértem, hogy ha arra kerül, a sor elmegyek papjuknak. Nem történt meg s az én sorsom is másként alakult…”
A sepsiszentgyörgyi cigánypasztoráció itt kezdődött és folytatása a sepsiszentgyörgyi Mária Világ Királynője plébánia és a Néri Szent Fülöp iskola.
T. Márkus András szentszéki tanácsos, a közösség plébánosával folytatott beszélgetés alapján így körvonalazódik a mai helyzet:
1991. augusztus 1-től a Sepsiszentgyörgy-i Csíki utcai Szent Gellért plébániára Nagyméltóságú és Főtisztelendő Bálint Lajos érsek úr kinevezte plébánosnak t. Márkus Andrást azzal a meghagyással, hogy gondja legyen a város (elsősorban az Őrkő negyed) cigány lakosságára is. Ugyanakkor felhívta a figyelmét, hogy az Őrkőn, a Fenyves utcában épül a Szeretet Misszionáriusainak a rendháza, melyet Teréz anyával közös megegyezéssel hoztak létre a rendalapító szerzetesnő 1990-es látogatása alkalmával. Így a nővéreknek és a város legszegényebbjeinek, vagyis a cigányságnak lelkigondozását is Márkus András plébánosra bízta az Érsek atya. A plébános 1992 januárjában amint végig járta házszentelés alkalmával az Őrkő negyedet, nagyjából számba vette e népes lakosság családjait, gyermekeit és felfigyelt arra, hogy nagyon sok a kereszteletlen és elsőáldozásban még nem részesült gyermek. Tavasszal a már födél alá került, félkész templomban elkezdődött a hitoktatás. Az elsőáldozási előkészületet, mivel nagyon kevés hitismerettel rendelkeztek a gyermekek, másfél évre tervezte a plébános. Az első döbbenet oktatás közben akkor érte a plébánost, amikor a Képes Bibliát bevitte és körbeadta a gyermekeknek, hogy nézegessék, majd egy nagyobb gyereket megkért, olvasná el a kép alatti szöveget. A közel kilencven gyerekből egy sem tudott olvasni, esetleg néhány betűt felismertek.
Ettől kezdve a hittanóra három részből állott: 20 perc hittan, 20 perc olvasás-írástanítás, 20 perc énektanulás. Szünet, majd ismét háromszor húsz perc.
1992 októberétől a plébános a Hittanárképző Főiskola Sepsiszentgyörgy-i tagozatán latin nyelvet is kezdett tanítani, és ott a közel 100 jövendőbeli hitoktatónak elmondta az őrkői megrázó élményt az írástudatlansággal kapcsolatosan. Felkérte a hallgatóságot, hogy ha valaki önkéntesnek jelentkezne ebben a munkában, szívesen fogadná. Két hét után jelentkezett egy volt egészségügyi asszisztens, aki később hitoktatója és első igazgatója lett a cigány iskolának.
Ugyancsak ő szervezte be ismeretségi köréből azokat a munkanélküli segítőkész nőket, akik szívesen jöttek, és 1993 januárjától négy tanerővel beindult hivatalosan is az őrkői iskola, mely a templom alatti két hittanteremben és a templomban működött. A gyermekek pedig elkezdek nagy szeretettel és kíváncsisággal jönni, nem győzték felírni őket olyan sokan voltak.
1993. augusztus 15-én Bálint érsek úr felszentelte a templomot és 87 gyermek részesült az Ő kezéből az első szent áldozásban.
1994. január elsejétől már hat tanerővel működött a cigány iskola, amely most hivatalosan is felvette a „Néri Szent Fülöp” nevet.
Az Önkormányzat és a Tanfelügyelőség teljes erőbedobással támogatta az egyházi kezdeményezést. A közben felduzzadt létszám miatt az 1994-95-ös tanévet már tíz tanerővel kezdték és a plébánosban megszületett a gondolat: kellene építeni egy Lelkipásztori Központot, amely Iskola gyanánt is szolgál, hiszen a tíz csoport már három váltásban tanult és este 7 órakor fejeződött be a harmadik váltás tanítási ideje.
Az új épülethez területet a Polgármesteri Hivatal éppen a cigány telep közepén utalt ki, ahol 1994 október 22-én Bálint érsek utóda, dr. Jakubinyi György érsek úr ünnepélyesen lerakta az alapkövet.
Még öt évnek kellett eltelnie háromváltásos kínlódással, amire felépült az iskola. Belföldi támogatók nem kerültek, sem egyházi, sem világi intézmények nem akadtak, csak a gyulafehérvári Érsekség és Caritas adott ajánló leveleket és külföldi segélyszervezetek címeit, akikkel felvehette a plébános a kapcsolatot. Így az Osztrák, Német, Francia, Angol és Ír Caritas-szervezetekkel folytatott ötévi levelezés és koldulás eredményeként, 1999. szeptember 9-én Jakubinyi érsek úr felszentelhette az új épületet, hogy az 1999–2000-es tanévet emberhez méltó körülmények között kezdhették el.
A sok pozitív visszajelzés mellett akadt jó néhány olyan vélemény is, hogy miért akarjuk iskoláztatni a cigányokat, hiszen „kutyából úgysem lesz szalonna”, de talán a legmellbevágóbb az egyik magyarországi TV stáb riportere volt, aki arról kérdezte a plébánost, hogy ez a külön iskola a cigányoknak nem-e újabb gettósítás, meg szegregáció, hiszen így nem tudjuk a cigányságot integrálni Európába. Akkor is, és most is a plébános véleménye az, hogy az első lépéseket, vagyis az elemi iskolai oktatást külön kell megoldani, mert éppen az a hátrány, amivel a családból, a putriból, a város széléről indulnak, az csak speciális iskolában, sokszor speciális tanrenddel, és mélységes empátiával rendelkező pedagógusokkal oldható meg.
Még egy észrevétel: 1994–1999 között az iskola tíz tanítója elvégezte a magyarországi Zsámbékon a Tanítóképzőt, ahol második szakként romológiai képzést is kaptak. A romániai versenyvizsgás rendszerben pedig nem kaphattak címzetes katedrát az iskolában, mert hiába, hogy romológus szakemberek, de a vizsgajegyeik alapján csak más iskolában taníthatnak, ha egyáltalán taníthatnak.
A plébánia 1996-ban létesült, mert a plébánosnak túl sok volt a Szent Gellért plébánia híveinek gondozása mellet a z Őrkő negyedi cigányokkal való rendszeres tevékenység, és a plébános kérésére Ft. dr. Jakubinyi György érsek augusztus 1-től létrehozta a Mária Világ Királynője speciális plébániát, amely a város összes cigányait látja el. Szentgyörgyön három csoportra oszthatók a cigány hívek.
Az Őrkőn egy tömbben lakó 2600 lélek, akik még őrzik régi szokásaikat, egy közösséget alkotnak, ismerik egymást, minden temetésen testületileg jelen vannak, mert rokonok, jó barátok, komák. stb.egymással.
A Csíki negyed cigányai heterogén közösség, szeretnének a magyarokhoz hasonlítani, de szokásaikban, magatartásukban megmaradtak cigánynak.
Az Olt negyedben mivel eléggé szétszórtan élnek a különböző tömbházakban, nem olyan hangosak, jelenlétük is tapintatosabb, de ha kiülnek a tömbház elé, azonnal megismerni őket hangosságuk miatt.
Az Őrkő-i cigányokon nagyon látszik az elmúlt 25 év egyházi és iskolai nevelése. Hitüket gyakorolják, templomba járók, vallásosak. Különösen szeretik az adventi hajnali miséket, melyeket a plébános reggel hat órakor egy szál gyertya mellett, misztikus félhomályban kezd el, és csak evangéliumkor gyúlnak meg a lámpák, lesz világosság a templomban. Ugyanakkor nagy előszeretettel vesznek részt a nagyböjti keresztút-járáson, mert emocionálisan túlfűtött népként teljesen átérzik a fájdalmat, akárcsak a közelgő Húsvét örömét, de ugyanez az oka az adventi hajnali misék iránti szeretetüknek is.
Öröm nézni, ahogy vasárnapról- vasárnapra tele a templom, és hangosan éneklő és imádkozó hívek vesznek részt szentmisén.
Kustán Tünde hittan tanár, aki évek óta a cigányoktatásban, cigánypasztorációban részt vesz érdekes tapasztalatokat osztott meg ezzel kapcsolatosan. Különösen a Csiki-negyedi cigányok oktatással kapcsolatosan tudta tapasztalatait megosztani. Tapasztalatai több éves megfigyelésen alapszanak. Alkalma volt a tanárnőnek alaposabban megfigyelni sajátosságait a cigányok körében végzett katekézisnek. Elmondása szerint a cigánygyerekeknek sok-sok odafigyelésre van szükségük. Nagy élmény számukra, amikor ember számba veszik őket. Az Őrkői Szeretet Misszionáriusai (Teréz Anya lányai) is foglalkoznak velük. A hittantanárnő szerint a gyerekek mindig szívesen, szeretettel, csillogó szemmel beszélnek a velük töltött időről. Szívesen járnak elsőáldozási felkészítőre, a jelenlét szigorúságát igazságosnak tartják. Sőt egyeseknél kialakult az a képesség, hogy a halaszthatót a halaszthatatlantól, az elfogadható mentséget az elfogadhatatlantól meg tudják különböztetni. (Ami egy cigánygyereknél óriási nagy fejlődés eredménye.) A cigány szülők a gyerekeikhez nem szigorúak, mindent meg engednek nekik, nem kérik számon őket. Nem alakul ki bennük felelősségtudat, türelem, pontosság, késleltetés, önkontroll. Az érzelmek és indulatok kifejezését sem akadályozza meg semmi.
Fontosnak tartotta a tanárnő megjegyezni, hogy a cigány családoknál az időélmény az időfogalom nem, vagy alig alakul ki. Nincs szigorú napi rendjük.
Amíg az Őrkőn a legtöbb gyerek meg van keresztelve, addig a Csíki negyedi cigány családoknál csak kb. egy harmada. Több oka van: keresztapának – derül ki a tanárnő megfigyeléséből – jó fizikai erőnlétű, keresztapát választanak, azt tartják, hogy ez kihat a gyerek egészséges fejlődésére. Kötelezőnek tartják a nagy mulatság tartását, ami szintén akadály nehéz anyagi körülményeik miatt. Ez is a keresztszülőt terheli. Neki kell „fenntartani” a keresztelőt.
Sajátosságnak tartja a tanárnő, hogy a cigánygyerekek körében nagyon erősen él a büntető istenkép.
Fogékonyabbak bizonyos lelki dolgokra és közelebb áll a természethez. Amit a pap mond az mindig szent. Fent (megj: az Őrkőn) a nővérek munkája nagyon érződik. Amit tapasztalt a tanárnő, hogy hagyományos módszerekkel tanítani jobb. Módszerekben a csoportmunkákat igénylő módszerek nehezebben mennek, ha nem sikerül valami a gyerekeknek, akkor nincs türelmük, hamar feladják. Inkább a katekizáló módszer hatékonyabb, amit megtanul, azt nagykorában is tudja.
Vallásosak, de serdülőkorban kezdenek babonásak, lenni. Még mindig él a szokás, hogy megszöktetik, a lányokat ez eltávolítja őket az egyháztól, mert nem tudják beépíteni a hagyományt és a keresztény erkölcsi parancsokba. Ellentmond egymásnak. És emiatt inkább elmaradnak a templomból, iskolából. Jellemző, hogy csak 30–40 évesen kötnek egyházi házasságot többévnyi együttélés után.
Erkölcs és hagyomány nagy nehézség. Aki megszökött az nem jár templomba. Megszökik, mert attól fél, hogy vénleány marad. (Megj: ezek a lányok 15–16 évesek.) Utána iskolába sem jár, mert ő már „asszony” viszont ritkán marad együtt az első megszöktetővel. Rendszerint visszakerül a családjához, de már elszakadt az iskolai és templomi közösségtől. Nem házasodnak össze, csak együtt élnek.
Személyiségüknél fogva, egy idő után keveredik istenhitük a babonasággal. Jellemző az átkozódás. Van az Őrkőn átkozóasszony. Ezek valamilyen fogyatékkal élő személyek. A büntető istenkép nagyon él bennük. Gyakran mondják: ha nem teszel ezt vagy azt az Isten megver.
Nem nagyon káromkodnak, inkább átkozódnak. Templomba járnak: Szombaton, vasárnap is. A szülőtisztelet kb. 14–15 éves korig nagyon jellemző, az van, amit a szülő mond. Tisztelik az időseket. Aki nem, arra azt mondják „aljabeliek”. A házasság az átjárható, elég gyakran megtörténik az elhagyás, de ez csak akkor, ha nincsenek egyházilag összeházasodva. Aki szentségi házasságot köt, azt betartják. Az eskünek nagy értéke van a közösségben. A lopással, az értékrend nem a mi általunk megszokott. A cigány fel sem fogja, hogy ellopta. A szükséglet az nem lopás- így tartják. Természetesen, ha valaki nagyobb értéket ellop, azt tudják, hogy lopás, de nem ítélik el. Inkább ügyességnek érzik, szükségletnek. pl. füvet lopnak, mert a lónak enni kell. A lovat nagyon szeretik az első rajz a gyerekeknél függetlenül attól, hogy lány vagy fiú az ló. A szamarat szent állatként tisztelik, azt meg sem eszik (mert a szamár Jézust hordta a hátán).
Csíki negyedi cigányok hitben távolabb állnak. Se ide se oda nem tartoznak. Nagyon sok gyerek nincs megkeresztelve. Nagy a különbség. Erkölcsi szempontból is. A csíki negyedben szabadosabbak. Az Őrkőn a cigány közösségnek megtartó, ellenőrző ereje és szerepe van.
2.9. Hitoktatás Sepsiszentgyörgyön az 1980-as években
A II. vatikáni zsinat fokozatosan éreztette hatását a gyulafehérvári egyházmegyében is. Magyar nyelvterületen 1968-tól kezdenek megjelenni a nevelési centrikus hittankönyvek (Mennyi Atya szeretet, Elsőáldozók Hittankönyve, Keresztény élet, Üdvösségünk története stb.), amelyek az erdélyi papok kezébe is jutott.
Ft. Csató Béla visszaemlékezéseiből tudhatjuk meg, hogy „a bérmálási felkészítőket a templomban kellett tartani, olyan sokan voltak”. Mint plébános az ifjúsággal foglalkozott szívesen. Nagy érzékkel rendelkezett, mert a gyergyószentmiklósi és brassói káplánkorában is a serdülőkorúakkal kellett foglalkozni. Bevallja: „A fiatalok nagyon rendesen jártak a bérmálási felkészítőre, a többi osztályok viszont hézagosan. Ez inkább családfüggő volt, ahol a családnak beletartozott az értékrendjébe ott a gyerekek jártak hittanórára”. A családlátogatást fontosnak tartotta. És érdekességként jegyzi meg, hogy a papokat ebbéli munkájukban nem érte atrocitás, mert Márton Áron püspök a papokhoz intézett levelében
Rendszer kiszolgálói rajtuk, számon kérték, minket nem zaklattak, mert Márton Áron püspök keményen ellen állt, így vették tudomásul, hogy a püspök vállalja a felelősséget. Ilyen szempontból szabadok voltunk. Viszont igyekeztek visszatartani a tanügyön keresztül. A pedagógusok közül, akinek fontos volt az falun intézte el a lelki dolgait. Kereszteltettek meg személyesen is, városon ez mennyire volt… nem tudok erre példát mondani. Adminisztrációs szorítás az volt. A gyűléseken feldolgozták az eseteket, fenyegetőztek, 80-as években ez már nem volt annyira fontos… fontosabbak voltak a magyarságellenes irányvonalak, mint a vallással való bíbelődés. Ez az okatásban is éreztette hatását. Amíg a 40–50es évek a felekezetek a vallás ellen irányult a 70-80-as évek a nemzetiességet a magyarságot célozta meg.
Kovászna megyében 1973-tól indul meg a magyar oktatás megsemmisítését célzó rendelkezések sorozata. Ennek következtében a székelyföldi román tagozatok száma megnövekedett, szórványban pedig a magyar oktatás sorvadásnak indult. Kovászna megyében az 1974/75 tanévben a szakoktatás többnyire már nem magyar nyelven folyt.
A másik nagy gondot a magyar tanerők hiánya jelentette, mert 1959-ben felszámolt Bolyai Egyetem helyét átvevő Babeș–Bolyai egyetemen már nem képeztek elegendő magyar nyelvű tanerőt. A helyek száma korlátozott volt, ennek következtében elkezdődött román tanszemélyzet kinevezése magyar oktatási intézményekbe.
A felvételin is a magyar anyanyelvű diákokat tudatosan próbálták román tannyelvű iskolákba besorolni és az értelmiségi pályától távol tartani. Az egyetemekre, főiskolákra korlátozott számban kerülhettek be nemzeti kisebbségek, emelett elengedhetetlen követelmény volt az állam nyelvének ismerete.
Székelyföldön is a legnagyobb kihívást a román nyelv oktatása jelentette.Az 1986–1987-es tanévre az 1976-os tanévhez viszonyítva a magyarul tanuló diákok száma a felére csökkent. 26417 magyarul tanuló diák volt 1976-ban és 16073 , 1986-ban.
Tudjuk, hogy ugyanebben az időben az egyetemekről a kihelyezés a magyar értelmiségnek (tanárok, orvosok stb.) kizárólag csak román megyékbe történt, a román értelmiségé meg Erdélybe. Akkor kezdődtek a falu rombolások is. Az asszimilációs politika elviselhetetlen méreteket öltött. A hatalom azokat az alapértékeket célozta meg és akarta tönkretenni, amit ha sikerül az erdélyi magarság megszünését jelentette volna. A vallási identitásét, a nemzeti identitás, a családi értékeket és a szülőföldön való megmaradást.
Az egyház nyilván nem nézte tétlenül ezeket az intézkedéseket. A plébániai oktatás, az ifjúsági hittanórák, a felnőttkatekézis kínálta lehetőségeket kihasználva a vallási ismereteken túl a magyarságtudat megerősítését is szolgálták.
Irányelvek is voltak az egyházmegye részéről. Valamikor a 80-as években engedélyezték egy kis katekizmus kiadását. Léstyán atya szerkesztette úgy, hogy a különféle osztályok anyagát fejezetenként külön szedte. Egyébként a papok a régi katekizmusokból tanítottak.
Egy lehetőség volt a jegyesoktatás és a keresztelési felkészítés. Ez nagyon szép volt. Este volt a keresztelési felkészítő. Úgy is volt, hogy 70 ember volt jelen. Szülők, keresztszülők. Szereztünk a hittanterembe egy író táblát. Azt is használtuk. Egyúttal ellenőriztük a családi nyilvántartást. A jegyes felkészítők páronként történtek. Ma ezt tömbösítjük. Nem tudom melyik a jobb, annak volt egy külön varázsa, talán személyesebb volt.
A 80-as évek vége fele egyre kétségbeesettebben láttuk a jövőt, ami a papképzést illeti. Nyirbálták. Az volt a gondolatom, hogy képezni kell civileket. 30 fiatalt, érettségizetteket, de többeknek egyetemi oklevele is volt. El kezdtünk tanítani. Felnőttoktatás címén. A püspök sem tudott róla. Filozófia, dogmatika, egyháztörténet, egyházjogjog, erkölcsteológia. A szomorú az, hogy nekünk sem voltak könyveink. Három jegyzetem latinul volt nekem is. Össze kellett állítani az anyagot a környékbeli papokkal. Valójában „klandesztin” teológiai képzés folyt Másfél évig. Jakab Antal püspök semmit nem tudott róla. Amikor megtudta (1989 után) akkor megbízott azzal, hogy menjünk Budapestre és Nyíri professzortól tájékozódjunk, hogy milyen a távoktatásos felnőttképzés. Bálint Lajos, Csíszér Albert és jómagam mentünk ki. Nagyon kedvesen és segítőkészen fogadott Nyíri professzor. Ebből vált először a hittanárképző levelező tagozata, majd a kar a Bolyai egyetemen. Akivel együtt tanítottunk a másfél év alatt az Lokodi Attila segédlelkész, Csíszér Albert barssói plébános és én, három évre volt tervezve a képzés. Célja az volt, hogy civileket teológiai képzésben részesítsünk, hogy a maguk helyén, ha majd nem lesz pap, akkor is tudjanak hitoktatni. Még valamit a Sepsiszentgyörgyi éveimről: egyháztörténeti szempontból egyetlen mondatot szeretnék megfogalmazni: csodálatos az Úristen, mert az egyénekről való gondviselése által a közösséget is mindig gondviseli. Az egyén számára különféle adományokat adó Úristen úgy adja azokat az adományokat, hogy egyúttal a közösséget is építi: Valódi test mintájára, az én sejtjeim élik a maguk életét, mindenik adják a maguk kincsét. A többinek és élteti. így néz ki az Egyház is: az Úristen így vezeti az Egyházat. Az egyén, ha nem kamatoztatja, akkor „elássa” a talentumokat.
Az 1989-es változás a sepsiszentgyörgyi hitoktatásban is változásokat hozott. Közvetlenül a 89-es események után újjáéledt az iskolai hitoktatás.
Nagy Jutka tanár visszaemlékezései:
1980-ban versenyvizsgával kerültem Sepsiszentgyörgyre, az akkori 2. számú általános iskolába, fizika-kémia szakos tanárként. Gyermekeim anyanyelvű oktatását megoldottnak találtam, annál kevésbé a vallásos nevelésüknek lehetőségét. Kezdetben a Brassó-Bolonyai plébániára jártunk szentmisére. Sepsiszentgyörgyön nem mertünk, mert nagyon „rossz” hírek terjedtek. A munkahelyen senki nem beszélt a vallásról, TABU téma volt. Rejtőzködnünk kellett. Egyszer elmentem édesapámmal egy karácsonyi éjféli misére és ott találkoztam egy munkatársnőmmel. Erőss Erzsikével. Mind a ketten kerültük akkor egymás tekintetét, de utána az iskolában félszavakkal tudtunk egymással erről is beszélni. Bizalmasok lettünk egymáshoz. Ő avatott be az itteni „titkokba”, hogy hogyan lehet itt templomba járni. Azután itt kezdtünk járni és mivel az órarendet az iskolában ő készítette, sikerült megoldani, hogy a gyerekeimet a hittan órákra tudtam vinni, hozni. Ez nagy segítség volt. Én Zernyesten töltöttem a gyerekkoromat (megj. Édesapja tanító volt Zernyesten) és a mi hitoktatásunk, úgy történt, hogy minden szombaton jött Buszek László pap bácsi és hittanórát tartott nekem és húgomnak otthon, és a szüleink előtt kellett felmondjuk a leckét. Magyarországi könyvekből tanultuk a hittant. Nagyon odafigyeltek erre a szüleim. Érettségi előtt két héttel fejeztem be a hittanórákat.
A templomba a bemenés mindig könnyebb volt, mert szét lehetett nézni, hogy ki látja/láthatja. Kijönni mindig félelmetesebb volt. Sokszor a veríték is kivert. Homályos félelem volt, szorongás bennünk. Soha nem halottam, hogy valakinek baja esett volna amiatt, hogy templomba járt, de a gyűléseken elhangzott megfélemlítések hatására mindenki rettegett. Azt gondoltuk (mi, akik templomba jártunk), hogy ez titokban marad. Később kiderült, hogy nagyon sokan tudták csak nem beszéltek róla. A gondviselő Isten jóságát, nagyon sokszor megtapasztaltam. Mindig összeszorult torokkal imádkoztam, amikor a tanfelügyelőségre hívattak. Mindig azt gondoltam, hogy na, most kérdeznek rá. De mindig egyéb miatt hívtak. Igyekeztem a munkámat nagyon lelkiismeretesen, pontosan végezni. Azért a vasárnapi tevékenységekre sokkal többször osztottak be, mint mást. Volt, úgy hogy Úrnapján késő délutánig bent voltunk, és amikor elindultunk haza László Éva munkatársnőm megkérdezte Te hova? Én válaszoltam: Én oda. És mindketten tudtuk, hogy a templomba megyünk. Suttogva kívántunk egymásnak ünnepek előtt Kellemes Karácsonyt, vagy Húsvéti Ünnepet.
Ebben az időszakban a tanerőket azzal is próbálták a közösségi (templomitól is) távol tartani, hogy az iskolában nagyon zsúfolt programot köteleztek: Havonta 8 óra hosszabbított program, 2–3 szülői értekezlet, 10 óra családlátogatás, 12 megsegítő óra, 8 óra nevelőtanácsi ülés, 6 óra pionírmunka, 1,5 óra vasárnapi foglalkozás, 18 óra kultúrmunka (iskolai körök, színjátszás, tánc, agitációs brigádok, stb.) 13 szakmai ás politikai továbbképző, 12 óra néptanácsi munka, 7 óra papírmunka-pionírtervek, stb. Összesen 106 óra plusz minden nap 5 tanítási óra, naponta minimálisan 9, de akár 11 óra is.
2.10. Hitoktatás Sepsiszentgyörgyön az 1990-es években
Romániai szinten az állami iskolákban már 1990 januárjában beindulhatott az iskolai hitoktatás.
A katekézist a segédlelkészeken kívül világi hitoktatók is segítették Sepsiszentgyörgyön már a 90-es évben. Őket 1990 nyarán egy ötnapos képzésen készítették fel, és ősztől kaptak kinevezést a püspöktől egy évre.
Sepsiszentgyörgyön a káplánokon kívül iskolában hitoktattak és püspöki kinevezést kaptak: Fogarassy Hajnal, Rákosi Mária, Sebő Emília, Erőss Erzsébet, Nagy Judit, Fejér Éva, Pénzes Klára, Benedek Terézia, Lupu Elza, Blága Géza, Damokos Ilona, Sinka Erika, Farkas Ibolya, Kosza Rózália, Márkus Ilona, Kelemen Józsefné, Magyarosi Klára, Pánti Irma. A sepsiszentgyörgyi II. plébánián Egyed Ambrus.
Nagy Judit: „A forradalom után (1989) – nem hittünk a fülünknek –, amikor a televízióban, rádióban felcsendült a Mennyből az Angyal. Sírtunk. Aztán az iskolába bevezették a hittant. Váratlanul ért. Mint a „mennykőcsapás”. Akkor volt egy 5 napos felkészítő számunkra és kezdtünk tanítani. Eleinte elég nagy volt a bizalmatlanság a munkatársak részéről. Én a Váradiban tanítottam 15 évig és eddig voltam módszertanos is, vezettem a sepsi-barcasági katekéták munkaközösségét. Órákat látogattam, véglegesítő vizsgák előtt, fokozati vizsgák előtt. Jegyzőkönyveket készítettünk, tanácsokkal láttam el a kezdő munkatársakat. Szép évek voltak. Tantervet, könyveket kaptunk Gyulafehérvárról. Nagy segítségünkre volt Marton professzor. Nélküle nem is lett volna a hitoktatás.”
Sebestyén Ottó visszaemlékezései: 1990-92 között segédlelkész Sepsiszentgyörgyön. „A forrongások lecsillapodása után (1989. december) megnyíltak a kapuk és törvényessé vált a hitoktatás. Új lehetőségek nyíltak az iskolai hittanoktatást tekintve. Önként jelentkeztem hittant oktatni az iskolában. Abban az évben még nem volt kötelező a tanulók számára, de nagyon ritka kivétellel minden tanuló jött hittan órára különösen az I–VIII. osztályosok. Maximális jószándékot tapasztaltam az iskola részéről (Mikes Kelemen Elméleti Líceum). Nagy volt a várakozás a gyerekek részéről, milyen, amikor nem tanár megy be, hanem pap az órára. Figyeltem arra, hogy ne a szokványos tanári elveket vigyem be. Legyen ez az óra más. A tananyag mellett fontos volt a személyesség. Figyeltem arra, hogy mi érdekli őket? Vallom, hogy akkor működik jól a foglalkozás, ha nem felülről kezelem őket. Abból indulok, ki a mi bennük van aztán, úgy vezetni a beszélgetést, hogy a fontos dolgok előkerüljenek, rögzüljenek. Fontos, hogy ők mondják ki azt, amit a természetes eszükkel megértenek.. Nemcsak hittanórán találkoztam a diákokkal, hanem részt vettem különböző eseményeken, focimérkőzésen, a „tiszti” a lányokkal volt, mert őket kellett lelkesíteni. A plébániára is egyre többen kezdtek járni. Itt figyeltem a vezéregyéniségekre és próbáltam őket hasznos feladatokkal megbízni. Minden hittan órát imával, énekkel kezdtünk. Itt bevontam a Művészeti iskola diákjait, akik nagyon szívesen vállalták az éneklést. Mindent énekeltünk, népéneket, Tézés énekeket. Hittan órán nemcsak vallásos dolgok kerültek szóba, próbáltam figyelni az egész emberre, mindenre, ami bennük szép és jó, de azt felkaroltam. Ezért jöttek szívesen. (megjegyzés: még a mai napig – 2016 – Sepsiszentgyörgyön legendás híre van az Ottó „tiszti” hittanóráinak).
A bérmálási felkészítőket is én tartottam 1990-ben. Ezekre az alkalmakra nagyon felkészültem, Előkészítettem a tananyagot, nevelési, oktatási célokat fogalmaztam meg, volt füzetük, amit mindig lepecsételtem, módszeresen végeztem a felkészítést. Ők is nagyon komolyan vették. Az ifjúsággal nagy élmény volt dolgozni. 180–200 jöttek. Nem volt hová üljenek. Padban, padon, földön…mindenhol ültek. Ezt úgy sikerült, hogy minden iskolába elmentem az igazgatóságra, bemutatkoztam és megkértem mehessek be a tanulókhoz öt-tíz percre. Engedélyt kaptam, hogy a középiskolákba bemehettem, Meglepő kedvességgel fogadtak, meghirdettem a hittanórákat és meghívtam őket. Nem „paposkodtam”, emberi hangon szóltam hozzájuk. Volt néhány kivétel, amikor a pedagógus jeges tartózkodását tapasztaltam. De csak ideig, óráig, ez nem nekem szólt, miután személyes kapcsolatot sikerült kialakítani kiderült, hogy mögötte bűntudat, vagy egy rossz élmény van. Sok pedagógus visszatért akkor az egyházba.
Az ifjúsági hittanórákat a plébánián igyekeztünk ünnepélyessé tenni. Szép zenével, gyertyagyújtással, kánonban is énekeltünk (ezt nagyon szerették). A főgitáros Táci volt (megj. Traistaru Tatian). Nagy segítségemre volt káplántársam Bálint Alajos, nyitott volt minden kezdeményezésre. Fiatalokból társelőadókat szerveztünk be, akik nagyon ügyesen készültek, közösen választottuk a témát. Sajátjuknak érezték ezeket az alkalmakat. Aktív résztvevői voltak a foglakozásoknak , nemcsak passzív hallgatói. El lehet képzelni ezeket a 90-es évek elején serdülő ifjakat. Sokan rock-os kinézetű, vállig érő nagy hajjal. Én igyekeztem a „falakat” bontani és nem „szöges drótokat” húzni az Egyház és közéjük. Szívesen beszéltek lelki dolgokról, Istenhez való viszonyukról. Sokan igényelték a lelki elmélyülést, a „normális” misztikumot . Lényegesnek tartottam, hogy megéljék, hogy Isten nem egy egyházjogi definició. Nagyon erős volt bennük a közösségi igény. A vallási bigottizmustól viszont menekültek. Életszerű vallásosságra volt szükségük. Az Élő Istent akarták megtapasztalni. „
Fogarassy Hajnal nyugdíjas pedagógus, világi hitoktató:
„Amikor megszervezték a továbbképzőt én is elmentem. Azt elvégeztem és kineveztek I–IV. osztályban. 5–6 órát tanítottam hetente. Még Kakucs Béla káplán tanított abban az iskolában (Váradi József Általános Iskola) így tanítottam, éneket, imákat, és ha úgy adódott, akkor a keresztelést is rendeztük a gyerekeknek. (Ha nem volt megkeresztelve.) Ilyen esetben vállaltam azt is, hogy megkereszteljék (én lettem a keresztanyja), hogy legyen elsőáldozó. A nagymamáját, meg rávettem, hogy gyónjon meg, de mivel nem voltak összeházasodva, akkor azt is sikerült elérnem, hogy házasodjanak meg egyházilag is a férjével”.
