1.1.2. Az emberi kommunikáció pszichológiai modelljei , elméletei 1.1.2.1. A közlés négy oldala – Schulz von Thun elmélete Az emberi kommunikáció… [607722]

1. FEJEZET. Elméleti rész

1.1.
A k
ommunikáció
ról

általában

1.1.1. A kommunikáció fogalma

………………

1.1.2. Az emberi kommunikáció pszichológiai modelljei
, elméletei

1.1.2.1.
A közlés
négy oldala

–

Schulz von Thun elmélete

Az emberi kommunikáció alapvető
folyamata a következőképpen írható le: van egy
küldő (az aki közöl valamit), amit mond közlésnek nevezzük, a vevő vagy befogadó (megfejti
az üzenetet) és visszajelzést ad ezt nevezzük feedbacknek.

Az emberi kommunikációt azt teszi bonyolulttá és
megzavarhatóvá, ugyanakkor
izgalmassá és érdekessé, hogy minden egyes közlés egy teljes csomag, amely számos üzenetet
tartalmaz. Hogy csoportosítani tudjuk az üzenetek sokaságát, amelyek egy közlésben rejlenek,
a közlés négy, lelkileg fontos oldalát különb
öztetik meg: tárgyi tartalom (amiről informálok),
önmegnyilvánulás (amit elárulok magamról), kapcsolat (mit gondolok rólad) és felszólítás
(mit akarok elérni nálad) (Friedemann Schulz von Thun, 2012).

A közlés először egy tárgyi információt tartalmaz, ugya
nakkor információt rejt magáról
a küldő személyről is. Minden közlésben benne rejlik a küldő bizonyos mértékű
önmegnyilvánulása, amely magába foglalja a szándékos önmegmutatást és az akaratlan
önleleplezést. A megfogalmazásból, a hanghordozásból az is kide
rül, hogy milyen
kapcsolatban áll a küldő a címzettel, hogy milyen véleménnyel van róla. A közlés kapcsolati
oldalán az üzenetek két fajtája jelenik meg: azok, amelyekről az derül ki, hogy mit gondol a
küldő a címzettről, hogyan látja őt; arról is tartalma
z üzenetet, hogy milyennek látja a küldő a
kapcsolatot maga és a címzett között. Ritkán mondunk valamit csak úgy, szinte minden
közlésnek az a funkciója, hogy hatást gyakoroljunk általa a címzettre. A közlés tehát arra is
szolgál, hogy rávegyük a címzettet
, hogy megtegyen, vagy ne tegyen valamit, ezt vagy azt
gondoljon vagy érezzen. A másik személy befolyásolására tett kísérlet lehet többé vagy
kevésbé nyílt vagy rejtett, ez utóbbi a manipuláció. manipuláció esetén a tárgyi oldal
információi egyoldalúak és
célzatosak, az önmegmutatás arra irányul, hogy egy bizonyos
hatást (csodálatot vagy segítőkészséget) váltson ki a címzettből, a kapcsolati oldal üzeneteit is
az a titkos cél vezérli, hogy jó hangulatban tartsák a másik személyt. Amennyiben a tárgyi,
önmegn
yilvánulási és kapcsolati oldal arra irányul, hogy a felszólítási oldal hatását erősítse,

akkor funkcionalizálásról beszélünk, vagyis a kommunikáció egyes oldalai nem azt tükrözik,
ami van, hanem a cél eszközeivé válnak (Friedemann Schulz von Thun, 2012).

A felszólítási aspektust meg kell különböztetni a kapcsolati aspektustól, mivel
ugyanahhoz a felszólításhoz teljesen eltérő kapcsolati üzenetek társulhatnak. Ugyanaz a
közlés számos üzenetet hordoz, a küldő ha akarja, ha nem, mind a négy szinten üzen.

Az
eddigiekben bemutatott négy aspektusát a közlésnek Friedemann Schulz von Thun a
következő ábrával szemlélteti.

ábra 31 oldal

Az emberi kommunikáció pszichológiai modellje
–

egy közlés négy oldala (aspektusa)

Explicit és implicit üzenetek

A közlés explicit

(egyértelműen megfogalmazva) vagy implicit (anélkül, hogy
egyenesen ki lenne mondva) módon tartalmazhat üzeneteket. Az explicit és implicit felosztás
független a négyzet felosztásától: a közlésnek mind a négy szintjén lehetségesek mind az
explicit, mind a
z implicit üzenetek. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a fő üzenetek
explicitek, míg az implicitek kevésbé fontosak, ellenkezőleg, a fő üzenetet gyakran implicit
módon küldjük. Van aki nagy mestere annak, hogy közléseit implicit üzeneteken keresztül
közve
títse, hogy amennyiben szükséges megcáfolhassa azt (Friedemann Schulz von Thun,
2012).

A közlés nem
–
verbális részei

Az implicit üzeneteket többnyire nem
–
verbális csatornák közvetítenek: hang,
hangsúlyozás, kiejtés, mimika, gesztikuláció. Egy mondat jelentése nagymértékben függ attól,
hogy milyen nem
–
verbális jelzések kísérik.

Watzlawick (1969) szerint lehetetlen nem ko
mmunikálni, a kommunikációnak ez az
alaptörvénye, mely szerint minden viselkedésnek közlésjellege van. Nem kell mondanunk
semmit, ahhoz, hogy kommunikáljunk, minden hallgatás beszédes, és egy olyan közlést
képvisel, melynek legalább három oldala van. Minde
n interperszonális kontextusban mutatott
viselkedés „négyoldalú” (Watzlawick, 1969; Friedemann Schulz von Thun, 2012).

Kongruens és inkongruens közlések

Mivel egy közlésnek egyidejűleg verbális és nem
–
verbális részei is vannak, egyrészt
lehetőséget ad arra
, hogy ezek a részek kölcsönösen kiegészítsék és támogassák egymást,
másrészt viszont annak a lehetőségét is magába foglalja, hogy ellentmondjanak egymásnak.

Egy közlés akkor kongruens, ha minden jelzés ugyanabba az irányba mutat, ha a
közlés magában véve
összefüggő, azaz koherens, míg inkongruens akkor, ha a verbális és a
nem
–
verbális jelek nem illenek egymáshoz, ellentmondanak egymásnak.

Haley (1978) szerint a küldő, ha akarja, ha nem mindig egyszerre két szinten
kommunikál: a közlés szintjén és metaszint
en; mely szintek oda
–
vissza segítik az
interperszonalitást. Nemcsak mondunk valamit, hanem minősítjük is a mondottakat. Az
üzenetek kongruens vagy inkongruens módon minősíthetik egymást (Friedemann Schulz von
Thun, 2012).

A közlések Haley szerint minősíth
etőek a kontextus által, a megfogalmazás módja
által, testmozdulatok (mimika és gesztusok) által valamint hanglejtésen keresztül.

Az inkongruens közlések összezavarják a címzettet, hisz nem tudja, hogy a közlési
szintnek vagy a metaszintnek higgyen, s ha

még a közlés felszólítási oldalát is figyelembe
veszi az ilyen egymásnak ellentmondó felszólítások esetén a címzett kellemetlen helyzetbe
kerül. Bárhogyan is reagál, a küldő ellene fordíthatja, ha törődik vele, elutasítja, ha nem
törődik vele, a másik a m
egbántottat játssza és ezzel bünteti. Az ilyen helyzeteket „kettős
kötéseknek” (double
–
bind) nevezik, melyet Watzlawick (1969) a címzettnél kialakuló,
skizofrén viselkedéssel hozza összefüggésbe. Az inkongruens közlések akkor betegíthetik
meg a címzettet,
ha függő viszonyban van a küldővel, ha nem tud menekülni a helyzetből és
nem képes a metakommunikációra, s a skizofrénia egyfajta szükségmegoldást jelenthet, hogy
megbirkózzon a helyzettel (Friedemann Schulz von Thun, 2012).

Az inkongruens közlések előnye
, hogy a küldő nem kötelezi el magát teljesen, szükség
esetén cáfolhatja a közlést. A küldőben kétféle lelkiállapot uralkodhat, mely összeolvadva
inkongruens közléshez vezet. Ilyen esetben a küldő nincs teljesen tisztában önmagával.

A serdülők gyakran van
nak kitéve a felszólítási oldalon megjelenő kettős üzenetnek.
„Légy önálló!
–

Továbbra is tőlem függj!”, „Szeretném, ha azt tennéd, ami a legjobb neked!
–

Én majd megbirkózom a magánnyal.”
–

tipikus kettős felszólítás a szülők részéről serdülő
gyerekeik fe
lé, akik ilyen üzeneteket követően kettős kötésben találják magukat. Ilyen esetben
a szülőben két személyiség szólal meg egyszerre, az egyik az érett felnőtt, aki kívánatos
célnak tartja, hogy gyereke önállóvá váljon és megtalálja helyét az életben; a mási
k a
szülőben rejlő gyerek, aki fél, hogy elhagyják, magára marad és ennek elkerülésére különböző
lelkifurdalást keltő taktikákkal próbálja elfojtani a gyerek függetlenségi törekvéseit. Ilyen
belső zűrzavar tisztázása érdekében a címzett visszajelzést adhat

a küldőnek
összezavarodottságáról, lehetőséget teremtvén arra, hogy a küldő tisztába kerüljön
önmagával. A küldőnek akarnia kell, hogy tisztába kerüljön önmagával, amennyiben ezt nem
szeretné és valaki megpróbálja rávenni erre, azt eredményezheti, hogy ti
ltakozik és
bezárkózik (Friedemann Schulz von Thun, 2012).

A Gestalt
–
terápia (Perls, 1974) hatásosan kezeli a testben lakozó két lelket, melyek
párbeszédet folytatnak egymással. A küldő két széken ülve folytat belső dialógust, felváltva

megszólaltatja, maj
d dialógust folytat a felnőtt személyiség és a gyerekkori én, akiknek
ellenkezőek a céljaik. Egy ilyen párbeszéd által a küldő tudatosíthatja, hogy valóban mindkét
lélek benne lakozik, külön
–
külön is képes észlelni őket, ennek következtében kongruensebb
mó
don tud majd kommunikálni, egy üzenet helyet, két külön üzenetet küld: „Egyrészt azt
szeretném, ha önálló lennél. Másrészt megszakad a szívem, amikor látom, hogy eltávolodsz
tőlem, én meg itt maradok egyedül.”

Egy jó kommunikációs készséggel rendelkező kül
dőnek a kommunikációs négyzet
minden oldalát uralnia kell, mivel ezek mindig egyszerre működnek és amennyiben csak az
egyik oldalról vesz tudomást, a kommunikációban zavar léphet fel. Így tehát nem sokat ér az,
ha tartalmilag ugyan igaza van egy személynek
, de kapcsolati szinten nem hiteles, vagy ha az
önmegnyilvánulás szintjén kedvező képet fest magáról, műveltnek mutatja magát de
érthetetlen tárgyi üzenetet közvetít.

A címzett szemszögéből a modell még bonyolultabb, hisz attól függ, hogy mit fogad
be, hog
y melyik oldalra figyel oda különösebben, így tehát az embernek valójában nem két,
hanem négy fülre lenne szüksége, minden szinthez egy
–
egy fülre. A beszélgetés azonban
eltérően alakulhat, attól függően, hogy a címzett az említett négy fül közül melyikre f
igyel
jobban oda, azonban többnyire a címzett nincs tudatában mindennek.

ábra 46 oldal

A címzett „négy füle”

Az emberek közötti kommunikációt az bonyolítja, hogy a címzett szabadon választhat,
hogy a közlés melyik oldalára reagál. Olykor a kommunikáció zav
araihoz vezethet, ha a
címzett a közlésnek arra az oldalára reagál, amelyet a küldő nem akart hangsúlyozni, vagy ha
a címzett az egyik fülével figyel és a többi üzenetet figyelmen kívül hagyja.

Egyoldalú befogadási szokások

Friedemann Schulz von Thun a bef
ogadás „négy fülét” különbözteti meg: tárgyi fül,
kapcsolati fül, az önmegnyilvánulási fül valamint a felszólítási fül. Sok címzett esetében, az
egyik fül különösen fejlett a többi rovására.

Sokan hajlamosak arra, hogy a közlés tárgyi oldalára figyeljenek
egy vitában, ez
többnyire akkor jelent gondot, ha a probléma nem elsősorban valamely tartalmi különbségben
rejlik, hanem az emberi érintkezés szintjén, például akkor, ha egy kapcsolati problémát tárgyi
érvekkel próbálunk megoldani.

Némely esetben a címzett

a legtöbb, kapcsolati szinten semleges közlésbe is belehall
valamiféle véleményt saját magáról. Az ilyen típusú ember mindent magára vesz, mindent
saját személyére vonatkoztat, sokszor érzi úgy, hogy támadják és gyakran meg is sértődik. Ha
valaki dühös, ú
gy érezheti, hogy őt vádolják, ha valaki nevet, akkor úgy érezheti, hogy épp

kinevetik, ha ránéznek, azt érezheti, hogy méregetik, ha pedig nem, akkor biztos kerülik.
Kommunikációs hiba jelenik meg akkor, amikor a túlérzékeny címzett a tárgyi vita elől tér

ki,és leragad a kapcsolati oldalon.

Sok esetben akkor jelentkezhet probléma, hogy a küldő és a címzett nem tudja
eldönteni, hogy egy közlésben inkább az önmegnyilvánulási vagy a kapcsolati jelleg dominál
–
e, hisz ugyanaz a viselkedés felfogható tiszta önm
egnyilvánulásnak vagy a kapcsolatra
vonatkozó jelzésnek is. Pl. visszavonulás egy kommunikációs helyzetből: „Nyugalomra
vágyom”
–

önmegnyilvánulás; „Elegem van belőled”
–

kapcsolat.

Minden ember önmagáról alkotott képe a korábban kapcsolati szinten kapott
üzenetek
nyomán alakul ki, így tehát előnyösebb lenne, ha embertársaink érzelmi kitöréseit,
vádaskodásait inkább az „önmegnyilvánulási fülünkkel” hallanánk meg, azonban ez a
módszer is veszélyes lehet, megtörténhet, hogy a végén semmilyen információt nem
e
ngedünk közel magunkhoz. Helyes egyensúly esetén azonban az odafigyelést és a
konstruktív kommunikációt segíti.

Friedemann Schulz von Thun (2012) által bemutatott „önmegnyilvánulási fül” szoros
összefüggést mutat a személyközpontú terapeuták (Rogers) és pe
dagógusok (Gordon) által
bemutatott aktív odafigyeléssel. Azonban az említett kutatók nem diagnosztizáló céllal
alkalmazzák az önmegfigyelési fület, hanem az értékelés mellőzésével bele tudjanak
helyezkedni a küldő lelki
–

és gondolatvilágába, ezzel segíti
hozzá a címzett a küldőt, hogy
magára találjon.

A mindennapi emberi kommunikációban is fontos volna az aktív odafigyelés, előnyt
jelentene, ha a címzett, először képes lenne pontosabban beleérezni a másik személy világába,
és ezt a világot mintegy az ő sz
emével látni (empátia). Peick bírálja a „redukált” és „kapcsolat
nélküli” kommunikációt, és mind a négy fület igénylő aktív odafigyelés fontosságát
hangsúlyozza az emberi kommunikációban (Friedemann Schulz von Thun, 2012).

Némely címzettnek kifejezetten ki
hegyeződik a „felszólítási füle” azáltal, hogy
igyekszik mindig mindenkinek a kedvére tenni, még embertársai ki nem mondott elvárásainak
is próbál megfelelni, így tehát egyfolytában ugrásra kész, a legapróbb jelzést is a felszólítás
oldaláról vizsgálja meg
. Az ilyen címzett többnyire alig figyel önmagára, nem tudja, hogy mit
is akar, mit is érez ő maga.

A célirányosan kihegyezett felszólítási fül megvédheti a címzettet attól, hogy
manipulálják, és hogy a felszólításszerű reakciók belekényszerítsék egy komi
sz játékba.
Azonban amikor valaki mindezt túlzott mértékben használja, minden közlés és minden
viselkedésmód mögött valamilyen titkos szándékot gyanít, funkcionalizálásnak nevezzük.

Kódolás

Ahhoz, hogy kommunikáció jöjjön létre, a küldőnek, a közvetíteni
kívánt gondolatait,
szándékait, ismereteit észlelhető jelekké kell átalakítania, ezt az eljárást nevezik kódolásnak.
Ezeket a kódolt jeleket továbbítja a küldő a címzettnek, azonban a jelentések, melyeket a
küldő társít, nem kerülnek közvetítésre. A jelent
ésadás, vagyis a dekódolás a címzett feladata,
ami nagymértékben függ az elvárásaitól, a félelmeitől, előzetes tapasztalaitól, vagyis egész
személyiségétől. A felek közötti egyoldalú kommunikáció (a négyoldalú helyett) azonban
gyakran rejtett félreértésekh
ez vezetnek, amelyek többnyire nem kerülnek napvilágra, nem
tisztázzák őket, így később zavart okoznak a két fél kapcsolatában.

A befogadási hibák néhány oka

Különböző okai
lehetnek annak, ha a közlést a címzett nem úgy érti, mint ahogy a
küldő gondolta.
Félreértelmezés adódhat akkor, ha a küldő és a címzett más
–
más nyelvi
közegből való, ugyanakkor gyakran okozhat zavart a címzett önmagáról kialakított képe
(önkép), a címzettnek a küldőről kialakított képe valamint a

kapcsolt

üzenetek jelensége.

Ha valaki
nem tartja sokra magát, hajlamos lehet, hogy az elismerő üzeneteket is úgy
értelmezze, hogy azok majd saját negatív önképét erősítsék, majd aztán a negatív önkép újra
meg újra ellátja negatív tapasztalatokkal, amelyek ezt az önképet igazolják és állandósít
ják.

A másik emberről alkotott képünk gyakran kevés információn alapul, hajlamosak
vagyunk arra, hogy az illető neme, életkora, öltözködése, néhány megnyilvánulása alapján
egészítsük ki a róla alkotott hiányos képet és az így kialakult kép adja meg a kódot
, a közlés
értelmezéséhez.

Néha azért keletkeznek félreértések, mivel a címzett ugyan a közlés egyik oldalán
helyesen értelmezi az üzenetet, míg a közlés valamely másik oldalán olyan további üzeneteket
is belehall, amelyek gyakran kapcsolódnak az alapüzene
thez. Az effajta kapcsolás eléggé
elterjedt és így a címzett belehallja a közlésbe a hozzákapcsolt üzenetet is és ennek
következtében inger
ülten vagy védekezően reagálhat, mely megnehezíti a további
kommunikációt. Ahhoz, hogy a küldő a megszokott összekapc
solásokat megszüntesse,
elengedhetetlen a metakommunikáció.

Feedback

Az ember belső reakciója egy közlésre egyfajta kölcsönhatás terméke az elvetett mag
(a küldött üzenet) és a pszichológiai talaj között, amelyre ez a mag a címzettnél hullik. Egy a
kémiai

ismereteken alapuló hasonlat szerint amit egy közlés kivált, az egy olyan
pszichokémiai reakció, amely akkor következik be, amikor két anyag találkozik. Ha olyan
befogadót bírálnak, akinek meggyőződése, hogy hibát elkövetni szégyen, ami csorbítja az
önbec
sülését, akkor pszichokémiai reakcióként sértettség vagy akár agresszió léphet fel nála.

Ha úgy éli meg, hogy hibát elkövetni emberi dolog, és emiatt nem érzi csekélyebbnek magát,
a reakció konstruktívabb.

Ellis (1977) hangsúlyozza a belső meggyőződések
fontosságát, melyek
meghatározzák, hogy milyen érzelmi reakciót fogunk adni arra, ami velünk fog történni
.
Különösebben az irracionális meggyőződésekre hívta fel a figyelmet, amelyek neurotikus
reakciókra hajlamosítanak
(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

Kraußlach és mások (1976) szerint az ok nélküli agressziót gyakran apró jelek váltják
ki, a fiatalok sértésnek vesznek egyes mozdulatokat, vagy pillantásokat, akár a ruházat is
provokál vagy akár kisebbrendűségi érzést kelt a fiatalokban
(Friedemann Schul
z von Thun,
2012)
.

Fontos, hogy válasszuk szét a közlés befogadásakor zajló három folyamatot: az
észlelést (pl. látunk vagy hallunk valamit), az értelmezést (jelentéssel ruházzuk fel azt, amit
észleltünk) és az érzéseket (saját érzésünkkel válaszolunk
arra, amit észleltünk és
értelmeztünk), annak érdekében, hogy a címzett tisztán lásson és képes legyen a visszajelzésre
(feedback). Az értelmezés szükséges, azonban tudatosítanunk kell, hogy az lehet helytálló is
és téves is.

A szétválasztás folyamata a kö
zlő szempontjából is fontos, hisz támpontot nyújt
ahhoz, hogy a saját részét felülvizsgálja, ilyenkor a másik fél megerősítheti vagy korrigálhatja
azt.

Miller, Nunnally és Wachmann (1975) szerint az emberi kommunikáció
leglényegesebb alapfeltétele a belső

tisztánlátás
(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

Abban, hogy hogyan fogadjuk a közléseket, szerepet játszanak a másik személyről
kialakult fantáziáink is. Akkor beszélhetünk fantáziáról, értelmezés helyett, ha a másik
gondolatairól, érzéseiről kialakított

feltevésünket semmilyen konkrétan megnevezhető észlelet
nem támasztja alá. Fontos tudni a másikról kialakult fantáziákról, hogy forrása „én vagyok”,
ezek a fantáziák lehetnek helytállóak vagy nem helytállóak, ezeket a fantáziákat vagy
megtartjuk magunknak

és hozzá igazítjuk a viselkedésünket vagy megosztjuk őket a
másikkal, és ellenőrizhetjük, hogy megfelelnek
–
e a valóságnak.

Amennyiben valaki a
fantáziáit megtartja magának, elszigeteli magát, sokszor nem is tud
atosul benne

és közben
attól szenve
d, hogy ka
pcsolatai felszínesek, olykor hajlamos rá, hogy mintegy önbeteljesítő
jóslat mintájára egy valóságot teremtsen magának. Így tehát láthatjuk, hogy milyen
nagymértékben vagyunk titkos rendezői sorsunknak, még olyankor is, amikor látszólag
csupán passzívan el
szenvedjük
(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

A kommunikációról tudni kell, hogy a kimondatlan dolgok megterhelik, azok az
érzelmek, melyek kifejezetlenül maradnak, méreggé válnak, ez pedig belülről felemészti úgy

a testet, mint a lelket ugyanakkor a kin
yilvánított érzések lehetővé teszik az érzelmi valóság
megváltoztatását
(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

Azokat az üzeneteket, amelyek többnyire önmegnyilvánulást tartalmaznak Gordon
(2011) „én
–
üzeneteknek” nevezi, ilyen esetben a személy saját belső v
ilágáról árul el valamit.
Az ilyen üzenetek ellentéte a „te
–
üzenetek”, amikor a másikról jelentünk ki valamit, saját
érzéseinket a másikat minősítő kijelentésekbe helyezzük át. Hátránya az ilyen közléseknek az,
hogy a címzett úgy érzi, hogy rátámadtak, arr
a vágyik, hogy elégtételt kapjon, mindeközben
képtelen lesz konstruktívan megoldani a kialakult problémát, ezáltal a küldőt is eltávolítja
önmagától

(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

Interakció

Interakcióról beszélünk, akkor, amikor a címzett reagál, ez
által ő lesz a küldő, és
fordítva, így mindketten befolyásolják egymást.

A modern kommunikációpszichológia képviselői szerint mindig legalább két fél kell
ahhoz, hogy interperszonális tekintetben valaki így vagy úgy viselkedjen, a pillanatnyilag
fennálló kommunikációs viszonyok kifejeződésének tekintik az egyéni jellemvonásokat
.

Ezen szemlélet szerint az interperszonális folyamatok jellemzői a következők: a
kommunikáció kölcsönösségen alapul, melyben legalább két közreműködő vesz részt, a
személyes sajátosságokat, egyéni viselkedésmódokat az interakció határozza meg
.

Mindig
van
nak „játszótársak”, akik mindent eltűrnek, s a probléma gyakran ott kezdődik, hogy
képtelenek vagyunk nemet mondani és kiállni magunkért. Ezen felfogás szerint nem a
„tüneteket hordozó” a beteg, hanem az egész vonatkoztatási csoport interakciós hálója
(
Ric
hter, 1970;
Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

Mindig feltevődik a kérdés, hogy „Ki kezdte?”. Watzlawick szerint a résztvevő felek
általában eltérő módon punktuálják az interakciót melyben részt vesznek, vagyis mindketten a
másik viselkedésére adott reakci
óként értelmezik saját viselkedésüket. A punktuáció a
kommunikáció tagolását jelenti, mi szerint az egyik fél viselkedése kiváltó okként, a másiké
pedig következményként vagy reakcióként értelmezhető. A résztvevő felek többnyire úgy
vélik, hogy nekik van i
gazuk. Arra a kérdésre azonban, hogy „Ki kezdte?”
,
nem lehet választ
adni, hisz
,

a rendszerelméleti felfogás szerint
,

a kommunikáció körkörös és nincs kezdete,
így tehát a metakommunikációnak arra kell törekednie, hogy felismerje a közös játékot és új
al
apokat teremtsen hozzá
. Az egyes személyek kommunikációs zavarainál az egymással való
viselkedést kell „nagyító alá venni”, és ezt kell megváltoztatni, nem pedig magát az egyént

(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

Metakommunikáció

Friedemann Schulz von Thu
n

(
2012)

explicit metakommunikációról beszél, mivel
implicit módon minden közlés tartalmaz metakommunikatív elemet, azaz olyan részt, amely
arra utal, hogy a küldő hogyan értette az üzenetet. A metakommunikáció nem más
,

mint a
kommunikáció a kommunikációról, vagyis annak a megvitatása, hogy hogyan bánunk
egymással, hogyan értettük a küldött üzeneteket, hogyan dekódoltuk a fogadott üzeneteket és
hogyan reagáltunk rájuk.