„Mindig volt tananyag. Készültünk az órákra, óravázlatokat készítettünk, a plébánostól kaptunk Szentírást, tankönyveket, énekes könyveket.”
A kilencvenes évek elején a Levelező Tagozat hallgatói is „felnőttek” hivatásuk magaslatára, és amikor kötelező lett az iskolai hitoktatás, átvették a stafétabotot az idősektől. 1998 júniusában szereztek először állami diplomát a BBTE-n a Levelező Tagozatos hallgatók, s ezzel elkezdődhetett a titularizálás.
A felkészítő végén a hitoktatásra vállalkozók, akik plébánosi ajánlattal rendelkeztek, rendszerint egy évre megbízást kaptak a Főpásztortól. Az iskolai hitoktatást is maguk a plébánosok felügyelték, segítették a hitoktatókat hittankönyvek, énekeskönyvek, Szentírás stb. beszerzésében. Sepsiszentgyörgyön Ft. Szabó Lajos esperesplébános különösen odafigyelt az iskolai és plébániai katekézisre, valamint a kilenc évig működő Levelező Tagozat gördülékeny menetére.
A gyorstalpalású 1991-es felkészítő az elkövetkező években is folytatódott. Sepsiszentgyörgyön minden évben 1998-ig három napig tartó továbbképzés formájában újabb és újabb előadókkal, teológiai témákkal, módszertani kivitelezésekkel elmaradhatatlan volt. Lassan formálódott: a teológiai szaktárgyaknak megfelelően: szentírási, dogmatikai, erkölcsteológiai, egyháztörténelmi, liturgiai stb. témák kerültek előadásra.
1998-ban kezdődött el a hitoktatók számára a főegyházmegyei közös továbbképző. Ezzel megszűntek a regionális jellegű központokban tartottak. 1998-ban Székelyudvarhelyen volt az elsőközös továbbképző. (19. sz. Melléklet, 295. old.) Ide már csak a hitoktatók jöttek. Addig a különféle régiókba, mint Sepsiszentgyörgyön is a városból és a környékről vallásuk iránt érdeklődő buzgó keresztények is részt vettek.
Érdekes adalékokkal szolgált Bartos Károly káplán is.
1993–1998 között szolgált Sepsiszentgyörgyön.
„Jól esett, amikor ide helyeztek, mert visszajöttem a szülőföldemre. Iskolában, a Mikesben (Mikes Kelemen Elméleti Líceum) és a Váradiban (Váradi József Általános Iskola) tanítottam. Iskolai és plébániai hitoktatást egyaránt végeztem. Az iskolai hitoktatást mivel kisebb csoportok voltak jobban szerettem, mert személyesebb volt. Amire nagyobbak lettek egy voltam közülük. A tanári közösség hozzáállása többnyire pozitív volt: személye válogatta, voltak ateista beállítottságú tanárok, de 1993-ra már elfogadták, hogy az iskolai hitoktatás része az iskolának és maximum közömbösek voltak iránta. Ha a pap jó ember volt, akkor jobban elfogadták. Személyes kapcsolatokon múlott. Sokat függött attól, hogy be tud-e kapcsolódni az iskola életébe a pap vagy sem. A gyerekek viszonyulása viszont nagyon pozitív volt: kíváncsiak voltak. Nem a biflázós, bemagolós órát igényelték, hanem személyesebb, mélyebb beszélgetéseket. Fontos volt, hogy örömmel menni be órára. Nagyon meghatározta a hozzáállásukat, hogy ha bement pap vagy civil szigorúan, akkor szó szerint kívánkoztak át másik osztályba.
Sepsin a szülők a hitoktatást hárították az egyházra. Ellenségességet csak 1-2 százalékban tapasztaltam. Inkább azoknál a gyerekeknél bérmálkozási felkészítőn, akik nem akartak bérmálkozni, de a szülők, vagy nagyszülők erőltették. A plébániai hitoktatást, nagyon szerettem. A kedvencem az I–IV. osztály volt. Ők a legkedvesebbek. Személyesebb az ifjúsági, a gimnazistáknál kevesebb volt az érdeklődés, de a kevés az jó minőségű volt. Közösségek alakultak ki, barátok lettek. Az egyszerűbbek, jobban szerették. A nagy vagányok elmentek, de ha még kaptak valamilyen szerepet, akkor megmaradtak. Cserkészetben, lelkiségi csoportokban több felelősséget éreztek az egyház életében. Fontos, hogy ne csak a hittan óra maradjon.
Lelkiségi csoportok is hozzájárultak a hitbeli ismeretek gyarapításához. A máltai ifjúsági csoport, a neokatekumenátus. A családos csoportot is szerettem, a buzgóbb családok életében szerettem ott lenni. Jó barát voltam a családokkal.
A hittan oktatására volt terv, amelyet Marton József egyetemi tanártól kaptuk. De ha valami kérdés felmerült, akkor félretettük az anyagot. De mindig ragaszkodtam ahhoz, hogy mindig valamit tanuljanak. Fontos volt, hogy megszerettessem az egyházat. Fontosnak tartottam, hogy mire bérmálásra kerülnek, legyenek alapismereteik. Ne kelljen akkor elölről kezdeni. Mert akkor egyesek már unták, gyerekesnek tartották. Differenciáltan kellett tanítani.
A hittanóráknak inkább a hangulata volt a fontos. Kaptam visszajelzést később, a már felnőtt valamikori tanítványaimtól, örültünk egymásnak. Amikor elmondták, hogy valamire ott kaptak választ. Volt úgy, hogy igényelték, hogy a szentségeket én szolgáltassam ki továbbra is nekik, pl. a házasság szentségét. Végig tudom kísérni így az életüket. Ezek szép dolgok. Rá kell figyelni a személyre, nem csak a puszta kötelességből hitoktatni. A személyesebb oldalát is felismerni.
Tanítottam a levelező tagozaton is. Ez kihívás volt. Szükség van rájuk (a világi hitoktatókra). Jövendőbeli munkatársakat láttam bennük. Reményt láttam bennük. Szerettem az exegézist, és ezt kellett tanítsak. Felnőttként kezeltem őket. Próbáltam figyelembe venni az adottságaikat, figyelni rájuk. A teológiai képzés alatt pedagógiai -pszichológia ismereteket alig tanultunk. A teológián elsikkadtak ezek a tárgyak, módszertan nem is volt. Eleinte (90-es évek) az egyház nem engedte, hogy képződjünk, ezt nagy hiányosságnak látom. Fontos, hogy ilyen ismereteink is legyenek, hogy sokkal jobban tudjunk pasztorálni. Ez hiányossága volt a teológiai képzésnek. Autodidakta módon kellett képezzük magunkat
Ilyen téren… sok elmélet… kevés gyakorlat… bénának érezte az ember magát… kísérleteztünk. Most már lehet. Az egyház ma már látja, hogy szükség van erre.
Nagyon szép emlékeim vannak a közös találkozásokról a hitoktatókkal, megosztottuk a tapasztalatokat, milyen módszereket használnak.(Havonta egyszer van ilyen találkozó)
Nyáron külön a hitoktatóknak van találkozás, továbbképzés, de jó lenne együtt tanulni, civilek és papok. Tudnánk sok mindent egymástól tanulni. Sepsiszentgyörgyön a „Sebestyén Ottó” szint az követelmény volt. Az volt a standard. Ez egy kihívás volt. Néha frusztrált, de motivált is ugyanakkor.”
Kovács Réka 40 éves tanár, gyógypedagógus, mentálhigiénés szakember visszaemlékezései. Szülei pedagógusok voltak.
Hat évesen először Lujza nővér vitt el a templomba, Ő (amint később megtudtam) szerzetesnő volt, akinek felszámolták a szerzetesrendjét. Injekciózott, gyakran amikor beteg voltam, vele mentem vasárnaponként templomba. Meg volt a helye, nagyon érdekes volt elmagyarázta nekem, hogy vagy a papot kell nézni vagy az Oltáriszentséget. …Édesanya őrá bízott, ő vitt el plébániai hitoktatásra is.. Ibike néni fogadott. Rendszeresen jártam hittanórára. Akkor hetente kétszer volt hittanóra. Akkor nem volt egyéb foglalkozás délután. Nagyon nehéz volt az, hogy senkinek sem szabadott beszélni róla (1981-ben volt) De ha valaki megkérdezte, akkor azt mondtam, hogy nem mondhatom el, de azért a fülébe megsúgtam. Az osztályból még jártak: Sántha Géza pl. Ott volt a hittanterem ahol most az ebédlő van, két padsor, elől katedra, tábla. Rendszeresen a hittanteremben tartottuk az órát nagyon ritkán a templomban. A kántor, bejárt éneket tanítani, vagy Ibike néni. Ibike néni nagyon hozzátartozott a plébániához. Amikor elsőáldozó voltam akkor Pál Antal lett a hitoktató. Három csoportban volt akkor az elsőáldozás, olyan sokan voltunk. Nagyon szívesen jártam. Jó volt. Tudtam, ami ott történik. Később bérmálkozási felkészítő alatt is nagyon szerettem. Végig jártam iskolás éveim alatt. VIII. osztályban volt egy nagyon ügyes káplán.(Lokodi Attila) Amikor ő elment a plébános vette át az oktatást, ez a káplán nagyon lelkes volt. Erre emlékszem, a lelkességére. Amikor ide került Ottó tiszti, az egy nagyon különleges élmény volt. Éreztem, hogy mélyül a hitem, nagyon lelkes és buzgó voltam. Nagyon komolyan vettem, nekem nagyon fontos volt „tüzesen égett a szívem” Ottó tiszti mindenféle kérdéssel foglakozott. Elkezdtem hétköznap is misére járni. Sokszor otthon hazudtam, hogy elmehessek misére. A serdülőkoromat nem tudom meghatározni ezek nélkül az élmények nélkül, bekerültem a Magba (Ifjúsági csoport). Ezt Ottó szervezte, aztán Bálint Alajos vette át. Mentünk kirándulni, táborozni, együtt készültünk a szentmisére. Amig Ottó tiszti itt volt az egy nagyon termékeny időszak volt. Olyanok is jöttek, akik egyébként nem jártak templomba. Kétszázas számban vettünk részt a hittanórákon. Hitem megalapozása Ottó tisztihez kötődik. Pál Antal a kisgyerekkori hit, de a felnőtt kori hitemet az Ottó tisztinek köszönhetem.
Kellemetlenségem nem volt ebből. Amikor bérmálkoztunk mindenkit behívtak az iskolába. Persze nem mentem és nem lett ebből semmi probléma. A szüleimmel volt, amikor serdülőként elkezdtem hinni, nekük ez sok volt.
Egy karizmatikus lelkész, pap, akkor is, ha a család nem támogat, akkor is el tud indítani a hit útján. Az Ottóval való kapcsolat átalakult munkakapcsolattá. Amikor Zernyesten volt felélesztette a magyar közösséget. Akkor oda jártunk táborozni. Nagy élmény volt számomra, a személyes ima élmény. Az esti mise volt az ifjúsági mise és utána bementünk a plébániára és Kompletóriumot mondtunk. Együtt imádkoztunk. Nagyon meghatározza a mai személyes imáimat. Egyénileg is tudott útmutatást adni és közösséget is épített. Ehhez a gitáros énekekhez is hozzájárultak. Egyszer-kétszer elmentünk Taizébe. Jó érzés visszagondolni. Nagyon sokat kaptam… a személyiségfejlődésem elengedhetetlen része volt. Sok hiányt pótolt.
A rendszerváltás évében került a sepsiszentgyörgyi Szent József plébánia élére ft. Szabó Lajos. Ő mér kifejezetten érezte a változásokkal járó nehézségeket.
Ft. Szabó Lajos: Felfordulás, változás, ez fogadott 1990-ben. A változások után, miután kiderült, hogy az hogy az iskolában lesz hittanoktatás, minden iskola megkeresett. Minden iskolába elmentem (és még a három káplán) és megkezdtük a szervezést. A kántor, a káplánok, Fogarassy Hajnika néni, Benedek Terézke néni, Rákosi Mária néni… Az első év nagyon nehéz volt. Minden iskolát lefödtünk. Megkezdtük a hitoktatást. Elég nagy ellenállás volt eleinte. Az igazgatók féltek attól, hogy az egyház befolyással legyen az iskolai életre. De valahogy elindult.
Kilencvenben megkezdődött a levelező tagozat. Száznál is többen jelentkeztek. Akkor ők már segédkeztek az oktatásban. Nagyon nehéz volt az átállás és visszaszerezni a rangját az iskolaihitoktatásnak és meggyőzni az embereket arról, hogy szükséges és hasznos. Az igazgatók mindig az utolsó órákra tették a hittanórákat, amikor már a gyerekek elfáradtak. Pozitív példa volt a Mikóban (Székely Mikó Kollégium). Bíró Béla igazgató, Kerekes Gyöngyike aligazgató szívügyének tekintette a hittanoktatást. Kerekes Gyöngyike volt a volt a lelke a vallásoktatás megszervezésének a Mikóban. A Mikesbe (Mikes Kelemen Elméleti Líceum) Pál Feri (Pál Ferenc igazgató) többször kijelentette, hogy ő ateista, ennek ellenére mindig támogatta a hitoktatást.1993-ban beindítottuk a katolikus osztályokat.
Amiután az RMPSZ-be beválasztottak, gyűléseken, előadásokon részt vettem kezdett pozitívebb lenni a hozzáállás. A Mihai Vitézzel (Mihai Viteazu Főgimnázium) rengeteget harcoltam. Volt olyan, hogy két-három órát váratott az igazgató. Itt a mai napig nem sikerült a katolikus gyerekeknek külön vallásórát tartani. Hosszú folyamat volt. Érdekes volt a hozzáállása a pedagógusoknak a katolikus osztályokban tanuló gyerekekhez. „Marták” a gyerekeket. Elmondják (tíz éves érettségi találkozón is) hogy a tanárok (egyesek!) Sokszor bántották. Ezek között voltak katolikus tanárok is. 18-an érettségiztek, de csak egynek nincs főiskolája. A problémásabb gyerekeket is jó útra tudtuk vezetni. Ami nagyon fontos, hogy meg maradtak kereszténynek. A tíz éves találkozón az iskola egyik tanára gratulált.
A hitoktatás nem egy látványos dolog. Hosszú évek után érik be a gyümölcs. A mi dolgunk a vetés. Az aratás másé. Ha bekerül, a mag az ott van. Ha egy eső, vagy alkalmas idő jön, kicsíráztatja.
Már az elején az egyház és a tanfelügyelőség együtt dolgozott. Meghívtam az igazgatókat a plébániára. Megbeszéltük a dolgokat (néha egy pohár bor mellett). A pedagógus szövetség támogatta a hitoktatást. Lászlóffy Pali bácsi jó keresztény ember volt. Könyvekkel is sokszor támogattak. Az iskolai hitoktatásnak vannak előnyei és hátrányai, a fiatalság, amíg csak a lelkészek hitoktattak plébánián sokkal szorosabb kapcsolatban voltak az egyházzal. Minőségében más kapcsolat alakult ki az egyház és a fiatalok között. Most laicizálódik. a hittanóra, ha tantárgy lett, ez a lelkinevelés rovására mehet. A gyermekek az egyháztól egy kicsit elszakadtak. Az előny, hogy mindenki hitoktatásba részesül. Kezdett itt is megérni a gyümölcs, de vannak helyek ahol a pap és a hitoktató rossz viszonya rávetítődik a hitoktatásra. A pedagógus, aki oda áll a gyermek elé kell szeresse a tantárgyát és a gyermekét, a hitoktatónak fokozott módon kell erre figyelni. A hitoktatónak nagyobb a felelőssége. 90-ig a gyermekek jobban ragaszkodtak az egyházhoz. Ministránsok… most alig van ministráns. A pap nem találkozik a gyerekekkel, ez elhidegíti az egyháztól.
A családokkal a kapcsolat (családlátogatás) minimális. Régebben elmentünk és megkerestük a hittanosokat. Bérmálkozáskor próbáltam egy kicsit személyesebbé tenni a kapcsolatot. Mindegyikkel egy órát beszélgettem. Úgy tűnik, hogy ez járható út. A személyes kapcsolat, ha a pappal kialakul, akkor az az egyház felé vonzza. Azoknak a szülőknek a gyermekeivel van a nagyobb gond, akik nem részesültek hitoktatásban. Pedig akkor is lehetett hittan órára járni, egy valakit tudok, akit megbüntettek, azért mert vallásos volt. Nem volt jellemző az itteni helyzetre. Amikor Sepsiszentgyörgyre kerültem 1990-ben, az első tíz évben az ifjúsági órák népesek voltak pl. a Sebestyén Ottó idejében. A mostani keresztény szülők abból a csoportból kerültek ki. Ottót hívták az iskolába is a tanárok, hogy tartson órát a gyerekeknek. Volt benne egy karizma, meg tudta mozdítani a fiatalokat.
A kilencvenes években a következő hitoktatók segítettek be az iskolai hitoktatásba: Mikes Kelemen Elméleti Líceum: Blága Géza, Pál Ágnes, Székely Mikó Kollégium: Kondor Ágota, Váradi József Általános Iskola: Fogarassy Hajnalka, Farkas Ibolya, Dezső (Gyárfás) Kinga, Nagy Judit, Ady Endre Általános Iskola: Perdi Gabriella, Kiss Árpád Általános iskola: Rákosi Mária, Kelemen Józsefné, Plugor Sándor Művészeti Iskola: Rózsa Imre (kántor), Benedek Teréz-tanítónő. Mezőgazdasági Szaklíceum (Gámán János), Speciális iskola: Kustán Tünde, Néri Szt. Fülöp: Koczka Ágnes, László Lívia – Nicolae Colan iskola.
Az iskolákban a plébánosok: Ft. Szabó Lajos, Ft. Márkus András és a káplánok is tanítottak: Babota Tibor (1990–91), Opra István (1990–91), Sebestyén Ottó (1990–92), Kakucs Béla (1991–1993), Bálint Alajos (1991–1993), Bartos Károly (1993–1998), Laczkó Vilmos (1993–1996) Csapai Árpád (1998–1999), Kedves Tibor (1999–) és Kopácsi Ferenc (1999–).
Az iskolai hitoktatás a tanügyi törvények, a minisztériumi programok szerint történtek. (17–18. sz. Melléklet, 292–294. old.) Minden iskolában kivétel nélkül megszervezték, de ahogyan a ft. Szabó Lajos visszaemlékezéseiből kitűnik sokban függött az iskolaigazgatók és a tanárok viszonyulásától. Általánosságban, az 1993-94-es évekre, kikristályosodott az iskolai hitoktatás Sepsiszentgyörgyön.
Miután a líceumi hittanóra is a törzsanyag részévé vált, elmondhatjuk, hogy Sepsiszentgyörgy, minden katolikus iskoláskorú gyerek iskolai hitoktatásban részesült.
Tankönyvek:
A 90-es évek elején a Magyarországról átvett tankönyvek szerint tanítottunk.
Első osztály: Mennyei Atya szeret minket
Második osztály: Jöjjetek hozzám
Harmadik osztály: Elsőáldozók könyve
Negyedik osztály: Válaszol az Úr
Ötödik osztály: Dicsérjetek az Urat
Hatodik osztály: Tartsd meg a parancsokat
Hetedik osztály: Tanúim lesztek
Nyolcadik osztály: Aki hisz üdvözül
Kilencedik osztály: Isten népének története
Tizedik osztály: Katolikus erkölcstan
Tizenegyedik osztály: Egyháztörténet
Tizenkettedik osztály: Apologetika
A tankönyvek beszerzését, biztosítását már a kilencvenes évek elejétől priortásként kezelte az egyház. A kilencvenes években Magyarországról átvett tankönyveket használtunk. Egyes tankönyvekhez munkafüzet is járt, illetve három tankönyvhöz kidolgozott óravázlatok és lecketervek is kapcsolódtak. A Mennyei Atya szeret minket, a Keresztény élet és a Válaszol az Úr c. tankönyvekhez. Ez, különösen kezdetben nagy segítséget nyújtott a katekétának, hiszen módszertani útmutató volt egyben. Természetesen a tankönyvek esztétikuma, külalakja kívánni valót hagyott maga után, az idő szűk volta miatt, meg az anyagi vonzat miatt csak litografált másolat volt többségük. Kivételt képez, a Válaszol az Úr, és az Elsőáldozók Könyve, amelyet a kilencvenes évek első felében keménytáblás kötésben, színes litográfiával sikerült az egyházmegyének beszerezni. Amikor utánnyomásra került akkor már puhafedeles kötésben és fekete-fehér litográfiával jelent meg. A tankönyv külső megjelenésének nagy fontossága van. Ezért igyekezett az egyházmegye a tankönyveket minél hamarabb helyi szakemberek által írt, ábrázolt könyvekre cserélni. Ez részben a 2000 -es évek első felében sikerült is. A tankönyv külső megjelenése ugyanis fel kell keltse az érdeklődést, hozzá kell járuljon az alapélményhez, hogy minden ami Istennel kapcsolatos az jó. Nemcsak tudásanyagot épít, hanem kapcsolatot Istennel. Ezen kívül a kerettantervhez kell igazodjon. Tartalmilag és elosztásukban a tankönyvek teljes mértékben megfeleltek a gyerekek életkori sajátosságának, a katekétikai célkitűzésnek. Mindenképpen a könyvek és a kerettanterv erősségeként kell kiemelni azt, hogy olyan alapértékekre építette fel a katekézist, amely Erdélyben, keresztény világnézetben alapérték. A családra. A Mennyei Atya szeret minket egy olyan megközelítésből vezeti le az Istenképiséget, ami egyben a család, a családi értékeket is előtérbe helyezi. Tudjuk, hogy az alapidentitás kifejlődésének milyen fontos eleme az Istenkép. Ha ezt a katekézis nem alapozza meg akkor a későbbiekben nehéz keresztény világképet, emberképet, eszményt fejleszteni a diákokban. A katekézis fontos területei mind elemei a kerettantervnek illetve a tankönyvek tartalmazzák ezeket. A hit, a liturgia, erkölcstan, imádságra nevelés, közösségszolgálatra nevelés, misszióra nevelés, tanuságtevő életre nevelés mind-mind elemei a programnak és könyveknek. Az erőssége azonban az, hogy az életkori sajátosságok figyelembevétele okán, a tanulók mindig azokkal a kérdésekkel, témákkal kerülnek kapcsolatba, amelyek amúgy is érdeklik őket. Így a vallásórák alkalmasak arra, hogy a bennük megfogalmazódott, őket érintő és őket érdeklő kérdésekre keresztény világnézeti szempontból ránézzenek, kérdéseikre választ kapjanak.
A programot az egyházmegyei főhatóság állapította meg. A munkaterveket kerületi szinten a hitoktatók egyeztették, illetve a nyári továbbképzők alkalmával egységesítették egyházmegyei szinten.
A 2000-es évek elején készültek el azok a minisztérium által is érvényes tantervek, curriculumok amelyek ma érvényesek. Ugyancsak 90-es évek végén kezdtük el szervezni az egyházmegyei hittanversenyeket.
A tantárgyverseny lehetősége jó ösztönző a gyerekek számára, s ugyanakkor más vidékek gyerekeivel is megismerkedhetnek a diákok. Egyházmegyei szinten 1998-ban szervezte meg Gyulafehérváron Daniel Ernő, a Katekétikai Bizottság elnöke, előtte egy évvel Gyergyószentmiklóson szerveztek helyi szinten egy vetélkedőt. Sepsiszentgyörgyről minden osztályból egy-egy részvevő volt az első alkalommal megszervezett versenyen is.
A katekéták közössége Sepsi -Barcasági kerületben a püspök által kinevezett módszertani felelős vezetésével havonta találkoznak. A módszertani vezetőt a püspök az egyházmegyei főtanfelügyelő ajánlására nevezte ki. Rendszerint egy éves megbízással. Egyházmegyei szinten a hitoktatást az Egyházmegyei tanfelügyelőség ellenőrzi. Illetve a Megyei Tanfelügyelőségek megbízott tanfelügyelője. Az Egyházmegyei Főtanfelügyelőség munkáját a Katekétikai Bizottság tanácsadói testülete segíti.
A Katekétikai Bizottság az egyházmegye katekétikai tevékenységét segíti és ennek érdekében lát el feladatokat. Megvitatja a hatáskörébe tartozó feladatokat, ügyeket, kérdéseket. Állást foglal, és döntési javaslatokat hoz. Közreműködik az ajánlások, körlevelek, határozatok kidolgozásában. Hatáskörébe tartozik a tervek kidolgozása, a hitoktatók képzésének, továbbképzésének megszervezése, hittankönyvek, segédanyagok, kiadványok megjelentetésekor állásfoglalás, szakirodalmi jegyzék összeállítása. A kerületek módszertanosai és hitoktatói közötti kapcsolatkialakítást segíti.
A sepsiszentgyörgyi katekéták módszertanosa 2006-ig Nagy Judit tanárnő volt. A katekétikai találkozók, az időszerű problémákon kívül mindig tartalmaztak egy kis lelki töltekezést is. A plébános vagy káplán egy elmélkedéssel, adventkor-nagyböjtben lelkigyakorlattal, zarándoklattal illetve évvégeken egy-egy közös kirándulással sikerült a katekétákat egy kis közösséggé formálni.
A plébániai hitoktatás a plébános illetve a káplán vezetésével történt Sepsiszentgyörgyön. Az énektanításba besegítettek a kántorok is.
A plébániai katekézisnek különleges szerepe és fontossága van. A plébánia az a hely ahol a katekézis nemcsak a keresztény életbe történő vezetést tudja megadni, hanem annak a megélését is. Hiszen a plébániai közösségben jelen van nehézség, szeretet, közös hit.
Egyházközségünk prioritásként kezelte a családpasztorációt. A plébánosok mindegyike erre kimondottan nagy hangsúlyt fektetett, felismerve azt, hogy minden keresztény közösség kiindulópontja a család. A gyerek itt tanulja meg mit jelent embernek lenni, szeretve lenni, másokat szeretni. Fontosnak tartották a családok felkarolását, támogatását.
Ugyancsak hangsúly fektettek a felnőttkatekézisre. Ennek több módozatával, formájával is találkoztunk a Szent József plébánián. Szilveszter Sándor kanonok Úr, a felnőttek katekézisében a hangsúlyt a szentségekre való felkészítésben látta, illetve külön foglalkozott a nők katekézisével. Erre mindig vasárnap a szentmise után került sor, legtöbbször a sekrestyében. Az adott időszakban egy nagyszerű felismerés volt az, hogy a nők otthon a családban a tanultakat tovább adják a gyerekeiknek. Csató Béla plébános az értelmiséget tekintette elsősorban célcsoportjának. Arra törekedett, hogy vallásilag, teológiailag művelt keresztény felnőtteket neveljen ki a közösségben. Joggal félt attól, hogy a katolikus papságot érő bántalmazások, a kényszerből lecsökkentett teológiai helyek száma miatt a papság létszáma csökken és előfordulhat az, hogy pap nélkül marad egy közösség és akkor az elkötelezett, képzett felnőttek dolga, feladata a hit továbbadása. Szabó Lajos címzetes kanonok úr a kisközösségek fejlesztésével kívánja a felnőttek katekézisét elősegíteni. Alapelve, hogy mindegyik lelkiség karizmája, célja, hogy Krisztushoz jusson. Mindegyik a neki megfelelő utat választja, amíg ez az út nem tér el az egyház hivatalos tanításától addig csak jó szolgálatot tesz a közösségnek. Plébánossága alatt segíti a kisközösségeket, lelkiségi csoportokat. Ő maga is többnek lelkivezetője, spirituálisa. A lelkiségi csoportoknak egyesületek működésének hagyománya van a Szent József plébánián, már a II. Vatikáni Zsinat előtt is voltak tevékeny mozgalmak: a Legényegylet (ma Kolping család), az Oltáregylet, a Nőszövetség, Rózsafűzér Társulat, Mária Kongregáció. A kommunista hatalom akadályozta a működésüket, de ( klandesztin módon) mindig léteztek. A kilencvenes évek elején ezek a csoportok „feléledtek” részben pedig újak jelentek meg. A Szent József plébániához tartozó hívek a következő lelkiségi csoportokban élik meg hitüket: Ferences Világi Rend, Neokatekumenátus (plébános vezetésével hetente kétszer találkoznak), Máltai Szeretetszolgálat – a sepsiszentgyörgyi Máltai Szeretetszolgálat 1991. augusztus 21-én alakult 200 taggal, Cursillo – a Kereszténység Tanfolyama Mozgalom (1991), Pro Vita Hominis – Magzatvédő Társaság – 1990. június 26-án alakult, az Élő Rózsafűzér – már a múlt század elején létezett Sepsiszentgyörgyön– tagjai minden első vasárnap Szentségimádáson és ezt követően felnőttoktatáson vesznek részt. Minden kedden együtt imádkoznak a plébániai hittantermében. A Hit és Fény Közösség szintén a plébánia egyik lelkiségi csoportja, ahol a középpontban a sérült ember és családja áll. 1992-ben alakult és azt tűzte ki célul, hogy megmutatja az egyháznak, a világnak a sérült emberben rejlő adományokat, szépségeket. Megismerteti a sérülteket a bennük lakó Jézussal. A lelkiség elsősorban a testileg, vagy szellemileg csökkent képességűek felkarolását tűzte ki célul, de természetesen figyelmet fordít a családtagokra is. Az az elvük, hogy a sérülteknek ugyanúgy szükségük van arra, hogy a hit misztériumát megtapasztalják, mint egészséges társaiknak. Próbálják kiküszöbölni azt, hogy a sérült a közösségtől elszigetelve éljen. A Cserkészet: az egyházközségben 1991-ben alakult a Szent György cserkészcsapat, vezetője ft. Szabó Lajos plébános, az évek folyamán számtalan fiatallal ismertették meg a lord Baden Powell-i szellemiséget, erkölcsöt. Ifjúsági nevelőmozgalomként vitathatatlan érdeme van az ifjúsági katekézisben. A Családok pasztorációja kiemelt prioritás: ezt szolgálja a Házas Hétvége mozgalom. Az 1968-ban alakult mozgalom Sepsiszentgyörgyön 1994-tól van jelen az: Élet a Lélekben plébániai csoport szintén 1994-ben alakult, de szintén ide sorolhatjuk az egyházközség Kórusát. Hiszen vitathatatlan a közösségformáló ereje, a liturgia szebbé tétele meg minden hívőt közelebb visz Istenhez (az énekkart 1960-ban szervezi újjá Papp Ibolya és a mai napig működik, vezetői: Csedő István, 1983–1989, és Rózsa Imre-János 1990–2002). A Taizé-i közösség 1990-tól van jelen a plébánián. Elsősorban a fiatalokat szólítja meg. A Kolping család, a sepsiszentgyörgyi szent László Kolping-család 1993-ban alakul és jelmondata „Hit és munka: ez a nemzet aranyfedezete”, a Szociális Testvérek Társaságának Kültagsága, Fokoláré Mozgalom, és a Katolikus Magyar Bibliatársulat közössége, amelyik heti rendszerességgel bibliaórákat tart felnőtteknek.
A felnőtt hitoktatás egyik sajátossága, hogy címzettjei olyan felnőttek, akik már életükben megtapasztalták Isten Igéjének gyógyító és felszabadító hatását. A kegyelmek tudatosítása, a tanúságtétel a sajátos jellemvonásai a felnőttek hitoktatásának.
Az ifjúsággal való foglalkozás a Szent József plébánián több száz gyereket, fiatalt ölel fel. Az évek folyamán a gyerekek száma (születések száma) csökkent, de a számbeli csökkenés mellett aggasztóbb a motiváció, érdeklődés hiánya. Az a fiatal, aki a családban nem tapasztalja meg a keresztény élet örömeit, értékeit, nem rajong sem az iskolai sem a plébániai hittanóráért. A nagyfokú érdektelenség, önző életmód, akadályozzák a mai fiatalokat. Ennek ellenére vannak Istent kereső fiatalok, akik plébániai hittanórákon a lelkiségek ifjúsági csoportjaiban (Taizé, Máltai szeretetszolgálat ifjúsági csoportja-Sasok, cserészek) megélik Istennel való kapcsolatukat. Az iskolai hitoktatás mellett a plébániai hitoktatás lehetőséget nyújt, hogy azok a fiatalok, akik szeretnék, életüket keresztény módon élni külön közösségbe tudjanak tartozni, hitükről-kereszténységükről beszélni, ifjúsági misén, Szentségimásdásin részt venni. A ministránsok közössége pedig a szentmisében segédkezni kívánó fiataloknak nyújt lehetőséget arra, hogy szolgálatukkal tanúságot tegyenek.
Az ifjúsági katekézis célja, hogy elvezetni a fiatalokat az Istentől kapott élet elfogadására, igenlésére és szolgálatára. Segíteni kell őket abban, hogy kialakuljon bennük a keresztényi, magatartás, keresztényi elveken alapuló krisztusi gondolkodás. Hitüket racionálisan is meg kell alapozni ugyanakkor a közösségi élet megélése segíti őket abban, hogy hasznos tagjai legyenek a társadalomnak.
Az iskolák katolikus tanulói létszámának alakulása 1990-1999 között
Székely Mikó Kollégium:
1995-ig a Kollégium statisztikájában nem szerepel a tanulók felekezet szerinti megoszlása. 1999-től a következőképpen alakul a hitoktatásban részesülő gyerekek létszáma:
Tanév
|Létszám
|
1995–1996
|640
|
1996–1997
|600
|
1997–1998
|551
|
1998–1999
|526
|
1999–2000
|504
|
A Székely Mikó Kollégiumban hitoktatók 1991-1999: ft. Márkus András római katolikus pap (1991-1998 csak líceumi osztályokat), Kondor Ágota hitoktató (1993-)
Mikes Kelemen Elméleti Líceum:
Tanév
|Létszám
|
1991–1992
|611
|
1992–1993
|517
|
1993–1994
|537
|
1994–1995
|562
|
1995–1996
|622
|
1996–1997
|593
|
1997–1998
|537
|
1998–1999
|539
|
1999–2000
|534
|
A Mikes Kelemen Elméleti Líceumban, 1993-as tanévtől kezdődően létrehozták a katolikus felekezeti osztályt, kísérletet téve arra, hogy a hagyományokat, a katolikus felekezeti oktatást „újjáélesszék” Sepsiszentgyörgyön. Kevés ideig (mindössze négy évig) sikerült működtetni.
1993–1994 IX. E római katolikus felekezeti osztály: osztályfőnöke: Ft. Szabó Lajos – 24 tanuló
1994–1995 IX. D római katolikus felekezeti osztály, osztályfőnöke: Ft. Márkus András – 33 tanuló
1995–1996 IX. D római katolikus felekezeti osztály, osztályfőnöke: Szőcs Levente – 28 tanuló
1996–1997 IX. D római katolikus felekezeti osztály, osztályfőnöke: Török Katalin – 30 tanuló
A Mikes Kelemen Elméleti Líceum hitoktatói: 1990–1994-től nincsenek adatok az iskolai dokumentációban.
1994–1995: Szabó Lajos plébános, Márkus András plébános, Bartos Károly káplán
1995–1996 Szabó Lajos plébános, Márkus András plébános, Blága Géza hitoktató, Bartos Károly káplán
1996–1997 Szabó Lajos plébános, Márkus András plébános, Blága Géza hitoktató, Bartos Károly káplán
1997–1998 Szabó Lajos plébános, Márkus András plébános, Blága Géza hitoktató, Bartos Károly káplán, Kedves Tibor káplán
1998–1999: Szabó Lajos plébános, Márkus András plébános, Blága Géza hitoktató, Csapai Árpád káplán, Kedves Tibor káplán
1999–2000 Szabó Lajos plébános, Kedves Tibor káplán
A Református Kollégiumban tanuló katolikus gyerekek száma 1996–2000-ig. Katolikus vallású tanulók számára külön katolikus hittanóra ebben az időben nem volt.
Vallásfelekezeti kimutatás a Református Kollégium diákjairól 1996-2000 között
Tanév
|Létszám
|
1996–1997
|7
|
1997–1998
|8
|
1998–1999
|14
|
1999–2000
|16
|
Váradi József I-VIII osztályos Általános Iskola:
Tanév
|Létszám
|
1992–1993
|245
|
1993–1994
|286
|
1994–1995
|317
|
1995–1996
|287
|
1996–1997
|240
|
1997–1998
|256
|
1998–1999
|264
|
1999–2000
|270
|
Hitoktatók:
1992–1993: Rózsa Imre kántor, Nagy Judit hitoktató, Fogarassy Hajnalka hitoktató
1993–1994: Rózsa Imre kántor, Keresztes Ilona hitoktató, Fogarassy Hajnalka hitoktató, Nagy Judit hitoktató
1994–1995: Rózsa Imre kántor, Fogarassy Hajnalka hitoktató, Nagy Judit hitoktató
1995–1996: Rózsa Imre kántor, Fejér Éva hitoktató, Nagy Judit hitoktató
1996–1997: Bartos Károly káplán, Nagy Judit hitoktató
1997–1998: Dezső Kinga hitoktató,
1998–1999: Dezső Kinga hitoktató
1999–2000: Dezső Kinga hitoktató
Berde Áron Közigazgatási Líceum, volt Kereskedelmi Líceum
Egyetlen adat 1991-2000 közötti időszakra a katolikus hitoktatással kapcsolatosan:
1998-1999 tanévben katolikus tanulót Tankó Vilmos hitoktató tanított.
Kós Károly Szaklíceum, Puskás Tivadar Szaklíceum: a vizsgált időszakra vonatkozóan az iskolai dokumentumokban semmi kimutatás ( felekezeti megoszlás, katolikus hittanóra) nincs.
Plugor Sándor Művészeti Líceum:
Tanár: Rózsa Imre kántor
Tanév
|Létszám
|
1990–1991
|633
|
1991–1993
|662
|
1992–1993
|675
|
1993–1994
|693
|
1994–1995
|655
|
1995–1996
|573
|
1996–1997
|497
|
1997–1998
|502
|
1998–1999
|521
|
1999–2000
|521
|
Nicolae Colan I-VIII osztályos Általános iskola:
Hitoktató: László Lívia
Tanév
|Létszám
|
1993–1994
|437
|
1994–1995
|458
|
1995–1996
|465
|
1996–1997
|454
|
1997–1998
|454
|
1998–1999
|460
|
1999–2000
|457
|
Ady Endre I–VIII. osztályos általános iskola:
Hitoktató: Perdi Gabriella
Tanév
|Létszám
|
1993–1994
|87
|
1994–1995
|83
|
1995–1996
|89
|
1996–1997
|72
|
1997–1998
|63
|
1998–1999
|58
|
1999–2000
|56
|
A Kovászna megyei főtanfelügyelők a megyésítés után (1968)
Név
|Szak
|Periódus
|
Izsák Ferenc
|Orosz nyelv és irodalom
|1968. március–1974. október
|
Csiki Piroska
|Történelem-társadalom
tudományok|1974. november–1977. február
|
Oprea Jolán
|Társadalomtudományok
|1977. március–1984. október
|
Voinescu Ioan Paul
|Matematika
|1984. november–1990. január
|
Szász Árpád
|Matematika
|1990. február–1991. március
|
Rákosi Zoltán
|Fizika-kémia
|1991. április–1997. február
|
Keresztély Irma
|Fizika
|1997. március–2015. március
|
A hitoktatásért az 1990-es évektől a történelem-társadalomtudományokért felelős szaktanfelügyelő felelt a tanfelügyelőség részéről. Feladatkörében az iskolai hitoktatás ellenőrzése, a hitoktatók szakmai és módszertani ellenőrzése és tanácsadás van.
1991–1996: Kádár Gyula
1997–1999: Jancsó Árpád
A Kovászna megyei tanfelügyelőség és a sepsiszentgyörgyi egyházközségek között a kezdetektől jó munkakapcsolat alakult ki. Egymást támogatva, segítve alakították ki a ma jól működő hitoktatási struktúrát. Felismerték ennek hasznos voltát és támogatták a hitoktatást már a kezdetektől fogva.
Következtetések
A társadalomnak, a közvéleménynek mindig fontos, központi kérdése volt az egyház és az állam kapcsolata. Ha a jelenkor tömegkommunikációjából tájékozódunk, akkor is az érzékelhető, hogy fontos, majdnem központi kérdés. Természetesen ilyen megközelítésben feltevődik az a kérdés, hogy az oktatáspolitika kell-e ehhez a közvéleményhez igazodjon, milyen elvek szerint építse föl stratégiáját? A szakértői vagy a többségi véleményhez? Elvek, szokások, normák és normarendszerek keveredése, vetélkedése. Ezek nem egyszer ütközőpontok.
A vallás és oktatásügy régen és ma. Vallás és oktatásügy a XX. században. Tényleges korok, tényleges kérdések. Akkor is és most is feltevődik az örökösnek tűnő kérdés: Van-e világnézetileg semleges oktatás? Létezik-e semleges iskola? A történelmi korok eseményei milyen hatással voltak és vannak az iskolára, az oktatásra és ezen belül a hitoktatásra. Társadalmunk növekvő pluralizmusa, különféle korok eszmei áramlatai milyen hatással van az iskolára? Ki, hol és milyen körülmények között beszélhetett és beszélhet a vallásról? Kellenek-e felekezeti iskolák, osztályok? Csak egy része azoknak a kérdéseknek, amelyek a tanulmány elkészítése a kutatás ideje alatt felmerültek.
A 20. században a katolikus egyház történelme Erdélyben szorosan összefügg a zajló történelmi eseményekkel. Értelemszerűen a hitoktatás alakulása is, mert az oktatás, az iskola mindig leképezi a társadalomban zajló eseményeket. Amint a kutatásból is kiderül az egyházunk mindig igyekezett az adott körülmények között az örök értékeket, keresztény szellemiséget továbbadni, megőrizni. Ez Erdélyben szorosan összekapcsolódik a nemzeti tudat megőrzésével.
A katolikus egyház hittanterve egyetemes jellegű, nem engedi meg a nemzetieskedést. Mégis az egyetemes jellegét tiszteletben tartva, a hitoktatás folyamán a gyermek és az ifjú jellemformálásának kiváló eszköze. Ezt látjuk az iskolák, katolikus intézmények, egyesületek történetét, küzdelmeit vizsgálva.
Az évszázad elején 1918-ig az oktatásban, a hitoktatásban az Eötvös – közoktatási törvény határozta meg az irányvonalat, de ezen belül hangsúlyos ebben az időszakban az egyház, a püspök által diktált irányvonal is. Mailáth püspök nevelési elvei befolyásolják az oktatásnak és nevelésnek a formális és non formális formáját. A püspök az ifjúság nevelésére nagy figyelmet szentel. Kimondottan támogatja az egyesületeket. Ezek létrejöttét szorgalmazza úgy a tanulók mint a tanárok számára. Felismeri, hogy a kisközösségnek teljesen más „dinamikája” van mint egy nagynak, és ez a mássága ad egy plusz lehetőséget. Sokkal mélyebben lehet megélni a hitet, vallásosságot egy kis közösségben mint egy nagyban.
1918 után az oktatást, hitoktatást érintő állami törvények a nemzeti tudatot célozták meg. Annak érdekében, hogy a magyar nemzeti tudatot megszüntesse a román államhatalom olyan rendelkezéseket hozott, amely a felekezeti oktatást súlytotta. Felismerték ugyanis a benne rejlő erőt. Az Egyház próbált minden eszközt megragadni: memorandumok, tiltakozások, kérések, hogy jobb belátásra bírja az államot. Sikertelenül. Történelmi távlatból a Konkordátum megkötése kompromisszumnak tűnik, de fel kell ismerjük, hogy az adott körülmények között ez volt a legtöbb amit meg lehetett tenni.
A két világháború között megengedett volt a hitoktatás. Ebben a korszakban inkább a nyelvi, nemzetiségi kérdésekre figyeltek oda. Pl. a szatmári sváboknak, akik csak magyarul tudtak, a magyar pap nem tarthatta magyarul a német iskolában a hittant. Ugyanez a Szeben és Medgyes környékén, főleg 1940–44 között. Az iskolatörvények is, burkoltan vagy kevésbé burkoltan ezt a célt szolgálták.
1944 után a kommunista rendszer hamar rájött a felekezeti oktatás és az iskolai hitoktatás jellemalakító jellegére, ezért támadta első helyen. Sőt eszközként szerette volna használni (békepapi mozgalom). A kommunizmus és vallás közötti kapcsolat mindig nagyon problémás volt. Ennek oka egyrészt, hogy a vallások olyan értékrendet, oktatási struktúrát és programot, intézményhálózatot és szimbólumrendszert kínált, amely ellentmondott a kommunista ideológiának. A kommunista hatalom a másként gondolkodást rendszerellenesnek, veszélyforrásnak tekintette.
A kommunista időben a fiatalság egy kettős nevelésben részesült. Az otthoni nevelésben, vagy az általunk vizsgált időszakban az egyházi (plébániai) nevelésben többnyire egy tradicionális, keresztény érétékrend szerinti, az iskolában a marxista-leninista elveken alapuló „ateista” nevelésben részesültek a diákok. Történelmi távlatokban látható, hogy amikor a nevelésben koherencia van akkor az eredménye az oktatás-nevelésnek sikerként könyvelhető el. Ellenkező esetben az anomalitás, bizonytalanságot kelt a gyerekekben és ez az identitásában maradandó károsodást okozhat. Ha nem is abban a generációban, akkor a következőkben bizonyosan. Az otthoni neveléssel (mely jó esetben a gyökerekre, az alapidentitásra épít), ha koherens az iskolai nevelés, akkor az eredmények jók. Ha az iskolai nevelés az alapidentitással ellentétes (ellentétes szemléletet képvisel) akkor nincsenek eredmények, sőt inkább ártalmas a neveltre. A pártállam ideológiája, amely elítélte a szülőket, akik nem az általuk közvetített ideológia szerint gondolkodtak céljául tűzte ki az ifjúság „meghódítását”, szolgálta a kereszténységgel ellentétes rendszert. Természetesen feltehetjük azt a kérdést, hogy milyen hatással volt a mostani középkorúak vallásosságára ez a kettős nevelés. Székelyföldön, ahol a hagyományok, a tradíciók még elevenen élnek és a kommunista időben is átmentődtek. Az akkori gyermekek, fiatalok, felnőttek ezt a furcsa kettősséget „tanulták”. A hitről, vallásról nagyközösségben nem beszéltek. „Tabu” volt. Azok az értelmiségiek, akik nem vállalták azt, hogy nyilvánosan megéljék hitüket, titokban, más városban, falun mentek templomba, járultak szentségekhez, kereszteltették gyerekeiket, kötöttek házasságot stb., de nagyon ritka esetben fordultak el hitüktől vallásuktól.
Ha összehasonlítjuk a magyarországi helyzettel, akkor azt tapasztaljuk, hogy ott a kommunista elvek térhódítása sokkal sikeresebb volt. Akár a közéletet tekintjük akár az oktatást. Erdélyben ez nem így alakult. A kisebbségi lét, a nemzeti veszélyeztetettség a templomot s az iskolát egyedüli mentsvárrá tették. A vallási identitás és a nemzeti identitás szorosan összefonódott. Ez nagyon kitűnik az interjúkból, visszaemlékezésekből, de az egyházi rendelkezésekből is, hiszen alig találunk, olyan püspöki körlevelet, amelyben a kettő ne párhuzamosan jelenne meg, akár a Mailáth püspök körleveleit akár a Márton püspök körleveleit vizsgáljuk.
Tomka Miklós a Vallás és iskola című írásában sok kérdést tesz fel. „Melyik a legműködőképesebb társadalom és a társadalomban melyik a legtöbbet ígérő cselekvési stratégia? (…) A tanár és az iskola világnézetileg nevel. Akár tudatosítja ezt, akár nem. De nem baj, ha tudatosítja. Nem előnyös a pedagógiai zsákbamacska. A nevelés, éppen mert emberformálás, a nevelőtől emberséget s meggyőződést követel. Az elmúlt kor nem segítette elő a kiegyensúlyozott, sokoldalú meggyőződések kiforrását. Annál nagyobb ma a feladat.” A megoldás kulcsa itt van. A tanár, a pedagógus személyisége a meghatározó. Az interjú alanyok beszámolóiból illetve azoknak a visszaemlékezéseknek (naplók, levelek) tanulmányozásából, amelyek ezt a témát taglalják egyértelműen azt a következtetést vonjuk le. Ezért tudott Erdélyben az iskola olyan értékeket „belopni” az oktatásba, ami teljes ellentéte a materializmusnak. Ezért van az, hogy az ősi „schola”-k a kommunista időben is úgy voltak számon tartva, mint a tudás, a nemzeti tudat, a keresztény értékrend mentsvárai. Nevezhették az iskolát bárhogy a kommunista időben, az emberek tudatában úgyis megmaradt annak, ami volt, és ez talán az ott tanító tanárokat is egy kicsit kötelezte.
Ugyanakkor Tomka Miklós felhívja a figyelmet, hogy egy intézménynél nagyon fontos nézőpont, hogy a tanerői azonos világnézetet képviselnek, vagy nem. Egy pedagógus esetében nagyon fontos, hogy van-e kiforrott világnézete, vagy nincs. A történelmi eseményeket és az elmúlt időszakot tanulmányozva láttuk, mit tud nyújtani a társadalomnak az a pedagógus akinek, van – és mit (nem tud) akinek nincs. A kisebbségek- és itt Erdélyben fokozottan összefonódik, a kisebbségi sors a vallási identitással – csak úgy tudják megőrizni azonosságukat, ha kultúrájukat ápoló oktatási-nevelési intézményeket létesítenek.
Ha az erdélyi, pontosabban a sepsiszentgyörgyi pedagógusok oktatási-nevelési attitűdjét vizsgáljuk, a kommunista évek alatt akkor azt állapíthatjuk meg, hogy annak ellenére, hogy beívódott a pedagógusképzésbe az egyház- és valláskritika, a harcos „ateizmus” és materialista gondolkodás csak egy néhány pedagógiai főiskolán, vagy egyetemen tudott gyökeret verni. A pedagógus társadalmat hosszú évtizedeken keresztül a pártállam a saját ideológiájával próbálta „megfertőzni”. Ezért, jobbára majdnem minden pedagógus közösségben volt (sajnos) egy „hangulatjelentő”. Ritka volt, de majdnem minden közösségben a mai napig mesélik a „történeteket” eléggé minősítve az illető tanárt, tanfelügyelőt. A köztudat megőrizte…
Ugyanakkor kevés volt az a tanár, aki nagyon markánsan követelte volna tanítványaitól ezt a szellemiséget. A visszaemlékezésekből kitűnik az, hogy inkább volt jellemző a csendes „becsempészett” értékátadás. Az előző rendszer „janicsárokat” akart nevelni. Egyházunk és a hozzá hű pedagógusok, amint láttuk sokszor igazi „végvári vitézként” harcoltak.
Történelmi távlatokban azt látjuk és erősödik meg bennünk az a hit, hogy Az „igazi pedagógus” mindig megőrizte emberségét. Nem lehet „manipulálni”.
Természetesen feltevődik a kérdés, hogy a mai társadalom sokféleségét tekintve, hogyan tartható fenn egy egészséges egyensúly, az egység, miképpen védhető és ápolható egyszerre. Az egyszínű pártállamról van már tapasztalatunk, de hogyan őrizhetjük meg értékeinket, identitásunkat az egyre inkább jellemző sokszínűségben. Mi az iskola, az egyház, a család sajátos feladata. Itt Erdélyben, a 21. században a kisebbségi létben katolicizmusunkat hogyan tudjuk megélni illetve továbbadni?
Hogyan lehet egyeztetni a vallásoktatást, a hitoktatást a mai iskolai eszményképpel. Mit tanulhatunk a múlt eseményeiből.
Mindenképpen megállapítható a múlt példájából tanulva, hogy csak azok a pedagógusok tudtak maradandót alkotni és értéket átadni a diákjaiknak, akik maguk is letisztult értékrenddel rendelkeztek. Ez feladatot ró a 21. század pedagógus képzésére.
Egy másik megállapítás, amit a hitoktatással kapcsolatosan megtehetünk, hogy a tantervet, a hitoktatás anyagát az egyházunk mindig igyekezett úgy összeállítani, hogy minden korosztály számára sorra kerüljön az erkölcsteológiai rész. Nevelés szempontjából ezt tekintem a legalkalmasabb eszköznek a keresztény ember kialakításában. Azok az oktatási tartalmak, amelyeket megállapított az egyház a felekezeti iskolák, állami tanintézmények, és plébániák számára, azok a módszerek amelyeket alkalmaztak a nevelési eszmény elérését szolgálták minden korban függetlenül az állam által diktált elvárásoktól. De a tanterv más teológiai tantárgyai is segítettek a nevelési célok elérésében: főleg a Szentírás történeteiből levont következtetések, illetve az interdiszciplinaritás, amely különösen a felekezeti iskolákban érvényesült hangsúlyosan.
Azt a következtetést is levonhatjuk, hogy az életkori sajátosságokra mindig odafigyelt oktatásunk. Nemcsak az életkori sajátosságokra, hanem a társadalmi gondokra, szociális problémákból fakadó sajátos oktatási helyzetekre (Ilyen pl. az első világháború után nagy számban létrejövő árvaházak– hiszen nagyon sok volt a hadiárva, a nőnevelés fontossága stb.). A plébániai hittanórák pedig fokozottan az adott időszak „kornyelvének” megfelelően az ifjúaknak próbált egy olyan lehetőséget teremteni ahol az őket foglalkoztató kérdésekre választ kaphattak. A hit és létkérdéseire választ a prepubertás korúak keresik. Ebben nagyszerű szerepet játszik a hittan elméleti része, de ugyancsak fontos a kortársak között eltöltött idő a hasonló értékrendű közösség.
1991-ben, amikor a hitoktatást fakultatív formában bevezették az iskolákban, akkor egyértelműnek látszott a posztkommunista hatalom szándéka. A tantervbe etikát akartak s nem morálist; Szentírás-ismeretet, mint kulturális műveltség elengedhetetlen anyagát, s nem az üdvösségtörténet bemutatását, mely a keresztény hitet ápolja. Ekkor az egyházunk mindent megtett annak érdekében, hogy a „vallás” (religie) néven bekerülő tantárgy a hitoktatást szolgálja, és ne legyen keveréke egy etika–vallástörténet tartalomnak. A vallásoktatás célja elsődlegesen maradjon meg a katekézis.
2015-ben, amikor szintén fakultatívvá lett, már nem a posztkommunista eszmék, hanem ugyanazon tőből fakadó liberális eszmék ugyanolyan szándékkal kívánják a hittant „tan”-ná zsugorítani.
A kutatások eredménye megerősíti azt a tényt, hogy az iskolai hittanoktatásnak különböznie kell a plébániális hitoktatástól. Míg az iskolai hitoktatásban az oktatói célon van a hangsúly, természetesen a nevelési céllal együtt, a plébániális hitoktatásban a hangsúly áttevődik a nevelésre, s ezért is alkalmasabb a „katekézis” megnevezés. Hangsúlyosabba misztagogikus jellege.
A hittanórákkal kapcsolatosan egy nagyon fontos megállapítást tehetünk. A visszaemlékezések azt erősítik meg, hogy a hittanórákon a lexikális tartalomátadási funkciónak másodlagos jellege van. A visszaemlékezők, függetlenül, hogy milyen időszakban vettek részt a hittanórákon hangsúlyosabban emlékeztek annak hangulatára, mint tartalmára (természetesen ez sem elhanyagolható). Ez azt a tény erősíti meg, hogy a hitoktatónak nagyon oda kell erre figyelni. Annál is inkább mert a hittanórán a hitoktató az Egyházat, Jézust képviseli. Az Isten-kép kialakítása nagyon sokban függ attól, hogy hogyan beszél az Istenről, Jézusról, mennyire tudja örömként továbbadni az „örömhírt”. Ugyanakkor azt is következtetésként levonhatjuk, hogy mit jelent a gyermekkorban elsajátított hitismeret, mennyire fontos a megtartó ereje felnőttkorban. Ez megerősíti azt a törekvését az egyháznak, hogy igenis van helye a hitoktatásnak a világi oktatásban is. Fontos a hitoktatók képzésében hangsúlyt fektetni a módszertani képzésre, továbbképzésre. Hiszen a hittanórát sokkal színessebbé lehet tenni más-más módszerekkel. Nemcsak a hittanórát, hanem azokat az extrakurrikuláris tevékenységeket, amelyekre szinte korlátlan lehetősége van ma a hittanárnak (táborok, kirándulások, tárlatok, kiállítások, filmklubok, kézműves tevékenységek, stb.). A 21. század tanulói újabb és újabb kihívások elő állítják a pedagógust. Fontos, hogy úgy használjuk a modern eszközöket, módszereket, hogy a hagyományoktól ne szakadjunk el. Nagy ráfigyelést, tudást és szakmaiságot követel.
Fontos szempont és történelmi tapasztalat, hogy a kisközösségeknek támogató szerepük van. Ez fokozottan érvényes a hitoktatók közösségére, hiszen a pedagógus a személyiségével dolgozik, és fontos, hogy egészséges lelkülettel tanítson. A hitoktatókért felelős papnak, módszertanosnak oda kell figyelnie a közösség szellemi és lelki egészségére. Meg kell teremteni azokat a lehetőségeket, hogy „töltekezhessenek” (lelkinapok, közösségi alkalmak, továbbképzők).
Azt lehet megállapítani, hogy a legnehezebb periódusban, amikor a hitüket megvalló papoknak, pedagógusoknak, szülőknek és tanulóknak súlyos következményekkel kellett szembenézni erőt adott, hogy volt egy példaképük: Márton Áron. Nagyon sok visszaemlékezésben azt hallottam, hogy ott volt A PÜSPÖK. A katolikus papok mertek hétköznap is hitoktatni a plébánián. Miért? Mert mögöttük ott volt Márton Áron. A PÜSPÖK. Ilyen vezetőkre van szüksége a ma egyházának, a ma társadalmának.
Mellékletek
1. sz. Melléklet
Alapító levél, 1915
Alapító levél
Isten dícsősgére, a mindenkor segítő szent Szűz tiszteletére és hallhatatlan lelkem üdvösségére elhatároztam, hogy becsületes munkámmal még pedig nagyobb részt irodalmi müködésemmel szerzett, valamint megtakarított filléreimet szenvedő embertársaim javára fordítsam.Miért is a mult évi május hó 3-án, asz Ferenc-rendi nővérek nagyszebeni tan- és nevelőintézete fennállásának 50-ik évfordulója alkalmából az erdélyi póspük kezébe letett 50.000 K, azaz ötvenezer korona alapítványomat, pappá szentelésem 25-ik évfordulója alkalmából még 25.000 K. azaz huszönötezer koronával növelem és a sz. Ferenc-rendi nővérek anyaháza által ezüstmisém alkalmából az alapítandó árvaház javára nekem ajándékozott 1764 K 77 f.t, azaz tizenhétezerhatszázötvennégy korona 77 fillért és hozzacsatolva ezen egész összegen Isten és a bold. Szűz segítségébe vetett bizalommal Sepsiszentgyörgyön apácák vezetése alatt álló és leányiskolával összekötött rom.kath. leányárvaházat alapítok.
1. Az árvaház címe: „Sancta Maria” leányárvaház és nevelőintézet
2. Célja: Szegény, teljes vagy félárva leányok valláserkölcsös felnevelése és a kahtolikus leánynevelés, taníás.
3. Az árvaházba felvehető magyar honos, erdélyerészi illetőségű, törvényes házasságból származó róm.kath. vallású, testileg és szellemileg ép, teljesen árva vagy félárva leány.6 éves korától 14 éves koráig lehet az árvaház növendéke.
4. Az árvákat életében az alpító, holta után a mindenkori erdélyi püspök veszi föl, a főnöknő ajánlatára. Két árvát azonban mindenkor a sz. Ferenc-rendi nővérek nagyszebeni tan- és nevelőintézetének a főnöknője vesz föl. Ha időközben alapítványokat tennének , az alapítványtevő meghatározhatja alapítványát illetőleg a felvétel módozatait.
5. Az árvaház az árvaházzal kapcsolatos iskolába járnak és az árvaház nem kötelezhető arra, hogy más iskolába küldje őket.
6. A 14-ik életévüket betöltött árvák nem tarthatnak igényt arra, hogy az árvaház őket tartsa. A főnöknő azonban a szívén hordja a fölnevelt árvák további sorsát és lehetőség szerint gondoskodik elhelyezésükről.
7. Ha az árva valamely osztályban két éven át megbukott az árvaházból elbocsátható.
8. Ha az árva magaviselete ellen olymérvű panasz van ,hogy a főnőknő az elbocsátását javasolja akkor az, aki fölvette, évközben is megvonhatja tőle, az alapítványt.A főnöknő ismételt sörgős kérésére elbocsátható.
9. Az árvaház és nevelőintézet létesítéséhez a sepsiszentgyörgyi róm. Kath. Egyházközség is hozzájárul.azáltal, hogy a plébániai és kántori telkeket és házat örök tulajdonba átengedi az alapítványnak és beleegyezik hogy annak javára telekköyveltessék.
Ezzel szemben az alapítványból 20.000 K. Az az húszezer korona kiszakítattik és a sepsiszentgyörgyi róm. Kath. Egyházközség rendelkezésére áll készpénzben ezen alapítólevél püspöki jóváhagyásának napján, hogy más plébániai lak megszerzésére fordíthassa.
Ha az árvaház és nevelőintézet valaha megszünvén azon esetben még 30.000 K. Az az harmincezer korona illeti meg az egyházközséget az örök tulajdonul átengedett részért.
10. A sepsiszentgyörgyi róm. kath. egyházközség Leánynevelde és iskolaalapc. 15.000 K az az tizenötezer korona alapját átadja az árvaháznakés nevelőintézetnek. Az alapot egyelőre, az egyházközség kezeli és folyó évi szeptember hó 1-étől kezdve annak 6%-os (hat) kamatját félévi utolagos részletben kifizeti a főnöknőnek.Később az alap kezelése átszáll az alapítvány kezelőjére.