A jó metakommunikáció elsősorban mélyebb magunkba te
kintést követel, valamint
bátorságot az önmegnyilvánuláshoz, jutalmul megszabadulhatunk az elfojtott feszültségtől, és
esélyt kapunk
arra, hogy megoldjuk a problémát.

1.1.2.2. Az ördögi kör sémája
–

Thomann és Schulz von Thun elmélete

Ez az elmélet,
ellentétben a pszichoanalízis, individuálpszichológia, humanisztikus
pszichológia elméleteivel, melyek az egyén belső világában lejátszódó lelki folyamatokat
vizsgálta, az emberek között zajló folyamatokra, a kapc
solati dinamikára összpontosít; az
ember vi
selkedését és tapasztalatvilágát az őt körülvevő szociális rendszer adottságai alapján
értelmezi. Ez a szociális rendszer a legegyszerűbb esetben egy páros kapcsolat pl. család;
mely rendszer elemei egymásra reagálnak és kölcsönösen befolyásolják egymást.

A kommunikációs nehézségek okai, nem az egyes emberben, hanem az egész
szabályozórendszer működésében keresendő, a partnerek együttműködésének és egymásra
reagálásának rendszerszerű körforgásában.

Az egyszerű körfolyamat általános szerkezetében négy fázist

különböztetünk meg: a két
téglalap alakú mezőbe a két fél viselkedésének kívülről észlelhető és ható megnyilvánulásait
jegyezzük be, a két körbe pedig az ezek nyomán bekövetkező lelki folyamatok, belső reakciók
főbb elemeit
írjuk

(
Friedemann Schulz von Th
un, 2014
;

Thomann és Schulz von Thun, 199
2
)
.

ábra 34 oldal

Önmagunk tisztázásához és megmutatásához a két körben feltüntetett tartalmakat fel
kell derítenünk, ezért a tisztázást segítő mediátor arra kell törekedjen, hogy e felek jellemzően
függőleges irányú kommunikációját vízszintessé változtassa. A rendszerelvű
gondolkodás
begyakorlása a fontos
(
Friedemann Schulz von Thun, 2014).

ábra 35 oldal

A következőkben egy iskolai csapatmunkát szeretnék bemutatni az ördögi kör sémája
alapján. Az egyik csapattag, aki legyen A, minden elvégzendő munkát halogat, a másik, B,
a
ki tulajdonképpen már jól ismeri A
–
t, tudja, mit várhat tőle, és tisztában van azzal, hogy
osztálytársa/csapattársa jobban kedveli a bemutató részét a feladatnak, mint a fáradságos,
aprólékos információszerzést és kutatómunkát, lassanként azonban elveszti
a türelmét. „Ha

ezt a feladatot nem végezzük el az adott határidőre, akkor nem a lusta A viszi majd el a
balhét, hanem az egész csapat megszívja, és én, aki különösen felelősnek érzem magam érte,
ezért aztán kívülről is illetékesnek tekintenek, én leszek a

bűnbak
!
” Tehát ideges, de A
–
ra is
dühös. Mivel azonban B békeszerető ember és nem akarja veszélyeztetni az A
–
v
al

fenntartott
baráti viszonyt, azt teszi, amit ilyenkor szokott: elvégzi ő maga a feladatot. A pedig ezt látván
megerősítve érzi magát abban, am
it kicsit mindig is érzett és gondolt. „B tényleg mindenbe
beleüti az orrát, úgy fontoskodik, mint valami úr, sőt még odáig is elmegy, hogy betör az én
területemre
!
” Úgy érzi, hogy mellőzték, titkon dühös B
–
re. Ám ő is békeszerető ember, és
nem szeretné ve
szélyeztetni a jó osztálytársi, sőt baráti viszonyt, sőt önmagáról meg azt hiszi,
hogy az ilyesmiken ő felülkerekedik.

ábra 38 oldal

Egy osztályon belül gyakran alakulnak ki hasonló ördögi körök, ahol mindig akad
valaki, aki a többieknél jobban azonosul a

közös üggyel, beleássa magát és egyre több
feladattal szembesül. Az osztálytársak örülnek ennek a megbízható kompetenciának, és
megerősítik a szerepét, lassanként azonban túl sok teher nehezedik rá, és panaszkodni kezd
osztálytársai passzivitása miatt. Ők

megfogadják, hogy a jövőben másképp lesz
, átvállalják a
feladatot, aztán végül mégis hanyagul végzik el azt, mondván, hogy nekik nem megy olyan
jól mint annak, aki eddig foglalkozott vele, hisz ő már tapasztaltabb és gyorsabban meg is
tudná oldani. A „sza
kértő” egyszer csak dühbe gurul és azt mondja, hogy „mégsem
csinálhatok meg mindent helyettetek”, a többiek azonban azon morognak, hogy osztálytársuk
mennyire fontoskodó. Így egy paradox helyzet alakul ki, a többség elnyomva érzi ugyan
magát, ugyanakkor bo
ldogan hagyják, hogy valaki elvégezze helyettük a feladatot.

Amennyiben az érintettek nem látják át a kialakult ördögi kör dinamikáját, valamint azt, hogy
kinek milyen haszna származik az adott helyzetből és hogyan járulnak hozzá a rendszer
fenntartásában,

jelentős konfliktus forrása lehet.

1.1.2.3. Érték
–

és fejlődési négyszög
–

Helwig elmélete

Minden érték csak akkor érhet el konstruktív hatást, ha egy pozitív ellenérték
kel van
kitartott feszültségben

(a

kitartott feszültség helyett egyensúlyról is beszélhetünk
).

E

nélkül
bármely érték „saját maga torzult formájává” válik
. Az értéktelített fogalmak egy értékek,
valamint antiértékek alkotta négyszögbe rendeződnek
. Minden érték egy „érték
–
kvaternitárst”
fog
lal magába. Az értéknégyszög tehát ezt a négy fogalmat kapcsolja össze egymással, így
mindegyik kétszeres ellentétességében jeleni meg
. Ez a négyszög négy olyan kapcsolatfajta
bemutatására alkalmas, melyek az egyes tulajdonságok egymáshoz való viszonyát je
llemzik:

–

A pozitív értékek közötti felső vonal egy pozitív feszültség
–
, ill. komplemente
viszonyt jelöl, akár dialektikus ellentétnek is nevezhetjük.

–

Az átlók az érték és antiérték közötti ellentéteket jelenítik meg.

–

A függőleges vonalak a leértékelő

eltúlzást szemléltetik.

–

A két antiérték közötti (alsó sorban ábrázolt) kapcsolat mintegy azt az utat ábrázolja,
melyet akkor járunk, ha meg akarunk szabadulni az egyik antiértéktől, de nincs erőnk ahhoz,
hogy a (felső sorban feltűntetett) pozitív
értékek által megkövetelt feszültségbe
felkapaszkodjunk, vagyis amikor az egyik antiértékből a vele ellentétes másik antiértékbe
menekülünk
. Az alsó vonal tehát azt az elvetést jeleníti meg, melynek során az elkerülendő
antiértékeket a vele ellentétes anti
értékkel kompenzáljuk túl

(
Friedemann Schulz von Thun,
2014
;
Helwig, 1967
, 44 o
).

ábra 45
, 49

oldal

Az értéknégyszögből hiányzik az optimálisnak tekintett fix pont képzete, melyet a
dinamikus egyensúlyé pótol
hat
.

Egy bizonyos felismerhető tulajdonsággal rendelkező
személyben mindig megvan azon tulajdonság „szunnyadó” ellenpólusa, mely fejleszthető.

A
fejlesztés csak akkor lehetséges, ha az elfogadást és a konfrontációt sikerül összekapcsolni
. A
siker érdekében az
integráció a konfrontáció után kell megvalósuljon, nem annak a
megakadályozására

(
Friedemann Schulz von Thun, 2014).

A kommunikáció szempontjából alapvető fontosságú értéknégyszögek:

ábra 51, 53 oldal

Mivel az értéknégyszög egyben fejlődési négyszög is, le
hetőséget ad számunkra arra,
hogy meghatározzuk egy személy fejlődési irányait
, mely által megfelelhetnek saját életükben
adódó kihívásoknak.

Az emberek közötti kommunikációra vonatkozóan számos fejlődési
négyszög alkotható
(
Friedemann Schulz von Thun, 201
4).

ábra 55 oldal

107 oldal ábra hol alakulnak ki problémák

A KÖZLÉS ÖNMEGNYILVÁNULÁSI OLDALA

Félelmek az önmegnyilvánulástól

Vizsgák, állásinterjúk, tesztek stb. esetében mindig a közlés önmegnyilvánulási
oldalán van a hangsúly, ez az oldal az élet
minden más területén is jelen van, a vizsgától való
félelemből valamennyit mindig magunkkal viszünk minden emberi kapcsolatunkba. Ez az
önmegnyilvánulástól való félelem azon alapul, hogy megelőlegezem embertársam negatív
ítéletét, miközben küldőként én mag
am vagyok a legközelebbi embertársam és nemritkán a
legkönyörtelenebb bírám is. Ezért sokan

ki sem merik nyitni a szájukat, nehezükre esik mások
előtt, felnőttek vagy akár velük egykorúak előtt kifejezniük magukat, az játszódhat le a
fejükben, hogy „Milyen
nek lát engem most a másik?”

A legtöbben félnek megnyílni párkapcsolataikban, hiszen ilyenkor napvilágra
kerülhetnek gyengeségeik is, így hát igyekeznek, minél kevesebbet mutatnak meg magukból,
hogy a másik nehogy kedvezőtlen képet kapjon a személyiségéről
.

Erősebb az önmegnyilvánulástól való félelem nagyobb hallgatóság előtt, ilyenkor már
a hozzászólás előtt s aközben, a szívdobogás erő
sebb. Az agy akkor rendeli el ezt az
előkészületet, ha „súlyosnak”ítéli meg a helyzetet, azaz ha védekezésre, támadásra va
gy
menekülésre van szükség az „életben maradáshoz”. Így hát a test a személy értésére adja,
hogy a tervezett felszólalás „komoly fenyegetést” jelent az önbecsülésére. A küldő
kockázatvállalását remekül példázza a következő ókori mondás is: „Ha hallgattál v
olna, bölcs
maradtál volna.”.

A gyerekek hamar rájönnek, hogy személyiségüknek csak egy része szeretetre méltó
és a „rossz” énjüket igyekeznek elnyomni. E folyamat során a szülők, később a szomszédok,
óvónők, tanárok stb., egyfajta bírákká válnak, akik elő
tt a gyereknek helyt kell állnia ahhoz,
hogy önbecsülést szerezhessen, a gyerek megtanulja, hogy csak bizonyos érzései, gondolatai,
viselkedési formái „jók”, a többit el kell rejteni mások elől. Idővel azonban a gyerek azonosul
a bírái ítéletével, a tiltot
t érzések, cselekvések elnyomása már automatikusan bűntudatot és
szégyenérzetet váltanak ki belőle.

Az ítélőbíró tehát bennünk van, azt
án újra kivetül a többi
emberre, főleg olyanokra, akik „egykori bíráinkra” hasonlítottak, amit tekintélytől való
félelemn
ek nevezünk.

Kedvező körülmények között a gyerek gyorsan felépíti egészséges önbecsülését,
azonban a gyerekkorban tapasztaltak inkább a kisebbrendűségi érzést erősítik meg, pl. amikor
a gyereket túlzottan féltik vagy elkényeztetik,
vagy a testvérek közötti rivalizálásban
elszenvedett vereségek,
azt a benyomást keltik benne, hogy önerőből semmire sem képes, az
életben megaláztatás és megszégyenülések sora várja
. Végül a környezet negatív üzenetei

csak megerősítik ezt a negatív önképet
. Adler szerint minél erőteljesebb ez a kisebbrendűségi
érzés, annál inkább igyekszünk kompenzálni, és nagyobb önbecsülésre szert tenni. Az
önmegnyilvánulástól való félelem azt jelenti, hogy attól félünk, hogy kiderül, hogy nem
vagyunk jók semmire
(Friedem
ann Schulz von Thun, 2012)
.

Az iskolában a diákokat teljesítményük alapján minősítik sikeresnek vagy
sikertelennek, ezért egy tanuló számára különösen fontos, hogy az önmegnyilvánulás szintjén
kedvező színben
tüntesse fel magát. Az iskolában

bírák
,

vagyis

tanárok valamint vetélytársak
,

vagyis iskolatársak veszik körül, ezért tehát „jónak” kell lennie, sőt még jobbnak kell lennie a
többieknél, ahhoz, hogy érvényesülni tudjon. Ez az élet többi területén is megmutatkozik, így
hát a teljesítmény és a rivalizál
ás elmélyíti a szakadékot az emberek között
, ellenségeskedést,
irigységet, rosszindulatot váltván ki

(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

Önmegmutatás és önelrejtés
, önmagunk lekicsinylése

A küldő mindig tart az önmegnyilvánulástól, ennek érdekében fordít b
izonyos energiát
az önmegnyilvánulási oldalának a kialakítására, melyet az imponálás és az álcázás által tehet
meg. Az imponálás során az egyén a szebbik oldalát kívánja megmutatni a sikerben
reménykedve (henceg, megjátssza magát, felvág,

erényeit, kompete
nciáit hangsúlyozza

stb.)
.
A közlés imponálás tartalma rendszerint a címzettől is függ.