Ha az árvaház és vlőintézet valamikor megszűnik az alap v neisszaszáll az egyházközségre.
11. A sepsiszentgyörgyi róm.kath egyházközség az árvaház és a vele kapcsolatos iskola és nevlőintézet fenntartására nézve semmi más kötelezettséget nem vállal, de úgy szellemileg mint anyagilag minden lehetőt megtesz, az intézet fenntartása és fejlesztése érdekében.
12. Az árvaház és vele kapcsolatos iskola és nevelőitézet a mindenkori erdélyi püspök főhatósága alatt áll.
13. Az árvaház és vele kapcsolatosiskola és nevelőintézet vezetését a sz. Ferenc-rendi nővérek vették át.
Az intézet és a tisztelt nővérek közötti viszonyt a sz. Ferenc rendi nővérek anyaházával kötendő részletes szerződés állapítja meg, amely szerződés ezen alapítólevél kiegésztő levél kiegészítő részét képezi.
Ha a ferencrendi nővérek a vezetéstől bármikor visszalépnének, az erdélyi püspök más apácarenre bizza az intézet vezetését.
14. Az iskola és további fejlődés esetén az iskolák nyilvános jellegő róm.kath. iskolák. Igazgatójuk mindaddig amig a püspök esetleg önálló igazgatót nem nevez ki a mindenkori plébános.
A római katolikus iskolaszék a nm. Püspöki kar általadott rendszabályokbanmegállapított jogokat gyakorolja, az iskolát tagjai által meglátogathatja, de minden a nővéreket illető megjegyzéstől tartózkodnak. Az iskolaszéki tagoka látogatás alkalméval.Észrevételeiket a plébánossal, mint iskolaszéki elnöknek közlik aki azt kellő alakban a főnöknő tudomására hozza.
Az iskola anyagi ügyeit valamint az árvaház és nevelőintézet összes ügyeit a főnöknő függetlenül intézi.
15. Az alapító fenntartja magának hogy az árvaház, az iskola és nevelőintézet összes ügyében amíg él intézkedési jogot gyakoroljon.
Nyugdíjba vonulása esetén jogában áll az intézetben szerény lakást és teljes ellátást igényelni, ezen esetben azonban nyugdíjából a lakásnak és ellátásnak megfelelő dijazás illeti meg az intézményt.
16. Az alapítványi összegből 20.000 K. Az az húszezer korona kiszakítattik az egyházközségnek.5000 K az az ötezer korona felszerelésre fordítható. A többi 67.654 K 77 f. Az az hatvanhátezer hatszázötvennégy korona 77 fillér kamatoztatandő és a kamatja az árvák ellátására fordítandő.
17. Az intézet megnyitásakor nyolc árva vehető fel.Ezen első nyolc árva kivétel nélkül hadiárva legyen , lehetőleg hős honvédeink árvái. A nyolc árva közül kettőt a sz. Ferencrendi nővérek nagyszebeni tan és nevelőintézetének a főnöknője veszi fel.
18. Az intézet összes tiszta jövedelme annak fenntartására, fejlesztésére és az árvaalap gyarapítására fordítható, hogy több és több árvának nyujthasson otthont és mentől több leánygyermeket részesíthessen a katolikus nevelés és tanítás áldásaiban.
Azt, hogy a kapamtok terhére hány árva vehető fel, az alap kamataihoz és viszonyokhoz képest időről-időrea főnönő javaslatára az erdélyi püspök állapítja meg.
19. Az alapítvványi összeget, az erdélyi római katolikus káptalan kezeli anyagi felelősség és az erdélyi püspök ellenőrzése mellett.
Gondoskodik arról, hogy az összeg a lehető legbiztosabb értékpapírokban helyeztessék el. Kockáztoknak kitett vállalatokba nem fektetheti. A félévi kamatokat akkor amikor azok esedékesek a főnöknőnek egyszerű elismervényére kiutalja.
Az intézet értesítőjében való közlés végett minden év májusának havában közli a főnöknővel az alapítványi összeg nagyságát.és hogy minő papírokban minő % mellett van elhelyezve.
20. Ha ezen árvaház valamikor megszünnék, vagy ezen alapítólevél intentióinak megfelelően fönntartani nem lehetne akkor az árvaház ,iskola és nevelőintézet minden névvel nevezhető vagyona átszáll az erdélyi egyházmegyére.Ezen esetben az egyházmegye püspöke vagy vezetője igyekezni fog azt céljának legmegfelelőbben fölhasználni mindaddig amig az alapítvény eredeti rendelésének vissza ne adható.
Nagyszeben, 1915. Aug. 25.-én
4. sz. Melléklet
Mailáth Gusztáv Károly püspök memoranduma Ferdinánd Királyhoz, 1925
Memorandum 1925. május 14-én Ferdinánd Királyhoz
Királyi Felség! Alattvalói hódolattal járulunk Felséged elé, s kérjük kegyeskedjéék országunk lakosságának óhajtott nyugalma és békéje, az ország mindenek felett álló konszolidációja s kulturális előhaladása érdekében királyi akaratával megakadályozni, hogy az a törvényjavaslat, melyet felséged kormánya a magánoktatásról a törvényhozás elé terjesztett, törvénnyé váljék.
Rendkívüli okok, nemzeti létünket, ősi kultúránkat fenyegető, életbe vágó kezdeményezések indítanak arra, hogy igazságot és védelmet a trón megértésétől, igazságossgától és bölcsességétől várjunk, reméljünk és kérjünk.
A törvényhozásnak mindamellett, hogy eddig sem tapasztaltunk kellő megértést nemzeti létünk és kultúránk megértésében, nincs az utóbbi évek iskolaügyi és törvényalkotásai között egy sem amely annyira gyökerében támadná meg nemzetiségünk és kultúránk életfáját, mint ez a törvényjavaslat. Ha ez a javaslat törvénnyé válik, az állandó békétlenségnek és nyugtatlanságnak olyan magvait hinti el, olyan légkörét teremti meg, amely útjában fog állani az állami konszolidálás, a lelkek megbékélése általunk is hőn óhajtott és minden erőnktől telhetőleg munkált folyamatnak. Nem lehet érdeke az államnak s nem lehet ma már módszere az államkormányzás művészetének olyan törvények alkotása, melyek szembe szállnak az általános emberi haladás és az itt lakó népek békés együttélésének legelemibb követelményeivel és nem lehet érdeke olyan törvényt alkotni, mely a Nemzetek szüvetségének védelme alá helyezettkisebbségi szerződést éppen leglényegesebb pontjaiban nyíltan és leplezetlenül megsérti . Ez a törvényjavaslat megsérti magát a román alkotmányt is, mert az abban lefektetett közszabadsági alapelvekkel homlokegyenest ellenkező intézkedéseket akar életbe léptetni.
Megsérti a kisebbségi szerződést, mert a kisebbségek számára abban biztosított iskolaállítási és fenntartási jogot a szándékolt engedélyezési eljárással teljesen illuzorikussá teszi, s merőben a miniszter hatáskörébeutalja azt, hogy egy iskolát engedélyezzen, vagy megtagadjon.
Megsérti a kisebbségi szerződést az a rendelkezés, amely megtiltja, hogy egyik kisebbség gyermekei a másik kisebbség iskolájába járjanak. Önkényes és semmivel sem támogatható rendelkezés az, hogy a szerzetesi iskolák és iskolai kongregaciók csak román tannyelvűek lehetnek .
A tervezetnek minden más hibát és sérelmet magába foglaló, maga után vonó, fundamentális és halálos veszedelmet reánk zúdító tévrdése az, hogye területen sok százados múlttal dicsekedő, nagy érdemeket szerzett, régi felekezeti iskolákat lefokozza, egy sorba helyezi a magániskolákkal és teljesen megfosztja autonómiájuktól.
A tervezet a kisebbségi iskolákat két tannyelvűvé akarja tenni, mikor kimondja, hogy román nyelven kell előadni a román nyelvet és irodalmat, Románia füldrajzát, történelmét és alkotmánytanát. Ez a legnagyobbfokú és legflagránsabb sérelem, mert a kisebbségi egyezmény még arra sem ad jogot a kormánynak, hogy a kisebbségi iskolákban a román nyelv tanítását követelje , mert ez csak a kisebbségek részére felállított, nem román tannyelvű állami elemi iskolákra van kmondva, más iskolákra nincs, nemhogy a kettős tannyelvet megengedné.
Képtelen intézkedése a törvényjavaslatnak, hogy a kormány egyes jelenlegi magániskolákat államiakká változtathat, ha fenntartói vagy a népesség kéri. Ez egy olyan veszedelmes pont, hogy ebbe belekapaszkodva, az összes kisebbségeket meg lehet fosztani az összes iskoláktól, csak a népességnek kell kérnie. Ismerjük a módját a közigazgatás menetének megfigyelése alapján, hogy lehet a népesség akaratnyilvánítását vezetni.irányítani és megmásítani.
A javaslat nyilvánvaló célja az, hogy a felekezeti iskolákat lehetetlenné tegye s elérje azt, hogy a kisebbségi polgárok gyemekei is kizásrólag az állam iskoláiban nyerjenek oktatást és nevelést. Ezt a célját azzal munkálja, hogy egyfelől megnehezíti az új felekezeti iskolák létesítését és a meglévő ilyen iskolák működését, másfelől, pedig a felekezeti iskolákba járó gyermekeket olyan hátrányos helyzetbe hozza az állami iskolába járó gyermekekkel szemben, hogy a szülők megunják az iskolázással kapcsolatos hátrányt, s gyermekeiket az állami iskolába iratják be.
Elrendeli ez a törvényjavaslat, hogy az iskolák igazgatóságával nem felekezeti főhatóságok útján, hanem közvetlenül leveleznek a közhatőságokkal.Mit jelent ez a rendelkezés a gyakorlatban?
Azt, hogy a felekezeti iskolák azután nem a főhatóságoktól kapják a rendeleteket, melyek a rendelkezés, felügyelet, vezetés és ellenőrzés jogát foglalják magukban, hanem ezek kikapcsolásával olyan hatóságoktól, melyeknek rendelkezési joga csak az államtól fenntartott iskolákra terjedhet ki. Jelenti a sok évszázad viharain keresztül megvédelmezett és fenntartott egyházi autonómia teljes megsemmisítését. Mert:
A törvényjavaslat a tannyelv meghatározását kiveszi a fenntartó felekezeti főhatóság hatásköréből. A levelezést hatóságokkal csak román nyelven engedi meg. Az összes regisztereket, anyakönyveket, katalógusokat kötelezően román nyelven rendeli vezetni. Felekezeti iskoláktól elveszia a diplomák kiállítési jogát. A felekezeti főhatóságtól megállapított tandíj csak a miniszter jóváhagyásával érvényes. A tanulókat ugyanazon fegyelmi szabály alá rendeli, mint az állami iskolaiak.
Tantervet ugyan állapíthatnak meg a magán középiskolák maguknak, de mi haszon lesz ebőől, ha az eszerint végzett tanulóknak nincs joguk különbözeti vizsgálatra? Az V. osztályra felvételi vizsgálatot csak a saját maga tanulói részére tarthat a felekezeti iskola. Az anyakönyvek két példányban állítandők ki, az egyik az inspectoratus számára. Bizonyítványok, melyek más iskolába való beíratkozás céljára állíttatnak ki, csak úgy érvényesek, ha az illető inspector is aláírta.
Szóval a felekezeti iskolákat fenntartó egyházi főhatóságoknak rendelkezési, felügyeleti, vezetési és ellenőrzési joga teljesen megsemmisítettnek tekinthető, s nem marad egyéb mindezekből, mint az anyagi teher, amely iskoláink fenntartásával az egyházakra háramlik. A jogok és kötelezettségek egyensúlya felbomlik: nem marad meg semmi joga a felekezeti főhatóságoknak: ellenben az iskolatartás egész terhe rájuk nehezedik, Pedig jog nincs kötelezettség nélkül és kötelesség sincs jog nélkül.
Királyi Felség! Kegyeskedjék a fennebbiekben vázolt panaszunkat legmagasabb figyelemre méltatni, atyai szívével kiérezni sorainkból azt a fájdalmat, mely szíveinket eltölti a törvényjavaslat törvényerőre emelkedésének már a gondolatára is. Ezek az iskolák 300-400 évesek: legtöbbje a 16. században keletkezett, azóta fejt ki kultúrát terjesztő, lelkeket emelőés nemesítő áldásos működést. Amik ma vagyunk, ez intézetek ez Alma Materek áldott, meleg és boldogító hatása alatt fejlődtünk azzá. Puszta létünkön kívül elménknek minden gondolatát, szívünknek minden emelkedett érzését, akaratunknak minden nemes indításokat célzó megmozdulását, egész szellemi és erkölcsi mivoltunkat ezeknek az intézeteknek köszönhetjük.
Esedezve kérjük, ne engedje meg ezeknek az Alma Matereknek megnyomorítását, tönkre tételét, hátrányos és ellenszenves megítélését vonva maga után a külföld részéről , ahol kellően tudják értékelni ilyen nagy múltú tanító és nevelő intézetek jelentőségét. Benn az országban pedig nem szolgálná a lelkek megnyugtatásának és lecsendesítésének , a kultúra haladásának és színvonala emelkedésének, az ország konszolidálásának nagy érdekét.
Kegyeskedjék a kormányt utasítani, hogy e törvényjavaslatot visszavonva, az iskolákat fenntartó felekezeti főhatóságok bevonásával, véleményük meghallgatásával és figyelembevételével új törvényjavaslatot terjesszen elé.
Abban a reményben, hogy Királyi Felséged atyai szíve meghallgatja és megérti alázatos kérésünket s kormányát ennek értelmében utasítani fogja,
vagyunk alattvalói hódolattal és hűséggel:
Cluj-Kolozsvár, 1925 május 14-én.
Az erdélyi római katolikus státusgyűlés nevében
Gróf Majláth G. Károly
erdélyi püspök, elnök
Báró Jósika Gábor
világi elnök
(Dr. Balázs András: Adatok az erdélyi kisebbségvédelmi küzdelemhez 1919–1929, 151–154)
5. sz. Melléklet
Kisebbségi jogok, 1938
C.M. RELATIV LA DREPTURILE MINORITĂȚILOR*
Adoptat: 4 august 1938, la București (J.C.M. nr. 1750 bis).
Text: Monitorul Oficial nr. 178 din 4 august 1938.
Consiliul Miniștrilor, în ședința sa de la 1 August 1938, ascultând expunerile d-lor, miniștri: al Afacerilor Străine, al Internelor, al Educațiunii Naționale și al Cultelor și Artelor, stabilește pe baza legiuirilor în vigoare, următoarele norme care vor călăuzi activitatea tuturor departamentelor și a oricăror autorități și servicii publice, în chestiunile interesând viața minorităților în cadrul Statului, norme ce vor servi asemenea drept îndrumare pentru Comisariatul general al minorităților.
1. Cetățenii români, fără deosebire de limbă, rasă sau religie au dreptul sub supravegherea Statului să înființeze, să conducă și să administreze scoli și instituțiuni confesionale culturale, cu folosirea limbii minoritare respective, în condițiunile legii pentru organizarea învățământului particular din 1925.
2. Statul va acorda prin bugetul său înlesniri susținătorilor acelor scoli.
3. Se va acorda școlilor particulare minoritare o cotă potrivită din impozitul de 14 la sută, perceput de comună.
4. Se vor examina și rezolva, pe baza legilor în vigoare, cererile privitoare la acordarea dreptului de publicitate ce nu ar fi rezolvate până în momentul de față.
5. Persoanele legal responsabile de educația copiilor (tatăl, mama sau tutorele), sunt singurele în drept a determina apartenența etnică a copilului, putându-I înscrie la școala confesională, la școala de Stat, sau la școala oricărei alte confesiuni.
6. Școlile duminicale minoritare și asociațiile tineretului de ambele sexe, au dreptul să funcționeze în conformitate cu dispozițiunile legale și statutele aprobate de forurile competinte.
7. Profesorilor secundari de religie ai confesiunilor minoritare li se recunosc pe viitor dreptul de a putea fi numiți și definitivați, pe baza diplomei obținute la o academie teologică a confesiunii lor, fără a se supune unui nou examen, afară de examenul de capacitate care este general.
8. Pentru a examina în limba lor pe elevii care și-au făcut studiile la anumite obiecte în această limbă, la liceele minoritare confesionale, se vor numi la examenele de bacalaureat profesori care să știe limba maternă a acestor elevi.
9. Organele administrative sunt îndatorate să respecte drepturile reprezentanților cultelor minoritare istorice, de a conduce și rezolva în mod autonom, toate chestiunile bisericești, financiare, fundațiunile, în conformitate cu statutele lor de organizare, întru cât acestea nu sunt contrarii legilor de ordine publică.
10. Este interzis organelor administrative să se amestece în chestiunile de serviciu religios.
11. Retribuțiunile preoților, în ceea ce privește ajutorul de Stat, se fac fără deosebire de confesiune, pe baza aceleiași scări, în conformitate cu legea cultelor.
12. Originea etnică sau diferența de limbă și de religie a unui cetățean român, nu constituie nici o piedică pentru a ocupa funcțiuni la Stat, județ sau comună.
13. Orice membru minoritar din consiliile comunale se poate exprima în dezbaterile acestor consilii, în limba sa maternă.
Procesele-verbale despre ședințele acestor consilii se vor redacta in limba română.
14. Cetățenii minoritari care nu posedă încă limba Statului, pot înainta primăriilor locale cereri și în limba maternă.
În acest caz, cererile vor fi întotdeauna întovărășite de o traducere certificată în limba română.
15. Corespondența oficială se face în limba Statului.
16. Funcționarii din comunele minoritare, vor trebui să cunoască și limba minoritară respectivă.
17. În comunele în care locuiesc o proporție considerabilă de cetățeni români, aparținând minorităților etnice de limbă sau religie, primarul sau ajutorul de primar va fi numit dintre minoritari.
18. În titulatura ziarelor, revistelor, organelor de publicitate, etc., numele localităților unde apar aceste publicațiuni va putea fi indicat și în limba minoritară respectivă. În corpul acestor publicațiuni însă, se va putea întrebuința numai limba minoritară pentru desemnarea acestor localități.
19. Numele de familie se va scrie întotdeauna în forma lor de origine.
20. Funcționarii din serviciul Statului și comunelor, sunt dispensați de a mai trece examenul de limba română, dacă posedă diplome eliberate de școli românești de Stat. De asemenea vor fi dispensați de un nou examen cei ce au trecut cu succes un asemenea examen de limba română, cu alt prilej.
21. Funcționarii minoritari, membrii corpului didactic secundar și primar, funcționând la școlile de Stat, vor avea dreptul, ca și funcționarii români, la carnetul de liberă circulație pe C.F.R., cu reducere de 50 la sută.
22. La judecătorii se vor face cetățenilor de origine minoritari, anumite facilități, în sensul că aceștia pot să-și apere interesele în limba lor maternă, atunci când nu sunt asistați de un avocat.
În genere se vor lua măsurile necesare pentru a se pune la dispoziția instanțelor respective, cuveniții interpreți.
23. Cetățenii români, aparținând minorităților istorice vor putea fi reprezentați în ținuturile respective în:
a) Camerele de comerț și industrie;
b) Camerele agricole, și
c) Camerele de muncă.
24. Băncile și cooperativele minoritare se pot dezvolta în deplină libertate și în condițiuni asemănătoare cu întreprinderile similare românești.
25. Firmele de comerț vor fi redactate în limba română. Minoritarii le vor putea redacta și în limba lor, întrebuințând însă caractere și spațiu egal.
26. Sunt admise în România, spre a fi arborate numai drapele cu culorile Statului român. Guvernul poate autoriza însă unele asociațiuni să întrebuințeze în anumite locuri și flamurile sau semnele lor distinctive.
27. Situațiunea societății Muzeului Ardelean, a Muzeului Secuiesc din Sf. Gheorghe și a Bibliotecii „Teleki” din Tg.-Mureș, se va rezolva în mod echitabil; ținându-se seama de dispozițiunile actelor de fundațiune.
28. Se asigură funcționarea societății maghiare ardelene de agricultură în baza și în limitele statutelor sale.
* A se vedea în legătură Regulamentul pentru funcționarea Comisariatului general pentru minorități, din 4 august 1938, la pag. 1324, acest vol.
6. sz. Melléklet
A Kolozsvári Helytartóság levele, 1942
Gyél: Num. 6181–1942. A hitvallásos iskolák fenntartásának nehézségei
Nagyméltóságú Miniszter Úr!
Nagyméltóságod szám alatt jött rendelkezései az erdélyi magyar egyházaknak, mint az elemi iskolai oktatás szolgálatára iskolafenntartó közegeknek teherként vállán hagyta a magyar közoktatásügy támogatásához a következőket:
1. A tanítói fizetés 10 %-nak viselését;
2. Az állami nyugdíjjárulékot;
3. A tanítói lakbér fizetését
S ezen kívül az egyházakat terheli, mint iskolafenntartó közegeket:
4. Az épületfenntartás dologi kiadásai (szolgaszemélyzet beállítása).
Az erdélyi magyar egyházak Nagyméltóságodat ismételten fölterjesztésekkel keresték meg, melyben külön-külön minden egyház feltárta azt, hogy ezeknek a terheknek viselésére milyen vonatkozásban és milyen indokból képtelen.
Mivel az egyházak panaszaikra s ezzel kapcsolatos kéréseikre hitfelekezeti, elemi iskolai oktatás végleges rendezést nem nyert, ezért Erdélynek iskolafenntartó magyar egyházai és pediglen:
A római katolikus, a református és unitárius indíttatva érezte magát, hogy képviselőik útján f. Év április hó 16-án közös értekezletre gyűljenek össze, helyzetük megbeszélésére, az iskolafenntartás terén előállott állapotnak a kormány előtt való föltárására és közös ügyben a közös kérés megállapítására.
A felekezetközi értekezlet a szóban forgó ügyben a következőket állapítja meg:
1. Az egyházak anyagi helyzete birtokaiknak a román uralom alatt történt kisajátítása, valamint az egyházi és a magyar életnek áldozatos szolgálatában bekövetkezett kimerültsége következtében olyan, hogy a fenti tételek szerint vállukra nehezedő iskolafenntartói terhek viselésére teljesen képtelenek. Az egyházaknak házbirtok formájában megmaradt vagyonuk a nagy adóterhek, valamint az elmúlt tél fűtési nehézségei és légoltalmi építkezései miatt nem jövedelmeztek, sőt sok tekintetben ráfizetést vontak maguk után.
2. Az elmúlt év kínos tapasztalataiból az egyházak kénytelenek azt is megállapítani, hogy az egyházközségek, mint közvetlen iskolafenntartó közületek, szintén képtelenek az egyházak által az iskolafenntartással kapcsolatosan rájuk rótt terhek viselésére, mert azoknak is sem megfelelő vagyonuk nincsen, sem tartalékai nincsenek, mert szintén kimerültek a román uralom által kikényszerített 22 esztendős áldozatos teherviselésben.
3. Az egyházközségek helyes, világos tudattal állapítják meg, hogy a hívek állami adójukban éppúgy leróják a közzel szemben anyagi tartózásukat, mint a tisztán állami iskolás községek hívei s ennek következtében elvárják az államközösségétől, hogy az iskolafenntartás terén, legalábbis a személyi járandóságok visszaszolgáltatásában, tehát a tanítói fizetés, a tanítói nyugdíjjárulék és a tanítói lakás kérdésében az állam részéről ugyanazon elbírálás alá essenek, mint a tisztán állami iskolás községek.
4. Szomorúan állapítjuk meg, hogy az egyházközségekben az iskolafenntartói terhek rendezetlensége következtében zúgolódások és elégedetlenségek élednek vagy éppen robbannak ki. Így:
a.) a tanítóság elkeseredetten panaszkodik a fölött, hogy 22 éves küzdelme s a magyarságért hozott nagy áldozata után a független magyar hazának fiaiként és a ma is esedékes nagy szellemi és erkölcsi küzdelmek közepette nem részesül olyan elbánásban, mint aminőben az állami tanítók, illetőleg a felekezetektől hűtlenségük következtében az államhoz pártolt egykori felekezeti tanítók. Elkeseredésük közvetlenül abból származik, hogy nem jutnak hozzá a 10 %-os kiegészítésükhöz és lakpénzükhöz és emiatt bizonytalanságban élnek.
b.) A nép zúgolódik, hogy kimerültsége közepette is neki kelljen viselnie a fenntartó terheket, jóllehet az államfői adóban lerója a tőle a közoktatási támogatására is várható összeget.
5. Az egyházak elkeseredve állapítják meg, hogy a felsorolt anyagi nehézségek az egyházi iskolák elnéptelenedését indították be, mert egyrészt a teherviselésre erőtlen nép a külön oktatási költségeket nem igénylő állami iskolákban adja növendékeit, másrészt pedig a kedvét vesztve küzdő tanítók nem képesek elegendő vonzó erőt fejteni ki az iskolástartó szülőkkel szemben.
6. Ezt annál inkább aggódó lélekkel hozzuk a maga Kormány tudomására, mert szent és történelmi alapokon nyugvó a meggyőződésünk, hogy az egyházak a magyar nevelésügy és a magyar nemzeti szellem megőrzése, illetőleg fejlesztése terén eddig is missziót töltöttek be Erdélyben s a jövőre még inkább érzik ennek a missziónak szükségét és még inkább akarják ezt a missziót teljesíteni, amikor az új helyzet a szened Erdélyben is lehetővé tette a nemzetépítő munka szolgálatát. Ezt pedig lehangolt kedélyű szülők, lehangolt kedélyű tanítóság és hivatásuk elismerésében sértődött egyházak lelkiállapotával kellően szolgálni nem lehet.
7. Végül féltő gonddal, de egyúttal hazafiúi kötelességünktől és felelősségünktől sarkalva hozzuk a magyar Kormány tudomására, hogy ezek a rendezetlen állapotok a kormánnyal szemben a vidéken nagy elkeseredést szülnek, nagy csalódásokat okoznak és a szóban-forgó üggyel kapcsolatos közgyűléseket a magyar kormányzat ellen keserű kifakadások hangzanak el.
Mindezek föltárása után az egyházak mély tisztelettel kérik Nagyságodat, hogy ebben az ügyben a felekezetek képviselőit sürgősen miniszteriális értekezletre hívja össze és az egyházak iskolafenntartásának ügyét a méltányosságnak megfelelően és Erdély közvéleményének megnyugtatására véglegesen rendezze.
Nagyméltóságod és a magyar királyi Kormány iránt mély tisztelettel:
Ezt a folyamodványtervezetet közös tanácskozáson helyesnek találták és egy összehívandó egyházfői értekezlet megbeszélései alapjaként javasolják:
Kolozsvár, 1942. április 23.
Boga Alajos s. k.
Dóczy Ferenc s. k.
Gelei József s. k.
Márton Áron püspök beszéde a római katolikus Egyházmegyei Tanács közgyűlésén (1939)
Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Mélyen Tisztelt Közgyűlés!
Tisztelendő Testvéreim! Kedves Híveim!
Évek óta tartjuk közgyűlésünket nyomasztó légkörben. A küzdelmek és erőfeszítések, amelyeket értékeink védelme és intézményeink sorsa reánk kényszerített, hosszú évek óta kemény próba alatt tartják idegzetünket, erkölcsi és anyagi teherbírásunkat és igénybe veszik minden figyelmünket. Mindenig esztendőnek volt számunkra egy keserű meglepetése, az első bajokhoz mindenik hozzáadott valamit, a mai helyzet azonban minden eddiginél súlyosabb; ezért előszólít minden felelősséget és minket is arra kötelez, hogy a dolgoknak ne melléje beszéljünk, hanem a tényeket és kötelességeinket komolyan vegyük számba. Az Egyházmegyei Tanács munkájának, szervezeti szabályzata szerint, két sarkpontja van: a templom és az iskola. S méltóztassanak megengedni, hogy megnyitómban, amikor először van szerencsém az elnöki székből mint megyéspüspök Önöket üdvözölni, mondanivalómat röviden ezekhez fűzzem.
1. Mélyen tisztelt Közgyűlés! Az adatok szerint, amelyeket az Igazgatótanács évi Jelentéseiben közölt, elemi iskoláink tanulóinak a száma 1921-ben 40 ezer volt, ma pedig 14.897. Az utolsó húsz esztendő alatt tehát a katolikus gyermekeknek majdnem 70 %-a maradt iskolánk falain kívül. S ha a jelenleg beírtak számát az összes katolikus tankötelesek számával vetjük össze, arra az eredményre jutunk, hogy gyermekeinknek mindössze 25 %-a látogatja a mi iskoláinkat.
Kötelességmulasztással nem vádolhatjuk egymást. A védelemre mozgósítottunk minden szellemi, erkölcsi és anyagi erőt. S mint a felbolygatott hangyaboly, a falakon voltunk mind, kicsinyek és nagyok, hívek és vezetők, világiak és papok, s mind arra a pontra gyűltünk, és gyűjtöttük össze az erőket, ahol nagyobb veszély fenyegetett. A hősi példákban sem volt hiány, egyesek, testületek és egyházközségek a létjogában fenyegetett ember szívósságával és áldozatos elszántságával védték hitünknek és anyanyelvünknek a múlt küzdelmeivel megszentelt várait. Ennek ellenére mindig újabb vesztességet kellett elkönyvelnünk.
Az Egyház, bármilyen alkudozásra és megegyezésre kényszerült is, a neveléshez való jogát alku tárgyává nem tette soha. S természetes, hogy minden hívőnek és még inkább minden egyházi testületnek kötelessége, hogy az Egyház szándékát kövessem minden körülmények között. Isteni parancs, hogy gyermekeinket szent hitünkre megtanítsuk, vallásunkat erkölcseire szoktassuk s az ősöktől átvett hagyományok szellemében és tiszteletében neveljük. Az Igazgatótanács, az Egyház parancsához híven, álláspontját újból határozottan leszögezte, az elemi iskolák megerősítését, fejlesztését és újak létesítését határozta el, azzal a célkitűzéssel, hogy az egyházmegyét fokozatosan iskolával mindenütt ellássuk és a katolikus nevelést lehetőleg minden katolikus gyermek számára biztosítsuk.
E szándék megvalósításához az Önök erkölcsi és anyagi támogatása szükséges. Az erkölcsi támogatás a hívek lelkületében, az éber katolikus gondolkodásban nyilatkozik meg, amely nehéz helyzetekben még makacsabbul ragaszkodik a hitét és hagyományait őrző intézményekhez. Az anyagi támogatás pedig a tevőleges áldozatkészségben áll, amely a leszegényedettség napjaiban is módot talál és kötelességének ismeri, hogy a magasabbrendű célokért, a közösség és a jövő nemzedék érdekeiért áldozatot hozzon. S az Egyházmegyei Tanács feladatai közé tartozik mind a kettő, az is, hogy a hívek érdeklődését felverje, a katolikus célt és igényt tudatosítsa, erőteljes közhangulatot csináljon és azt ébren tartsa, s az is, hogy a tevőleges áldozatkészséget mindenki kötelességének elismertesse, megszervezze, s a szükségletek tervszerű ellátását biztosítsa.
Örömmel említjük meg, hogy a közoktatásügyi minisztérium az egyházmegyei elemi iskolák részére ez évi költségvetésébe segélyt vett fel és folyósítását április elsejével meg is kezdette. A sok nélkülözésen átment tanítóink anyagi helyzete ezzel némiképp javult; s ha a terhek és további erőfeszítések alól nem vagyunk is ez által felmentve, a segély kiutalásában megnyilvánuló készséget, úgy véljük, pozitív jelnek vehetjük arra nézve, hogy oktatásügyünk elől az eddigi nehézségek elháríttatnak és a jövőben módunk és lehetőségünk nyílik, hogy az Egyház szellemében vállalt kötelességeinket eredményesebben teljesítsük.