A
z álcázás során arra törekszik

az egyén
, hogy elrejtse a kevésbé szép oldalát, melyet
a kudarctól való félelem motivál
, pl. sok diák fél kérdezni az órán. Automatikus

biztonsági
rendszerré válik az ezt a technikát alkalmazó számára, mely által a küldő már nem is érzi az
önmegnyilvánulástól való félelmet

(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

Tausch és Tausch (1977) szerint sokan az álcázás érdekében maszk mögé bújnak,
jelszavuk „csak semmi gyengeséget, semmi érzelmet nem mutatni”, ha esetleg megsértik vagy
kiközösítik, arra törekszik, hogy ne vegyék észre és nyugodt marad, „bosszankodom, de jó

képet vágok a dolgokhoz”. Richter (1974) szerint inkább a férfiak szégyellik a személyes
gondolatokat, vagy ha problémákkal küzdenek. Amikor lelkiállapotokat titkolunk el, akár
tudatosan vagy automatikusan, sokszor már bizonyos érzéseket
nem is érzünk, pl
. ha sokáig
nem volt szabad kimutatni a fájdalmat
(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

A maszk megmutatkozik az ember egész modorában, a tárgyilagos és személytelen
kifejezésmódban, a visszafogott mimikában és gesztikulációban, a higgadt, komoly
hangnemben,

a steril beszédmódban, ami inkább hivatalos nyilatkozatra emlékeztet, mint
spontán önkifejezésre. Igyekszik személytelenné tenni közléseit, általános alany
használatával, kerüli a személye állásfoglalást, tárgyszerű kérdések megfogalmazása, mely
mögött el
lenvélemény van, semleges megfogalmazásokat alkalmaz, „te
–
üzenetek” az
érzelmeket tartalmazó „
én
–
üzene
t
ek
”

elkerülésére
(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

Vannak emberek, akik kicsinek, gyengének, gyámoltalannak és értéktelennek állítják
be önmagukat

„én
semmire se vagyok jó”, a küldő így próbálja meg rávenni a címzettet, hogy
átvegye tőle a megterhelő és nehéz feladatokat. Dreikurs (1971) gyerekek esetében említi meg
az önnön gyengeség közszemlére tételét, melyet szerinte azzal a céllal alkalmaznak, hogy
mentesüljenek bizonyos feladatok alól. A gyerek alkalmatlanságát igyekszik védelemül
használni, hogy ne követeljenek
,

és ne várjanak el tőle semmit
, a jó szándékú, segítőkész
címzett hajlamos elfogadni az ilyen üzeneteket „te erős vagy, én gyenge”, ezáltal

a másik még
tehetetlenebbé válik

(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

Az önmegmutatási technikák hatásai

Az önmegnyilvánulással kapcsolatos túlzott aggodalom rengeteg energiát emészt fel,
hátráltatván az üzenet célba jutását, veszélyezteti az információközlés eredményességét,
gátolja az emberek közötti szolidaritást (Richter, 1974), veszélyezteti a lelki egés
zséget, mivel
mindig ott lappang a leleplezéstől való félelem
(Friedemann Schulz von Thun, 2012
; Richter,
1974
)
.

A pszichológia útjelzői

Az önmegnyilvánulási technikákat úgy lehet a leginkább tökéletesíteni, hogy ha a
személy megpróbál önmaga lenni és nem
azzal foglalkozni, hogy jó benyomást keltsen
másokban, mert az felesleges energiapocsékolás. Ehhez szükséges az, hogy választ tudjon
adni arra a kérdésre, hogy „Ki vagyok én?”, hogy felismerje mi is zajlik benne, ahhoz, hogy
külvilágnak azt mutassa, amit v
alójában érez, hogy megismerje önmagát, ne tévessze meg
saját magát és figyeljen oda belső világára
(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

Kongruencia, hitelesség

Carl Rogers (2000) szerint a kongruencia nem mást, mint az összhang a személyiség
három szférája

között: a belső tapasztalat, a tudat és a kommunikáció között.

Minél kongruensebb módon kommunikál a küldő, annál pontosabban érti meg a közlést
a címzett, míg az inkongruens közlések gyanakvást keltenek. Minél kevésbé alkalmazza a
küldő a pozitív önmegn
yilvánulás technikáit és kifejezi érzéseit, gondolatait, a címzett annál
inkább oda tud figyelni rá, így a küldő úgy érzi, hogy a másik megérti és pozitív értékeket fog
tanúsítani a címzett iránt. A címzett szintén érzékeli, úgy érzi, elfogadják, így kongr
uensebb
módon fog tudni kommunikálni
(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

A kongruens önmegnyilvánulás lelki alapfeltétele az, hogy ne csapjuk be önmagunkat.
Egyesek rögtön nyíltan meg tudják mondani, mit éreznek, ilyenkor a beszédmód, a mimika,
gesztikulác
ió általában összhangban van a kimondott szavak tartalmával, kapcsolatai
mélyebbek, kevésbé felületesek. Míg másoknál egyfajta gondolati művelet, mérlegelés
eredménye, vagy elveszítette az érzéseivel való közvetlen kapcsolatát, vagy szándékosan

próbál szab
adulni tőle. A merev énkép akadályozza
az érzések közvetlen észlelését és akár
pszichoszomatikus pana
szok alakulhatnak ki

a sok elfojtott érzelmek hatására.

Koherencia

A koherenciát az határozza meg, hogy összhangban vagyunk a szituáció egészének
igazságával, melyhez lelkiállapotunk, céljaink, kapcsolataink jellege, a címzett lelkiállapota és
a helyzet követelményei társulnak.

Hiba volna azt feltételezni, hogy az egész társadalomnak meg kell változnia először,
ahhoz, hogy a személyek viselkedésmódj
a megváltozhasson, inkább együtt, egyszerre kellene
apró lépéseket tenni ennek érdekében az egyén valamint a társadalom szintjén
(Friedemann
Schulz von Thun, 2012
; Thun, 1980
)
.

Az egyén szintjén önismereti csoportokban van erre lehetőség, ahol a kölcsönös
bizalomra alapozva a résztvevők megtanulják megmutatni önmagukat, majd képesek lesznek
a nem oda illő érzéseiket is kifejezni. A gyenge önbecsülés akkor korrigálható, ha lehetősége
van az egyénnek az ellentétes tapasztalatok megszerzésére

és az elfogadás n
eki szól nem a
kifelé mutatott maszkjának. Általában aggódunk amiatt, hogy ha olyannak mutatjuk
önmagunkat, amilyenek valójában vagyunk, a többiek elutasítanak, vagy kiközösítenek, vagy
esetleg ránk támadnak. A mindennapokban ennek érdekében maszkot húzhat
unk, így nincs
lehetőség ezen fantázia ellenőrzésére sem, csak az önismereti csoportokban van erre
lehetőség, ahol nemhogy elutasítanák a személyt inkább közelebb kerülnek egymáshoz

(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

Segítő szabályok

Ruth Cohn (1975)
szerint a hiteles kommunikáci
ót a következő szabályok segíthetik

elő
, melyek nemcsak az önismereti csoportok esetén hasznosak, hanem tanulócsoportok
számára is. Az interakciót segítő szabályok a következők:

–

Amikor megszólalsz, önmagadat képviseld; egyes
szám első személyben beszélj, ne
többes számban, kerüld az általános alany használatát.

–

Ha kérdezel valamit, mondd meg, hogy miért kérdezed és hogy mit jelent számodra ez
a kérdés. Azt kérdezd, mit valóban kérdezni akarsz, ne „kikérdezd” a másikat.

–

Lég
y hiteles és szelektív, amikor kommunikálsz. Tudatosítsd magadban, amit
gondolsz és érzel, és válogasd meg, mit mondasz és teszel.

–

Ameddig csak lehet, tartózkodj az értelmezéstől. Inkább a személyes reakciódnak adj
hangot.

–

Figyelj oda a tested jelzése
ire. Így sokszor többet tudhatsz meg saját magadról, mint
ha csak gondolkodnál

(Friedemann Schulz von Thun, 2012
, 143 o
)
.

A KÖZLÉS TÁRGYI OLDALA

Ahhoz, hogy a célokhoz közelebb kerüljünk a tárgyszerűségre és az érthetőségre kell
törekedni, hiszen beszélge
tése, vagy viták során gyakori, hogy a felek nem maradnak a
tárgynál, valamint, hogy a közölt tárgyi információ kevésbé érthető
(Friedemann Schulz von
Thun, 2012)
.

Tárgyszerűség

Tárgyilagosságot akkor érhetünk el, ha a kommunikáció úgy halad előre a tárgyi

szinten, hogy a közlés másik három oldalának kísérőüzenetei nem kerülnek túlsúlyba. A
tárgyszerű állásponthoz gyakran társul fölényesség, ellenségesség a közlés többi oldalán, cél
azonban az, hogy miközben az ember saját álláspontját képviseli, tisztelje
az ellenkező
véleményt nyilvánító felet.

Ahhoz, hogy egy vitát tárgyilagosan folytassunk le

a következő egymással szembenálló
stratégiákat alkalmazhatjuk: igyekezzünk megakadályozni a tárgytól eltérő törekvéseket (ez
nem ide tartozik), a másik stratégia e
nnek az ellentéte

(a zavaró tényezőké az elsőbbség)
.

Az első stratégia gyakori lehet főleg csoportmunkák esetén, az ilyen felszólítás
többnyire a fegyelemre irányul, annak érdekében, hogy kizárja a nemkívánatos elemeket,
lehet, hogy időt takarít meg,
azonban hosszabb távú kooperáció esetén kevésbé sikeres

(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

A második stratégia esetében Ruth Cohn (1975) szerint mindig a zavaró tényezőknek
van elsőbbségük, hisz ezek egyszerűen csak ott vannak, anélkül, hogy valamilyen en
gedélyt
kérnének, a kérdés az, hogy hogyan tudunk megbirkózni velük. Ilyen zavaró tényezők
lehetnek: a fájdalom, félelem, öröm, szórakozottság, m
elyek alapján a döntések nem reá
lis
megfontolások alapján születnek
, az eredmény felületes és sokszor destruktí
v
(Friedemann
Schulz von Thun, 2012)
.

Ruth Cohn „témacentrikus interakciós rendszerében” a csoport feladata, hogy a
történések három komponensét egyformán komolyan vegye és megfelelően egyensúlyba
hozza a következőket: a dolog (a tárgy, a téma, a közös fel
adat); az én (az egyén a csoporton
belül a maga érzéseivel) valamint a mi (a csoport a maga kapcsolati hálójával és
interakciójával)
. Amennyiben nincs közös témánk, hiányzik a közös tárgy el vagyunk
választva egymástól, bármennyire is bensőséges a kapcsola
tunk. A személyes kapcsolatunk
alakulása szülők és gyerekek, barátok között attól függ, hogy képesek vagyunk
–
e rátalálni a
közös témára

(Friedemann Schulz von Thun, 2012
; 153 o
)
.

154
, 155

oldal ábra

Érthetőség

Egy szöveg a következők által válhat érthetőv
é: egyszerűség, tagoltság
–
rendezettség,
rövidség
–
tömörség valamint a járulékos stimulálás

(a küldő érzelmileg is megszólaltassa a
címzettet): példák, nyelvi képek, grafikai ábrák, rajzok stb
.

Sok esetben a címzett magát tartja
ostobának, ha nem ért valamit, így nem csupán nem tájékozódik valamiről, hanem még az
önbecsülése is csorbul
(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

„Fejezd ki magad érthetőbben”, „Röviden és tömören” jellegű tanácsok kevés
bé
hatásosak, hisz kifejezésmódunk, nyelvi szokásaink, évek alatt rögzülnek, sokkal hatékonyabb
a szisztematikus gyakorlás, hisz az érthető kifejezésmód nem velünk született adottság, meg
lehet tanulni
(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

A KÖZLÉS KAPCSOLA
TI OLDALA

A közlés kapcsolati

oldal
a

rendkívül fontos a kommunikációban, vagyis

az
,

ahogyan
közlünk egy információt.

M
egnyilvánulhat a megfogalmazás módjában,

a mimikában,
gesztikulációban,

kifejezésre jut
hat

a hanghordozásban
.

A tárgyi üzenet inkább az
értelmünkhöz szól, míg a kapcsolati üzenet a „szívünkbe” érkezik
, személyesen érintenek

meg minket, hosszú távon hozzájárulnak a címzett önképéhez
.

Fontos, hogy abban, amit a küldő mond, kifejezésre juttassa, hogy a címzettet
tiszteletre
méltónak, teljes értékűnek, egyenrangú személynek látja, ide tartozik az udvariasság, a
tapintat, a barátságos bátorítás és a reverzibilitás (a küldő úgy viselkedik a címzettel, ahogy
fordított esetben a címzett is beszélhet a küldőhöz, anélkül
, hogy a kapcsolatuk rovására
menne). A reverzibilitás különösen fontos a hierarchiára épülő kapcsolatokban: szülő
–
gyerek,
tanár
–
diák. a tisztelet azt jelenti, hogy respektáljuk a másikat, konfliktusok esetén is teljes
értékű partnerként kezeljük és tiszte
ljük. Amikor a küldő alacsonyabb rendűként
, elutasítóan,
lenézően, megalázóan, érzelmileg hűvösen, lekezelően

kezeli a címzettet
,

lekicsinylésről
beszélünk. Nem veszi komolyan, nevetségessé teszi, megszégyeníti a címzettet, az
irreverzibilitás működik
(Fri
edemann Schulz von Thun, 2012)
.

A túlzott irányítás és kontroll többnyire ellenállást vált ki a címzettben, célja, hogy saját
befolyása alá kényszerítse a címzettet, úgy a gondolkodásmódjában, mint tetteiben,
utasítások, tiltások által.

A tisztelet vs. le
kicsinylés; irányítás, gyámkodás vs. döntési szabadság megadása
kritériumok kombinálása alkotja meg a következő ábrán látható viselkedési keresztet
, vagyis a
küldő a közlés kapcsolati szintjén hogyan bánik a címzettel
.

Több kevert forma létezik, az
ábrán a
zonban négy „tiszta” típus van feltüntetve:

–

1
–
es küldő: kommunikációmódjában tiszteletet fejez ki a másik iránt, ugyanakkor
irányító, gyámkodó és kontrolláló;

–

2
–
es küldő: nem tűr ellentmondást, domináns, korlátozó, ugyanakkor lekicsinylően,
lekezelően
bánik a címzettel;

–

3
–
as küldő: nem igazán tiszteli a másikat, kimutatja ellenszenvét, de kevésbé próbálja
irányítani, nem gyámkodik fölötte;

–

4
–
es küldő: teljes értékű partnerként kezeli a másikat, nem gyámkodik fölötte, nem
akarja korlátozni
(Friedeman
n Schulz von Thun, 2012)
.

187 oldal ábra

A kommunikációs képesség megtanulásához, olyan tanulási programra van szükség,
amely a személyiség egészének lelki egészségét erősíti, vagyis önmagunk
megtapasztalásának, önmagunk elfogadásának egy új viselkedési mó
d begyakorlása előtt,
vagy azzal egyidejűleg kell bekövetkezni. Az emberek egymás iránt mutatott viselkedése
lelkileg csak akkor szerencsés, ha viselkedés külső és belső oldala megfelelően fedik egymást,
vagyis a kifele mutatott magatartás az annak megfele
lő lelkiállapotot tükrözi.
Figyelembe kell
venni azonban azt, hogy a viselkedés kapcsolatfüggő, a kommunikáló partnerek kölcsönösen
valamilyen reakcióra késztetik egymást, pl. egy bizonyos személy teljesen más személyiséget
hoz elő

valakiből, mint egy másik személy.
Az intézményi tényezőnek is rendkívül fontos
szerepe van egy diák viselkedésének a kialakulásában. Az iskola sokszor „lehetetlen”
helyzetbe hozza a tanulókat: csenden kell ülni, olyan információkat kell elsajátítaniuk, a
mi a
diákok szempontjából lényegtelenek, ám a tanterv ezt írja elő, az egyén kívánságai,
nehézségei háttérbe szorulnak, azt, hogy egy tanuló mennyire értékes vagy értéktelen
osztályzatok jelzik, folyamatosan összehasonlítják őket a többiekkel. Ilyen helyze
tben szinte
minden egészséges diák „zavart okoz”, melyet a tanár saját személye ellen irányulóként él
meg, holott az intézménynek szól. A tanár annak érdekében, hogy uralja a helyzetet,
nyomásgyakorlással, lekicsinyléssel reagál
(Friedemann Schulz von Thun
, 2012)
.

A másikról alkotott kép

Egy személy másikkal szemben tanúsított viselkedése nagymértékben attól függ, hogy
milyen képe van róla, a küldőnek tisztában kell kennie azzal, hogy a másik képét részben ő
maga alakítja ki és az, hogy hogyan észleli, attó
l függ, hogy milyen szemüvegen át nézi.
Zavar a kapcsolatban akkor lép fel, ha teljesen másként látjuk a személyt, mint ő önmagát.
Ezen kép torzulásához két lelki mechanizmus vezethet: a projekció és az átvitel
(Friedemann
Schulz von Thun, 2012)
.

Projekció

során bizonyos lelki folyamatokat, melyek úgy játszódnak le bennünk, hogy
nem ismerjük fel őket, kivetítünk magunkból és másokban ismerjük fel; ezek gyakran olyan
érzések és impulzusok, melyeket nem akarunk beismerni magunknak, melyek nem illenek
bele az
önképünkbe, melyeket aztán másokban fedezünk fel és gyakran indulatosan szállunk

velük szembe. Jung az „árnyék” kifejezést használja személyiségünk nem szeretett, rejtett
részére
(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

Az átvitel rendkívül fontos és mindenütt
jelen van a kommunikációban
.

A

küldő és a
címzett számára egyaránt
jelentős szerepe van
, hisz amikor új embereket ismerünk meg,
megpróbálunk

rájönni, hogy kire is emlékeztetnek bennünket, amikor tudatosítjuk a
hasonlóságot arra törekszünk, hogy az új kapcs
olatainkat ne a régi elintézetlen ügyeinkkel
terheljük, amennyiben ez sikerül felülvizsgálhatjuk tudattalan fantáziánk valóságalapját
miszerint hasonlít valakire, de mégis teljen más ember. Címzettként is fontos, hogy fel tudjuk
ismerni az átvitelt, azaz,
hogy az irántunk mutatott érzelmek nem maradéktalanul nekünk
szólnak, hanem valaki másnak
(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

Minél visszafogottabbak vagyunk
, minél kevesebbet adunk magunkból, annál több
projekciót és átvitelt kapunk, hisz a másik fél
átviteli fantáziáival nem állítok szembe
semmilyen reális önmegnyilvánulást.

Téves, egyoldalú, nem teljes kép kialakulhat bennünk másokról úgy is, ha csak
bizonyos szituációkban alkotunk benyomást, ami meggátolja, hogy más oldaláról is
megismerjük. Főleg i
skolában lehet ez jellemző, hisz az iskola nem kínál kedvező feltételeket
ahhoz, hogy egész emberként mutatkozzon meg egy diák, szociális távolság alakul ki a tanár
és a diák között így tanár redukált, kedvezőtlen képet kap a diákról. Egy osztálykirándulás

jóval kedvezőbb lehet ahhoz, hogy egy diák személyiségét a tanár megismerje.

A kapcsolat definiálása

Amikor két személy találkozik

egymással
, egyezségre kell jutniuk, hogy mi az ami
megengedett és mi nem
, ki kell választaniuk a kapcsolatuknak megfelelő v
iselkedésmódot (pl.
belefér
–
e, hogy bizalmas dolgokról beszéljenek, megérintsék egymást, megüssék,
megajándékozzák, váratlanul meglátogassák egymást stb.) vagyis ahogy a másikkal
viselkedünk, kísérlet a vele való kapcsolat meghatározására, mindez elkerülhe
tetlen mindkét
fél számára
(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

Haley (1978) szerint a címzett négy módon reagálhat a küldő kapcsolatdefiníciójára:
elfogadással (ha úgy érzi, hogy a küldő viselkedése megfelel a kapcsolatuknak); azzal, hogy
elmegy (nem helye
sli
,

de nem fordul látványosan ellene
); elutasítással

(világosan kifejezésre
juttatja, hogy nem ért egyet)

vagy ignorálással

(semmilyen reakcióra nem hajlandó)
.

A küldő
és a címzett sokszor arra törekszik, hogy elkerülje a kapcsolat definiálását, azonban p
l. ha az
utcán találkozunk valakivel, döntenünk kell valamelyik mellett: köszönjek vagy ne, megálljak
vagy ne, megszólítsam vagy ne, ha igen hogyan, kitérhetek előle úgy ha úgy teszek mintha a
nem venném észre stb.
(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

A
kapcsolatok három alaptípusa

Haley (1978) nyomán a kapcsolatokat három alapkategóriába sorolhatjuk: szimmetrikus

(ha mindkét fél ugyanazt a viselkedésmódot engedheti meg magának)
, komplementer

(az
egyik másként viselkedik, mint a másik; a kétfajta viselked
ésmód kiegészíti egymást, pl. az
egyik kérdez, a másik válaszol)
, metakomplementer kapcsolatok

(
A arra veszi rá B
–
t, hogy
egyenértékű, egyenrangú partnerként viselkedjen vele, megköveteli a szimmetrikus
kapcsolatot
)
. A három kapcsolattípus ugyanabban a kap
csolatban, felváltva is előfordulhat

(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

208 oldal ábra

A kapcsolati üzenetek hosszú távú hatása: az önkép

Nem csak a pillanatnyi érzelmi állapotunkra valamint a beszélgetés további
kimenetelére van hatása a kapcsolati oldal
nak, hanem hosszú távú hatása is van. A címzett itt
kap információt a
rról, hogy hogyan látja a küldő. A
mikor egy serdülő az identitását keresi
,

éppen ilyen jelzésekre van utalva, itt kap választ arra a kérdésére, hogy „Ki vagyok én?”,
idővel számos kapcsolati üzenetből arra a következtetésre jut, hogy „Ilyen vagyok hát én
!
”
.

Adler ezt az önmagunkról alkotott véleményt, vagyis az önképet, a személ
yiség és a
lelki egészség kulcsfontosságú változójának tekinti.
Ilyen vélemények

hatására visszavonul
az, aki nem tartja sokra magát, kisebbrendűséget érez
;

vagy ha folyton bizonyítani akar,
túlzásokba esve hajt az elismerésért

így lelki energiáját a rival
izálásra, imponálásra pazarolja.

Az önkép fontossága abból ered, hogy ha megszilárdul, akkor a személy olyan
tapasztalatvilágot teremt magának, amelyben egyszer már megalapozott önképe újra és újra
igazolódni fog.
Az önképünk meghatározó tapasztalatok ered
ményeként alakul ki.
Tausch és
Tausch (1979) szerint a személyiségfejlődés fő „váltókapcsolója” a tanórák történéseiben
keresendő
(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

Hogyan alakítják az önképet a te
–
üzenetek és a címkézések

Az önképet azok az explicit (pl.

„Te vagy a mi drága, szófogadó gyerekünk”, „Úgysem
lesz belőled semmi” „Se
m
mi érzéked sincs hozzá”

„Szépen írsz” „Ügyes vagy”
) és implicit
(ahogyan beszélnek és bánnak vele, abból tudja meg, hogy hogyan viszonyulnak hozzá)
kapcsolati üzenetek határozzák m
eg, melyeket egy gyerek, az életében fontos szerepet játszó
személyektől kap.

A gyerek önképt tulajdonképpen, ezek az első, különböző jelzések által
közvetített te
–
közlések határozzák meg, melyek nem csupán a gyerek tényleges jellemvonásait
tükrözik, hanem

a küldő titkos vágyait, személyes és kulturális előítéleteit tartalmazzák
(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

Az intézmény

és a társadalom
,

mint te
–
üzenet küldője

A gyerek által kapott üzenetetek részben személyesek, ugyanakkor kollektívek is, hisz
egy
bizonyos csoport tagjaként kapja őket, így osztozik bennük, a csoport összes tagjával
együtt pl. a nemi hovatartozásra vonatkozó sztereotípiák: „Te fiú vagy
!

–

A fiúk nem sírnak!”.

Az iskola, mint intézmény, a diáknak szóló kapcsolati üzeneteket hordoz, h
a ezen
üzenetek közül bármelyiket explicitté tennénk
,

akkor valami hasonlót hallanánk: „Te itt nem
sokat

számítasz, egy vagy a 32 közül.

M
int egyén nem vagy fontos, húzd meg magad, te még
kicsi vagy és buta, a tanárod tudja, hogy mit kell megtanulnod, ezér
t figyelj oda és hallgass rá,
nincs más dolgod
,

csak tanulj
!
”.
A diákok napjainkban közvetett módon kapják ezeket, vagy
az ehhez hasonló üzeneteket. Az iskola tehát egy infantilis diákképből indul ki, egy
betervezett, passzív tanulás
–
címzettet csinál a diá
kokból, meggátolván őket a
felelősségvállalástól, valamint attól, hogy teljes értékű résztvevői legyenek a társadalomnak
(Friedemann Schulz von Thun, 2012
; Tillmann, 1976
)
.

A társadalom, mint önálló entitás is önkép
–
meghatározó te
–
üzeneteket közvetít a
la
kosság bizonyos csoportja felé, pl.
„Egyszerűen fogalmunk sincs, hogy mit tegyünk veletek,
szükség van ugyan néhányatokra, de mindenkit nem tudunk alkalmazni
!
”

(Friedemann Schulz
von Thun, 2012)
.