Középiskoláink kereteit nagyjából megmentettük. Ami hiányzik, megtérült másik oldalon az időszerű, gyakorlati célú új iskolákban. A megmentett keretek között azonban nem az a zsúfolt élet folyik, amely kielégítően megindokolná a rájuk fordított áldozatot és erőfeszítést. Legtöbb főgimnáziumunk, erősen lecsökkentett látszámmal, éppen csak tengődik. Legtöbb főgimnáziumunk, erősen lecsökkentett létszámmal, éppen csak tengődik. Tanáraink dicséretes odaadással dolgoznak, vállalták és vállalják a helyzet áldozatait, a változó pedagógiai és didaktikai rendszerek nehézségeit. A többség a hivatás buzgóságával ereje javát adja bele a munkába, hogy növendékeit ellássa az élet küzdelmeihez megfelelő erkölcsi habitussal és ismeretekkel, de igyekezetük jórészben önkínzó munka, nem jár arányos eredménnyel, mert a gondozásuk alá került anyag átlagos minősége jobb lehetne.
Ha középiskoláink növendékeit a szülők foglalkozása és lakóhelye alapján osztályozzuk, tanulságos megállapításhoz jutunk. Ezek az iskolák városokban vannak, ahol régebb egy népes, tehetős és felfelé törő középosztály, iparos- és kereskedőréteg gondoskodott az intézetek benépesítéséről; s annak ellenére, hogy ez a réteg az utolsó évtizedek alatt fájdalmasan meggyérült és leszegényedett, a növendékek arányszáma nem tolódott el a falu javára olyan mértékben, amint azt várni lehetett volna. Ez a körülmény végső következtetésében rányit a kérdés lényegére is, nevezetesen arra, hogy középiskoláinkba nem azok jutnak be elsősorban, akik tehetségesek és arravalók, hanem akik közel kapják aránylag kevés költséggel megúszhatják; nem azok, akiknél igény a továbbtanulás, hanem akiknek a szülei bírják; nem a legjobbak, akikkel öröm foglalkozni s akiket szellemi versenyekre és teherpróbákra lehet fogni, hanem akiket helyzetük utal be, elég sokszor tehetségükre való tekintet nélkül, s akiket aztán a tanárnak kínos, favágómunkával kell kezelnie és – hogy a létszám és az összesített eredmény ne legyen még siralmasabb – valósággal a hátán kell egyik osztályból a másikba vinnie, jobb meggyőződése ellenére.
Mélyen tisztelt Közgyűlés! Az ilyen anyag megöli a pedagógust, tehát az iskola lelkét és megújítja a célt, amiért az intézmények vannak s amiért eleink alapították és fenntartották. Lehet, hogy az adatok egyirányú beállításával túlzott hangsúlyt adtam a kérdésnek, de a lényeg igaz, s tettem azért, hogy tapinthatóbban emeljem ki feladatainkat.
A középiskola célja mindenütt az. Egyrészt, hogy az általános műveltség elemeit és anyagát közvetítse, másrészt, hogy a felsőbb tanulmányokra, a szellemi vezetésre és a magasabb szellemi munkára alkalmasakat a népi közösség számára kiválassza. Egy nép többségi helyzetben elbírja a bizonytalanokkal és diplomákkal ellátott középszerűek nagyobb tömegét is. Az önműködő előrejutás és a protekció alkalmazása rövidzárlatokat idézhet elő ott is, a középszerűek, mint a fáradt, rossz olaj, megdughatják az állami és társadalmi gépezet csapágyait és kényesebb részeit, de a hatalmas szervezet járataiban és munkahelyein szét is szóródhatnak, egészségesen is szétoszthatók, s a nagy belső erő, ha jól irányított, legyőzi az üzemzavarokat. Kisebbségi sorban azonban a középszerűek rászabadítása a vezető helyre, nemzeti veszedelmet jelent. A mi fiainknak minden pályán és foglalkozásban kemény versenyt kell megállaniuk, az előnybe beleszületettek és kiváltságoltak tömegével kell felvenniük a harcot, hogy a maguk számára a helyet kiverekedjék és megtartsák; és ezenkívül mindenkinek, akinek végzettsége van, közösségi munkát is kell vállalnia, kisebb vagy nagyobb körben, politikai, társadalmi, népjóléti vagy egyházi téren, vezetőnek kell lennie. Mind a két igény tehát egyaránt azt sürgeti, hogy felkutassuk, kiválasszuk és tervszerű gondozásba azokat vegyük, akikben a legtöbb tehetség mutatkozik.
A tehetség egymagában természetesen nem elég; hogy a feladatokra alkalmas legyen, párosulnia kell jellemmel, munkakészséggel, a hivatás szeretetével és eleven közösségi tudattal. Iskoláink hivatása, hogy a gondjainkra bízott gyermekeket így neveljék, az irányítás azonban a mi feladatunk lévén, tőlünk is függ, hogy legalább részben olyan anyagot kapjanak, amely elbírja és kamatos kamattal visszafizeti a reá fordított munkát és áldozatot. Ezért kérem és kéri az elnökség a mélyen tisztelt Közgyűléstől, hogy az ösztöndíjalap tárgyalásánál méltóztassék ezt a szempontot is figyelembe venni. S menjünk el tovább is, – hiszen vannak lelkesítő példák –, teherbírásunk és az áldozatkészség utolsó határáig, létesítsünk iskoláinkban és intézeteinkben a legtehetségesebb és legjobb gyermekek – és csakis azok – részére annyi kedvezményes helyet, hogy elégséges számban nevelhessünk olyan férfiakat, akik az életben rájuk váró harcot győzelmesen meg tudják harcolni, s tudnak, mert bővében vannak az erőnek, nemcsak önmagukért, hanem másokért is dolgozni; és képesek lesznek életük szekerét, összes drága rakományával együtt tovább-menteni a jövő számára egyetlen pontról is, ahol lábukat még megvethetik.
2. Mélyen tisztelt Közgyűlés! A második pont, amihez az Egyházmegyei Tanács tennivalói kapcsolódnak: a templom. A templom gondozása és karbantartása körül nagyobb bajok, hála Istennek, nincsenek. Amit lehetett, megtettünk, hogy az épületek megmaradjanak és céljuknak megfeleljenek. A hívek és a papok buzgóságáról is dicséretes eredmények tanúskodnak; új templomok, parókiák épültek, vagy régiek újultak meg részben, vagy egészben a hívek áldozatkészségéből és buzgó vezetők munkája által a leszegényedés nyomasztó évei alatt. És nem állanak üresen, nem reprezentatív épületek csupán, hanem az élő Isten látogatott hajlékai, a vallásos szükséglet és pezsgő hitélet kisugárzó központjai. Ezért nem az épületről és a hitéletről akarok szólni, hanem a jelképről. Mert a templom jel is; jelzi, hogy Isten földi országának határai hol vannak a térben és az időben. Időszerű tehát, hogy most, amikor az emberiség a történelem egyik legválságosabb szakaszát éli és mi feladatokról, kötelességekről, tennivalókról tárgyalunk, a templom tornyából kitekintsünk mindkét irányba.
A térben saját területünk érdeke az egyházmegye, mert a kötelesség ide utasít és tennivalónk mutatkozik bőven. A nagy területen, az egyházmegye ősi határai között vannak zsúfolt katolikus vidékek egymás mellé sorakozó egyházközségek, őrt álló tornyok zárt sorával, iskolákkal és sokasággal; de vannak messzi területek, ahol csak imitt-amott, nagy távolságokra, valamelyik völgyben eldugva, vagy a helység szegényebb pontján meghúzódva áll egy katolikus templomocska, amely öt, tíz, sőt több egyházközségbe szétszórt kicsiny nyáj fölött őrködik.
S ezek is édes testvéreink, mostohasorsban, elhagyatva, veszélyek közé kidobva. Megható, ahogy hitükhöz ragaszkodnak, a szervezettség, közösség és tömeges együttlét megtartó ereje nélkül is kitartanak, a tömegvonzásnak ellenállnak és áldozatokat hoznak erejükön felül. Kötelességünk, hogy utánuk menjünk, tervszerű, alapos gondozásba vegyük őket, hogy megérezzék a nagy testvéri közösség erejét, szeretetét és megteljenek bizalommal, s büszkén vallják és tartsák mindazt, amit apáiktól kaptak. Buzgó papok működnek már több helyen. S Önöktől csak azt kérem, hogyha szíves segítségüket igénybe kell vennem ebben az irányban is, támogassanak ugyanazzal a készséggel, mint más téren, mert a reánk bízott területet, amelyen eleink Isten országáért annyit fáradoztak, kötelességünk hiány nélkül megtartani, a templomokkal és a hívekkel együtt.
Az idők vizsgálata kötelességeinket és azok vállalását még erősebben aláhúzza. Úgy érezzük, mintha az eseményekben , amelyek ez ősz elején kirobbantak és megremegtették egész Európát, egy sötét végzet kelt volna fel, hogy végrehajtson egy sötét ítéletet az emberiségen. Gigantikus erők kolosszus teste indult el Keleten és Nyugaton, s mi a középen állva lélegzetvisszafojtva figyeljük, hogy a hatalmas tömegek feltorlott hulláma merre zúdul, a megindult hegyek merre mozdulnak, mit tipornak el, hol zuhannak egymásnak, mi lesz ennek az apokaliptikus mérkőzésnek a kimenetele: a vég következik-e, vagy új élet kezdete?
Az idők Urának, az Úr Jézusnak szavaival felelek: ne fogyatkozzék meg a ti hitetek, testvéreim; s ne féljetek azoktól, akik a testet megölhetik, de a lélek fölött nincs hatalmuk. Vannak, akik reményükben megtorpantak, akik az erőszak győzelme láttán hitükben ingadoznak: s vannak olyanok is, akik a jelek alapján új istenek felé tájékozódnak. Ne legyetek kicsinyhitűek, testvéreim, ne ejtsen tévedésbe a hatalom látszata! A hatalom Istentől van és azért van, hogy Isten törvényeinek érvényt szerezzen, az igazság és szeretet nagy parancsait megtarthassa. S minden hatalom számára, amely ellenkező utakon jár, elkövetkezik a pillanat, amikor önteltsége következtében a körülményeket már nem képes józanul mérlegelni, a szurony hegyén, ahonnan diktált, nem tud egyensúlyban maradni, nem tud a helyzetnek ura lenni, hanem a felforgatott helyzet, a felbőszült körülmények, a megsértett jogrend, igazság és szeretet kél fel ellene és lesz úrrá fölötte. Ez a hatalommal való visszaélés logikája, törvényszerű következménye. A történelem számtalan példával bizonyítja. S az is tény, hogy Isten malmai ma gyorsabban járnak, az eszmék és helyzetek kiérésének ideje az életütem meggyorsulása következtében megrövidült. Ma a fejlődés szempontjából az évszázadokat évtizedekkel, s az évtizedet egy esztendővel mérik. Ne fogyatkozzék meg hát a ti hitetek! Az eszmét nem lehet megölni, a hit, amelyben üdvösségünket bírjuk, a remény, amely eddig is megtartott, a krisztusi gondolat, amelyért és amelynek jegyében feladatainkat vállaljuk, a mostani veszélyből is, mint annyi másból a történelem során, diadalmasan fog kikerülni.
A vállainkra nehezedő szerep nagy és felelősségteljes, de úgy becsülnek meg, s az idők mérlegén annyit nyomunk, amennyi értéket önmagunkban, magatartásunkban, feladataink teljesítésében felmutatunk. A saját sorsunkat magunk kovácsoljuk, az élettől csak annyi kegyre számíthatunk, amennyi tőle makacs kitartással, megbonthatatlan összefogással, céltudatos és szívós munkával kikényszerítünk. A kényelmes napokról nekünk le kell mondanunk, harcok idején, történelmi fordulóban, eszmék és népek elkeseredett mérkőzésekor születtünk, de a nagy időkhöz nagy nemzedék kell, s megéri, hogy a szerepet vállaljuk, összefogjunk, mint még soha, s a nyomasztó jelenben is tántoríthatatlan bizalommal dolgozzunk és mindent megtegyünk a szent célért, s azokért akik utánunk következnek.
Ezekkel a gondolatokkal üdvözlöm Önöket s a világi elnök úrral egyetemben ez évi Közgyűlésünket Isten nevében megnyitom.
Márton Áron
püspök
7. sz. Melléklet
A Püspökkari Konferencia Memoranduma, 1947
Az 1947-es Püspökkari Konferencia Memoranduma
„1947. november 27.-én Bukarestben a nunciatúra régensének, Gerald Patrick O”Haranak a vezetésével összeült a Romániai Püspökkari Konferencia. A tanácskozáson a háború után először – valamennyi hazai püspök, segédpüspök és apostoli kormányzó jelen volt. A memorandumnak, amely több órás munka eredménye 12 pontja volt. Ebben az iskolai hitoktatatással kapcsolatos kérdéseket is érintik. (3–6 pontok)
A 3. pontja így szól: „ A Nevelésügyi Minisztérium 137/1947.sz. törvénye megakadályozza azt, hogy a püspökök felekezeti iskoláikba szabadon nevezhessenek ki tanárokat, sőt olyanok beválasztását írja elő, akik erkölcsileg egyáltalán nem felelnek meg a követelményeknek. A főpásztorok arra kérik az államelnököt, hogy a nevelés területén visszakaphassák régi jogaikat és azokba a Nevelésügyi Minisztérium ne szólhasson bele.
4. pont: „Az iskolai tankönyvek legutóbbi kiadása, melyet felekezeti iskolák számára is kötelezővé tettek, egy sereg olyan tézist tartalmaz, amely éles ellentétben van a hívő emberek hitbeli és erkölcsi felfogásával. A memorandum aláírói szeretnék, ha a felekezeti iskolák tanulói továbbra is a saját tankönyveikből tanulhatnának, és nem lenne kötelező ezeknek a hit és egyházellenes téziseknek a tanítása.”
5. pont: „A hittanórák számának a csökkentése mellett sem mehetnek el a Püspökkari Konferencia tagjai: Míg az iskolák alsóbb osztályaiban hetente csak egy hittanóra van megengedve, addig a VII-VIII osztályok, valamint a szakiskolák órarendjében- a püspök minden tiltakozása ellenére – az illetékes minisztérium egyszerűen kitörölte azt. A püspökök arra kérik az államelnököt, hogy közvetítse abbéli óhajukat a Nevelésügyi Minisztérium felé, mely szerint a hittan legyen ismét kötelező a felsőbb- és szakiskolában, az egyház szabadon taníthassa gyermekeit hittanra. Ezt a püspöki kar nemcsak a saját, de több százezer szülő nevében is kéri”
6. pont: „Az utóbbi időben alakult meg az a bizottság, amely a tankönyvek kiadásával is foglalkozik, és amely engedélye nélkül semmiféle más tankönyvet nem lehet használni az iskolában, csak az általa jóváhagyottat. Ez a rendelkezés sajnálatos módon még a hittankönyvek kiadására is érvényes. A főpásztorok ragaszkodnak, hogy maguk nyomtathassák és cenzúrázzák a hittankönyveket.”
8. sz. Melléklet
Constituția Republicii Populare Române, 1948
CONSTITUȚIA REPUBLICII POPULARE ROMÂNE
(extrase)
Adoptată: 13 aprilie 1948, la București.
Text: Monitorul Oficial nr. 87 bis din 13 aprilie 1948.
Modificări: Legea nr. 3/1952 privitoare la modificarea art. 61 din Constituția R.P. Române publicată în B. Of. Nr. 16 din 29 martie 1952.
Abrogare: și-a încetat aplicabilitatea la data intrării în vigoare a Constituției din 1952.
ARTICOLUL 1
Republica Populară Română este un Stat popular, independent și suveran.
(…)
ARTICOLUL 16
Toți cetățenii Republicii Populare Române, fără deosebire de sex, naționalitate, rasă, religie sau grad de cultură, sânt egali în fața legii.
ARTICOLUL 17
Orice propovăduire sau manifestare a urei de masă sau de naționalitate se pedepsește de lege.
ARTICOLUL 18
(1) Toți cetățenii, fără deosebire de sex, naționalitate, rasă, religie, grad de cultură, profesiune, inclusiv militarii, magistrații și funcționarii publici, au dreptul să aleagă și să fie aleși în toate organele Statului.
(…)
ARTICOLUL 24
(1) În Republica Populară Română se asigură naționalităților conlocuitoare dreptul de folosire a limbii materne și organizarea învățământului de toate gradele în limba maternă. Administrația și justiția, în circumscripțiile locuite și de populații de altă naționalitate decât cea română, vor folosi oral și scris și limba naționalității respective si vor face numiri de funcționari din sânul naționalității respective sau din altă naționalitate, care cunosc limba populației locale.
(…)
ARTICOLUL 27
(1) Libertatea conștiinței și libertatea religioasă sunt garantate de Stat.
(2) Cultele religioase sunt libere să se organizeze și pot funcționa liber dacă ritualul și practica lor nu sunt contrarii Constituției, securității publice sau bunelor moravuri.
(3) Nici o confesiune, congregației sau comunitate religioasă nu poate deschide sau întreține instituții de învățământ general, ci numai scoli speciale pentru pregătirea personalului cultului sub controlul Statului.
(…)
9. sz. Melléklet
Nagy Márta levele Placilla nővérhez
Nagy Márta levele Placilla nővérhez
(kivonat)
A keresztény vallás lényege a szeretet. Aki szeret, az tud megbocsájtani. Megbocsájtani pedig annyi, mint elfelejteni minden sérelmet. Ilyen bocsánatot várunk Istentől is. – Ez az első érv.
Az őskeresztényeken csodálkoztak, hogy mennyire szeretik egymást. Rajtunk azért csodálkoznak, hogy mennyire nem szeretjük egymást. A szeretetlenség mindig botrány és aláaknázza a krisztusi tanok hitelességét. Mi magunk diszkreditáljuk a kereszténységet! Milyen tragédiája ez korunknak. Tehát, ha az ő szeretetlenségükön a környezet megbotránkozott, akkor ennek jóvátételére meg kell adnunk az alkalmat, még akkor is, ha személyes érdekünkkel ütközik. -Ez a második érv.
A kereszténység, amelyre önt hívta a jó Isten, ott kezdődik, ahol saját énünkről, érdekeinkről meg tudunk feledkezni Isten ügyének kedvéért. Még a bűneink se azért fájjanak, mert büntetésre méltóvá tettek, hanem azért mert Isten országát romboltuk le velük magunkban vagy másokban. És mi az a bűnhődés, amit magunknak szereztünk ahhoz a kárhoz mérve, amit Istennek, az ő ügyeinek okoztunk.
Azt tanultuk, hogy Isten jelen van mindenben, amit teremtett, mert a lét szintjén tartja ezt. A számunkra kevésbé rokonszenves emberek lelkében is meg kell őt ismernünk. A bennünk lakó Istenre gondoljunk, mikor huzamosan és a szabadulás reménye nélkül kell velük együtt dolgoznunk, laknunk, élnünk. Mélységes hitből fakadó szeretet ez, amely olyan győzelmekre vezet, mint amelyekről beszámol. Személyiségüknek Isten jelenvalósága kölcsönöz mérhetetlen méltóságot. Jelenlétükben is jöhet az a titokzatos elfogódottság, amely Isten átvonulását jelzi… Az emmauszi tanítványok is milyen későn jöttek rá, hogy maga Krisztus volt az útitársuk.- Ez a harmadik érv.
…És felülemelkedvén minden emberi kicsinykedésen, élvezné Isten hegyének tiszta levegőjű békéjét.
(E sorokat Nagy Márta írta Placilla nővérnek)
U.I.
Minden gondolat, vágy, szenvedély mely az önszeretetet táplálja, csak kísértés lehet. Mert jobb Istenben élni, mint a megbántott önérzet sebeiben elvérezni.
11. sz. Melléklet
Constituția Republicii Socialiste România, 1965
CONSTITUȚIA REPUBLICII SOCIALISTE ROMÂNIA
(extrase)
Adoptată: 21 august 1965, la București.
Text: Buletinul Oficial nr. 1 din 21 august 1965. Republicată: B. Of. nr. 22 din 20 februarie 1968; nr. 34 din 16 martie 1969; nr. 44 din 4 mai 1972; nr. 56 din 8 aprilie 1974; nr. 167 din 27 decembrie 1974; nr. 65 din 29 octombrie 1986.
Modificări:
1. Legea nr, 1/1968 pentru modificarea unor articole din Constituția Republicii Socialiste România (publicată în Buletinul Oficial nr. 16 din 16 februarie 1968). Au fost modificate art. 15, 22, 70, 73, 78, 79, 80, 81, 83, 88, 90, 92–97, 100, 102, 106 și înlocuiți unii termeni. Ulterior, Constituția a fost republicată.
2. Legea nr. 56/1968 pentru modificarea unor articole din Constituția Republicii Socialiste România (publicată în Buletinul Oficial nr. 168 din 26 decembrie 1968). Au fost modificate art. 80, 88, 105, 107 și abrogat art. 84 alin. 2.
3. Legea nr. 1/1969 pentru modificarea unor articole din Constituția Republicii Socialiste România (publicată în Buletinul Oficial nr. 31 din 13 martie 1969). Au fost modificate art. 52, 53, 66. Ulterior, Constituția a fost republicată.
4. Legea nr. 26/1971 pentru modificarea articolului 73 alineatul 3 din Constituția Republicii Socialiste România (publicată în Buletinul Oficial nr. 157 din 17 decembrie 1971).
5. Legea nr. 1/1972 cu privire la modificarea articolelor 45 alin. 1 și 81 alin. 3 din Constituția Republicii Socialiste România (publicată în Buletinul Oficial nr. 41 din 24 aprilie 1972). Ulterior, Constituția a fost republicată.
6. Legea nr. 1/1974 privind modificarea Constituției Republicii Socialiste România (publicată în Buletinul Oficial nr. 45 din 28 martie 1974). Au fost modificate art. 43, 54, 57, 63, 64, 68, 73, s-au introdus art. 651, 691–696 și au fost înlocuiți unii termeni. S-a realizat renumerotarea articolelor și republicarea.
7. Legea nr. 66/1974 cu privire la modificarea unor articole din Constituția Republicii Socialiste România (publicată în Buletinul Oficial nr. 161 din 23 decembrie 1974). Au fost modificate art. 25, 44–46, 67, 80, 88, 96, 97. Au fost înlocuiți unii termeni. Ulterior, Constituția a fost republicată.
8. Legea nr. 2/1975 pentru modificarea articolului 53 din Constituția Republicii Socialiste România (publicată în Buletinul Oficial nr. 30 din 21 martie 1975).
9. Legea nr. 19/1979 pentru modificarea articolului 44 din Constituția Republicii Socialiste România (publicată în Buletinul Oficial nr. 103 din 19 decembrie 1979).
10. Legea nr. 19/1986 pentru modificarea unor prevederi din Constituția Republicii Socialiste România (publicată în Buletinul Oficial nr. 64 din 27 octombrie 1986). Au fost modificate art. 43, 63, 75. Ulterior, Constituția a fost republicată.
Abrogare: prin textul Constituției din 8 decembrie 1991.
(…)
TITLUL II
Drepturile și îndatoririle fundamentale ale cetățenilor
ARTICOLUL 16
România este republică socialistă. Republica Socialistă România este stat al oamenilor muncii de la orașe și sate, suveran, independent și unitar. Teritoriul său este inalienabil și indivizibil.
ARTICOLUL 17
Cetățenii Republicii Socialiste România, fără deosebire de naționalitate, rasă, sex, sau religie, sunt egali în drepturi în toate domeniile vieții economice, politice, juridice, sociale și culturale.
Statul garantează egalitatea în drepturi a cetățenilor. Nici o îngrădire a acestor drepturi și nici o deosebire în exercitarea lor pe temeiul naționalității, rasei, sexului sau religiei nu sunt îngăduite.
Orice manifestare, având ca scop stabilirea unor asemenea îngrădiri, propaganda naționalist șovină, ațâțarea urii de rasă sau naționale, sunt pedepsite prin lege.
(…)
ARTICOLUL 22
În Republica Socialistă România, naționalităților conlocuitoare li se asigură folosirea liberă a limbii materne, precum și cărți, ziare reviste, teatre, învățământul de toate gradele, în limba proprie. În unitățile administrativ-teritoriale locuite și de populație de altă naționalitate decât cea română, toate organele și instituțiile folosesc oral și scris și limba naționalității respective și fac numiri de funcționari din rândul acesteia sau al altor cetățeni care cunosc limba și felul de trai al populației locale.
(…)
ARTICOLUL 30
(1) Libertatea conștiinței este garantată tuturor cetățenilor Republicii Socialiste România.
(2) Oricine este liber să împărtășească sau nu o credință religioasă. Libertatea exercitării cultului religios este garantată. Cultele religioase se organizează și funcționează liber.
(…)
ARTICOLUL 109
În Republica Socialistă România procedura judiciară se face în limba română, asigurându-se, în unitățile administrativ-teritoriale locuite și de populație de altă naționalitate decât cea română, folosirea limbii materne a acelei populații.
Pârților care nu vorbesc limba în care face procedura judiciară li se asigură posibilitatea de a lua cunoștință prin traducător de piesele dosarului, precum și dreptul de a vorbi în instanță și a pune concluzii în limba maternă.
(…)
12. sz. Melléklet
A hitoktatás anyaga osztályonként, 1965
A hitoktatás anyaga osztályonként 1965/Márton Áron püspök
I. osztály: Az elemi katekizmusból az I. osztály anyaga a régi beosztás szerint. Fő cél: megtanítani a gyermekeket imádkozni, a templomban, szentmisén helyesen viselkedni. Már itt kezdik a ministrálást. Ahol már az I. osztályt is készítik az elsőáldozásra, egész évben ez az irányadó.
II. osztály: Az Elemi Katekizmus egészen. Hangsúly a szentgyónáson és a szen tgáldozáson van, a parancsolatoknál pedig a gyakorlati lelkitükör bevésése a lélekbe.
III. osztály: a Kiskatekizmus hitről szóló része, ószövetségi bibliai történetekkel szemléltetve vagy alátámasztva. Szentgyónás ismétlése. A parancsok gyakorlati alkalmazásaként a lelkitükör anyagét ki kell egészíteni és elmélyíteni.
IV. osztály: Kiskatekizmusból a kegyelemeszközökről szóló rész., újszövetségi bibliai részekkel szemléltetve. Gyakorlat alkalmazás, parancsok szerint milyen erények gyakorlását követeli meg az kegelmi élet. Hangsúly az Oltáriszentség tiszteletén és a szentáldozásnak tudatosításában van.
V. osztály: Szertartástan.Olvasmány: Szent János evangéliuma.
VI. osztály: Isten és Isten törvényei.Olvasmány: Szent Máté Evangéliuma
VII. osztály: Jézus Krisztus és az ember. Olvasmány: szent Lukács Evangéliuma
VIII. osztály: Egyháztörténelem. Olvasmány : Az Apostolok Cselekedetei
A tananyyag beosztása:
V. osztály:
Szertartástan:
1. A szertartásokról általában ( az ember a test és a lélek,Isten szándéka, Külső és belső istentisztelet)
2. A szertartásoknál gyakrabban használt jnelek, jelképek. Szentségekről általában.
3. A liturgikus személyek. Egyházi rend szentsége.
4. Liturgikus öltözetek. (Gyakorlati bemutatás, jelképes tartalmak)
5. Mindenszentek. Halottak napja. Temetés.
6. Egyházi év általában. Az adventi szent idő. Rorate. Dec. 8. Örvendetes olvasó.
7. Áldozat. A Szentmise-áldozat. A Szentmise részeiről általában.
8. Templom és oltár. Az oltár felszerelése.
9. Szentmise bevezető tanító része.
10. Felajánlás, átváltoztatás.
11. Áldozás. A hívek áldozása.
12. Karácsony és a következő ünnepek.
13. Nagyböjt. Bűnbánat szentsége.
14. Nagyhét. Virágvasárnap. Jeremiás siralmai.Keresztáldozat.Keresztút.
15. Nagyszombat. Húsvét.
16. Keresztség. Fehérvasárnap.Áldozócsütörtök. Dícsőséges olvasó.
17. Pünkösd. Bérmálás szentsége.
18. Úrnapja. Oltáriszentség tisztelete.Jézus Szíve.Elsőpéntek.
19. Mária tisztelete.(Május, október, Nagyboldogaszony stb.)
20. Körmenetek.( Gyertyaszentelő, búzaszentelő, Keresztjáró)
21. Templom ünnepei (Búcsú, felszentelés, búcsújárás)
22. Házasság szentsége.
23. Betegek szentsége.(betegek lekigondozása)
24. Szentelmények, temetés.
25. Ima
VI. osztály
Isten és isten törvényei
Első rész: cél: Isten.
1. Isten léte: A népek általános hite
2. Isten léte: A világban lévő rend és célszerűség
3. Isten léte: az életből
4. Isten léte: a boldogságvágyból
5. Isten léte: A lelkiismeretből
6. Isten léte: A kinyilatkoztatásból (Szentírás, szenthagyomány)
7. Isten tulajdonságai
8. Az ember Isten teremtménye
9. Halhatatlan lélek. Az ember célja
Második rész: cél: a parancsok:
10. Isten törvényei. A főparancs
11. I. parancs
12. II. parancs
13. III. parancs
14. IV. parancs
15. V. parancs
16. VI. és IX. parancs
17. Tisztán a házasságig. (Amit a házassági előkészületről tudni kell)
18. VII. és X. parancs
19. VIII. parancs
20. Az Egyház törvényhozó hatalma(engedelmesség az Egyház rendelkezéseinek)
21. Böjti fegyelem az önmegtagadás szelleme. Anyaszentegyház harmadik parancsa.
22. Húsvéti szentáldozás a tiltott idők.
23. Küzdelem a búnre vezető alkalmak a kísértések ellen
24. Bűn. Cselekedeteink erkölcsi beszámíthatósága.
25. Erényes élet. Az akarat nevelése.
VII. osztály
1. Szentháromság. A második isteni személy emberré lesz.
2. Jézus Krisztus történelmi valósága.
3. Az Evangéliumok történelmi hitele.
4. Jézus Istennek vallja magát.
5. Jézus a prófétsi jövendőlésekben.
6. Jézus Krisztus csodáiban.
7. Jőzus Krisztus csodálatos tanításában.
8. Jézus Krisztus jövendőlésében.
9. A dokumentumokból hiányzik a kilences szám.
10. Az Apostolok életének tanusága.
11. Amiért emberré lett, a megváltás (eredeti bűn és következményei).
12. Amit a megváltásnak köszönhetünk.
13. Jézus tovább folytatja munkáját az Egyház által (az Egyház feladata).
14. Az Egyház alapítása, szervezete.
15. Pápaság. Tévedhetetlen uniói hivatal.
16. A Szentlélek működése az Egyházban és az emberek lelkében.
17. A Egyház a kegyelemeszközök kiszolgáltatója.
18. Jézus csodálatos élete az Oltáriszentségben (néhány csoda az Oltáriszentséggel pl. Bolsano).
19. Az embernek meg kell halnia (az eredeti bűn következménye).
20. Külön ítélet (megelőzni az ítéletet, bűnbánat, feloldozás).
21. Van menyország.
22. Van örök büntetés.
23. Szentek egyessége. Tisztítóhely.
24. Jézus Krisztus második eljövetele, utolső ítélet.
25. Feltámadás. (Hiszem a test feltámadását. Az élet kenyere).
Egyháztörténelem
1. Az Egyház isteni alapítása (jézus Krisztus alapította. Egyházkormányzat. Feladatai)
2. Isteni és emberi vonások az Egyház történelmében
3. Az Ősegyház. (Az első Pünkösd, Az első keresztények hitélete, Péter az Egyház feje. Szent Pál megtérése.
4. A palesztinai üldözés (Péter és Pál apostolok börtönben, Gamáliel vallomása.Szent István első vértanú. Jeruzsálem pusztulása. Az Egyház terjedése az üldözés nyomán.
5. Római üldözések. (Péter és Pál Rómában.Vértanúk. Hősies élet.Katakombák)
6. A kereszténység diadala.(Sanguis martyrum. Milánói rendelet. Küzdelem a császári túlkapások ellen. Szent Ambrus és Szent Theodosius. Crisoston és Eudoxia)
7. Az Egyház küzdelme a hit tisztaságáért (Eretnekek. Első zsinat. Szent Jeromos. Szent Ágoston)
8. Új népek megtérése (Wulfia, Szent Patrik, Klodvig, Szent Bonifác, Ciril és Metód)
9. Őseink megtérése (Géza, Szt. István, az Árpád-ház szentjei, Szt. Gellért)
10) Az Egyház küzdelme a világi fejedelmek túlkapásai ellen. (Egyházi állam, VII. Gergely, Avignon, Konstanzi zsinat)
11. Keleti Egyházszakadás (Ignác pátriárka, Cerularios Mihály)
12. Az Egyház küzdelme a világhódító mohamedánizmussal. (Fegyveres terjesztés, keresztes háborúk, Hunyadi János, Konstantinápoly sorsa, 1453)
13. Szerzetesrendek ( Szt. Benedek, Szt. Ferenc, Szt. Domokos)
14. A középkori keresztény kultúra ( Hit. Keresztény társadalom. Barbárokból kultúrnépek, Kolostorok, iskolák, művészetek.)
15. Felvilágosodás a középkor végén. (Jan Hus, Humanizmus, Luther, Kálvin, Inkvizició, VIII. Henrik)
16. Az erdélyi hitegység megszüntetése (Mohács után, János Zsigmond négy hiten, Vallásszabadság. Csíksomlyó, Szentföldek)
17. Az Egyház belső megújulásaa (Trienti zsinat, jezsuiták, missziók, Pázmány, Cultus regio)
18. Az erdélyi püspökség visszaállítása (püspök nélkül 150 évig) Nevesebb püspökök. Batthyaneum. Régi templomaink. Újjászervezett, visszaállított plébániák)
19. Újkori szellemi áramlatok. (Voltaire, Szabadkőművesség, Francia forradalom, VII. Piusz és Napóleon, II. József)
20. Vatikáni Zsinat. Liberalizmus. Egyházi Állam. IX. Piusz.
21. Legújabb kor pápái. (XIII: Leó körlevelei, X. Szent Piusz, A pápák és a két világháború, XXIII: János)
22. Saját plébániánk és templomunk.
23. Korunk szentjei. (Bernadett, Szt. Terézke, Don Bosco)
24. Hívő és hitvalló tudósok.
25. A világegyház. (Vallási statisztika: püspökségek és templomok száma. Nemzetek fölötti közösség és egységek)
13. sz. Melléklet
Bálint Lajos püspök levele a vallásügyi államtitkárságnak, 1990
A VALLÁSÜGYI ÁLLAMTITKÁRSÁGNAK
BUKAREST
Az 1989. decemberi események bátorítanak fel, hogy a Vallásügyi Államtitkárságnak intézett írásunkban.
A Szentírásnak, pontosabban Jézus Krisztus szavait- missziós parancsát idézzük: „Menjetek az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (Mk. 16,15)
Krisztus missziós parancsa egyetemes, vagyis nincs helyhez, időhöz kötve, nem korlátozható korosztályokra és társadalmi rétegekre. Az Egyház küldetése minden idők, minden emberéhez szól. Ebből következik, hogy a kereszténységnek elvitathatatlan joga és kötelessége, az igehirdetés, az evangelizálás. Ennek lényeges része a gyermekek és ifjak vallásos nevelése, ami gyakorlatilag a hitoktatásban valósul meg. Mindezek tudatában ragaszkodott egyházunk a hitoktatáshoz még az előző rendszer legrafináltabb mesterkedései s durva üldözései közepette is, megőrizve a hitoktatás valamelyes szabadságát. Még azokban az időkben is, nemcsak szombaton és vasárnap, és nemcsak templomokban – amint akkori hatóságok szorgalmazták, – hanem a hét minden napján és minden csoportot hitoktattunk.
A Művelődési Minisztérium 150052 és a Vallásügyi Államtitkárság 7758. számú, folyó év szeptember 11.-én kelt, a hitoktatással kapcsolatos intézkedéseit, melyeket nélkülünk és megkérdezésünk nélkül hoztak, vegyes érzelmekkel fogadtuk. Egyrészt örültünk az iskolai hitoktatásnak, másrészt aggodalommal töltenek el az abban foglalt korlátozások.
1. A kéthetenként egy vallásóra elfogadhatatlan, csak jelképesnek tekinthető. Az elmúlt évtizedek tapasztalatai és a kialakult gyakorlat szerint elemi iskolában legalább heti két óra, középiskolában heti egy óra szükséges. A hitoktatás az egész kinyilatkoztatást kell, hogy tartalmazza, amelyhez a valláserkölcsi nevelés is tartozik az egésznek részeként.
2. A hitoktatás tartalmának meghatározása, a téma kidolgozása kizárólag az egyház feladata. Amint elképzelhetetlen egy jogállamban, hogy egy pap bemutassa a prédikáció tervét, ugyanúgy elképzelhetetlen a hitoktatás vonatkozásában is.
3. Az Egyház mindig féltékenyen őrködött a tanítás épsége, teljessége és tisztasága fölött. Az ellenőrzés ma is magának tartja fenn. (CIC 806 kánon). A rendelkezésekben mindegyre visszatérve állami ellenőrzés a műszerek és informátorok általi lehallgatásra emlékeztet.
4. Az igehirdetésre és így a hitoktatásra a pap a megbízást a fölszenteléssel kapja. Nem felszentelt hitoktató esetében az alkalmasság mértéke szerint csak az egyházmegye püspöke adhatja a megbízást, semmiképp nem a tanfelügyelőségek, amint azt az idézett rendelkezés 5. pontja meghatározza (E. T. 804., 805. kánon)
Tisztelettel kérjük, szíveskedjenek a tananyag meghatározását, ellenőrzését. A hitoktató személyének kiválasztását illetően bizodalmat előlegezni és legalább azt a szabadságot megadni, amit a diktatúrától kaptunk.
Tudjuk, hogy egyházi iskoláink,-amelyek visszaállítását reméljük, és ismételten kérjük-, fogják biztosítani a hit és erkölcsi nevelést. Addig is kérjük szíveskedjenek utasítani az iskolák vezetőit, hogy tegyék lehetővé az iskolai hitoktatást a fentiek szellemében.
Gyulafehérvár, 1990. szeptember 25-én.
Bálint Lajos
Püspök
14. sz. Melléklet
Egyházmegyei Hatóság átirata, 1991
Egyházmegyei Hatóság
Alba-Iulia Gyulefehérvár
Str. Mihai Viteazu nr. 21
2180-1991
D.a J.Kr.
Tisztelendő Plébánia Hivatalnak!
A papság alapvető feladata hitünk továbbadása. Ennek lényeges része a gyermek és a ifjúság vallási nevelése. Az új helyzet, amivel szembe találjuk magunkat, feladatunk teljesítésében szükségessé teszi az arra alkalmas és készséges híveknek is a bevonását.
Azon hívek részére, akiket a Tisztelendőséged a nyári kurzus elvégzése után, és az előadók véleményezése alapján arra alkalmasnak talált, ezennel egy évre megbízást adok, hogy elsősorban kisiskolásoknak /I-IV/ osztály az iskolában hittanórát tartsanak. Megbízásomat, amely egy évre szól, de bármikor visszavonható, a hittanosok és hittanórák száma indokolja. Mindezek után is Tisztelendőséged dönthet, hogy átadja-e a megbízást, illetve igénybe veszi-e a segítséget.
A laikusok bevonása nem menti fel a papokat a hitoktatás súlyos kötelezettsége alól, csak munkájukban kívánok segíteni. A kinevezett hitoktatók irányítása és ellenőrzése a felelős lelkipásztorra tartozik.
Munkájukra Isten áldását kérem.
Gyulafehérvár, 1991. szeptember 13-án
érsek
15. sz. Melléklet
Szent Benedek és Szent Gellért plébánia
Szent Benedek plébánia
Az Állomás negyedben egy 1988-ban vásárolt ház kiegészítésével hittantermet építettek, majd itt vasárnapokon és ünnepnapokon miséztek. A lakónegyed közösségének igényére román nyelven is elkezdtek misézni.
Önálló plébánia 1992. augusztus 1-jétől lett, első plébánosa Hajdú János volt, addig ezt a plébániát is a Szent József plébániáról látták el.
A plébániai közösség kialakulása nehezen indult, a legnagyobb problémát a templom hiánya okozta. Hajdú János plébános 1996-ban kezdte el építeni a templomot. A templomépítés, a közmunka közelebb hozta egymáshoz az embereket.
1997-ben már a templomban végezték a karácsonyi éjféli szentmisét. A templomot dr. Jakubinyi György érsek 1998. május 16-án szentelte fel. 1993. január 1-jétől már saját anyakönyveket vezettek. A plébánia az Állomás negyedet lakóit szolgálja, de kezdettől fogva személyi plébániaként is működött a román anyanyelvű hívek számára, akik a város egész területéről ehhez a plébániához tartoznak, és román nyelven is kiszolgálják őket minden szinten. A plébániához tartozik még Kilyén és Szépmező. Kilyénben 1969-ben vásárolt lakásból alakítottak ki kápolnát, előtte magánlakásban miséztek. Többségében református közösség, a katolikus hívek nagyrészt idősek, de az utóbbi időben a városból több fiatal család költözött ide és épített házat, így remény van arra, hogy a vallásos élet továbbra is élénk lesz. Szépmezőn 1990-ben egy épület- és területcsere révén vásároltak kápolnát. Többrendbeli javítás és bővítés után 2000-ben Krisztus Király ünnepén szentelte fel a haranglábbal és a haranggal együtt Tamás József segédpüspök. Ide zömében a Gyimesekből jöttek dolgozni az emberek, ma is ők alkotják a többséget, de a munkahelyek megszűnésével sokan visszaköltöztek szülőfalujukba. Helyükbe egyre több más vallású költözik. Amíg jövedelmező volt a mezőgazdaság, 90%-ban katolikusok lakták a települést.
A hittanórákat a plébánián heti rendszerességgel ft. Hajdú János főesperes tartja. Jellemző a kis közösségekre, hogy hitükhöz, vallásukhoz ragaszkodó emberek. A gyerekek tömegesen a szentségek kiszolgáltatása előtt járnak plébániai hittanórára, de kisebb számban különösen a Gyimesekből ideköltözött katolikus családok gyerekei rendszeresen. Számuk a 2000 évekre nagyon lecsökkent, hiszen a munkanélküliség, Szépmezőn az Állami gazdaság megszűnése sokakat kivándorlásra késztetett. Szociokulturális környezete a Szent Benedek plébániának egy problémásabb környezet, kihívásokkal, jellegzetesebb lelkipásztori feladatokkal. A plébániához az Ady Endre Általános iskola tartozik. 1990-1999 között itt, Szépmezőn és a plébánián Perdi Gabriella hitoktató végzett kiváló munkát. (2011-től megszűnt a szépmezői iskola. A gyerekeket iskolabusszal szállítják be az Ady Endre Általános iskolába.
Szent Gellért plébánia
Szilveszter Sándor sepsiszentgyörgyi kanonok plébános (1943–80) a Csíki utcában egy lakást rendezett be misézés céljára. Ennek helyén Csató Béla plébános építtetett templomot (nehézségek, zaklatások árán), amelyet 1987-ben szentelt fel Bálint Lajos püspök. A Szent Gellért plébánia 1990-től vált önálló plébániává 1700 lélekkel. A város legszegényebb plébániája jelen pillanatban. A Csíki-negyed a szociálisan hátrányos helyzetű sepsiszentgyörgyi lakósok által lakott negyed. Valamikor itt volt a hírhedt „sing-sing”- nek nevezett tömbház, ahová számtalan, beazonosítatlan, lakcímmel nem rendelkező ember költözött be, iszonyú higiéniai körülmények közé. Ma ezt a tömbházat a városi Önkormányzat felszámolta és itt működik a város civilizált (Máltai Szeretetszolgálat által működtetett) hajléktalan szállója. A hívek körében nagyon sok a nyugdíjas, a munkanélküli és a roma. Sokan a határon túl próbáltak munkát keresni, boldogulni. A hívek elég kevés százaléka gyakorolja hitét, látogatja a vasárnapi szentmiséket. A gyermekek nagyon kevés százaléka jár a plébániai hitoktatásra és a szentmisékre. Kustán Tünde hitoktató szerint sok a 11-12 éves kereszteletlen gyerek. (kb. 30%). Itt is jellemzően a szentségek kiszolgáltatása előtt, (elsőáldozás, bérmálás) jönnek a gyerekek hitoktatásra.
16. sz. Melléklet
Tanügyi és Tudományügyi Vallásügyi Államtitkárság
TANÜGYI ÉS TUDOMÁNYÜGYI VALLÁSÜGYI ÁLLAMTITKÁRSÁG
MINISZTÉRIUM
Miniszteri Kabinet Államtitkári kabinet
Szám: 9176/1991.02.1 Szám 768/1991.02.1
KÖZLÖNY
A Tudományügyi és Tanügyi Minisztérium és a Vallásügyi titkárság, közösen a romániai vallásfelekezetek vezetőivel, az 1991.01.25-i megbeszélésen, elemezték, hogyan szervezték meg és fejtették ki elemi és középiskolákban a gyermekek valláserkölcsi nevelését az 1990/1991 iskolai év utolsó évharmadában.
Ez alkalommal a következő határozatot hozták:
1. Az 1990/1991 tanév második évharmadától kezdődően az elemi és középiskolai fokon a valláserkölcsi nevelést heti egy órában fejthetik ki szabadon /fakultativ/ módon a tanulók és minden vallásfelekezet óhajára, tekintetbe véve azokat a lehetőségeket, amelyeket az iskolák biztosítanak
2. Folyó év február és március hónapjaiban a megyei tanfelügyelőségek, közreműködve az érdekelt vallásfelekezetek vezetőségeivel és más nevelői/káderekkel/ személyekkel, megyénként találkozókat és más megbeszéléseket szerveznek, mely szerint az iskolai valláserkölcsi nevelés a leghatékonyabban valósuljon meg.
3. Iskolai szinten, ezek vezetőségei közösen a vallásfelekezetek képviseleteivel a II. évharmadban nyílt órákat és módszertani tevékenységeket rendeznek mindazon személyek részvételével, akik a meghatározott iskolákban e tantárgyakat tanítják.
4. Az analitikus és pszihopedagógiai programok, valamint a tanulók valláserkölcsi tankönyvei megalapozásának érdekében, a vallásfelekezetek bemutatják a Tanügyi és Tudományügyi Minisztériumnak, az 1991 II. évharmad végéig a Vallásügyi Államtitkárságon keresztül a tantárgy analitikus programját az 1991/1992 tanévre, valamint a tankönyvek kivitelezését.
5. A megyei tanfelügyelőségek keretében kijelölnek egy személyt, esetleg a történelem vagy román nyelv és irodalom számára megjelölt tanfelügyelőt, aki majd ellenőrzi és irányítja azon tanügyi eljárásoka és törvényeket amelyek megegyezve a tanügyi és Tudományügyi Minisztérium, valamint a Vallásügyi Államtitkárság 1990.09.11-i határozatával, ezen tantárgy állami iskolába való bevezetésére.
6. Ezen tantárgy legjobb tanítása érdekében a Tanügyi és Tudományügyi Minisztérium, valamint a vallásügyi Államtitkárság, közreműködve a Tudományos és Nevelési intézménnyel, valamint a tanügyi káderekkel melyek a megyei tanfelügyelőségek mellett működnek, ezen a téren szakelemzést végeznek.
7. A „Tribuna Învățămîntului” folyóirat ezen iskolai tantárgy céljára irányuló cikkeket fog közölni és népszerűsíti az iskolai tapasztalatokat.
8. Az 1991/1992 tanév kezdetével, a Tanügyi és Tudományügyi Minisztérium közösen a Vallásügyi Államtitkársággal , lehetőséget biztosít arra, teológiai egyetemeket létesítsenek komplex pedagógiai szakkal , az egyházi felsőfokú intézmények keretében és kérésére. Elemezni fogják ezen felsőfokú formában történő felkészítés lehetőségeit, némely végzősök kettős szakosítását- úgy a vallási téren, mint más tantárgyban valamint történelem, román nyelv, latin nyelv, modern nyelvek szakosításában- megfelelő szintű tanügyi káderek biztosításával, különös képpen a falusi környezetben, ahol a katedrák létesítése és a tanügyi káderek állandósága még megoldatlan nehézségeket jelent.
Tanügyi és Tudományügyi Miniszter Vallásügyi Államtitkár
s.s Gheorghe Ștefan s. s Gheorghe Vladuțescu
17. sz. Melléklet
Dokumentum az iskolai hitoktatás bevezetésére, 1990
MINISTERUL ÎNVĂȚĂMÂNTULUI ȘI ȘTIINȚEI
SECRETARIATUL DE STAT PENTRU CULTE
Nr. 150052 nr. 7758
INTRODUCEREA EDUCAȚIEI MORAL-RELIGIOASE ÎN ÎNVĂȚĂMÂNTUL DE STAT.
1. Începând cu anul școlar 1990-1991, se introduce în învățământul primar și gimnazial, câte o oră la două săptămâni, educație moral-religioasă.
2. Educația moral-religioasă este obiect de învățământ, are statut de disciplină opțională și facultativă, este inclusă în orar și se desfășoară în școli.
3. Educația moral-religioasă accentuează asupra elementelor de etică și istorie culturală. Programele analitice sânt elaborate de fiecare cult, avizate de secretarul de Stat pentru culte și aprobat de Ministerul Învățământului și Științei. Elaborarea programelor de învățământ și predarea se vor face în spirit irenic, ținând seama de principiile vieții comune într-un stat modern.
4. Conducerile școlilor vor crea posibilitatea ca elevii să poate grupa, cu ocazia orelor de educație moral-religioasă, pe criterii confesionale. Grupe de educație moral-religioasă pot funcționa și prin gruparea elevilor de aceeași confesiune de la mai multe școli din aceeași localitate. Apartenența confesională nu poate fi un criteriu în organizarea claselor ori înscrierea la cursuri la o unitate de învățământ de stat, în acordarea unor privilegii, în îngrădirea ori pierderea anumitor drepturi.
5. Lecțiile de educație moral-religioasă sunt predate de cadre didactice din instituțiile de învățământ religios, de preot, de teologi și studenți ai instituțiilor de învățământ superior teologic. De asemenea, pot preda această disciplină cadre didactice din învățământul preuniversitar. Conducerile cultelor își vor da acordul prealabil pentru numirea acestor cadre didactice. Secretariatul de stat pentru culte va prezenta Ministerului învățământului și științei programele cursurilor de perfecționare pedagogică, pentru anul 1990-1991, în vederea asigurării competenței metodico-didactice a celor ce predau educație moral-religioasă. Numirea cadrelor pe catedre, jumătăți de catedră sau ore de educație moral-religioasă se face de către inspectoratele școlare, la propunerea organelor de conducere ale cultelor. Revocarea cadrelor menționate se face în aceleași condiții.
6. Ministerului învățământului și științei are drept de control asupra educației moral-religioase în școală, urmând să încadreze specialiști pentru efectuarea inspecției școlare, pentru asigurarea condițiilor desfășurării procesului didactic. Personalul didactic menționat la punctul 5 se subordonează, pe timpul activității școlii, conducerii acestora, respectând regulamentele de ordine interioară. Ierarhii și conducătorii diverselor culte pot însoții, la cerere, cadrele Ministerului învățământului și științe, precum și cele inspectoratelor școlare, cu prilejul inspecției școlare a educației moral-religioase.
7. Aprecierea rezultatelor obținute de elevii care optează pentru educația moral-religioasă se face prin acordarea da calificative( foarte bine, Bine, Suficient, Insuficient) Calificativul insuficient nu atrage situația de corigență sau repetenție a elevilor în cauză.
8. Educația moral -religioasă intră sub incidența legislației curente
9. În timpul trimestrului întâi al acestui an școlar, Ministerului Învățământului și Științei, împreună cu Secretariatul de Stat pentru Culte și conducerile cultelor, vor analiza activitatea de educația moral religioasă desfășurată, urmând ca Ministerului Învățământului și Științei să dispună asupra modalităților de integrare a acestei discipline de învățământ în sistemul constituțional, legislativ și curricular al reformei educaționale.
MINISTERULUI ÎNVĂȚĂMÂNTULUI SECRETARUL DE STAT PENTRU CULTE ȘI ȘTIINȚEI
Gheorghe Ștefan Gheorghe Vlăduțescu
18. sz. Melléklet
Jakubinyi György érsek levele a vallásügyi államtitkársághoz, 1992
Nr: 2665-1992
CĂTRE SECRETARIATUL DE STAT PENTRU CULTE
BUCUREȘTI
Referindu-se la înștiințarea telefonică din 19 noiembrie a.c. comunicată de Domnul inspector Tănăsescu, în legătură cu predarea religiei în școlile secundare și superioare, cu onoare facem următoarele propuneri:
1. Obiectul în loc de educație moral religioasă să fie numit religie
2. Conform canoanelor Bisericii Catolice introducerea orelor de religie și în licee în clasele IX-XII cu materialul următor:
Clasa a IX: Biblicum
Clasa a X.: Morala
Clasa XI.: Istoria bisericească
Clasa a XII.: Apologetică
3. Clasificarea să nu fie cu note ci cu evaluare F.bine, bine, suficient, insuficient.
4. În școlile superioare universitare să fie asigurată posibilitatea predării problemelor religioase în formă de seminar.
5. Dorim educarea religioasă să înceapă deja în grădinița de copii.
Alba-Iulia, la 27 noiembrie 1992.
Cu stimă
Episcop auxiliar,
Vicar general, Jakubinyi György
19. sz. Melléklet
A gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskola
hittanárképző tagozatának Szabályzata
792/1999
A gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskola
hittanárképző tagozatának Szabályzata
I. A Hittanárképző Tagozat Szervezete
1. A Hittanárképző Tagozat a Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskola keretén belűl működik mint Fakultás.
2. Irányítói apüspök által kinevezett Rektor- felügyelő szereppel, Dékán- irányítő szereppel, Gazdasági felelős, és Titkár
3. A Főiskola Rektora felelős, hogy a tagozat az egyházi és állami tanügyi törvények követelményeinek megfelelően müködjék. A dékánnal együtt képviseli a tagozatot az egyházi és állami hatóságok előtt.
4. A tagozat irányítója a dékán, aki megszervezi és irányítja a Tagozat működését. A felvételi bizottság tagjaként vezeti a felvételi vizsgát.
5. A Gazdasági Felelős az önálló költségvetéssel rendelkező Tagozat bevételeit és kiadásait nyilván tartja.
6. A Hittanárképző Tagozat célja, hogy a világi hívők számára lehetővé tegye a teológiai ismeretek megszerzését.
A tagozatnak rendes és rendkívüli hallgatói vannak. Rendes hallgatók azok a kik hittanári képesítést akarnak szerezni. Rendkívüli hallgatók akik azok, ( nem katolikusok is) akik önképzés miatt végzik a tanfolyamot.
7. A Tagozat hitoktatói képesítést és diplomát biztosít azoknak akik az öt éves kurzust koeficiens számítással 7,50 általános osztályzattal befejezték és 50 másfélsoros gépelt oldal terjedelmű diplomadolgozatot valamely szaktanár vezetésével benyújtották a kurzus befejezése után legtöbb egy évvel. A dolgozat témája bármelyik teológiai tárgyból, illetve az öt éves kurzuson sorra került témák közül lehetséges. A diploma megszerzéséhez ezenkívül szükséges, hogy három általunk választott teológiai tárgyból szigorlati (összefoglaló) vizsgát tegyenek. Az egyes tárgyak anyagát a szaktanár által összeállított 20 tétel képezi.
8. A Hittanárképző Tagozat a Püspök ésa Tagozat vezetői által felállítottCentrumokban van megszervezve.
9. A Tagozat irányító tanárai a Hittudományi Főiskola szaktanárai, akik a megbízott előadókkal kapcsolatot tartanak fenn.
II. A hittanárképző tagozat okatási rendeje
12. A Hittanárképző Tagozatra rendes vagy rendkívüli hallgatóként, nemre való tekintet nélkül felvételt nyerhet a saját lelkipásztora által ajánlott katolikus keresztény, aki érettségi bizonyítvánnyal rendelkezik és a felvételi bizottság előtt sikeres felvételi vizsgát tesz.
13. A felvételi vizsga időpontját, helyét és anyagát a Dékán köteles a felvételi előtt legalább három hónappal közzé tenni.
14. A hallgatók minden évre a meghatározott időkeretben és helyen beíratkoznak. A következő évre csak azok íratkozhatnak be, akik az előző év vizsgáit befejezték. A beíratkozók beíratkozási díjat fizetnek.
15. A Hittanárképző Tagozat Hallgatói leckekönyvet kapna.
16. A hallgatók a számukra készült jegyzetből tanulnak. A jegyzetekért a szaktanárok felelősek.
17. Az oktatási előadások a konzultációk által történik. Az előadásokon a hallgatók kötelesek résztvenni. Az előadásokat rendszerint a centrumokban kinevezett előadók tartják. A szaktanárok a soron levő nagyobb anyagegységből konzultálnak.
18. A hallgatók félévenként vizsgáznak a vizsgaszesszióban minden felvett tárgyból. Indokolt esetben a Dékán vizsgahalasztást engedélyezhet. A vizsga eredményét a szktanár a leckekönyvvel igazolja.
19. Akik mind az öt évfolyamot sikeresen elvégezték, erről bizonyítványt kaptnak. A tagozat elvégzését igazoló bizonyítvány vagy Diploma egyházi vagy más munkakör betöltésére önmagában nem jogosít fel és nem érinti az egyházi alkalmazottak müködésére vonatkozó érvényes jogszabályokat és gyakorlatot.
20. A Hittanárképző Tagozat Tanterve:
Évfolyam
|Ssz.
|Tantárgy
|Félévek
száma|Vizsga
módja|
1.
|1
|Bevezetés az Őszövetségi Szentrásba
|2
|vizsga
|
|2
|Egyetemes Egyháztörténet
|2
|vizsga
|
|3
|Filozófiatörténet
|2
|vizsga
|
|4
|Lelkiélet teológiája
|1
|vizsga
|
|5
|Liturgika
|1
|vizsga
|
2.
|1
|Bevezetés az Újszövetségi Szentírástudományba
|2
|vizsga
|
|2
|Alapvető hittan
|2
|vizsga
|
|3
|Erkölcsteológia
|2
|vizsga
|
|4
|Pszihológia
|2
|vizsga
|
|5
|Latin nyelv
|2
|kollokvium
|
3.
|1
|Alapvető hittan
|2
|vizsga
|
|2
|Erkölcsteológia
|2
|vizsga
|
|3
|Katekétika
|2
|vizsga
|
|4
|Pedagógia
|2
|kollokvium
|
|5
|Latin nyelv
|1
|kollovium
|
|6
|Antropológia
|1
|vizsga
|
4
|1
|Szentírásmagyarázat
|2
|vizsga
|
|2
|Dogmatika
|2
|vizsga
|
Évfolyam
|Ssz.
|Tantárgy
|Félévek
száma|Vizsga
módja|
|3
|Kozmológia -teodicea/Filozófia
|2
|vizsga
|
|4
|Egyházjog
|2
|vizsga
|
|5
|Az Egyházmegye története
|1
|kollokvium
|
|6
|Pasztorális
|1
|kollokvium
|
|7
|Gyakorlati katekézis
|1
|kollokvium
|
5
|1
|Szentírásmagyarázat
|2
|vizsga
|
|2
|Dogmatika
|2
|vizsga
|
|3
|Pasztorális/Ökumenizmus-Missziológia
|2
|vizsga
|
|4
|Patrológia
|1
|vizsga
|
|5
|Szociológia
|1
|kollokvium
|
|6
|Zene-Zenetörténet
|1
|kollokvium
|
|7
|Művészettörténet
|1
|kollokvium
|
|8
|Gyakorlati katekézis
|2
|kollokvium
|
Egyházmegyei zsinati dokumentumok a hitoktatásra vonatkozóan
1. számú függelék
JAVASLATOK
1. A közeli jövőre vonatkozóan a tanügyi törvény adta (szűkös) keret optimális kihasználása a feladat. A színvonal emelése érdekében hatékonyabbnak gondoljuk szám szerint kevesebb, ám népesebb iskolák fenntartását: ezáltal növekedik az önálló (és szakmai, erkölcsi szempontból egyaránt megfelelő tanári kar kialakításának esélye.
2. Ennek érdekében szükséges nagyobb figyelmet fordítani az elhivatott katolikus értelmiség képzésére: segíteni és jó szellemű iskolákba vonzani őket.
3. Változatosabbá kellene tenni az iskolák profilját: a teológia-filológiai tagozat mellett reáltagozatokat is létesíteni kellene, ugyanakkor létre kellene hozni a szakoktatást mind posztliceális, mind középfokon (nem feltétlenül érettségivel végződő oktatás formájában). A profilnak megfelelő szakmai színvonal emelése hozzájárulhat az egyházi iskolákkal kapcsolatos negatív beidegződések és előítéletek eloszlatásához.
4. A távlatokat illetően ne mondjunk le az iskolai intézményrendszer fokozatos kiépítéséről, valamint ezzel összefüggésben az eltulajdonított egyházi javak visszaigényléséről.
5. A meglévő katolikus kollégiumok fenntartása és fejlesztése mellett új kollégiumok létesítését tartjuk kívánatosnak. Az állami oktatási intézmények katolikus diákjai és egyetemi hallgatói részére is katolikus kollégiumokat kellene alapítani.
6. Át kellene gondolni a keresztény pedagógustársadalom tervszerű lelki és szakmai (tovább) képzését (függetlenül attól, hogy egyházi vagy állami intézményben tanítanak), ez pedig a főegyházmegyei hatóságtól is áldozatkészséget kíván, illetve az egyházmegye területén levő tanulmányi házak méltányosabb és hozzáférhetőbb áron történő kihasználását követeli meg. Szervezzenek olyan katolikus szellemiségű pedagógus-továbbképző kurzusokat, amelyek során szerzett ismereteket hasznosíthatnak tanári munkájukban, és amelyek egyúttal a hivatalos tanügyi szervek jóváhagyását is élvezik.
7. A kerettanterv által biztosított mozgásteret kihasználva úgy kell összeállítani a katolikus iskolák tanrendjét, hogy áthassa az ismeretszerzés minden mozzanatát, és abban választható tananyagként helyet kapjanak (a vallásoktatás mellett) olyan tantárgyak is, amelyek az átfogó keresztény elmélet és műveltség kialakításában szerepet játszanak (pl. egyházi művészet, egyházi irodalom).