A normaszegő viselkedés olyan „címkézések” végterméke,
amelyek az „Én semmire se
vagyok jó” önképhez vezethető.

A bűnöző életút kialakulásában a következő lépéseket
figyelték meg
(Friedemann Schulz von Thun, 2012
; Tannenbaum, 1938; Brusten és
Hurrelmann, 1973
)
:

–

egy gyerek viselkedését, melyet ő maga ártalmat
lannak és élvezetesnek talál, a
felnőttek „rossznak” titulálják;

–

a gyerek eleinte úgy érzi, hogy nem értik meg, igazságtalanul bánnak vele, idővel,
amikor az őt definiáló felnőttek nemcsak a viselkedését, hanem az egész lényét „rosszként”
bélyegzik, elke
zdi átdefiniálni önmagát;

–

ennek következtében a gyerek olyan viselkedést mutat, ami alkalmas arra, hogy
megerősítse a kialakulóban levő deviáns identitást, a sorból kilógó kortársaihoz kapcsolódik,
nemcsak megbékélnek a címkékkel, hanem még kitüntetéskén
t élik meg;

–

a delikvensek, egyre gyakrabban kerülnek összetűzésbe a hatóságokkal, melynek célja,
hogy megakadályozza az ilyen viselkedést, azonban ezek csak újabb címkézést
eredményeznek, amely megerősíti a kialakulóban lévő önképét. A büntetésben implic
it
módon jelen lévő kapcsolati üzenetnek erősebb hatása van, mint a szintén jelen levő „Hagyd
abba
!
” felszólításnak. Míg az elsődleges deviancia, többé
–
kevésbé ártalmatlan tetteken alapul,
addig a másodlagos deviancia a környezet címkéző reakcióinak eredmé
nyeképpen alakul ki, a

megakadályozandó jelenséget, éppen azok az intézkedések hívják elő, melyek célja épp, hogy
megakadályozzák azt
.

(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

Fontos megvizsgálni a segítő intézkedéseket is, hogy a hozzá kapcsolódó implicit vagy

explicit címkézéssel nem okoz
–
e nagyobb problémát, mint esetleg, amennyi javulást
eredményezne. Amikor az iskolába tanácsadóhoz küldenek egy „gátlásos gyereket”,
nyilvánvaló, hogy segíti a javulást, azonban megvan a veszélye annak, hogy a gyerek önképe
ki
egészül azzal, hogy „Olyan valaki vagyok, akinek a pszichológusra van szüksége”, ezáltal
még inkább kívülállóvá válik. Ezért a modern felfogás szerint a zavart nem az egyes egyénben
kell keresni és kezelni, hanem azon csoport interakcióiban, ahol fellép a
zavar
(Friedemann
Schulz von Thun, 2012
, Redlich és Ott, 1980
)
.

Az önkép, mint tapasztalatok „szerzője”

Az egyén, már megszilárdult önképe elkerülés és torzítás által teremt magának olyan
környezetet, melyben az egyén azokat a tapasztalatokat szerzi,
amelyek igazolják ezt az
önképet. Bizonyos tapasztalatok alól kitérünk, megóvván magunkat ugyanakkor, ami elől nem
térhetünk ki, más értelmet adunk neki és torzítva észleljük, olyan formában, amely beleillik az
önképünkbe. Mindkét stratégia egyaránt alkalm
azható úgy a külső, mint a belső tapasztalatok
esetében.

Az önkép a személyiségfejlődés szálainak titkos mozgatója.

Pl. ha valaki azt tartja magáról, hogy nincs műszaki érzéke, kerülni fogja az ilyen
érzéket kívánó helyzeteket, minek a következménye az les
z, hogy
kevés gyakorlati
tapasztalata lesz és pár év múlva „kétbalkezessé” válik, és nem azért mert nem volna
tehetsége hozzá, hanem azért mert kezdeti önképét úgy állította be, hogy elkerülje ezeket.

Főként a kudarckerülő személyek folyamodnak az elkerül
és taktikájához, hogy
megkíméljék önmagukat egyébként olyan helyzetektől, melyekből tanulhatnának, olyan
helyzeteket választanak, ahol nem fenyegeti őket vereség, ezért többnyire erős egyéniség
benyomását keltik. a személyiség fejlődése szempontjából azonb
an fontos szerepe vannak,
hogy átéljünk átmeneti verességeket. Megsemmisítő hatással számolhat az, akinek túlságosan
negatív az önképe „Eng
e
m nem
szeret senki
!
”
, önbeteljesítő jóslat érvényesül, kiprovokálja a
többiek ellenszenvét.

Az emberek sok esetben a

pozitív kapcsolati üzeneteket is elhárítják, mint pl. a
dicséretet, hisz ez nem illik bele a személy negatív önképébe. Az önkép megőrzésére
szolgálnak az ok
–
tulajdonítások, melynek értelmében a sikereket és a kudarcokat a következő
oki tényezőknek tulajdo
níthatjuk Heckhausen (1974) szerint: képesség, erőfeszítés, a feladat
nehézsége, véletlen. Ennek értelmében a kis önbecsülésű ember a véletlennek tulajdonítja a
sikerét, a kudarcot viszont saját gyengeségének.

Önképünk nem csak a külvilágból, hanem a belső

világunkból érkező tapasztalatokat is
elkerülheti vagy torzíthatja, például a nem oda illő érzéseket, melyeket szívesen figyelmen
kívül hagyunk, és nem engedünk a felszínre törni (pl. a szomorúság nem illik egy vicces
személyhez).

A szervezet ilyen reakci
ót Rogers (2000) defenzív magatartásnak nevez.

Kapcsolati zavarok kezelése

Amikor a kapcsolati oldalon adódnak problémák, gyakran elfojtott harag, leplezett
megbántottság, viták elkerülése, képmutatás, ellenségesség valamint a nem megfelelő szinten
folytatott üzenetváltások uralkodnak, a kapcsolati konfliktusok ilyenkor áttevődnek a tárgyi
oldalra. Erre utalnak a következő jelzések a tárgyi beszélgetésekben: szurkálódó hangnem, ha
olvastad volna, akkor tudnád, hogy …; ha már nem tudod ezt, akkor lega
lább ….; melynek
hatására feszültség alakul ki, és veszélybe kerül a tárgyszerűség, a háttérben ilyenkor
többnyire valamilyen régi elszámolnivaló áll
. Ilyen esetben a tárgyi vitákat egy darabig
szüneteltetni kell, és a kapcsolatot explicit módon tisztázni
kell, tárgyi érvelések nélkül,
felszínre hozván a mögöttes én
–
üzeneteket, bizakodóan a jövőre tekinteni nem pedig
visszatekinteni, haraggal a múltra

(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

229 oldal ábra

A KÖZLÉS FELSZÓLÍTÁSI OLDALA

Kifejezés és hatás
–

a kom
munikáció két funkciója

Az emberi kommunikáció egyik alapvető dilemmája abban van, hogy mindig egyszerre
van szó kifejezésről és hatásról, és hogy a küldőnek és a címzettnek egyaránt választania kell,
hogy melyik aspektust tartja mérvadónak. A kommunikáció

azonban állandó
kompromisszumkeresés ezen
,

két követelmény között, a két pólus egyensúlya teszi sikeressé a
kommunikációt
(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

A kommunikáció nemcsak annak a kifejezésére szolgál, ami van, hanem annak az
előidézésére is, am
inek lennie kellene. A kifejezés és a hatás sokszor olyan összhangban van,
hogy az egyik érvényesítésével egyúttal a másik optimális érvényesítését is lehetővé teszi.

(pl.
a gyerek megüti magát, sír, minek következtében a szülők rögtön rohannak segíteni ne
ki).

Különbséget kell tennünk a kifejezésorientált (számára az a fontos, hogy kifejezze, ami
benne van nem az, hogy valamilyen hatást elérjen) és hatásorientált (tudatosan vagy
tudattalanul azt mérlegeli, hogy mit akar elérni vagy meggátolni) küldő között.

A
kifejezésorientált küldőnél a döntő kritérium a koherencia és az igazság, míg a hatásorientált
személy esetében a tapintat és a taktika a fontos
. A címzett számára rendkívül fontos, hogy a
küldő kifejezés vagy hatásorientált, hisz egy diák esetében, aki
t a tanára megdicsér nem

mindegy, hogy azért teszi
–
e mert elégedett, vagy azért mert a dicsérettel a teljesítményét
kívánja fokozni

(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

Amennyiben egy küldő túlnyomórészt hatásorientált módon kommunikál, vagy ha a
címzett az
t feltételezi „funkcionalitásmérgezésről” beszélünk Langer szerint. Addig, ameddig
egy kapcsolat nem tisztázott, valamint a felek között nincs meg a bizalom, addig fennáll a
funkcionalitás gyanúja
(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

Bármelyik kommunikáció
mellőzése ártalmas lehet, a megfelelő egyensúlyon van a
hangsúly, a jó kommunikációra irányuló törekvések a kompromisszumok felé irányulnak. Ha
valaki akár tudatosan vagy tudattalanul csak a hatásra koncentrál és közben figyelmen kívül
hagyja a hiteles kif
ejezést, elidegenedik önmagától és másoktól; amennyiben csak a
kifejezésre figyel, és nem érdekli, hogy mit idézhet elő, felelőtlenül cselekszik, lemond arról,
hogy akaratát érvényesítse
(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

Egyes felszólítások sikertelenség
éről

A felszólító küldőnek igen korlátozott a befolyása másokra, akkor beszélünk azonban
pszichológiai problémáról, ha a jó szándékú felszólítások hatástalanul maradnak, vagy ha
ellenállást váltanak ki. Bizonyos tényezők játszanak közre abban, hogy a címze
tt kevésbé
fogékony a felszólításokra, azonban amennyire a küldő ismeri ezen tényezőket, megkerülheti
az ellenállásokat
(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

A felszólítás hatékonysága nagymértékben függ a küldő és a címzett közötti
kapcsolattól, amennyiben
a felszólítást vitatott kapcsolatdefiníció kísér, az elutasítás gyakran
a felszólítási oldallal szembeni ellenkezésben mutatkozik meg; amely „csakazértsem” formát
ölthet, arra szolgálván, hogy a címzett kapcsolati oldalon megmentse a becsületét. A
nevelésb
en, szülő
–
gyerek, tanár
–
gyerek kapcsolatban számos ellenállást kiváltó beavatkozás
fordul elő, ezért sok küldő attól tartván, hogy autoriternek tűnik nem szívesen ad parancsot,
világos utasításokat
, még akkor sem, ha a helyzet megkívánná, így kommunikációs

zűrzavar,
tanácstalanság következik be
(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

A felszólítás sokszor azért nem eredményes, mivel nem a megfelelő eszköz az adott
probléma megoldására. Amennyiben valakinek önmagával van problémája, ha belső érzelmi
folyamatok
hatására ésszerűtlenül viselkedik, akkor a jó tanácsok, javaslatok,
figyelmeztetések egyenesen károsak lehetnek, saját tehetetlenségével szembesítik
,

és még
inkább elbátortalanodik. Egy gyerek
től sokszor megkövetelik a szülők vagy a tanárok, hogy
rendesen
viselkedjenek, amely egy igen összetett viselkedési formát feltételez, ilyenkor
olyasmire gondolnak, hogy pl. nyugodtan üljön a széken 50 percig; figyelmesen kövesse a
beszélgetés fonalát; úgy mondja el a véleményét, hogy előtte jelezte azon szándékát, hog
y
beszélni szeretne; a véleménye kapcsolódjon az előtte szólókéhoz; s közben legyen udvarias,

kedves stb.. Ezek, mind olyan viselkedésformák, melyeket meg kell tanulnia a gyereknek és
be is kell gyakorolnia előzőleg, a nevelők által említett „rendes viselk
edés” mögött azonban,
nem fokozott gyakorlás rejlik
. Egy gyerek
,

zavaró viselkedése, nem rosszaságból fakad,
hanem
abból, hogy nem tanult meg helyesen viselkedni
, ami fenyítéssel nem oldható meg.
Sok esetben a kötekedő gyerekben nem az agressziós ösztön te
ng túl, hanem általában nincs
lehetősége a verbális vitákra így hát a verekedés válik a kommunikáció pótlékává

(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

Egy cselekvés pszichológiai minősége megváltozik, amint felszólításra történik, az
ember alapvető vágya az, h
ogy az élet bizonyos területein saját tettei előidézőjének érezhesse
magát, saját kezdeményezésre cselekedje ne pedig utasításra

(pl. ha unatkoznál esetleg,
megcsinálhatnád … )
. A felszólítás azonban megfosztja a címzettet ettől az élménytől és
inkább megg
átolja, mint előmozdítja a jótetteket.

Ezért van az, hogy a serdülők gyakran a
saját kezdeményezés élményét keresve kötnek ki destruktív viselkedéseknél

(Friedemann
Schulz von Thun, 2012)
.

Minden motiváció és érzés spontán viselkedésmód, a felszólító küldő
k ezt azonban
gyakran figyelmen kívül hagyják, hisz felszólíthatunk valakit arra, hogy valamit megtegyen,
arra azonban nem szólíthatjuk, fel hogy mindezt szívesen tegye. Gyakran előfordul, hogy a
küldő negatív érzésekről próbálja lebeszélni a címzettet, az
által, hogy az élet szép oldaláról
beszél, hogy felvidítsa, amitől a címzett még szomorúbb lesz
(Friedemann Schulz von Thun,
2012)
.

Nemcsak máshoz, hanem olykor akár saját magunknak is intézhetünk ellentétes hatást
kiváltó felszólításokat, pl. ha azt várjuk el önmagunktól, hogy vidámak legyünk, mikor
szomorúak vagyunk. Fontos, hogy egy érzelmi állapotból csak az tud kikerülni, aki való
ban át
is éli, ha hagyja, hogy rosszkedve legyen, kimutatja és megéli azt az érzést, lehetősége lesz
egy jobb hangulathoz, minden más felvidításra irányuló próbálkozás hiábavaló
(Friedemann
Schulz von Thun, 2012)
.

Egy címzettből ellenkezést válthat ki nemc
sak a közlésben rejlő felszólítás, hanem a
k
özvetített tárgyi kijelentés is, amennyiben ellentétben áll a címzett magatartásával vagy
meggyőződésével, a kognitív disszonancia állapotába kerül. Erre a disszonanciára három féle
módon reagálhat: elviseli és k
onzerválja; változtat a viselkedésé vagy a korábbi
meggyőződésén; ellenszegül a közlésnek (megpróbálja nem meghallani, elkerüli).

Rejtett „lopakodó” felszólítások

Beier (1966) szerint o
lyan felszólítások, melyek a küldő vagy címzett tudta nélkül
befolyásol
ják a viselkedést, amikor valaki nem közvetlenül fejezi ki tudattalan vágyait, hanem
úgy, hogy egyértelmű érzelmi légkört teremt a címzettnél, ami arra készteti, hogy magától, a

küldő kívánsága szerint reagáljon.
Olyan stratégiának tekinti, amely kettős cé
lt szolgál: elérni
valamit és közben rejtve maradni.

Rejtett felszólítás jelenhet meg a következő helyzetekben: öngyilkossági kísérlet;
szorongás, pánikroham; érzékenység (Tudom, úgy kell bánni vele, mint egy hímes tojással);
gyermeki komiszságok (céljuk,
hogy rájuk figyeljenek a szülők, tanárok bármi áron);
gyámoltalanság, tehetetlenség, gyengeség (Nélküled semmire sem mennék).

A rejtett felszólítások gyakran eredményesebbek, mint a nyíltak
, hisz olyan érzelmi
állapotba hozzák a címzettet, hogy hajlandó

lesz a felszólításoknak megfelelően reagálni. A
küldőnek nem kell vállalnia a felelősséget az ilyen felszólításokért, szükség esetén még
tagadhatja is. Minél sebezhetőbb egy ember, annál inkább képesnek kell lennie arra, hogy
másokat indirekt módon érzelm
ileg befolyásoljon.

Amennyiben sikerül befolyásolnia a
másikat nemcsak a címzett, hanem maga a küldő is szenved, hisz rejtett felszólítással nem azt
kapja, amire szüksége van. A magatartászavarokkal, dühkitöréssel küzdő gyerek, eléri ugyan,
hogy odafigyelj
enek rá, de nem szeretetteljes törődést kap, hanem büntetést, azonban az is
több mint a semmi (Inkább utáljanak, minthogy figyelembe se vegyenek).

Sok esetben az
ilyen problémával küzdő gyerekek szülei, ha nem is előidézői,

de megerősítői és fenntartói a
t
üneteknek, ezért fontos, hogy címzett megtanulja, hogy bizonyos eset
e
kben a felszólítással
ellentétesen reagáljon.

A reklám hatása

A hivatásos befolyásolók, a reklámszakemberek három stratégiát követnek: mintaadás,
a következmények bemutatása, asszociációk előhívása.

Az utánzási hajlandóság annál nagyobb, minél vonzóbbnak és mutatósabbnak hat a
mintát bemutató személy, vagyis a model
l. A közlés önmegnyilvánulási oldalán megjelenő
imázsápolás egyúttal a felszólítási oldalhoz kapcsolódó esélyeket is növeli. A nevelésben
nagyon fontos szerepe van a modellnek, a szülők, tanárok éppen akkor hatnak a leginkább a
gyerekekre, amikor nem az a
céljuk
(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

A következmények bemutatása azon alapul, hogy az egyes viselkedésformák
sikerorientáltak, a kellemes következményekkel elősegíthetők, a kellemetlenekkel pedig a
háttérbe szoríthatók. Az emberek jelentősen különböz
nek abban, hogy mit találnak
kívánatosnak és mit taszítónak. Egy alacsony társadalmi rétegből származó gyerek számára a
dicséret nem jelent tartós ösztönzést, egy cukorka viszont igen, míg egy középosztálybeli
gyereknél ez épp fordítva van, lényegében Masl
ow szükséglet
–
hierarchiája érvényesül.

Korábbi összekapcsolások tapasztalata bizonyos érzéseket hív elő, melyek bizonyos
cselekvésekre késztetnek bennünket (pl. a félelem menekülésre vagy elkerülésre)
, a

reklámszakemberek a pozitív érzelmi reakció elérése
érdekében kellemes ingerrel kapcsolják
össze pl. üdítőital és a fiatalság között
(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

A felszólítást tartalmazó szavak világa
–

A szó szerepe a kommunikációban

Egy kimondott szó nem csak az általa jelölt dologra vonatkozó l
exikális jelentést
hordozza, mindig van benne számos kísérő érzés, mely korábbi tapasztalatokból tevődik össze
és meghatározza az értékelést, amit az adott szóhoz kötünk. Ezek az értékelések irányítják és
igazolják a viselkedésünket, felszólításokat tartal
maznak. A szó későbbi használatakor ezt a
régi elutasítást ruházza át új személyekre is.

A tárgyi tartalmak kifejezésére rendelkezésére álló szavak a korábbi összekapcsolások
miatt, szinte mindig magukkal hordják ezeket az érzelmileg értékelő elemeket,
ezért már
önmagukban is felszólítást tartalmaznak. Hogy egy személy nyelvileg hogyan jeleníti meg a
világ tárgyi tartalmait, az attól függ, milyen „szemüvegen”

át látja a világot, az pedig, hogy
milyen ez a szemüveg az érdekeitől függ. Ez a szemüveg megfor
dítva a nyelvi
megnyilvánulás eredménye is, azoké a fogalmaké és kategóriáké, amelyek rendelkezésünkre
állnak és észlelésünket követik. A fogalmakat és kategóriákat azonban azoktól kapjuk, akik
előttünk voltak, azoktól akik nyelvi szempontból befolyásolják

a közgondolkodá
s
t
(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

Paradox felszólítások

Adler (1973) szerint meg lehet tanítani egy gyereknek, hogy attól érezze magát
értékesnek, ha az ellenkezőjét teszi annak, amit mondanak neki. Az önbecsülésért aggódó
címzett biz
onyos esetben nem azért szegül szembe a felszólításnak, mert az nem tetszik neki,
hanem azért mert illetéktelen behatolásnak tekinti az ő „birodalmába” s amennyiben
engedelmeskedne, vereségét ismerné be. Az „ellentétes siker” lehetősége azon a tényen
alaps
zik, hogy a felszólításhoz gyakran nyomás is társul, amely elnyomást hív elő a
címzettnél
(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

Sok esetben ugyannak a módszernek a megerősítése (szemrehányások) épp a kívánt
hatás ellenkezőjéhez vezetnek, ilyenkor a megoldás
az, ugyanabból a módszerből kevesebbet.
Némely probléma esetében az elsőrendű megoldás nemhogy nem segít, annyira elmérgesítik a
helyzetet, hogy maga a megoldási kísérlet válik a problémává. Fontos felismerni, hogy amikor
egy nehezen megoldható problémával

találkozunk, a megoldás nehézségét nem
–
e egy rossz
megoldási kísérlet okozza, amennyiben ez a helyzet, akkor nem magát a problémát próbáljuk
megoldani, hanem rendezni kell a megoldási kísérleteket

(Friedemann Schulz von Thun,
2012)
.

A nyílt felszólítás
kerülésének okai a kommunikációban

Ha manipulációtól mentes, nyílt, őszinte és függőségtől mentes kapcsolatokra vágyunk,
akkor a vágyainkat és követeléseinket egyenesen kifejező nyílt felszólítások által
valósíthatjuk meg. A nyílt felszólítás kerülésének a

következő okai lehetnek: az
ö
nmegnyilvánulástól való félelem;
a

visszautasítástól való félelem;

gyerekkori kívánságok
;

az
„elvárhatóság” tisztázatlan mé
rtéke;

„szabad döntés”

lehetővé tétele;

félelem attól, hogy
a
címzett nem mer nemet mondani;

roma
ntiku
s elképzelés a szerelemről;

a felelősségvállalás
kerülése
(Friedemann Schulz von Thun, 2012)
.

A nyílt felszólítás

Nyílt felszólítás esetén különösen fontos, hogy a küldő pontosan tudja, mit akar,
azonban gyakran megtörténik, hogy ez nem így van, sokszor kö
nnyebb, ha a mások
elképzeléseihez alkalmazkodunk. Ahhoz, hogy egy kommunikáció konstruktív legyen
,

nyíltan
ki kell mondanunk a kívánságainkat azért, hogy tájékoztassuk a címzettet, hogy átláthatóbb
legyen a helyzet nem pedig azért, hogy a címzett azt mind
enképp teljesítse, nem
összekeverendő az egoizmussal.

Miután elhangzott egy felszólítás a címzett válaszolhat igennel vagy nemmel,
amennyiben engedelmeskedi, fontos, hogy aztán a maga felelősségét vállalja a felszólításnak
megfelelő viselkedésért, és ne m
ondja majd azt, hogy „Te akartad így, én nem tehetek róla”.
A felelősségvállalás egy viselkedésért nagyon fontos tanulási cél
.

Elutasítás esetén, fontos, hogy a címzettnek legyen elég bátorsága határozottan nemet
mondani, amennyiben nem akar engedelmesked
ni a felszólításnak. A világos és egyenes
„nem” teszi lehetővé a küldőnek a nyílt felszólítást. Nem velünk született képességről van
szó, meg kell tanulnunk, ezen viselkedésmód által a létező konfliktusok még láthatóbbá
válnak, ezáltal elősegíti a világos
megoldás létrejöttét, „tiszta” atmoszférát teremt.

KOMMUNIKÁCIÓS STÍLUSOK a személyiség
–

és kapcsolatdinamika összefüggésében

Friedemann Schulz von Thun

(2014) által bemutatott nyolc
,

kommunikációs stílus a
viselkedések nem azon sajátosságait mutatja be, melyeket kapcsolatainkban mutatunk, hanem
minden stílus valamilyen belső állapotokhoz kapcsolódik (szükségletekből, hangulatokból,
érzésekből, szándékokból álló keverék), amely átjár b
ennünket, kifelé megnyilvánul, majd
szavak és nonverbális jelek által hatnak ránk.

Mindegyik stílus megvan mindenkiben
,
egyik vagy másik erőteljesebb. E
zek a stílusok
nem

zárják ki egymást egy és ugyanazon pi
llanatban, sőt egy
–
egy stílusban

általában két
vagy
több áramlat össze is folyik

(
Friedemann Schulz von Thun, 2014
)
.

A segítségre szoruló
–
függőségre törekvő stílus

Ezen kommunikációs stílus célja, hogy a személy saját magát tehetetlennek vagy
túlterheltnek állítsa be, a másik személy felé viszont az
t az érzést sugározza, hogy
mindenképp segítenie kell, a döntést és az azzal járó felelősséget magára kell vállalnia,
különben vége a világnak. Ezt az üzenetet gyakran nonverbálisan sugározza (tekintet által),
ugyanakkor a világosan megfogalmazott kérdések
,

siránkozások,

követelések sem ritkák (Ezt
most igazán megtehetnéd értem).

Nagyo
n igyekeznek arra, hogy érzelmileg befolyásolják a
másik embert, nehéz neki ellenállni, ha nem akarnak szívtelennek, önzőnek mutatkozni.

Az ilyen stílust alkalmazó személy
esetében
,

valószínű, hogy gyerekkorában olyan
élmények érhették, melyből tudattalanul a következő következtetést vonhatja le: „Gyenge
vagyok és gyámoltalan
–

egyedül nem vagyok képes megbirkózni az élettel”.
A személy élete
során önbeteljesítő jóslatok ált
al, saját maga hozza létre tapasztalatait. Az önbizalom hiánya
akkor fedezhető fel, ha ez az állapot erősnek és tartósnak mutatkozik, mely abból adódhat,
hogy kisgyerekkorban túlzott mértékben akadályozták, elbátortalanították, akkor, amikor már
elég érett

lett volna („Majd én megcsinálom helyetted, te még ehhez túl kicsi vagy”).
Képességei megállnak a fejlődésben, az energiáját nem arra fogja fordítani, hogy az élet
kihívásaival megbirkózzon, hanem arra, hogy olyan erős emberekkel kerüljön kapcsolatba,
aki
kre lehet támaszkodni.