8. Fontos az iskolaválasztás előtt álló tanulók és szüleik pontos tájékoztatása az egyházi iskolák jellegéről, működési rendjéről. Ennek érdekében javasoljuk, hogy az iskolák meghatározott ritmus szerint szervezzenek nyílt napokat, illetve adjanak ki tájékoztató füzeteket intézményük belső életéről.
9. A tanügyi törvény által biztosított állami juttatás igénybevétele mellett az egyes oktatási intézmények éljenek a hazai és külföldi pályázati rendszerek által nyújtott anyagi támogatásokkal, kísérjék figyelemmel és használják ki a pályázati lehetőségeket.
10. Szervezzenek katolikus óvodákat, elemi és általános iskolákat azokban a helységekben, ahol erre igény van.
A következő rendelkezéseket fogalmazta meg az Főegyházmegyei zsianat:
RENDELKEZÉSEK
29. Ahol a működési feltételek biztosítottak, a főegyházmegyei hatóság és a területileg illetékes plébániák tegyenek meg minden tőlük telhetőt a meglévő katolikus intézmények fenntartása és fejlesztése érdekében.
30. A plébánosok ne elriasszák, hanem irányítsák tanítványaikat a katolikus iskolába, mutassák fel és tegyék vonzóvá előttük az ilyen iskolákban elsajátítható keresztény szellemiség sajátos értékeit.
31. A tantestületek kialakításában fordítsanak megkülönböztetett figyelmet arra, hogy a pedagógusok legyenek szakmai és erkölcsi szempontból elkötelezett, katolikus keresztények, vagy kivételes esetben nem katolikus, de az iskola szellemiségének megtartására kötelezettséget vállaló személyek.
32. A katolikus oktatási és nevelési intézmények pedagógusai és igazgatói kötelesek eleget tenni az állami tanügyi törvények elvárasainak (fokozati vizsga, tudományos fokozatok megszerzése), és ebben őket a főegyházmegye támogassa.
33. A főegyházmegye költségvetésébe foglalják be a katolikus oktatási és nevelési intézmények költségvetéseit is.
34. A főegyházmegyei hatóság rendelete értelmében a plébánosok az évenkénti iskola fenntartási célra beérkezett adományok teljes összegét küldjék be az illetékes hatóságnak. A célpénzként beérkezett adományokat arányosan osszák el a meglevő intézmények között.
35. A főegyházmegye mielőbb hozza létre a pedagógiai kabinetet.
2. számú függelék
1. A katekétikai bizottság javasolja, hogy írjanak ki pályázatot helyi viszonyoknak megfelelő tankönyvek és segédkönyvek készítésére. Ezek a könyvek módszertanilag feleljenek meg a korcsoportok élettani sajátosságainak, ugyanakkor – a modern pedagógia és módszertan gyakorlati eredményeit hasznosítva – legyenek szemléletesek. Jó, ha tartalmazzák a megtanulandó énekeket is.
2. A főegyházmegye hasson oda az állami szerveknél, hogy a hitoktatás állami támogatását osszák le fejpénzre.
3. A plébánosok járuljanak hozzá az állások meghirdetéséhez, hisz mind a helyi közösség, mind a főegyházmegye érdeke, hogy képzett és lelkes hitoktatói legyenek.
4. A főegyházmegye vezetősége és a helyi egyházközség értékelje és fogadja örömmel azoknak a fiataloknak az áldozatos munkáját, akik a hitoktatói pályára készülnek. Tekintsék őket munkatársaknak és tegyék lehetővé tehetségük és befektetett munkájuk gyümölcsöztetését. Az egyházközségek törekedjenek reális lehetőséget teremteni arra, hogy a hitoktatók gyakorolhassák hivatásukat.
5. A főegyházmegyei és plébániai költségvetésből, amelyet az iskolaalapra szántak, különítsenek el egy bizonyos összeget, amit a katekéták javaslatainak figyelembe vételével használjanak fel a katekézis javára.
6. A katekétikai bizottság dolgozzon ki hosszabb távra tanterveket.
7. Különös gondot kell fordítani a közösségformálásra (kirándulás, előadások, zarándoklatok, lelkigyakorlatos napok stb.). a plébániai hitoktatásban kapjon nagyobb szerepet a misztagógikus katekézis.
8. A plébánosok törekedjenek arra, hogy a hitoktatók alkossanak közösséget. Ily módon közreműködve, egymást gazdagítva eredményesebb lesz a munkájuk.
9. A fiataloknak a liturgikus életbe való bekapcsolása céljából nagyobb hangsúlyt kell fektetni diák- és ifjúsági szentmisék bevezetésére, és liturgikus ismereteik gyarapítására.
10. A szentségekre való felkészülés ideje alatt, de máskor is, minden hitoktatási alkalommal legyen liturgikus énekgyakorlás. Erre a hitoktatókat fel kell készíteni.
11. Az iskolai minősítésbe és osztályozásba az elméleti tudás értékelése mellé be kell számítani a liturgikus életbe való bekapcsolódást.
12. A hitoktatás maximum 30-35 fős csoportokban történjék. A szentségekre való felkészítés idején ajánlatos a világiak bevonásával 7-10 fős csoportokkal foglalkozni.
13. A katekétikai bizottság intézkedjék, hogy az iskolai hittankönyvek legyenek ingyenesek a többi, államilag támogatott tankönyvhöz hasonlóan. Amennyiben ez nem lehetséges, az egyházközség vásárolja meg a tankönyveket, amelyeket iskolai év kezdetén kioszt a gyermekeknek, év végén pedig visszakéri.
14. A katekétikai bizottság dolgozzon ki a szórvány számára sajátos hitoktatási tervet, figyelembe véve a szórványpasztoráció-bizottság véleményét is.
15. Szórványban élő gyermekeink katekézise az iskolai beosztás szerint sokszor lehetetlen, ezért szükség van alternatív megoldásokra.
16. Ajánlatos az óvodai katekézis bevezetése.
17. A katekéta köteles tanmenetet, haladási naplót és tanuló nyilvántartást vezetni. Tartson rendszeres kapcsolatot a szülőkkel és kezdeményezze a szülői értekezletek keretében a szülők katekézisét. A lelkipásztor törekedjék arra, hogy azokat a szülőket, akik nem gyakorolják vallásukat, vezesse be az alapvető hitbeli ismeretekbe, készítse elő az elmaradt szentségek vételére és vonja be a plébániai közösség életébe
18. Megfelelő hittantanári képesítésűek hiányában, kivételes esetben és ideiglenesen, a plébános megbízatást kérhet azok számára is, akik a többi feltételnek eleget tesznek (ld. 8. rendelkezés). Ezekben az esetekben az egyházközség vállalja a hitoktató bérkiegészítését.
RENDELKEZÉSEK
6. A főegyházmegyei katekézist a katekétikai bizottság koordinálja. A katekétikai bizottságnak hivatalból legyen tagja a kolozsvári Babes-Bolyai tudományegyetem Római Katolikus Teológiai Karának dékánja és katekétika tanára.
7. A katekézis az iskola és plébánia keretében történjék, külön tantervvel, heti egy-egy órában. A plébániai katekézis fektessen külön hangsúlyt a közösségépítésre. A közösségépítő órák módszertanát, oktatási és nevelési programját a katekétikai bizottság dolgozza ki, és a továbbképzők alkalmával ismertesse.
8. A tanterv legyen egységes az egész főegyházmegyében, és tartalmazza a minimális ismeretanyagot, a nevelési és oktatási célokat, osztályokra lebontva.
9. Létre kell hozni regionális tanácsadó központokat (tanácsadó iroda), ahol a szükséges segédeszközöket meg lehet találni (fénymásoló, szakkönyvek, videotéka, Szentek élete, folyóirat-gyűjtemény stb.), és a szaktanácsadás lehetősége is adott.
10. A szentségekre való felkészítés a plébánián történjék a lelkipásztor irányításával. Elsőáldozás kétéves előkészítés után történjék (minimum 9 éves kortól), és a bérmálkozás egy év felkészítés után.
11. A felnőttek katekézisét minden plébánián el kell indítani: ifjúsági katekézis, fiatal házasok katekézise, speciális helyzetben lévők (fogyatékosok, öregek stb.) oktatása.
12. A teológiai tárgyak iránt érdeklődök képzését a katekétikai bizottság szervezze meg regionális szinten.
13. Hitoktatói megbízást az a világi hívő kapjon, aki hittantanári képesítést szerzett, a versenyvizsgán jobb eredményt ért el, plébánosi ajánlással rendelkezik, hit és erkölcs tekintetében megfelelő, életvitele példamutató, és ajánlást kapott az őt felkészítő felsőoktatási intézménytől. Ezen kívül legyenek megfelelő adottságai hit és erkölcs tekintetében. Életvitelében legyen példamutató.
14. A katekéták számára kötelező a katekétikai bizottság által szervezett szakmai továbbképzésen, illetve lelkigyakorlaton való részvétel. Az évi továbbképzők pedagógiai, pszichológiai, módszertani témákat is foglaljanak magukban.
Irodalom
I. Levéltári források:
Gyulafehérvéri Érseki Levéltár: GYÉL
Püspöki Hivatal iktatott iratai
Fond Iskolai ügyek
Fond: Egyházmegyei zsinatok
Káptalani Levéltár
Személyi Hagyatékok
Fond: Körlevelek
Fond: Vizitációk
Fond: Szerzetesek
1. GYÉL Num: 1938/1927 Utasítás a tanulók anyanyelvére vonatkozóan
2. GYÉL Num: 4185/1927 Izraelita és örmény tanulók oktatási nyelvéről
3. GYÉL Num: 4503/1901 Mailáth Gusztáv Károly püspök körlevele az ifjúsághoz
4. GYÉL Num: 205/1924 Iskolákból való kizárás
5. GYÉL Num: 338/1925 Mailáth Gusztáv Károly püspök körlevele az hitoktatók továbbképzésével kapcsolatosan
6. GYÉL Num: 47/1933. Iskolák hivatalos istentisztelete
7. GYÉL Num: 92/1924 Utasítás a tanárok nyelvvizsgájával kapcsolatosan
8. GYÉL Num: 481/1993 Hittankönyvek beszerzése, nyomtatása
9. GYÉL Num: 10/1933 Püspöki Körlevél
10. GYÉL Num: 103/1928 Majláth Gusztáv Károly levele papjaihoz a vallásügyi törvénnyel kapcso­latosan
11. GYÉL Num: 1212/1993 Hitoktatás előkészítése az 1993/94 tanévre
12. GYÉL Num: 1324/1927 Rendelkezések iskolai ünnepségekkel kapcsolatosan
13. GYÉL Num: 1377/1923 Iskolák felirataival kapcsolatos rendelkezés
14. GYÉL Num: 141/1920 rendelkezés az oktatás nyelvéről
15. GYÉL Num: 141/1924 Rendelkezés a román nyelv oktatásával kapcsolatosan I és II osztályban
16. GYÉL Num: 1518/1991 Hitoktatási kurzusok
17. GYÉL Num: 1564/2001 Iskolai hitoktatás tanterve
18. GYÉL Num: 16/1931 Püspöki körlevél
19. GYÉL Num: 1611/1923 Iskolai egyesületek szabályzatának engedélyeztetése
20. GYÉL Num: 1700/1993 Hitoktatók kinevezése
21. GYÉL Num: 2156/1926 Utasítás hitvallásos iskolák számára
22. GYÉL Num: 2180/1991 és 1699/1993 Levelező tagozatok tanárainak kinevezése
23. GYÉL Num: 2206/1992 Hitoktatók állami javadalmazást kapnak
24. GYÉL Num: 2243/1990 Hitoktatás bevezetése az iskolákba
25. GYÉL Num: 2333/4. XI.1944 Márton Áron körlevele papjaihoz
26. GYÉL Num: 2482/1923 Rendelkezés a történelem, földrajz és állampolgárság román tanítási nyelvéről
27. GYÉL Num: 2597/1898 Mailáth G. Károly: A népoktatás állapotáról
28. GYÉL Num: 2700/1901 Körlevél Mailáth G. Károly
29. GYÉL Num: 2745/1991 Hitoktatás és ifjúságnevelés
30. GYÉL Num: 278/1910 Iskola feladata a fiatalkorú bűnösökkel szemben
31. GYÉL Num: 2922/1928 Vallásügyi törvény
32. GYÉL Num: 3142/1930 Engedély az iskola patrónusának megünneplésére
33. GYÉL Num: 4081/1938 Tanítók fegyelmi szabályzata
34. GYÉL Num: 4922/1925 Utasítás a tárgyalások hangneméről
35. GYÉL Num: 554/1948
36. GYÉL Num: 5984/1931 rendelkezés a vallásos ünnepek megünnepléséről az iskolákban
37. GYÉL Num: 63 875/1921. közoktatásügyi minisztériumi rend.
38. GYÉL Num: 792/1994 Levelező Tagozat Szabályzata, teljes szöveg olvasható mellékletben
39. GYÉL Num: 792/1999 Iskolai hitoktatás
40. GYÉL Num: 848/1924 Állami ünnepek megünneplésének kötelezettsége az iskolákban
41. GYÉL Num: 849/1925 Püspöki körlevél az ifjúság nevelésével kapcsolatosan
42. GYÉL Num: 1548/1901 Püspöki körlevél
43. GYÉL Num: 2455/1917 III. Körlevél
44. GYÉL Num: 2574/1902 XIII. Leó pápa körlevele
45. GYÉL Num: 3694/1924 Rendelkezések az iskolai tankönyvekkel kapcsolatosan
46. GYÉL Num: 3931/1926 Mária Kongregáció megalakulása Erdélyben
47. GYÉL Num: 4175/1936 Kerületi Iskolatanácsok újjászervezése
48. GYÉL Num: 4239/19 A A hitoktatás fontosságáról
49. GYÉL Num: 4272/1933 A római katolikus leánygimnáziumok fegyelmi szabályzata
50. GYÉL Num: 4822/1915
51. GYÉL Num: 5143/1925 Rendelkezés december 1. megünnepléséről
52. GYÉL Num:5791/1922 Utasítás az 1922. tantervhez
53. GYÉL Num: 670/1901 Körlevél, Vakokat gyámolító egyesület ajánltatik
54. GYÉL Num: 81/1929 Mailáth püspök levele Iuliu Maniuhoz
55. GYÉL Num: 8290/1914 Utasítás az iskolaépületek rendeltetés szerinti használatáról
56. GYÉL, 1927. augusztus 15-én kelt Körlevél
57. GYÉL Num: 4541/1915, XIV sz. Körlevél
58. GYÉL Num: 3060/1928 Mailáth Gusztáv Károly püspök levele a Maniu -kormány miniszteréhez.
59. GYÉL Num: 2750/1925.
60. GYÉL Num: 141/1940.
61. GYÉL Num: 1518/1991. Hitoktató tanfolyamok
62. GYÉL Num: 158/1913 1913. egyházmegyei zsinat
63. GYÉL Num: 3595/1946 Márton Áron püspök megnyitó beszéde az 1946. Egyházmegyei Tanácsülésen
64. GYÉL Num: 50/1877 A felekezeti és közös iskolák ügyében
65. GYÉL Num: 800/1872 Fogarassy Mihály püspök körlevele az 1868 iskola törvénnyel kapcsolatosan
66. GYÉL Num: 2231/1948. Márton Áron írásai és beszédei. 82
67. GYÉL Num: 453/1958 Püspöki körlevél
68. GYÉL Num: 481/1993 Hittankönyvek beszerzése, nyomtatása
69. GYÉL Num: 5859/1932 Püspöki Körlevél
70. GYÉL43/1939 Püspöki Körlevél
71. GYÉL Num: 4841/1897 Mailáth Gusztáv Károly, Főpásztori intelem a hitbuzgóság nevelésére
72. GYÉL Num: 5764–1926. Majláth püspök a szenátusban
73. GYÉL Num: 4708–1948 Márton Áron körlevele
Gyulafehérvári Batthyaneum Levéltár
1. Márton Áron: Az észt, lengyel, dán népművelés. In: Batthyaneum. Márton Áron Fond: IV. csomag, 1–5 lap. Nr. inv. 1682. 5–6.
2. Márton Áron: Levele Mailáth G. Károly püspökhöz (1920. május 26). In: Batthyaneum. Mailáth G. Károly levélcsomagja. VII. Regiszter. D. doboz. Num. Inv. 30.285.
Gyulafehérvári Érseki Levéltár Sepsiszentgyörgyi Gyűjtőlevéltára: GYÉL SGYL
Iktatott iratok
Vegyes nyomtatványok
Iskolai iratok
Kötetek
A Sepsiszentgyörgyi Római Katolikus egyházközség Tanácskozásairól felvett jegyzőkönyvek1885-1908
Sepsiszentgyörgyi Egyháztanácsülési jegyzőkönyv 1908-1933
Egyháztanácsülési jegyzőkönyv 1945-1948
Egyháztanácsülési jegyzőkönyv 1957-1967
Egyháztanácsülési jegyzőkönyv 1968-1980
Historia Domus
Sancta Maria Emlékkönyv
1. GYÉL SGYL, Spl, Iktatott iratok, 137/1943
2. GYÉL SGYL, Spl, Iktatott iratok, 289/1946 v., 294/1946 v.
3. GYÉL SGYL, Spl, Iktatott iratok, 300/1948.
4. GYÉL SGYL, Spl, Iktatott iratok, 305/1948 170/1946, 310/1947
5. GYÉL SGYL, Spl, Iktatott iratok, 167/1914
6. GYÉL SGYL, Spl, Iktatott iratok, 141/1948, 304/1948, 302/1948
7. GYEL SGYL, Spl, Iktatott iratok, 52/1870
8. GYÉL SGYL: Fond I.4 Sepsi Miklósvár, Visitatio canonica Sepsi Szent György, 1886, 3.
9. GYÉL SGYL, Spl, Iktatott iratok, 10/1866, in: A sepsiszentgyörgyi katolikus egyházközség a 18–20 században, Pénzes Lóránd, Sepsiszentgyörgy Könyvkiadó, 2011
10. GYÉL SGYL, Spl, Kötetek, Sepsiszentgyörgyi egyháztanácsülési jegyzőkönyv 1908–1933, III. kötet, 128–130, 197–216
11. GYÉL SGYL, Spl, Sepsiszentgyörgyi egyháztanácsülési jegyzőkönyv 1908–1933, III. kötet, 430/1931
12. GYÉL, SGYL, Spl, Iktatott iratok, 3202/1923 Tanfelügyelőségi rendelet 43/1923, 212/1923, 12/1925
13. GYÉL SGYL, Spl, Iktatott iratok, 226/1922
14. GYÉL SGYL, Spl, Iktatott iratok, 246/1933
15. GYÉL SGYL, Spl, Iktatott iratok 5/1873
16. GYÉL, SGYL, Spl, Iktatott iratok 44/1872
17. GYÉL. SGYL, Spl, iktatott iratok 158/1915
18. Sepsiszentgyörgyi egyháztanácsülési jegyzőkönyv 1908–1933, III kötet 279/1931
19. GYÉL SGYL, Spl, Iktatott iratok 5113–1927, 156/1927
20. GYÉL SGYL Spl, 2597/1909 Mailáth Gusztáv Károly körlevele
21. GYÉL SGYL Spl, Iktatott iratok, 20/1924 v. Document functional 1/1915
Székely Nemzeti Múzeum Könyvtára, Sepsiszentgyörgy
1. 1902 Sepsi Szent György rendezett Tanácsú Város 1901. évi közigazgatási állapota, Ifj. Gödri Ferenc polgármester jelentése
2. Sepsiszentgyörgy Egyházi Tudósító 1945, karácsony 1. szám, 28898
Sepsiszentgyörgyi Szent József Plébánia Könyvtára
1. Sepsiszentgyörgyi Egyházi tudósító 1948, március, 16. szám
2. Anyakönyvek
Erdélyi Római Katolikus Státusi Levéltár Kolozsvár
1. Num. 4573–1906. Az 1912. évi státusgyűlés jegyzőkönyve, Erdélyi Római Katolikus Státus Levéltára, Kolozsvár
2. Erdélyi Római Katolikus Státus Igazgatótanácsi jelentése, 1920.5, Kolozsvár, Erdélyi Római Katolikus Státus Levéltára, Kolozsvára
3. gróf Majláth Gusztáv Károly püspök megnyitó beszéde az Erdélyi Római Katolikus Státus 1925. május 14-én tartott rendkívüli közgyűlésen- státus jegyzőkönyve 1925, 3-4, Erdélyi Római Katolikus Státus Levéltára, Kolozsvár
Romániai Országos Levéltár Kovászna Megyei Igazgatósága:
1. Fond 14. Sepsiszentgyörgy Város Levéltára, 14. csomag Inv. 1/a
2. Fond 14. Sepsiszentgyörgy Város Levéltára, 14. csomag Inv. 2/234, 1412/1855
3. Fond 14. Sepsiszentgyörgy Város Levéltára, 14. csomag Inv. 1,77.
4. Fond 105. Nr. 586 Sepsiszentgyörgyi római Katolikus Plébánia Anyakönyvei
Székely Mikó Kollégium Levéltára: Iktatott iratok, dokumentumok
Mikes Kelemen Líceum Levéltára: Iktatott iratok, dokumentumok
II. Forráskiadványok:
1. A gyulafehérvári főegyházmegye millenniumi sematizmusa ,szerkesztette Zsebe Márta, Verbum Kolozsvár, 2010
2. Ferenczi Sándor: A gyulafehérvári (erdélyi) főegyházmegye történeti papi névtára. Szent István Társulat – Verbum. Budapest – Kolozsvár, 2009, 365.
3. Catalogus-Dioecesis-Albae Iuliensis pro anno 1938, Alba Iuliae, Ex officina Tipografia Lycei
4. A Gyulafehérvári (erdélyi) egyházmegye kolozsvári püspöki általános helytartóságnak névtára, 1940, Gloria Nyomda Kolozsvár, Farkas u. 7
5. Cataloigus venerabilis cleri almae diocesis Transilvaniensis 1923, Typographia Lycei Episcopalis Alba Iuliensis
6. Catalogus dioecesis – Alba-Iuliensis pro anno 1940, Alba Iuliae Typographia Lycei Episcopalis
7. Catalogus-Venerabilis cleri almae Dioecesis Transylvanionsis 1922, Tipographia Lycei Episcopalis, Alba Iuliensis
8. Jakubinyi György: Romániai katolikus, erdélyi protestáns és izraelita vallási archontológia, Verbum kiadó, 2001
9. Székely Károly, Emlékfüzet,az 1926. március 28. Harangszentelési ünnep alkalmából,1926
10. Útasítás az erdélyegyházmegyei római katolikus elemi népiskolák számára, Püspöki Lyceumi nyomda Gyulefehérvár,4
11. Lázár Albert Domus Historiae Székelyszenlélekiensis (1932–1984)
III. Kéziratok
1. A sepsiszentgyörgyi Sancta Maria leányárvaház és nevelőintézet 25 éves története 1915-1940- kézirat,
2. Bálint Lajos érsek személyes visszaemlékezései, Kézirat, ft. Márkus András szentszéki tanácsos
3. Placilla nővér naplója, IV. Kötet, Fogarassy Hajnalka magántulajdona
4. Szilveszter Sándor kanonok prédikációi
IV. Iskolai értesítők könyvek elé
1. Az erdélyi Róm. Kath. Státus csíksomlyói főgimnáziumának értesítői az 1908–1928
V. Egyháztörténelmi és világtörténelmi szakkönyvek
1. Ádám János: A jezsuita nevelés jellemzői és az ignáci pedagógia. Budapest, 1998. 3–148.
2. Adrányi Gábor: Az egyháztörténet kézikönyve, München, 1975, 122.
3. Adrányi Gábor: A Vatikán keleti politikája 1939-1978, a Mindszenty-ügy, Kairosz Kiadó, Győr, 2004, 126.
4. Adriányi Gábor: A Bach-korszak egyházpolitikája. Kairosz Kiadó. Budapest 2009. 99–101.
5. Adriányi Gábor: A katolikus egyház története a 20. században. Kelet-, Közép-Kelet- és Dél-Európában. Kairosz Kiadó, Budapest, 2005. 250–251.
6. Adriányi Gábor: Az egyháztörténet kézikönyve. Szent István Társulat. Budapest, 2001, 84–85.
7. Albert B. Gábor, A nevelés történeti és elméleti alapjai, Egyetemi jegyzet, Kaposvár, 2011.
8. Antal Imre, Tisztesség adassék, Lapok a Csíkszeredai Római Katolikus Főgimnázium történetéből, Csíkszereda, 1994, 39.
9. Balogh Arthur: A kisebbségek nemzetközi védelme a kisebbségi szerződések és a békeszerződések alapján. Ludwig Voggenreiter Verlag, Berlin, 1928, 166.
10. Bangert V., William: A jezsuiták története. (ford. Szelenge J.). Osiris Kiadó. Budapest, 2002, 96–97.
11. Bárdos-Féltoronyi Miklós: Egyházak és államok Köztes-Európában. Ballasi – Polis Könyvkiadó. Budapest – Kolozsvár, 2001. 22.
12. Beke Antal: A felekezeti és közös iskolák ügyében. Gyulafehérvár, 1871.
13. Berecz Gyula: Háromszék-Vármegye Népoktatási intézeteinek története, ALEXI könyvnyomdája. Brassó, 1893, 99.
14. Bitay Árpád: Az 1925-ös magánoktatási törvény in: Magánoktatási törvény végrehajtási utasítása, Minerva, 1926.
15. Boga Alajos: A katolikus iskolázás múltja Erdélyben. A Pázmány Társaság Kiadása. Kolozsvár 1940. 32–44.
16. Boros Fortunát: Pál István (1854–1935), In: Erdélyi katolikus nagyok (szerk. Bíró Vencel–Boros Fortunát), Szent Bonaventura könyvnyomda. Kolozsvár, 1941, 169–171.
17. Botár Gábor: Krisztus szeretetének sürgetésében, a Szent Családról elnevezett Mallersdorfi Szegény Ferences Nővérek tevékenysége Erdélyben, Budapest-Kolozsvár, 2014, 192–193.
18. Bözödi György: Székely bánja. Budapest, 1939, 101–110.
19. Carrasco de Paula, Ignacio: Eutanázia. In: A Család Pápai Tanácsa: Család Lexikon. A családdal és az élettel kapcsolatos vitatott fogalmakról és etikai kérdésekről. Szent István Társulat Kiadó. Budapest, 2012, 298–304.
20. Casaroli, Agostino: A türelem vértanúsága. A Szentszék és a kommunista államok (1963–1989). Szent István Társulat Kiadó. Budapest, 2001.
21. Cywinszki, Bohdan: Tűzpróba. Egyház, társadalom és állam Kelet-Közép-Európában. II. Budapest, 2005, 298–329.
22. Cserey Zoltán – József Álmos, Sepsiszentgyörgy képes története, Medium, Sepsiszentgyörgy, 27.
23. Csíkmadarasi Bogats Dénes: Sepsiszentgyörgy története, Albert Ernő kiadása.1999, 52.
24. Csiráki László: A bencések az emberiség és az egyház szolgálatában. Népek nagy nevelője… (Szerk. Szennay András). Szent István Társulat Kiadó. Budapest, 1981, 342–374.
25. Csóka J. Lajos: Szent Benedek fiainak világtörténete I. Ecclesia Könyvkiadó. Budapest, é. n., 120–130.
26. Darkó Zoltán: A román agrár- reform és az erdélyi magyar egyházak. Nagyvárad, 1927, I. kötet, 912. ld. A magyar egyházak földbirtok vagyona, 25.
27. Delumeau, Jean: Reneszánsz. Osiris Kiadó. Budapest, 1997, 309–344.
28. Diószegi László: A romániai magyarság története 1919–1940. In: Diószegi László – R. Süle Andrea: Hetven év. A romániai magyarság története 1919–1989. Magyarságkutató Intézet. Budapest, 1990, 29.
29. Domokos Pál Péter, Rendületlenü, Eötvös Kiadó-Szent Gellért Egyházi Kiadó. Budapest, 1989,
297–299.
30. Egyed Ákos: A székelység rövid története a megtelepedéstől 1918-og. Csíkszereda, 2009, 281.
31. Erőss Alfréd: Mailáth lelki arca. Arad 1940.
32. Fábián Gy. – Ötvös P: Kisebbségi jog, Szöveggyűjtemény, Komp-Press Korunk; Barát Farmer, H. David (szerk.): Oxford. Dicționar al Sfinților. Univers enciclopedic. București, 1999, 225–226.
33. Fazekas Csaba: Egyházak, egyházpolitika, és politikai eszmék az osztrák-magyar monarchiában. Miskolci egyetem, Politikatudományi intézet. Miskolc, 2008, 10.
a. Fejtő Ferenc: II. József. Atlantisz Kiadó. Budapest, 1997, 273–283.
b. Ferenczi Sándor: Márton Áron és papjai, in: Ecce sacerdos magnus, Tanulmányok Márton Áron püspökké szentelésének 75. évfordulójára. Budapest – Kolozsvár, 2014, 111–112.
34. Finaczy Ernő: A középkori nevelés története. Budapest, 1914, 52–61.
35. Finaczy Ernő: A magyarországi közoktatás története Mária Terézia korában I. Budapest, 1899.
146–163.
36. Finaczy Ernő: A renaissancekori nevelés története. Budapest, 1919.
37. Finaczy Ernő: Az újkori nevelés története. Budapest, 1927. 18–47.
38. Ferenczi Sándor: A gyulafehérvári (erdélyi) főegyházmegye történeti papi névtára. Szent István Társulat – Verbum. Budapest–Kolozsvár, 2009, 365.
39. Ferenczi Sándor: Moloch-Isten kihívója. Szabó György plébános rendkívüli életútja. Szent István Társulat – Verbum Kiadó. Budapest – Kolozsvár, 2015, 134–158.
40. Gárdonyi Máté: Bevezetés a katolikus egyház történetébe. Jel Kiadó. Budapest, 2006, 295–297.
41. Grzeskowiak, Alicja: Az abortuszhoz való jog? In: A Család Pápai Tanácsa: Család Lexikon. A családdal és az élettel kapcsolatos vitatott fogalmakról és etikai kérdésekről. Szent István Társulat Kiadó. Budapest, 2012, 13–20.
42. Hermann Egyed: A katolikus egyház története Magyarországon 1914-og. Aurora Könyvek. München, 1973, 261–263.
43. Holló László (szerk.): Katolikus autonómia, Fejezetek az Erdélyi Római Katolikus Státus történetéből. Státus, 2007, 29.
44. Horváth Pál: Philosophia perennis. A modern katolikus gondolkodás története. Kairosz Kiadó. Budapest, 2008, 129.
45. Illyés András: Szentek élete. Nagy-Szombat 1718, 321–330.
46. Jakó Zsigmond (közli): Erdélyi Okmánytár. Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez. II. 1301–1339. Magyar Országos levéltár. Budapest, 2004.
47. Jakubinyi György: Romániai katolikus, erdélyi protestáns és izraelita vallási archontológia. Verbum Kiadó. Kolozsvár, 2010, 36.
48. Kádár Gyula, Múltunk kötelez, Scribae. Sepsiszentgyörgy, 2012, 173.
49. Kádár Gyula, Prés alatt a magyarság (Nemzeti elnyomás Romániában), 2013, Csíkszereda, 182–183.
50. Kádár Gyula: Háromszék oktatási intézeteinek története, Sepsiszentgyörgy, 1994.
51. Kahler Frigyes: A kommunizmus hosszú árnyéka. Kairosz Kiadó. Budapest 2012. 88.
52. Kelemen József, in: Tíz év, Mikes Kelemen Líceum Jubileumi emlékkönyve, Sepsiszentgyörgy, 2001.
53. Kéri Katalin: Magyar művek és kutatások a nőnevelés történetéről a XX. század közepéig, Neveléstörténet és lánynevelés-történet, 1999.