Azonban ennek az ellentéte is lehetsége
s, nem törődtek vele, túl korán saját lábára
kellett állnia, s úgy érezte, hogy ki van szolgáltatva, felnőttként arra törekszik, hogy biztosítsa
magának azt a feltétel nélküli támogatást, melye
t gyerekkorában nélkülözött.

A gyerekkori élményekhez, azonban sok meghatározó tapasztalat is hozzájárulhat e
stílus dominánssá válásában, serdülő
–

és ifjúkorban.

A család, csoportok kapcsolati
dinamikája jelentősen hozzájárul e stílus alakulásához. A sze
mély két ördögi körbe
bonyolódhat, aszerint, hogy partnere inkább gondoskodó vagy elutasító
–
e.

Az érintett felek, a
fejlődésben való lemaradottságukat tartósítják azáltal, hogy az amúgy is jól fejlett oldalaikat
érvényesítik csak
.

Hajlamos arra, hogy önmag
át passzívnak és függőnek, vagyis áldozatnak érezze, amely
a nyelvhasználatban passzív szerkezetek használatával, alávetettség hangsúlyozásával, saját
kezdeményezés tagadásával jut kifejezésre. Fontos, hogy tudatosuljon benne, hogy
ő maga

az,
aki ezt a füg
gőséget „létrehozta”. „Nem tudok …” helyett „Nem akarok …”, „Ezt vagy azt
kell csinálno
m
”

helyett „Úgy határoztam, úgy döntöttem, ezt vagy azt akarom csinálni”. A
segítségkérő stílust lépésről lépésre változtathatja meg, azáltal, hogy a kérés legyen
specif
ikus, vállaljon aktív irányító szerepet, nyíltan és egyértelműen fejezze ki kívánságait

(
Friedemann Schulz von Thun, 2014
)
.

A segítő stílus

A segítségre szoruló
–
függőségre törekvő stílus komplementere. Az ilyen stílusú
személyek türelmes hallgatók, tanác
sadók, mindig készek arra, hogy erőiket mozgósítsák a
gyengék, gyámoltalanok érdekében, sokszor erő felett törődnek a bajbajutottakon, erőt
sugároznak, mintha csak azt mondaná „Ne aggódj, itt vagyok”.

Annál inkább hajlamos egy
személy ezen stílusra, minél inkább nincs tisztába saját személyisége segítségre szoruló
elemeivel.

Szükséges egy erős felettes én, hogy belülről blokkolja a rászorultságot, agressziót.
Ez a kapcsolatminta, nőknél és férfiaknál e
gyformán előfordul.

Schmidbauer (1977) szerint a szuverén és altruista magatartásnak „előnyei”, hogy a
segítő így távolságot tud tartani, valami olyasmitől, amitől nagyon fél „Számomra kész
katasztrófa, hogy gyenge (tanácstalan, szomorú, kétségbeesett) va
gyok
,

és hogy segítségre
szorulok”.
Kisgyerekként, amikor védelemre, törődésre vágyott úgy érezte elhanyagolják
vagy elutasítják, ekkor egy mély fájdalmat kellett megtapasztalni és elviselnie, ezért arra
törekszik, hogy ezt a katasztrofális érzést többé ne

kelljen átélnie, amit úgy tud elérni, hogy a
másokkal való kapcsolatába személyiségének erős, szuverén részét viszi be.

Auβenthal (1984)

szerint

ezen stílus főleg legidősebb lánygyerekek esetén jellemző,
már fiatalon példaképnek kell lenniük, így korán erősnek, értelmesnek, ügyesnek, önállónak
és felelősségteljesnek mutatkoznak, cserébe elismerést várnak, a gondoskodás lesz a fő
kapcsolatmintája.

A segítő szándék akkor válik problémássá, ha a segítő úgy szervezi kapcsolatait, hogy
az adás és kapás között ne jöhessen létre kölcsönösség (saját gondjáról ne kelljen tudomást
vennie), ha a mások iránti túlzott elköteleződésével kezdi felszámolni személ
yiségét, ha már
észre sem veszi, hogy altruista magatartásából ő milyen hasznot húz (erkölcsi nyomást
gyakorol a másikra), ha gyengíti a segítségkérő önsegítő energiáit és tartósítja függőségét.

Fontos, hogy a segítő választ kapjon arra a kérdésre, hogy „N
ekem mi hasznom
származik, abból, hogy állandóan másokon segítek?”
Először is valószínű, hogy azért mert
hálát kap cserébe, azonban valójában a segítő szerep által megúszhatja annak az érzésnek az
átélését, hogy ő is esendő, segítségre szorul, gyenge és né
ha neki is szüksége lenne egy
biztonságot nyújtó támaszra.

A vérbeli segítők inkább vállalnak egy továbbképzést, ha
magukért akarnak tenni valamit, mintsem, hogy ő maga kér
jen egyszer segítséget másoktól,
mivel nem akarja, hogy gyengének, rászorultnak láss
ák.

Adler

szerint, ha a segítő hajlamos túlzásba vinni a védelmezést hátrányai lehetnek:
elkényeztető nevelési stílusú szülők esetében, megakadályozza a gyereket az önállóságban,
valamint abban, hogy stabil önbizalomra tegyen szert, míg tanárok esetébe a
túlféltés szintén
káros. Az egészséges segítség csak bevonódás és elhatárolódás

egyensúlya által lehet sikeres,

amennyiben hiányzik a lelki erő és a belső elhatárolódás, akkor külső védelemmel kell azt
pótolni, mely fásultságban és klienssel szembeni agres
szivitásban mutatkozik meg. Amikor
úgy a belső, mint a külső elhatárolódás egyidejűen hiányzik, az a paradox helyzet alakul ki,
hogy a segítőbe kell „lelket önteni”.
Azon
hivatások esetében
, melyek interperszonális
viszonyt feltételeznek,

fontos a szupervízió
(
Friedemann Schulz von Thun, 2014
)
.

Az önfeladásig önzetlen stílus

A segítő
stílussal hozható összefüggésbe. A személy másokért van és kész szolgálni
azokat, általában meg van győződve saját jelentéktelenségéről és értéktelenségéről
, melyet
másokért vállalt szolgálattal kompenzálhat, „Én magam nem számítok
–

csak úgy lehetek jó
,

ha érted tevékenykedem”. Az önmagává válástól való félelem jellemzi, vagyis az attól való
szorongás, hogy önálló személyé vá
ljon, másokat fel
–
, míg önmagát l
eértékeli.

Kora gyerekkorban minden ellenszegülését leállítottak, visszajelzések hiányában úgy
érezte, hogy neki nem is lehetnek saját kívánságai, hogy ne közösítsék ki, alkalmazkodott,
hagyta, hogy mások céljának alárendeljék, végül önmagát másokat szolg
áló eszközként
határozott meg. Csökkent az elszigetelődéstől való félelme amely, majd kapcsolataiban az
elválástól való félelemként él tovább. Ha némi elismerést kap, az azért van, mert másokat
önfeláldozóan szolgál, de legalább észreveszik.

Nőkre jellemző
bb stílus, mely meghatározó
vagy önigazoló stílussal kombinálva jelenhet meg.

A kapcsolati üzenet az, hogy „Te vagy az, aki számít”, míg az önmegnyilvánulás „Én
nem számítok”, vagy akár az, hogy „Én egy nagy nulla vagyok”. A beszélgetéseit a
következőképp
en indíthatja: „Tudom, hogy hülye kérdés, de …”, „Sajnálom, hogy rabolom a
drága idejét, az én jelentéktelen dolgaimmal”, amennyiben a címzett ellenkezik, az
önfeláldozó szerint, udvariasságból teszi.

Nem kér segítséget, azért, hogy partnerét ne
terhelje,
ne zavarja, amennyiben megteszi
,

röviden beszél a problémájáról, de még mielőtt
segítenének neki
, visszavonul mondván, hogy nem is olyan fontos.

Seyferth és

Falt (1984)
szerint arra törekszik, hogy partnerében ne keltsen csalódást, ne bántsa meg, ne dühítse fel.
Legfőbb vágya, hogy a másik kedvére tegye, „Mondd meg, hogy milyennek akarsz engem
látni”. Kifinomult felszólítási füllel és negatív kapcsolati fülle
l figyeli az elhangzottakat.

Az ilyen személy csoportban nem fejti ki saját véleményét, inkább csak reagál: „Igen
szerintem is, pontosan így van stb.”, soha nem mond olyat, hogy „Szerintem ez nem így van”,
hanem ködösít, hogy mérsékelje a diszharmóniát, am
i a véleménykülönbség felszínre
kerülésekor kelt.

Jellemzően konfliktuskerülő és agresszió gátló, vita esetén megjelenik az
elválástól való félelem, inkább önként vállal terheket, hogy ezt elkerülje, ez azonban
hatáskeltésre is szolgál (altruista, szerény
ember látványa, leköteleződést kelt másokban),

amellyel érzelmi rabságban tarthatja az embereket.

Ördögi kör alakulhat ki, akkor, ha a
partner számára idegesítővé válik a másik folyamatos meghunyászkodása, elutasítóan és
távolságtartóan fog viselkedni, mel
y még nagyobb megalázkodást eredményez, az
elveszítéstől való félelem miatt. Bűntudatot, undort, megvetést
, h
aragot eredményez és a
szerint is viselkedik, minek következtében az önzetlenben igazolódik a jelentéktelenség érzése
és tűri a megaláztatásokat

(á
ldozat és gonosztevő)
.

Önérvényesítés: megtanulni kimondani, hogy „én”, megtanulni nem
–
et mondani

Kast (1982) szerint az
önérvényesítés
és az odaadás az emberi kapcsolatok jelentős
pólusai, melyek kölcsönösen feltételezik egymást. Csak az az ember képes
másokkal
kapcsolatba kerülni, vagy a mások iránti odaadásra, aki önmaga érvényesítésére is képes,
elhatárolódik, észleli és kifejezi érzéseit, érzelmeit.

Amennyiben az önérvényesítés és az
odaadás egyensúlya felborul Beckenbauer (1988) szerint pszichoszoma
tikus tünetekre lehet
számítani (pl. a krónikus húgyhólyaggyulladás, ellehetetleníti a szexuális együttléteket, a
gyulladás
helyettesítheti

a „nem”
–
et, amit a nő nem mer kimondani).

Az egyensúly
felbomlása, akár egoizmushoz is vezethet. Az emberi odaadás k
épességének a hiánya, csekély
önbecsülésből fakad, csak annyira vagyunk képesek másokat szeretni, mint, ahogy saját
magunkat.

A szerénység valamint a másik ember iránti figyelmesség túlfejlesztése, az önfeladásig
önzetlen ember saját szükségleteinek a megt
agadásához vezethet.

A szerénység és a
figyelmesség az emberi együttélésben fontos értéket képvisel, ha ezek az attitűdök nem
társulnak az önérvényesítés olyan mértékével, mely megengedi, hogy saját érdekeinket is
megfogalmazzuk, megvalósítsuk, fennáll a v
eszélye annak, hogy gyengeséggé váljanak. Saját
kívánságaink kielégítetlensége valamint az önérvényesítés állandó elkerülése depresszióhoz
vezethet, az ember partnerként nincs jelen kapcsolataiban, akár kapcsolatkerülésig fajulhat.

Az önfeladásig önzetlen stílusú személyek számára javasolt az asszertív tréningeken
való részvétel (szociális önérvényesítés fejlesztését célzó viselkedési tréning), ahol
megtanulhatják, hogy
egyes szám első személyében szólal
janak meg

(
„Én azt szeretném

/

nem szeretném, hogy…”
,

„Én azt akarom

/

nem akarom, hogy…”
,

„Én azt kérem, hogy…”
).
Célja az lenne, hogy a férfiak megtanulják, hogy ne szítsák a konkurenciaharcot valamint,
hogy a nők ne szerénykedjenek saját képességeikről
. Két fontos szót kell megtanul
ni azt, hogy
én és hogy nem, hisz borzasztó kellemetlen számukra megtagadni valamit másoktól. Minden
nem kimondásakor ott a kockázata annak, hogy a másik megharagszik, ami arra
emlékeztetheti, hogy más mint a többi ember

(
Friedemann Schulz von Thun, 2014
)
.

Ahhoz, hogy szembenézhessünk saját félelmeinkkel Perls (2004) a következő „Gestalt
imát” ajánlja
(
Friedemann Schulz von Thun, 2014, 132 o
)
:

„Én vagyok én, te pedig te vagy.

Nem azért vagyok ezen a világon, hogy megfeleljek az elvárásaidnak.

Es te sem
azért vagy ezen a világon, hogy megfelelj az elvárásaimnak”

Garner (1981) a következő módszert ajánlja arra, hogy hogyan álljunk ellent valakinek,
aki olyasmit akar tőlünk, amit mi nem szeretnénk:

Az agresszív
–
leértékelő stílus

Az önigazoló stílus

A
meghatározó
–
kontrolláló stílus

A távolságtartó stílus

A közlékeny
–
dramatizáló stílus

1.2
.
K
ommunikáció

serdülőkorban