54. Kosáry Domokos: A felvilágosult abszolutizmus oktatási reformjai (1765–1790). In: A magyar nevelés története I. Tankönyvkiadó. Budapest, 1988, 161–162.
55. Kosztándi Teréz: Identitásépítés lehetőségei a sepsiszentgyörgyi roma közösségben, KGRE Bp., Szakdolgozat, 2014.
56. Kovács Alajos: Az erdélyi magyarság és a román statisztika. in Hetven év, 12–15.
57. Kuszálik Péter–Marton József: Erdélyi Római Katolikus Státus. In: Magyar Katolikus Lexikon III. Szent István Társulat Könyvkiadó. Budapest, 1997, 203–204.
58. László Dezső: A kisebbségi élet ajándékai. Publicisztikai írások, tanulmányok, 1929–1940. (Szerk. Cseke Péter). Kolozsvár, 1997, 227–228.
59. Lavinia Stan – Lucian Turcescu: Religion and Politics in Post-Communist Romania. Religion and global Politics series, Oxford University Press. Oxford – New York, XVI, 270.
60. Léstyán Ferenc: A hitvallásos iskolák küzdelme a két világháború között 1920–1940. Kolozsvár, 2000, 14.
61. Léstyán Ferenc: Az erdélyi római katolikus püspökség a vallásüldöző kommunista rendszer alatt. I. 13/e. Vegyes iratok.
62. Lőrincz Ottó: A nagyváradi római katolikus egyházmegye története 1945 és 1989 között. Europrint Kiadó. Nagyvárad, 2013, 42.
63. Maritain, Jacques: Az igazi humanizmus. Szent István Társulat. Budapest, 1996, 44–75.
64. Martinetti, Giovanni: A mai hit észérvei. Paulusz Hungarus – Kairosz Kiadó. Budapest, 2001, 33–78.
65. Marton József, Az erdélyi egyházmegye története, Gyulafehérvár, 155.
66. Marton József: A gyulafehérvári római katolikus egyházmegye a 20. században, Csíkszereda, Pro-Print Könyvkiadó. 2014, 4.
67. Marton József ,A gyulefehérvári főegyházmegye a 20. században, in Studia Theologica Transsylvaniensia, 8/2006, 13.
68. Marton József: Az erdélyi egyházmegye a középkorban, Pro-Print. Csíkszereda, 2013, 101–103.
69. Marton József szerk., Istenem és mindenem. Száz éve született Jakab Antal, Budapest – Kolozsvár, 2009, 34.
70. Marton József: A gyulafehérvári római katolikus egyházmegye a 20. században, Pro-Print, 2014, 110–112.
71. Marton József: Az erdélyi egyházmegye a középkorban, Pro-Print. Csíkszereda, 2013, 155–156.
72. Marton József: Fogarasy Mihály erdélyi püspök élete és munkássága. Gyulafehérvár, 2005, 107.
73. Marton József: A gyulafehérvári római katolikus egyházmegye a 20. században, Csíkszereda,
2014, 286.
74. Marton József: A gyulafehérvári római katolikus egyházmegye a 20. Században. Pro-Print Kiadó. Csíkszereda, 2014, 45–50.
75. Marton József: A keresztény jelenkor. Mentor Kiadó. Marosvásárhely, 2008, 35.
76. Marton József: A szerzetesség története. Stúdium Kiadó. Kolozsvár, 2010, 116–119.
77. Marton József: Az erdélyi (gyulafehérvári) egyházmegye története. Gyulafehérvár, 1993, 144–145.
78. Marton József: Az erdélyi egyházmegye a középkorban. Pro-Print Kiadó. Csíkszereda, 2013, 76–78., 149–155.
79. Marton József: Az erdélyi katolicizmus 90 éve (1900–1990). Kolozsvári Egyetemi Kiadó. Kolozsvár, 2008, 36.
80. Marton József: Katekétika. Kolozsvár, 1998, 23.
81. Marton József: Keresztény újkor. Mentor Kiadó. Marosvásárhely, 2006, 102–109.
82. Marton József: Papnevelés az erdélyi egyházmegyében 1753-tól 1918.ig. Márton Áron Kiadó. Budapest, 1993, 36.
83. McGrath, Alister: Az ateizmus alkonya. A hitetlenség térhódítása és hanyatlása a modern világban. Szent István Társulat Kiadó. Budapest, 2008, 82–105.
84. Mészáros István: A katolikus iskola ezeréves története Magyarországon. Szent István Társulat Kiadó. Budapest, 2000, 128–137.
85. Mészáros István: A katolikus iskola ezeréves története Magyarországon. Szent István Társulat Kiadó. Budapest, 2000, 19–20.
86. Mészáros István: Reneszánsz a nevelésben. In: A magyar nevelés története I. Tankönyvkiadó. Budapest, 1988, 39–41.
87. Meszlényi Gyula: A jozefinizmus kora. Budapest, 1934, 103–105.
88. Mikó Imre: Huszonkét év. Optimum Kiadó. Budapest, 1988.
89. Miskolczy Ambrus – Varga. E. Árpád: Jozefinizmus Tündérországban. Tarsoly Kiadó. Budapest, 2013, 12–23.
90. Moldovan, Ștefan: Concordatul în dreptul internațional și concordatul statului Român cu Vaticanul, Sibiu, 1942, 82.
91. Moliter Ferenc: II. József, a császári Don Quijote. Gondolat Kiadó. Budapest, 1987, 219–232.; Hermann: A katolikus egyház története Magyarországon 1914. 370–375.
92. Molnár Tamás: A modern-Kór. Tünetek és ellenszerek. Kairosz Kiadó. Budapest, 2008, 115.
93. Molnár Tamás: Az Egyház évszázadok zarándoka. Szent István Társulat Kiadó. Budapest, 1997, 25–26.
94. Mondin, Battista: Pápák enciklopédiája. Szent István Társulat Kiadó. Budapest, 2001, 595–621.;
Ijjas Antal: Húsz évszázad viharában. Az egyház és pápaság története. Budapest 1948. 359–367.
95. Montessori, Maria: A gyermek felfedezése, Carthophilus, 2011, 147–151.
96. Nagy Mihály Zoltán: A Román egyházügyi hivatal irattárának hasznosíthatósága az egyháztörténeti kutatásokban, in: Az 1945 utáni magyar katolikus egyháztörténet új, megközelítései, szerk. Varga Szabolcs – Vértesi Lázár, PHF, 2007, 197–202.
97. Nagy Lajos: A kisebbségek alkotmányjogi helyzete Nagyromániában, Minerva Irodalmi és Műintézet Rt. Kolozsvár 1944.
98. Nazianzoszi Szent Gergely: Emlékbeszéd Baszileioszról. In: Ókeresztény örökségünk 7. Kt. (Kortárs szentek kortárs szentekről). Jel Kiadó. Budapest, 2003, 81.
99. Mészáros István – Németh András – Pukánszky Béla: Neveléstörténet. Szöveggyűjtemény, Osiris Kiadó, 2006.
100. Nóda Mózes: Hogyan születik egy konkordátum? A romániai konkordátumról in: Ezeréves múltunk, Budapest, 2009, 212–213.
101. Novák Csaba Zoltán –Tóth-Bartos András – Kelemen Kálmán-Lóránt: Újjászületés, Háromszékből Kovászna, Pro-Print, 2013, 178.
102. Pál István: Ifjúsági beszédek, Becsek D. fia nyomda. Székelyudvarhely, 1912. mek.hu
103. Pál István: Szent István király a magyar ifjúság tanítója. Megnyitó beszéd a kolozsvári Szent Imre Egyesület 1907. in: Ifjúsági beszédek, Becsek D. fia nyomda. Székelyudvarhely, 1912, 57.
104. Pénzes Lóránd: A sepsiszentgyörgyi Sancta Maria Intézet, zárda, árvaház, óvoda, elemi leányiskola, leánygimnázium, óvónőképző (1915–1948), Acta Siculica, SZNM. 2010, Sepsiszentgyörgy.
105. Pénzes Lóránd: A sepsiszentgyörgyi katolikus egyházközség 18–20. században, Sepsiszentgyörgy, 2011, 64.
106. Polónyi István: Az ezredforduló hazai oktatása, UMK, BP, 99.
107. Sarnyai Csaba Máté: Polgári állam és katolikus egyház (1848. Március–December). Budapest, 2002. 15–27.
108. Sávai János: Neveléstörténet, Szeged, 2000, 162–174.
109. Sefarevics, Igor: A szocializmus, mint világtörténelmi jelenség. Kairosz Kiadó. Budapest, 1994. 261–272.
110. Shahar, Shulamith: Gyermekek a középkorban. Osiris Kiadó. Budapest 2000. 281–297.
111. Szabó Ferenc: Krisztus és Egyháza Pázmány Péter életművében. Budapest 2012. 392–406.
112. Szabó M. Attila: Magyar oktatási intézmények a Magura aljában. A szilágysomlyói gimnázium története, Székelyudvarhely 2015. 201.
113. Szántó Konrád: A katolikus egyház története II. Ecclesia Kiadó. Budapest 1984. 445–446.; Tomka Miklós: Az Egyház társadalmi tanítása. In: Az Egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok. (Szerk. Tomka Miklós–Goják János) Szent István Társulat. Budapest, é. n., 11.
114. Szekfű Gyula: Rövid magyar történet 1606–1939. Osiris Kiadó. Budapest, 2002. 366.
115. Szent Ágoston: De catechizandis rudibus (A képzetlenek hitre neveléséről). (ford. Pénzes János). Agapé Kiadó. Újvidék, 2001, 11.
116. Szilas László: Kis magyar egyháztörténet. Róma 1982. 108.; Hermann: A katolikus egyház története Magyarországon 1914. 381–383.
117. Tamási Zsolt-József: Az 1848-as magyarországi zsinat előmunkálatai. In: Megmenekültem az oroszlán torkából. Az erdélyi katolikus egyház a megpróbáltatások idején: 1848, 1948. (Szerk. Marton József–Diósi Dávid). Szent István Társulat – Verbum Kiadó. Budapest–Kolozsvár, 2015, 35–88.
118. Tamási Zsolt-József: Az erdélyi római katolikus egyházmegye az 1848–49-es forradalomban. Stientia Kiadó. Kolozsvár, 2007, 207–309.
119. Tamási Zsolt-József: Nemzeti liberális elit és a katolikus egyház a reformkori vallásügyi vitákban. In: Megmenekültem az oroszlán torkából. Az erdélyi katolikus egyház a megpróbáltatások idején: 1848, 1948. (Szerk. Marton József–Diósi Dávid). Szent István Társulat – Verbum Kiadó. Budapest – Kolozsvár, 2015, 9–34.
120. Tempfli Imre: Sárból és napsugárból. METEM. Budapest, 2002, 199–639.
121. Tomka Miklós – Goják János szerk. Az Egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok. Szent István Társulat. Budapest, 27–56.
122. Török Mihály: A hitoktatás elmélete, Esztergom, 1910, 10.
123. Vanyó László: Az ókeresztény egyház és irodalma. Szent István Társulat Kiadó. Budapest, 198.. 370–382.
124. Varga Gabriella – Vencser László: Főhajtás Pálfi Géza előtt. Emlékképek, gondolatok. Kairosz, 2011, 241–243.
125. Vass István: Idők fogságában. Apácai Csere János Pedagógusok Háza Kiadója. 2000, 87.
126. Vési László: A felekezeti egyházi oktatás helye a kisebbségi oktatásban. In: A romániai magyar oktatási hálózat jövőképe. Idézi: Murvai László, Kolozsvár, 90–1. 127. VINCZE Gábor: Illúziók és csalódások, Fejezetek az romániai magyarság második világháború utáni történetéből,1999, Csíkszereda.
128. Virt László: Bilincs és Glória in: Katolikus kisebbség Erdélyben, Egyházfórum Könyvei, Budapest-Luzern, 1991, 26–27.
129. Virt László: Nyitott szívvel, Márton Áron erdélyi püspök élete és eszméi, Budapest, 2002, 337–343.
130. Bíró Vencel: Nevelő püspökök a gyulafehérvári egyházmegyében. In Erdélyi Iskola 1938/39, 5–6. szám, 292.
131. Emlékfüzet a templom 100 éves évfordulójára, Szerk. Ft. Szabó Lajos, Sepsiszentgyörgy, 2002, 24.
132. Erőss Alfréd: Mailáth püspök nevelési elvei. In Erdélyi Iskola 1939/40, 7–8 szám, 407.
133. Gál Kelemen: Az 1926. évi bakkalaureátusi vizsgálatok, Erdélyi Magyar Adatbank, www.adatbank.ro/transindex.ro, 305-307, letöltve 2016. március 22-
134. Gál Kelemen: Tallózások az oktatásügyi törvények mezején, Erdélyi Magyar Adatbank, www.adatbank.ro/transzindex.ro,152-155, letöltve 2016. március 22
135. Géczy M. Immakuláta: A Miasszonyunkról nev. Szegény Iskolanővérek rendjének története és nevelési módszere, 1941, Szeged.
136. György Lajos: Márton Áron Erdély nevelő püspöke, in:Erdélyi Iskola 1938/39, 5-6 szám, 285.
137. György Lajos: A keresztény nevelés – 3. In: Erdélyi Iskola. 1934/35, 5–6. szám 270.
138. Jakó Zsigmond (közli): Erdélyi Okmánytár. Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez. II. 1301–1339. Magyar Országos levéltár. Budapest 2004.
139. Jánosi Dalma: Isten szövetségesei (Interjú Habsburg-Lotharoingiai Christiana-val). In: Szív. 2016/5. 9–11.
140. Trócsányi Zsolt: Wesselényi Miklós és világa. Gondolat Kiadó. Budapest, 1970, 85–160.
141. Magyar Katolikus Lexikon XI. SZIT. Budapest, 2006. 526–528.
VI. Tanulmányok, cikkek, könyvfejezetek
1. Balázs András: Adatok az erdélyi kisebbségvédelmi küzdelemhez 1919-1929, 151-154.
2. Balázs András: A román uralom évei. Az erdélyi katolicizmus múltja és jelene. Idézi MARTON József: A Szentszék és Románia Konkordátuma, Erdélyi Múzeum, 56. kötet, 1994, 3-4 füzet.42–50.
3. Balázs András: Adatok az erdélyi kisebbségvédelmi küzdelemhez 1919-1929,151-152.
4. Balogh Júlia: A román kormányzat iskolapolitikája Erdélyben. In: Történelmi Szemle, 1987- 88. 3. sz. 275.
5. Balogh Margit – Gergely Jenő: Állam, egyházak, vallásgyakorlat Magyarországon, 1790–2005. I. História. MTA Történettudományi Intézete. Budapest 2005. 240–244.
6. Barabás Endre: Az erdélyi magyar és román kultúrzónák, Magyar Szemle, 1928,2,156
7. Barabás Endre: A magyar iskolaügy helyzete Romániában 1918–1940–41. Kisebbségi Körlevél, Pécs 1943/5–6. 12-13.
8. Benkő Samu: Három püspök a megmaradásért, in Keresztény Szó, 1990, 12. sz. 3.
9. Benkő Samu: Három püspök a megmaradásért, in Keresztény Szó, 1990, 12. sz. 3.
10. Courtois, Stéphane–Werth, Nicolas: A kommunizmus fekete könyve. (Ford. Benye J.). Nagyvilág é. n. 429.
11. Demeter Csanád: A székelyföldi oktatás az 1960-1980-as években, in: Magyar Oktatás Romániában, 94, www.prominoritate.hu/folyoiratok/2012/ProMino12-1-06.Demeter.pdf. letöltve: 25. 03. 2016.
12. Fábián Mária: Keresztény értékek, keresztény iskolák Erdélyben (1990-1999) Egy felmérés tanulságai, in: Korunk, III. Évfolyam, X./10. 1999. október, 89.
13. Fehér Katalin: II. József közép- és felsőoktatáspolitikája a korabeli sajtó tükrében. In: Magyar Könyvszemle (felelős szerk. Kókay Gy.) 114. évf. 1998/4. Argumentum Kiadó. Budapest 1998. 336–337.
14. Fóris-Ferenczi Rita: Középfokú egyházi iskolák a romániai magyar kisebbségi oktatásban, in: Educatio, szerk: Pásztor Gabriella és Révay Magdolna, 2005/III.
15. Fritz László: Az erdélyi magyarság iskolaügyének tíz éve.in: Erdélyi Magyar Évkönyv 1918–1929. Kv. 1930, 75.
16. Gál László: Római katolikus iskolai hitoktatás a gyulafehérvári egyházmegyében, in: Vigília, 77. évfolyam, 2012/7, 535.
17. Gazda Árpád: Vígan megyünk tönkre, Interjú Tőkés István nyugalmazott teológiai professzorral, in: Szempont, X. Évfolyam, 2011. április 29-május 1.
18. Keresztesiné Várhelyi Ilona: Kötődések és oldódások kultúránkban. In: Távlatok 1997/5. 531–545: Itt: 537.
19. Kiss Árpád: Az állami magyar tannyelvű elemi iskolák és a magyar tagozatok. In: Magyar Kisebbség, 1936. 205.
20. Kiss Árpád: Az állami magyar tannyelvű elemi iskolák és a magyar tagozatok. In: Magyar Kisebbség, 1936. 205.
21. Kondor Ágota, Szilveszter Sándor, Egyházi Tudósító, Sepsiszentgyörgy, 2010, április.
22. Lenin, V. I: A munkásosztály viszonya a valláshoz. In: „Proletarij” Nr. 45.1909.
23. Léstyán Ferenc: Vallásszabadság az alkotmányban, vallásüldözés a törvényhozásban. Regio in Kisebbségtudományi Szemle 1991. 2. Čvf. 3. sz.
24. Marton József: A Szentszék és Románia konkordátuma 1927-ben, Erdélyi Múzeum LVII. 1995/1-2. füzet, 54.
25. Mészáros István: Az iskolai hitoktatás hazai múltja, Köznevelés,1990/29., 15.
26. Ozsvath Judit: Egy katolikus szellemiségű lap az erdélyi magyar nevelésügy szolgálatában: az Erdélyi Iskola, in: Magyar Könyvszemle 118. évf. 2002. 4. szám.
27. Ozsvath Judit: Segíts, hogy egyedűl dolgozhassak, in: Keresztény Szó, 2010. október, 7.
28. Ozsvath Judit: Tények és gondolatok a romániai iskolai hitoktatás közelmúltjáról és jelenéről.in: Vigília 77. szám 2012/7, 531
29. Rőss Alfréd: Mailáth püspök nevelési elvei. In Erdélyi Iskola 1939/40, 7-8. sz. 407.
30. Stein, Barbara: A Montessori általános iskola, Saxum, 2015,92-93OZSVATH Judit, Segíts, hogy egyedül dolgozhassak, in: Keresztény Szó, 2010, október, 10.
31. Tomka Miklós: Felekezeti oktatásügy társadalmi megítélése, in. Educatio,szerk: Pásztor Gabriella és Révay Magdolna, 2005/III 492-494.
32. Tomka Miklós: Vallás és iskola in: Educatio, Első évfolyam, első szám, 1992-ősz, 13-26
33. Tonk Sándor: A keresztény iskola az erdélyi oktatás történetében, Korunk, 1999/10, 176.
34. Újváry Zsuzsanna: A nő a történelem során. In: Szív. 2016/5. 14–18. Itt: 18.
35. Venczel József: Az Erdélyi Iskola, VIII. évf. 2. sz. 180-182.
36. Venczel József: Erdélyi Iskola A folyóirat céljairól. Erdélyi Iskola. 8:2 (1942) 180-82.
37. Venczel József: Márton Áron püspök életpéldája Márton Áron 1939-ben kinevezett erdélyi római katolikus püspök életútja és az erdélyi magyar katolikusság. Láthatár. 7:3 (1939) 97-101.
8. Kelemen József: in: Tíz év, Mikes Kelemen Líceum Jubileumi emlékkönyve, Sepsiszentgyörgy, 2001.
39. Lux Gyula: A munkaiskola és a tanítói önképzés. In: Erdélyi iskola II. évf. 1934/35. 3–4. sz. 143–145.
40. Márton Áron püspök megnyitó beszéde az Egyházmegyei Tanács 1939. nov.16-i közgyűlésen. Erdélyi Iskola 1939/40 3-4 szám, 121-122.
41. Márton Áron, A hitvallásos iskola feladata, in Erdélyi Iskola 1937/38, nov-dec., 133.
42. Márton Áron, A katolikus pedagógia feladata, In: Erdélyi Iskola,1933/34. I.évf.3-4 szám, 105.
43. Márton Áron, Figyelmeztető papok részére, S. NR.- 1967, in Márton Áron Pro-Print, Csíkszereda 2015.
44. Márton József: A mallersdorfi ferences nővérek szerepe az erdélyi katolikus identitás formálásában. In: Studia Universitatis Babeș-Bolyai, Theologia Catholica Latina, 2004/1, p. 109–124.
VII. Egyházi, pápai és szentszéki dokumentumok könyvek előtt
1. Christus Dominus – a II.Vatikáni Zsinat dekrétuma a püspökök egyházi szolgálatáról C D 14.
2. II. János Pál: Evangelium vitae. 65–67. p. In In: II. János Pál megnyilatkozásai. Pápai dokumentumok 1978–2005. II., Szent István Társulat. Budapest 2005. 251–275.;
3. II. János Pál: Familiaris consortio. In: II. János Pál megnyilatkozásai. Pápai dokumentumok 1978–2005. I., Szent István Társulat. Budapest 2005. 187–255.
4. II. János Pál: Gratissimam sane. In: II. János Pál megnyilatkozásai. Pápai dokumentumok 1978–2005. II., Szent István Társulat. Budapest 2005. 87–134.
5. VI. Pál pápa: Octogesima adveniens. In: Az Egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok. (Szerk. Tomka Miklós–Goják János) Szent István Társulat. Budapest é. n. 319.
6. XI. Pius pápa: Divini Redemtores (DH 3771–3774) 1937, In: Az Egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok. (Szerk. Tomka Miklós–Goják János) Szent István Társulat. Budapest
7. XI. Pius pápa Quadragesmio anno szociális enciklikája,1931. május 15. In: Az Egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok. (Szerk. Tomka Miklós–Goják János) Szent István Társulat. Budapest é. n. 57–104.
8. XIII Leó pápa Rerum Novarum szociális enciklikája, Az Egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok. (Szerk. Tomka Miklós–Goják János) Szent István Társulat. Budapest
VIII. A katekézis alapvető dokumentumai
A. Pápai dokumentumok
1. Evangelii nuntiandi (EN) VI. Pál pápa apostoli buzdítása a Katolikus Egyház püspökeihez, papjaihoz és híveihez a mai világ evangelizálásáról, Budapest, SZIT 1975 http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=121 letöltve 2016. március 19
2. Catechesi Tradendae (CT), II. János Pál pápa apostoli buzdítása a Katolikus Egyház püspökeihez, papjaihoz és híveihez korunk hitoktatásáról, Budapest, SZIT 1979 http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=205, letöltve 2016. március 19
3. A Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK), SZIT 1992, 2002 http://www.katolikus.hu/katek/2016. március 19
4. A Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiuma, SZIT 2006, http://www.vatican.va/archive/compendium_ccc/documents/archive_2005_compendium-ccc_hu.html letöltve 2016. március 19
B. Kongregációs dokumentumok
1. A Katekézis Általános Direktóriuma (KÁD),A Klérus Kongregációja, Budapest, SZIT 1998 http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=142 2016. március 19
2. Általános Kateketikai Direktórium (ÁKD),A Klérus Kongregációja, Budapest, SZIT 1971,http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=123 2 2016. március 19
3. Ordo Initiationis Christianae Adultorum (OICA) Felnőttek beavatása a keresztény életbe, 1972, http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php? h=123 2016. március 19
IX. Egyházi és állami törvények
1. Constituția Republicii Populare Române din 13 aprilie 1948, București, Monitorul Oficial nr. 87 bis din 13 aprilie 1948.
2. Constituția Republicii Populare Române, 24 septembrie 1952, București, Buletinul Oficial nr. 1 din 27 septembrie 1952.
3. Constituția Republicii Socialiste România, 21 august 1965, București. Buletinul Oficial nr. 1 din 21 august 1965. Republicată: B. Of. nr. 22 din 20 februarie 1968; nr. 34 din 16 martie 1969; nr. 44 din 4 mai 1972; nr. 56 din 8 aprilie 1974; nr. 167 din 27 decembrie 1974; nr. 65 din 29 octombrie 1986.
4. Convenția De Colaborare Culturală Între România și Ungaria, 25 noiembrie 1947, București, Monitorul Oficial nr. 94 din 21 aprilie 1948 (ratificată prin Legea nr. 116 din 19 aprilie
5. Convenția De Colaborare Culturală Între România și Ungaria, 25 noiembrie 1947, București. Monitorul Oficial nr. 94 din 21 aprilie 1948 (ratificată prin Legea nr. 116 din 19 aprilie 1948).
6. Declarația Guvernului Român Cu Prilejul Semnării Tratatului, 8 februarie 1947.Șt. Lache, Ghuțui,- România și Conferința de pace de la Paris din 1946, Ed. Dacia, Cluj-Napoca, 1978, p. 322-324.
7. Decretul-Lege Pentru Reorganizarea Direcțiunii Minorităților (Comisariatul General Pentru Minorități)*,4 mai 1938 la București (I.D.R. nr. 1668), Monitorul Oficial nr. 101 din 4 mai 1938.
8. Legea Asupra Învățământului Particular,22 decembrie 1925, București, Monitorul Oficial nr. 283 din 22 decembrie 1925; Colecția Hamangiu, Codul general al României, legi și regulamente, vol. IX-XII, 1922-1926, București, 1926, pag. 582-583, 585-587.
9. Legea Educației Și Învățământului Nr. 28, 21 decembrie 1978, București. Buletinul Oficial nr. 113 din 26 decembrie 1978.
10. Legea Învățământului Primar Al Statului Și Învățământul Normal-Primar,24 iulie 1924, București. Monitorul Oficial nr. 161, 26 iulie 1924, p. 8602-8629.
11. Legea Nr. 629 pentru unele modificări de termeni la Legile nr. 7 și 86 din 1945, precum și pentru completarea unor dispozițiuni din Legea nr. 86 din 1945, 28 iulie 1945, București (Decret-Lege 2440),Monitorul Oficial nr. 176 din 6 august 1945.
12. Legea Nr. 630 privitor la stabilirea și sancționarea unor infracțiunile Legea pentru Statutul Naționalităților, 3 august 1945, București (Decret-Lege nr. 2441). Monitorul Oficial nr. 176 din 6 august 1945.
13. Legea Nr. 86 pentru Statutul Naționalităților Minoritare, 6 februarie 1945, București (Decretul nr. 309 din 6 februarie 1945), Monitorul Oficial nr. 30 din 7 februarie 1945.
14. Legea Pentru Organizarea Administrației Publice Locale, 3 august 1929, București., Monitorul Oficial nr. 170 din 3 august 1929, p. 6186-6254.
15. Legea Pentru Regimul General Al Cultelor prin care statul garantează libertatea și protecția tuturor cultelor, 22 aprilie 1928, la București., Monitorul Oficial nr. 89 din 22 aprilie 1928; Colecția Hamangiu, Codul general al României, legi și regulamente, vol. XV-XVI, 1926-1929, București, 1930, f. 1039-1045.
16. Monitorul Oficial 1948.iunie 19, 64
17. Monitorul Oficial nr.126: Konkordátumt, in: iunie 1929, 4479-4486
18. Ordinul numărul 172148-1931:
19. Regulamentul Nr. 12* Pentru Aplicarea Legii Nr. 86, 10 septembrie 1945, București (Decretul nr. 2760 din 10 septembrie 1946). Monitorul Oficial nr. 218 din 20 septembrie 1946.
20. Regulamentul Pentru Funcționarea Comisariatului General Pentru Minorități*, 4 august 1938, la București., Monitorul Oficial nr. 178 din 4 august 1938.
21. Rezoluția Adunării Naționale De La Alba Iulia prin care proclamă principiile fundamentale menite a propăși statul național unitar român,18 noiembrie 1918 – 1 decembrie 1918, la Alba Iulia., Arhivele Statului București, Marea Adunare Națională întrunită la Alba Iulia în ziua de 1 Decembrie 1918. Acte și documente, București, f. an, p. 10-11.
22. Románia Alkotmánya, Önkormányzati füzetek 4, Kolozsvár,2003,50
23. Románia Hivatalos Közlönye. I. rész. rész.1991.11.21.
24. Románia Hivatalos Közlönye.I. rész. rest. 1995.08.18.23.
25. Vallásfelekezetről szóló törvény  Nagyvárad: in: Igazság tanuja. 1932. A felekezetek jogai, az állam és a felekezetek közötti viszony. 28
X. Online források
1. Csíksomlyói római katolikus főgimnázium értesítői. mek.oszk.hu letöltve 2015. november 23.
2. Demeter Csanád: A székelyföldi oktatás az 1960-1980-as években, in: Magyar Oktatás Romániában, 94, www.prominoritate.hu/folyoiratok/2012/ProMino12-1-06.Demeter.pdf. letöltve: 25.03.2016.
3. Gál Kelemen: Az 1926. évi bakkalaureátusi vizsgálatok, Erdélyi Magyar Adatbank, www.adatbank.ro/transindex.ro 305-307 letöltve 2016. március 22.
4. Gál Kelemen: Tallózások az oktatásügyi törvények mezején, Erdélyi Magyar Adatbank, www.adatbank.ro/transzindex.ro, 152-155 letöltve 2016. március 22.
5. Murvai László: Adalékok az erdélyi középfokú magyar felekezeti oktatás történetéhez (1990-2003), www.hhrf.org/gyrke/oktatas-neveles letöltve 2009. november 13.
6. Pukánszky-Német: Az állami oktatáspolitika jellemző vonásai a XIII. századtól az első világháborúig. In: www.ixchel. 2 letöltve 2011. május 12.
7. Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája, Népszámlálási adatok 1850–2002 között http://www.sepsiszentgyorgy.ro letöltve: 2015. november 12.
8. www.3szek.ro/load/cikk/35733/a_daczo_csalad_es_a_daczo-kuria. Letöltve 2015. november 23.
XI. Interjúalanyok
1. Bartos Károly plébános, Kézdisárfalva
2. Blága Géza, sepsiszentgyörgyi egyháztanácsos az előpataki kápolna gondnoka, Szent József plébánia könyvtárosa
3. Csató Béla kanonok, Csíkszentkirályi plébános
4. Dr. Horváth István, kanonok, Gyulafehérvár
5. Fogarassy Hajnalka nyugdíjas tanító
6. Izsák Ferenc Székely Mikó Kollégium-akkor 1. sz. Líceum igazgatója-1976-ban
7. Kovács Réka, tanár, Sepsiszentgyörgy
8. Márkus András, szentszéki tanácsos, Sepsiszentgyörgy
9. Msgr. Dr. prof. Marton József, egyetemi tanár, Gyulafehérvár
10. Nagy Edit, volt iskolatitkár és gondnok, Sancta Maria nevelőintézet
11. Nagy Judit, nyugdíjas tanár, Sepsiszentgyörgy
12. Sebestyén Ottó plébános, Zsögöd
13. Szabó Lajos c. kanonok, Sepsiszentgyörgy, Szent József plébánia